Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-23 / 295. szám, péntek

A szociolisfo munkobrigádok tanácsadója Iparunkban és mezőgazdaságunkban talán nincs is már olyan üzem, munkahely, ahol ne honosodott volna meg a szocialista munkaverseny s ennek magasabb formája — a brigádmozgalom. A címért versenyző kollektívák száma — a taglétszámról nem is szólva — ma már sok ezer, s így problémáik országos üggyé váltak. Megoldásukra tehát nem minden esetben vállalkozhat a nehézségekkel küzdő munkacsoport vagy maga az üzem. Mindez a bratislavai Városi Szakszervezeti Tanácsot az elmúlt évben arra késztette, hogy tanácsadó központot létesítsen számukra. A központ a Bezruő utca 12. szám alatt ez év elejétől működik. Vajon hogyan, milyen eredménnyel? Válaszért a központ titkárához, dr. Leopold Fiaiához fordultunk: • Milyen problémák megoldásában segítik a brigádokat? — Központunk azoknak a problémáknak megoldásában segít, amelyek nem kimondottan termelési jellegűek. Így pl. tanácsért fordulhatnak hozzánk szervezési, szakképzettséget érintő, nevelési és minden olyan problémával is, amely gátolja munkájukat, tevékenységüket. Ezek érinthetik a kollektíva együttműködését, a környezet kulturáltságát, a felajánlások kidolgozását stb. Nem akarjuk azonban, és nem is helyettesíthetjük azokat, akik elsősorban felelősek a mozgalomért — az üzemi bizottságokat és a gazdasági dolgozókat. A tanácsadó központ minden héten szerdán 13—15 óra között az érdekeltek rendelkezésére áll. Természetesen ha kell, munkatársaink munkahelyükön is felkeresik a brigádokat. Eddig már kétszer jártak a bratislavai Nemzetközi Nőnap Üzemben, egyszer a Hegesztési Kutató Intézetben és a Műszaki Üveggyárban. Nem hallgathatom el, hogy a nyár folyamán csökkent nálunk az érdeklődés. Ez annak tudható be, hogy a brigádok nem tudnak a központ létezéséről. • Vannak-e külső szakembereik s ha igen, milyen intézményekből? — A konzultálók között többségben vannak a Városi Szakszervezeti Tanács kulturális, nevelési, termelési és más osztályának dolgozói. A megbeszéléseken részt vesznek a Csehszlovák Politikai és Tudományos Ismeretterjesztő Társaság lektorai is. Azokat a problémákat, amelyeket sem itt a központban, sem az üzemekben nem tudunk megoldani, a felsőbb szervek elé terjesztjük. • Milyen segítséget nyújtanak a vidéki brigádoknak? — Azzal, hogy a központ a bratislavai Városi Szakszervezeti Tanács mellett alakult, adva van működési területe is. Ennek ellenére szívesen nyújt segítséget a vidéki kollektíváknak, érdeklődőknek. Ám sajnos, kevés a vidéki látogatónk, pedig nem egy olyan kollektíva dolgozik vidéken, melynek tanáccsal tudnánk szolgálni. • Hogyan akarják fokozni a központ tevékenységét? — Ennek érdekében levélben mintegy 600 brigádtagot kerestünk fel. A válaszok — meggyőződésünk szerint — útmutatóul szolgálnak majd, miképpen javítsuk meg tevékenységünket. Szeretnénk, ha közreműködésünkkel üzemi tanácsadó központok is alakulnának, melyekkel állandó kapcsolatot tartanánk fenn. —kJ— Utolsó kézszorítás helyett EMLÉKEZÉS BARTA LAJOSRA EGY KIS SZÁMVETÉS Nem nagy tételről van szó. Maga a cserháti szövetkezet — ahonnan a tétel származik — sem nagy. Mindöszsze 19 800 korona az az összeg, amelyet Cserge Gellért főkönyvelő mint cukorrépa felárat elkönyvelhet a bevételi oldalon. Amikor a cserhátiak látták, hogy a szárazság miatt nem számíthatnak nagy cukorrépatermésre, elhatározták, hogy hamarosan kiássák, mert ez mázsánként három korona felárat jelent számukra. Az elhatározást végrehajthatták, mert amióta az őrsújfalustakkal egyesültek, több a munkaerű és így jobban győzik a munkát. Egyegy tagra a cukorrépa megműyeléséből sem jutott sok: a növénytermesztésben dolgozóra 36 ár, az állattenyésztésben vagy más szakaszon dolgozóra 25 ár cukorrépa felszedése. Így aztán a 30 hektárról a cukorrépát két hét alatt a komáromi járásban az elsők között — kiszedték, és már szeptemberben elszállították. Innen ered a közel húszezer koronás tétel. Egy nagy gazdaságban dolgozó könyvelő ezt a mennyiséget valóban kis tételnek tartja, a -cserhátiak éleMEGJEGYZÉS tében azonban ez jelentős összegnek számít, és nagy szükségük van rá, ezért „kaptak" rajta A szárazság nemcsak a cukorrépa hozamát csökkentette, hanem más növényét is, és arra van kilátás, hogy a gazdaság 80 ezer koronával kevesebbet vesz be ez idén a növénytermesztésből. A hiányt pótolja a cukorrépából szerzett felár, a terven felül eladott búzáért kapott összeg. Ezt pedig az állattenyésztési termékek árával egészítik ki, hogy a kárt helyrehozzák. Máskülönben a cserhátiak az utóbbi két évben sokat javítottak gazdasági helyzetükön. Tavaly 18 kčs-t terveztek egy-egy munkaegységre, s abból 17 Kčs-1 kifizettek. Az idén 20 koronára emelték a munkaegységet és előreláthatólag nem lesz nagy a különbség a terv és a valóság között, mert az egyes szakaszokon elszenvedett kárt a másutt elért jobb eredményekkel tudják pótolni. A jövőre nézve is jó a kilátás: az őszieket már elvetették. Tudják, hogy a korai munka jobb hozamokat biztosít. Szóval, a cserhátiak úgy szervezik a munkát, hogy eredményeikkel a legjobb szövetkezetek közé sorakozhassanak. (bj) A% erdőtől a fát A fejlődés irama az elmúlt két évtized építőmunkája nyomán ... Szóval ezt a mondatot nem szükséges befejezni, mert mindenki tudja, hogy sokat fejlődtünk. De azt már csak kevesen akarják tudatosítani, hogy fejlődés közben sok mindenről megfeledkeztünk. A többi között arról ts, hogy a gazdasszonyok a rántást a jövő társadalmában is fakanállal fogják keverni ... Nem mintha arra akarnék figyelmeztetni, hogy még nem építettünk nagyüzemi fakanál-kombinátot. Nem, hisz a fakanalat a háziipar tűrhető módon előállítja. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a nagy horderejű tervek megvalósítása közben a mindennapi dolgokról se feledkezzünk meg. Történt egyszer, hogy szerkesztőségünkben panaszt emeltek a jókai (galántaí járási pékség, jobban mondva a sütöde ellen, amely szálkás péksüt e menyeket és zsákkötő madzaggal díszített kenyeret süt. A panaszlevelet a pékségek és malmok nyitrai igazgatóságához továbbítottuk. Az ügyet kivizsgálták és a panasz okát is • megmagyarázták. Meglepő módon a hiba ott kezdődött szerintük, hogy a panaszos nem a pékmesterhez, hanem lapunkhoz fordult, meri ha panaszát a pékmesternek mondja el, a hibát idejében eltávolítják. Ki a hibás tehát •— tesszük fel a kérdést — és a válasz az elmondottakból magától értetődően következik: a fogyasztó a hibás, mert nem szólt Idejében a termelőnek. Megállapítást nyert azonban, hogy a jelenlegi pékségek nagyobbrészt elavultak, nem felelnek meg a követelményeknek, ezé't a kormány huszonöt péküzem megépítésé' e háromszázmillió koronát irányoz elő. Amíg azonban az új pékiizeir'ek termelni kezdenek addig is gondoskodni kell arról, hogy a régiek zuvarmentess'i folytathassák a termelést-, elsősorban biztosítsák az egyik alapvető követel ményl: szitálják a lisztet. A kormány ebben is segíteni akar: Kiölte, lezőt keresett huszonöt llsztszitáló gép előállítására, mivel Szlovákiában huszonnégy péküzemben a szitálbgép nem működik. Ezek után tehát már nem kétséges, miként kerül a kiflibe a szálka és a kenyérbe a spárga. Persze ez a tény a pékségeket semmi alól sem mentesíti, hisz a lisztet kézi szitával is meg lehet szitálni, s ahol erre nincs más mód, ott ezt valóban el is kell végezni. Ezt csak azért hangsúlyozzuk, mert a lisztet nagyon sok pékségben nem szitálják. Lehet, hogy egyesek maid összecsapják a kezüket, mondván, hová fejlődtünk... Hát, szó ami szó, „az egyszerűtől a bonyolultabb felé", mert hát az ilyen irányú mozgást nevezzük fejlődésnek. Nemrég ugyanis még így szoktuk mondani: „nem látja a fától az erdőt", mert akkor még nagyon is egyéni szemszögből figyeltünk mindent. Ma azonban már fejlődtünk annyit, hogy elmondhatjuk: „nem látjuk az erdőtől a fát". A mindennap apró-cseprő szükségleteiről már csaknem megfeledkez tünk. (kobákj A húszas években, 1927-ben ismertem meg személyesen, amikor családjával Berlinből Bécsbe költözött, de idejének javát, a munkás hétköznapokat itt nálunk, Szlovákiában töltötte. Irt, szerkesztett és szervezett itt akkoriban. Itt írta legjelentősebb regényét, a magyar ipari kapitalizmus kialakulását és az agrárproletariátus nyomorát megrajzoló Sötét ujj című regényét és számos elbeszélését, amelyek németországi és itteni haladó lapokban jelentek meg. Itt hívta életbe és szervezte az IKVÁ-t, az írók kiadóvállalatát, itt szerkesztette és írta 1929—1932-ig az tJj Szó című kultúrpolitikai folyóiratát. Közben mindvégig, azután is, hogy családjával évekre megtelepedett nálunk, londoni emigrációjáig, a nap minden szakaszában, reggeltől estig fáradhatatlanul vitázott, tanított és nevelt. Vajon miféle nyoma maradt ennek a szervező és vitázó életnek, miféle művekben, könyvekben, színjátékokban és cikkekben mutatható ki emberfeletti munkájának hatása? Irodalmi lexikonokban, tanulmányokban, alkalmi megemlékezésekben nem találom nyomát, csak a Petőfi Múzeumnak az IKVA megteremtése és működése ügyében tavasszal hozzám intézett levele enged arra következtetni, hogy a figyelem Barta Lajos életének erre a szakaszára is ráterelődött. Ügy érzem, Irodalomtörténészeinkre és esztétáinkra nagy és hálás feladat vár, hogy a magyar irodalom Nagy Öregének — ahogy Fodor József nevezte találóan a bölcs mosolyú, világító okos tekintetű Barta Lajost — írói arcképét az itt töltött évek beható elemzésével kiegészítsék. Ez a vizsgálódás kötelező ránk nézve, hiszen a két háború közti kisebbségi sorsunkban és irodalmi életünkben a haladó, gondolatnak ő volt a legjelentősebb magvetője és kicsíráztatója. Tanított, útbaigazított engem is és tanácsadómnak, barátomnak mondhattam. Akkori könyvélményeim, a berlini Malik Verlag kiadásában megjelent szovjet széppróza megismerése mellett elsősorban neki köszönhettem, hogy írásaimban — ha bátortalanul és botladozva is — hangot kapott a humánum parancsszava, a szocialista ember eszménye. Tanúság erre az ő kiadói vállalkozásában megjelent könyvem, a Fölkél a nap. Közös munkánk folyamán bőven nyílott alkalmam megismerni az alkotót és az embert is. Valóságismerete, anteuszi tehetsége mellett a legjobban a türelmét és szívósságát kellett megcsodálnom, amellyel századunk elejének ez az irodalmi honfoglalója — aki munkásságával falukutatóinkat egy teljes évtizeddel megelőzte — szervezett, agitált körünkben. Mennyi nap telt el idegölő, meddő harcokkal és tárgyalásokkal, míg egy mecénásnak mutatkozó nyomdai vállalattal megállapodhatott az IKV'A elindításában és mennyi keserűséggel járt,- hogy négy regény kiadása után a pénzemberek szűkkeblűsége miatt ez a maga nemében teljesen újszerű, merész vállalkozás elsorvadt. Az IKVA megszűnése u Ián Ungvárott a „Lám Elemér kő- és könyvnyomdai rl." vezetőit veszi rá, hogy kiadóvállalatot indítsanak. Itt jelennek meg végre a budapesti színpadokon nagy sikert aratott színjátékai, amelyek Bölönyi György szerint „témában, hangban, nyelvben, újszerű dialógusokban mutálták meg az igazi magyar népdrámák felé az utat." Tiz kötetnek, eddigi egész életművének kiadását vette, tervbe, de a hasznot váró kapitalista vállalkozó türelmetlenné válik és a sorozat csonka marad. Barta túl volt ekkor az ötvenen, ám a kiadói szűkkeblűség, a közöny nem csökkenti munkaerejét és lendületét; a hite töretlenül a régi, csak néha, ha túlcsordul a pohár, ejt egy zokszót. Pályája kezdetén Ady Endre Írja róla: „Barta Lajos nekem olyan örömöt okozott, mint Móricz Zsigmondon és Kaftka Margiton kívül talán senki." Henri Barbusse lapjában, a Monde-ban helyet ad novelláinak, szerinte Barta korunk avant garde-jába tartozik; a magyar proletárirodalom reprezentatív írójának írásai megjelennek a párizsi Nouvelle Áge-ban, a Peupie-ben, a berlini Rothe Fahneban. De ennek a nagy nemzetközi elismerésnek Horthy Magyarországában, ahonnan a Tanácsköztársaság bukása után kénytelen volt emigrálni, semmiféle visszhangja nincs. A harmincas évek elején az öregedő emigráns írónak egy vele induló igen rangos kortársa velem üzeni, hogy novellái „talajtalanok". Miért helyezi novellái színterét Indiába és a világűrbe — így szól az üzenet; küldője nem érti a kommunista író szimbolikáját, nem látja, hogy a magyar földdel nem érintkező, s a népét elvesztő író ezzel az újfajta szimbolikájával a haladásért küzdő emberiség eszmevilágába hatol be. A Dante kiadó nem vállalja könyveit, a Nyugat is húzódik elbeszélései közlésétől, új darabja sem keli, mert ez az új darab — nem tudom, hol kallódik a kézirata — arcul üti a polgári ízlést. A keserves emigráció Londonban végződik. Elutazása előtt, 1939-ben megkérdeztem tőle, miért nem indul Moszkvába, miért készül Londonba ő, akinek földosztást követelő Parasztok című drámáját három előadása után 1911-ben a kiváltságait veszélyeztetve látó úri rend, a nagybirtokosok egyesülete az OMGE leparancsolta a színpadról és aki a Tanácsköztársaság idéjén az írói direktórium tagja, a Közoktatási Népbiztosság Fáklya című lapjának szerkesztője volt, Berlinben 1920-ban szerzője a Proletarischds Theaternek, az első író, alti nyugat-európai színpadon a Szovjetunióról beszél? Feleletét meg kellett értenem: rendes útlevelet kapott és London előre biztosította a hattagú család megélhetési lehetőségét. Igen, ez a lehelőség megadatott, de az alkotás korlátlan szabadsága aligha. Ebben az utolsó hét emigrációs esztendőben Barta nem alkot nagyobb, maradandó értékű művet. „Igazi élete annak van, ami életből ered", írta 1916 májusában a Nyugatban és ez az ars poeticája adja a magyarázatát, miért állták meg színművei, a Szerelem, a Zsuzsi, a Sötét ujj című regénye — amely új kiadásaiban már Gyár címmel jelenik meg —, valamint kötetekre menő elbeszélései az idő próbáját, miért őrizték meg évtizedekkel megírásuk után frisseségiiket, mondanivalójuk hitelét. Hazatérése után Barta mint a Magyarok Világszövetségének elnöke dolgozik s olykor elbeszéléssel is jelentkezik. Néhány esztendővel ezelőtt, utolsó találkozásunk alkalmával, elmondja még, hogy régi dédelgetett tervén, egy Táncsics drámán dolgozik, melynek bemutatóját a Nemzeti Színház vállalta. Illyés Gyula és Németh László világirodalmi rangú történelmi drámái mellett Barta Lajos Táncsicsa bizonyára egy jelentős új színnel gazdagította volna drámaköltészetünket. Kár, nagy kár, hogy ez a szép és nagy terv már nem valósulhatott meg. EGRI VIKTOR TALAN IGY MÉGSEM Évadnyitó bemutató a Magyar Területi Színházban A MATESZ évadnyitó előadása műsorfüzetének bevezető soraival sok mindenben egyetértek. Azonosítom magamat azzal a véleménnyel, hogy minden színháznak az eltérő feltételekhez igazodva kell érvényesítenie művészi törekvéseit. Vitathatatlan, hogy egyetlen magyar kőszínházunknak is tekintetbe kell vennie a vidéki szereplések technikai körülményeit, közönségének értelmi és ízlésbeli érettségét és saját fejlődésének lehetőségeit. Aláírom azt a nézetet is, hogy „az üres színház a legkorszerűtlenebb színház", és újra hangsúlyozom, nem tartozom azok közé, akik „a nevetést és a könnyes megrendülést" ki akarják tiltani a nézőtérről. Mégis ezeknek az általánoš igazságoknak hitelét nézetem szerint csak az adja meg, ha főleg a színházi gyakorlat felvillantja a kérdés másik oldalát is: a művészi igénynek harcot vállalónak és nem kapituláns szelleműnek kell lennie. A színház múltjából ugyanis jól emlékszem arra az időszakra, amikor a színház vezetősége unos untalan hasonló érvekkel próbálta „magyarázni a bizonyítványt", és inkább a könnyebb ellenállás útját választotta, ahelyett, hogy átnevelte volna a közönséget a többnek elfogadására és akarására. A múlt évad ezzel szemben valóban biztató volt s bár nem ismerem a gazdasági effektus pontos számadatait, meggyőződésem, hogy az ésszerűen felfokozott igényességnek a színház nem látta kárát. Az új idény első előadása azonban — bár semmiképpen sem kivánok egy bemutató nyomán általánosítani — kiegészülve a közönségnek kicsit gazsuláló bevezető írással, több kétkedő gondolatot ébresztett. Elsősorban Gyárfás Miklós Változnak az Idők című vígjátékát még a legnagyobb jóakarattal sem tudom e műfa] színvonalasabb alkotásai közé sorolni. Eléggé távol esik tőlünk már a darab miliője is, Jancsó Szabolcs főorvos családjának többé-kevésbé polgári légköre. Ezen túlmenően szinte nincs alakja, amely ne volna papírklissé. A legproblematikusabb éppen Jancsó figurája. A szerző minden igyekezete ellenére sem látom benne az itt-ott hibákat vétő embert, hanem az ingatag talajon álló, elvtelen polgárt. Büszke ugyan „demokratizmusára", anglomániában szenved, de jól tudja, mikor kell meghunyászkodni és mikor lehet kicsit ellenzékieskedni. így azután jó húsz évvel fiatalabb, ragyogóan szép és értelmes feleségének, Paulának iránta érzett szerelmét, harcos kiállását egy nem éppen tiszta ügy mellett — hamisnak találom. Jancsóban még csak annyi erő sincs, hogy hosszú évek elteltével férfiasan szembenézzen Dorsay professzorral, Angliába elszármazott híres orvosbarátjával, akit az ötvenes évek elején megtagadott. Restell! ugyan tettét, de Paula mesterkedése nélkül nem tudná felújítani az általa megszakított barátságot, mert hiúsága tiltja az elégtétel megadását. Ezért találom hamisnak, hogy a darab végkicsengésében lényegében mentegeti, ahelyett, hogy magyarázná gyengeségét és igazságot szolgáltatna. Valahol itt keresem a fő hibát, amelyet — nézetem szerint — még csak tetéz a rendezői felfogás. A fiatal Viktor Lukáö, aki évekkel ezelőtt már rendezett a MATESZ-ban, rokonszenves igyekezettel próbálja kidomborítani a vígjátéknak ezt a, nevezzük: lélektani vonalát. Sajnos ehhez a szöveg nem nyújt sok lehetőséget. Az eredmény az, hogy elsikkad az itt-ott felsziporkázó szellemesség is és legfeljebb egy vígjáték torzóját kapjuk. Bár szerintem a helyzetkomikum és a szellemes fordulatok jobb kiaknázása többet nyújtana (így volt ez a másik Gyártás-darab, a Kisaszszonyok a magasban esetében) nem állítom, hogy ez megmentené az elő adást. De legalább nem unatkoztunk volna. Különösen az első felvonás vontatott, fakó és lagymatag, a másodikban éri el az előadás a csúcspontot és ettől kezdve újra lejt a ritmus. A színészi játék szervesen illeszkedik bele ebbe a szürke tónusú képbe. Amilyen jó volt eddigi alakításaiban, főleg a Manón Lescautban, a fiatal és tehetséges Thirring Viola olyan erőtlen most Jancsó leányának, Emminek civil szerepében. Nem éli bele magát figurájába, tévesen csitrit játszik, hogy elhitesse, Paula, az új mama. Mozdulatai mesterkéltek, szinte kínosan ügyel a tiszta színpadi beszédre és végig nem tudja feloldani ezt a merev görcsöt. Fazekas Imre nem az a színésztípus, aki legalább megjelenésével, de főleg a hangvétel és a modor kifinomultságával a szerző elképzelésének megfelelő alakot formálhatná Jancsó főorvosból. Figurájának a szövegben megírt előnyeit és erényeit sem tudja felcsillantani. Eottka Zsuzsa alakítja a házvezetőnőt. Nem mondhatnám, hogy rosszul, de szerepfelfogásában van egy komoly félreértés. Inkább az úrhatnám finomkodó és sznob „egyszerű teremtés" karikatúráját látjuk a színpadon, mint a méltóságán aluli helyzetbe került volt grófnét. Tóth László viszont testre szabott szerepet kapott. Alexander Dorsay egyetemi tanárról valóban elhisszük hogy igazi gentle man. Az egyszerű sorból származó Kiss Vincének, Jancsó vejének szerepét Játszó Bugár Béla is jól, természetesen oldotta meg feladatát. Végül a kezdeti kissé bizonytalanabb indulás után minden igényt kielégítsen játszik Nagy Eszter s nem az ő hibája, hogy Paulája nem győz meg minket, mi magyarázza Jancsó iránti érzelmi vonzalmát. Az összes eddigi említett tényező eredményezte ezt a gyenge előadást. Nem hiszem, hogy ez és így megfelelne a közönség igényének. S ezért induláskor kicsit ünneprontóan emelem fel ujjamat: ne becsüljük le a közönséget, de még csak ne is hódoljunk be igénytelenebb részének. GÁL Y IVÁN ŰJ SZÖ 4 * 1964. október 20.