Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-22 / 294. szám, csütörtök

A

párf elméleti 6s politikai lo« lyóirata októberi számának legjelentősebb és ugyanakkor a széles közvélemény érdeklődésére is bizonnyal számot tartó, fenti című tanulmány,., Ota Sík, a közgazdasági tudományok doktora, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Közgazdaságtani Intézete igazgatójának tollából jelent meg. Összefoglalóan jellemzi benne a javasolt új gazdaság-irányítási rendszer alapvető elveit, s nem titkolja a jelentős szerkezeti változások nehézségeit, problémáit sem. Elméleti síkon olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyeknek gyakorlati jelentősége elvitathatatlan s megvalósításuk valamennyiünket érint. Ezért szükségesnek tartjuk ennek az írásnak részletes ismertetését. A szubjektív óhajt felváltja a tudományos megalapozottság Az ökonómusok és más érdekelt szakemberek már jó ideje behatóan foglalkoznak tervezésünk és általában gazdasági irányító rendszerünk fogyatékosságaival. A széles körű vitában alakult ki az a tervezet, amely nemcsak a közgazdászok, hanem az irányító gazdasági szervek dolgozóínak túlnyomó többsége szerint is az eddiginél sokkal jobban biztosíthatja az ideiglenes nehézségekkel viaskodó népgazdaság fejlődését. Nem könnyen kristályosodtak ki az új elméleti szempontok. Hiszen a személyi kultusz idején gyökeret vert a meggyőződés, hogy az elméletet alá kell rendelni a szubjektív elképzeléseknek. A tervszerű irányítás átszervezése és új alapokra helyezése pedig lehetetlen a tervezéssel kapcsolatos begyepesedett és tabuvá kiáltott ideológiai előítéletek leküzdése nélkül. Szükséges volt és szükséges még ma is győzelemre juttatni azt a gondolatot, hogy a társadalmi haladás érdeke csak úgy juthat érvényre, ha egyes gyakorlati és politikai dolgozók szubjektív álláspontjával szembeállítjuk az adott valóság tüzetes tudományos elemzését. Minden akadály és a mindmáig fenálló vitás kérdések ellenére bátran mondhatjuk: ez a gondolat lényegében kivívta helyét a Nap alatt. A jövő év elejétől fokozatosan a megvalósulás stádiumába lép a tervszerű irányítás új rendszere. A tervezés új módja /elszabadítja az alkotó kezdeményezést A tervezés eddigi módja tehát, amply főleg szubjektív elképzelésekre épült és egyoldalúan csak a termelés mennyiségi mutatóit tartotta szem előtt — elavult, gátolja a további fejlődést. Kialakult a közös nevező: a tervet valóban tudományos elemzés szerint kell összeállítani, tekintetbe véve a gazdaság lehetőségeit, kutatva a legelőnyösebb módozatokat, amelyek minél gyorsabban és hiánytalanabbul elősegítik a társadalmi fogyasztás kielégítését. Ezt a szükségszerűséget minden érdekelt fél megérti. Egyes elvtársak szerint azonban az ilyen új módszerre az átmenenetet csak 1970 után valósíthatjuk meg, mivel „először meg kell birkóznunk népgazdaságunk jelenlegi nehézségeivel". A tanulmányíró szerint ez alapjában téves felfogás. A tervezés és a beruházás eddigi módszereivel nem tudunk eredményesen birokra kelni problémáinkkal. Az irányítás régi rendszere ugyanis akadályozza a nemzeti jövedelem gyorsabb gyarapodását, mivel nem szabadítja fel a termelésben dolgozók alkotó kezdeményezését, nem teszi őket anyagilag eléggé érdekeltekké a termelés mennyiségi és főleg minőségi fellendítésében. Márpedig csak az olyan tervezés biztosíthatja gazdaságunk hatékony fejlődését, amely a kezdeményezés lehető legnagyobb mérvű felkarolására, egész termelésünk érdekeinek és technikai felkészültségének kiaknázására épül. A vállalatok és a dolgozók kezdeményezésének jelentőségét ugyan közvetlenül ma már senki sem vonja kétségbe — állapítja meg a cikkíró — viszont egyesek nem fogják fel teljes összetettségében a kezdeményezés és az eddigi tervezés direktív jellege közti összefüggéseket. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést. Csökken a központilag tervezett mutatók száma Kétségtelen, hogy a szocializmusban a népgazdasági tervnek köteleznie kell. Ezzel szemben az sem vitás, hogy ez a kötelező jelleg célt téveszt, amennyiben fékezi, illetve helytelen irányba tereli a kezdeményezést. Márpedig ez nálunk napirenden volt. Vajon miért? Elsősorban azért, mivel a központilag megállapított mutatószámok lényegében csak a termelés mennyiségének növelését szorgalmazták. Nem vettük továbbá figyelembe, hogy ez kedvezőtlenül befolyásolta a menynyiségi követelményekkel kölcsönhatásban álló minőséget. Mivel a közMIRÖt IR A NOVA MYSfi Á tervszerű irányítás új rendszerének problémái ponti tervezés nem mérheti fel pontosan, hogyan hat ki távlatilag a termelés növelése a minőségre — az erőszakolt és túlzott eredményhajhászás törvényszerűen a minőség kárára ment. Végül pedig megfeledkeztünk arról, hogy a vállalatok anyagilag és erkölcsileg csak a termelés fellendítésében voltak érdekeltek. Ez agyonütötte a minőség tökéletesítésére irányuló kezdeményezést. Ilyen feltételek között az általános felhívások célt tévesztettek, eredménytelenek maradtak. A központi tervezés eddigi jellege tehát módosításra szorul. Az új elképzelés szerint összehasonlíthatatlanul kevesebb mutatószámot fogunk központilag, direktíve tervezni. Kötelezőek pedig csak azok a mennyiségi feladatok lehetnek, amelyeknek teljesítése nem megy a minőség rovására. Lényegében öncélúvá avatja és fetisizálja a tervezést az az ember, aki úgy véli — legfontosabb a termelési mutatószámok teljesítése, még ha a termelés hovatovább mind rosszabbul elégíti is ki a fogyasztók szükségleteit. Természetesen az új elképzelés, amely csak néhány tervfeladat központi megszabásával számol, csupán akkor járhat sikerrel, ha megvalósításában érdekeltekké tesszük a vállalatokat, a termelőket. Anyagilag és erkölcsileg is érdekelteknek kell lenniük a termelés minél gyorsabb és előnyösebb fejlesztésében — természetesen összhangban a piac konkrét alakulásával — a minőségi követelmények szigorú betartása mellett. Jelentősen bővül a vállalatok jogköre Hogyan lesz ez a gyakorlatban? A központi-intézmények a piac feltételezett alakulásának tudományos felmérése, és más, a termeléssel szoros kapcsolatban álló kérdések felülvizsgálása alapján (a felhalmozás társadalmi lehetőségei, a rendelkezésre álló munkaerők száma, a nyersanyag mennyisége stb.) nagy vonalakban javasolnák a vállalatoknak, liogy távlatilag hozzávetőlegesen mennyivel növeljék termelésüket. Ez a szocialista tervszerűség nagy előnye. Ugyanakkor a vállalatok döntenének a termelés technikájáról, volumenjéről, arányairól, a költségek nagyságáról, a gyártmányok minőségéről'. A termelés mennyiségét kivételesen csak olyan gyártmányok esetében határoznák meg központilag, amelyek termeléséről az egyes vállalatok ki nem elégítően gondoskodtak, például termelési kapacitás hiány,

a miatt. Ez is csak ideiglenes intézkedés leliet, mivel ha az ilyen vállalatokat anyagilag érdekeltekké tennénk ebben a termelésbe n, akkor eleget tennének a kívánalmaknak. Érdekeltség a vállalati jövedelemben Éppen azért, hogy a vállalatokat érdekeltekké tegyük a termelés szükségletnek megfelelő gyarapításában, fel kell számolni egyoldalú érdekeltségüket a mennyiségi mutatószámok teljesítésében — hangsúlyozza a szerző. Ezzel szemben érdekeltekké kell őket tennünk saját jövedelmük növelésében. Ezt a követelményt pedig nem felülről érvényesítjük, nem a direktív tervben határozzuk meg, hanem a gazdasági 'örvényszerűségek kiaknázása útján. Arról van szó, hogy a vállalatok dolgozóinak bérét és prémiumát lényegében az fogja meghatározni, hogy gyártmányaikból mennyit és milyen áron tudnak a piac keresletével és igényével összhangban termelni és realizálni. Egyes elvtársak ezzel a megoldással szemben, amely a vállalatokat érdekeltekké teszi nyers jövedelmükben, azt a véleményt képviselték, hogy nem „engedhetjük ki" kezünkből a béralapok központi tervezését, mert akkor a vásárlóerő nem állna összhangban az árukészletekkel. O. Šik viszont leszögezi, hogy hosszú éveken keresztül ugyan kezünkben tartottuk a béralapok központi meghatározását, s mégis rendkívül kiélesedett az ellentmondás a vásárlóerő és az árukészletek között. A mennyiségi mutatók előtérbe helyezése folytán ugyanis teljesen a háttérbe szorultak a piac követelményei. Más elvtársak attól tartanak, hogy a termelés javasolt közvetett irányítása nem biztosítja oly mérvű fejlesztését, mint a közvetlen, direktív irányítás. Ezek az elvtársak megint csak fetisizálják a mutatószámokat és olyan illúziót keltenek, mintha kitűzésükkel és teljesítésük ellenőrzésével valóban közvetlenül, a társadalmi szükséglettel összhangban irányítanák a termelést. Pedig nem az a fon tos, hogy a feladatok mutatószámokban öltsenek testet, hanem az, hogy milyen szerepet töltenek be a társadalom életében. Éppen az egyoldalú, szubjektív kívánságok alapján meghatározott kizárólag mennyiségi mutató, számok okozták, hogy a termelés minőségi oldala mindinkább ellentmondásba került a társadalmi szükséglet és igény alakulásával. így jöttek létre az óriási felesleges készletek, miközben hiányoztak fontos termékek és azokat kevésbé megfelelőkkel helyettesítették. Az- irányítás új rendszerében a vállalatok anyagilag érdekeltek lesznek abban, hogy minél nagyobb nyers jövedelmet érjenek el. A bérekre és prémiumokra szükséges összeget csakis úgy szerezhetik meg, ha sikerrel értékesítik gyártmányaikat. így a bérkeret tervezése nélkül is célt érünk, hiszen minden vállalat saját jól felfogott érdekében csak szükséges, igényelt termékeket fog előállítani. Természetesen egyes vállalatok, amelyeknek hosszabb a termelést ciklusuk, hitelt kapnak a bérekre. De csak abban az esetben, ha termékeiket az átvevők szerződésileg lekötik. Felmerül a kérdés, hogy az állam miként részesül majd a nyers jövedelemből. Ebben az új rendszerben az állam megkapja a nyers jövedelem bizonyos százalékát. Egyben megfelelő intézkedésekkel biztosítja, nehogy a bérekre és a prémiumokra fordított összeg gyorsabban növekedjen az ál. laml pénztárba juttatott összegnél. Ezen túlmenően célja lesz úgy befolyásolni a bérezést, hogy az megfeleljen a termelés fejlesztése társadalmi kívánalmainak. Végső soron — emeli ki O. Šik elvtárs — arról van szó, hogy leküzdjük a személyi kultusz idején keletkezett elképzelést, miszerint a termelésben csupán az valósul meg, amit központilag és közvetlenül kitűzünk. Ennek alapja a „központi ész" mindenttudásába, tévedhetetlenségébe vetett hit és az alacsonyabb fokú szervek, a nép döntéseivel szembeni bizalmatlanság volt. Pedig a legfontosabb az, hogy minden fokon a gazdasági törvényszerűségek kiaknázására támaszkodva éljünk lehetőségeinkkel. A termelés és a piac A kultusz idején vert gyökeret az a téves tétel is, hogy a piac nem befolyásolhatja, szabályozhatja a szocialista termelést. Még ma is előfordulnak olyan nézetek, hogy a piac követelményeinek tekintetbe vétele öszszeegyeztethetetlen a szocialista tervszerűséggel. Ez helytelen, felületes, a tudománynyal ellenkező, káros álláspont. Amíg fennáll a piac, addig a szocialista termelést vele összhangban kell fejlesztenünk. Ellenkező esetben csak növekedhetnek az ellentmondások a piac és a termelés között. A szocialista termelés előnye nem az, hogy nem veszi tekintetbe a piac létét, hanem az, hogy egyrészt az egész népgazdaság viszonylatában az egységes tervezésre és alapvető beruházási politikára támaszkodva fejlődhet, összhangban a piac alakulásával, másrészt pedig a nemzeti jövedelem tervszerű elosztása útján befolyásolhatja is a piac alakulását. Tekintsünk a kérdésre közelebbről, a vállalatok érdekei szemszögéből. A vállalat konkrétan tervezni fogja termelését. Legsajátabb anyagi érdeke, hogy minél jobban eleget legyen a keresletnek. Ezt nem érthetjük úgy, hogy csak kullogni fog a piac után, hanem távlatilag fel kell mérnie, hogyan fog alakulni a kereslet. Különben a termelés állandó átállítása rendkívül költséges lenne és veszteséggel járna. Az anyagi ösztönzők tehát oly irányban hatnak majd, hogy a vállalat az eddigitől eltérően saját érdekét a fogyasztók érdekeivel összhangban érvényesítse. Ebben a viszonylatban előtérbe kerül az árpolitika néhány alapvető kérdése is. Az árpolitika rugalmasabb lesz A szakemberek általában elismerik, hogy a változatlan árak gátat képez nek a termelés, a kereslet és a kíná lat gazdasági törvényszerűségeinek •útjában. Számolnak az árak rugalmasabb alakulásával, csak egyesek nincsenek még tisztában az ár gazdasági szerepével. A jövőben el kellene érnünk, hogy az árak a termelési költségekkel párhuzamosan csökkenjenek, illetve növekedjenek. Ugyanakkor természetesen a vállalatokat anyagilag érdekeltekké tesszük a termelési ^költségek minél gyorsabb csökkentésében, mivel ezzel gyarapodik a dolgozóikra fejen ként jutó jövedelem. Árpolitikánk tervszerű irányításának további célja az lesz, hogy fokozatosan kialakuljanak az úgynevezett szocialista termelési árak, amelyek — hosszabb időszakot alapul véve — hozzávetőlegesen azonos arányú nyereséget biztosítanak majd minden árufajta előállításánál. Addig is azonban törekednünk kell olyan rendszerre, amely lehetővé teszi az ár rugalmas módosítását. A termelési költségnél magasabb árak alakulnak ki elsősorban új, tökéletesebb termékeknél, amelyeknek használati értéke bizonyíthatóan nagyobb, mint az eddigi hasonló árucikké volt. Ez az ár nem lesz minden esetben magasabb a régibb, hasonló gyártmány áránál. Ha például az új gyártmány termelési költsége jelentősen csökken, akkor a réginél is olcsóbban kerülhet a piacra, s mégis a vállalat nagyobb nyereséget ér el. De még ha a termelési költség emelkedése indokolttá teszi is az áremelést, a vállalat csak úgy folyamodhat ehhez a lépéshez, ha új terméke sokkal jobb lesz a réginél s így a fogyasztó magasabb áron is érdemesnek tartja megvenni. Világos továbbá, minden olyan termék ára emelkedni fog, amely egyelőre nem fogja fedezni a rendkívül nagy keresletet s ugyanakkor erősen megcsappanna a kereslet hasonló régibb árufajták iránt, amelyeknek termelését azonnal nem tudjuk leállítani. Viszont ennek ellenkezője is érvényes. Még a termelési költségek szintje alá is csökkentenünk kell az elavult, divatja múlt, alig keresett árucikkek árát. Vagyis idővel átlagos, sőt átlagon aluli szintre csökkennének azoknak az árufajtáknak árai is, amelyek eleinte átlagon felüli nyereséget hoztak a vállalatoknak. Ľz az árszint-mozgás a vállalatokat arra ösztönözné, hogy szüntelenül tökéletesítsék gyártmányaikat, újdonságokkal lepjék meg a piacot. Ugyanakkor megszűnne érdekeltségük az elavult termékek gyártásában. Az árak ily jellegű alakulásának természetesen volna néhány kivétele is. Ilyen például, hogy néhány régibb gyártmány ár

a is aránylag magas maradna a kereslet fedezése érdekében, amennyiben termelésük nehezen leküzdhető nehézségekbe ütközne (nyersanyag, termelési kapacitás hiánya). Ez azonban csak ideiglenes intézkedés lenne. A tanulmány szerzője nagyon találóan szögezi le, hogy az ilyen esetekben is a végső megoldást a termelésben, az objektív akadályok leküzdésében kell keresnünk. Mesterségesen növelni kell továbbá az árakat olyan gyártmányoknál, amelyeknek eddigi ára a vállalatnak csak rendkívül alacsony nyereséget biztosít és mivel az önköltség már nem csők kenthető, nem érdekelt az ilyen termelés fenntartásában. Az ár mozgása végeredményben nem károsítja meg a fogyasztót, hiszen a gazdasági törvényszerűségekkel összhangban felfelé és lefelé is alakulnak majd az árak. Ezt meg kell érteniük azoknak a dolgozóknak, akik bármiféle áremelkedést megengedhetetlennek, a társadalom érdekével összeegyeztethetetlennek tartanak. Az igazság az, hogy az egyoldalú fo gyásztól és az éppoly egyoldalú vállalati érdek távolról sem társadalmi érdek. Az utóbbi lényegében a szocia lista termelők és fogyasztók érdekei nek egészséges szintézise. Látnunk kell, hogy csak ennek az érdeknek következetes érvényesítése az irányítás új rendszere útján teszi lehetővé gazdasági életünk felpezsdítését, ba jaink orvoslását. Fenyeget-e a nyerészkedés veszélye? Sok bosszantó tapasztalat után jog gal teszik fel a kérdést: hogyan aka dályozzuk meg a vállalatok lehetséges árspekulációit, lía ilyen nagy lesz a jogkörük? Igen, ezzel számolnunk kell, bár az is kétségtelen, hogy a vállalatok mai monopolizmusa, amely lyel szemben a fogyasztó lényegében tehetetlen, sokkal nagyobb veszélyt rejt. Sor kerülhet egyrészt az ár indokolatlan emelésére, másrészt csökkentésének indokolatlan megakadályozására. Az ilyen törekvésekkel szemben nemcsak bizonyos gazdasági körülmények fognak hatni, hanem egyben adminisztratív és ellenőrző intézkedések is. Általában megszűnik ugyan az árak központi megszabása, de egyes úrak alakulását továbbra is központilag szabályozni fogjuk. Az árpolitika alapvető elveit is kitűzzük, gondoskodunk az általános érvényű előírásokról és bizonyos központi árellenőrzésről is. Mit jelent ez? A legfontosabb árucikkek, például az alapvető élelmi szer, nyersanyag, tüzelőanyag, villanyáram stb. árát, a lakbért tovább ra is központilag fogjuk szabályozni A központi árszabályzó szerv fogja meghatározni az ún. standard termékek, vagyis egy bizonyos áruválaszték legtipikusabb gyártmánya árának felső határát is. Ez közvetve kihat ennek az áruválasztéknak minőségileg gyengébb, illetve tökéletesebb részének árára is. Például bizonyos általánosan viselt férfi félcipő árának felső határa befolyásolni fogja az összes férfi félcipő árát. Ezt a határt jelentősen csak olyan félcipővel lehet túlszárnyalni, amely sokkal jobb lesz tőle s a vevő hajlandó lesz érte többet fizetni. Ellenőrző szervek gondoskodnak egyben arról, hogy az ilyen standardáru megfelelő mennyiségben és minőségben kerüljön a piacra. Termelését csak akkor lehet majd csökkenteni, vagy leállítani, ha megcsappan a kereslet. Ezzel akadályozzuk meg, hogy egyes vállalatok esetleg üzérkedésből megszüntessék valamialy standard-áru termelését s ezzel a vásárlót drágább áru megvásárlására kényszerítsék. Az export és az import árszabályozó szerepe Az indokolatlan áremelés gátját fog. ja továbbá képezni, hogy termelő vállalataink bizonyos mértékben — a konkrét formák még vita tárgyát kér pezik — kiveszik a részüket az exportálásból is. Vagyis az ár ésszerű megállapításával is versenyképeseknek kell lenniük a külföldi piacon, ami természetszerűleg kedvezően kihat a hazai árakra is. A behozatal is az eddiginél sokkal nagyobb mértékben gazdasági szabályozó szerepet fog vinni. Egyrészt importálunk általunk is termelt közszükségleti és más árucikkeket, úgyhogy nagyobb lesz a választék, másrészt ez a hazai vállalatokat termelésük minőségében és árpolitikájukban is versengésre készteti. Ez azonban megköveteli, hogy megszüntessük a behozatal és a kivitel eddigi adminisztratív módját. A cél az, hogy termelő vállalataink sokkal nagyobb mértékben dönthessenek a behozott termelő eszközökről, tekintetbe véve a hazai gyártmányok minőségét. Más szóval, a vállalatok saját kivitelük térfogatának és eredményességének arányában — szükségleteiknek megfelelően — bizonyos mértékben közvetlenül importálhatnának. Központilag gondoskodnánk ugyanakkor a behozatalról olyan vállalatok esetében, amelyek keveset, vagy egyáltalában nem termelnek exportra. A külkereskedelemben továbbra is érvényesíteni fogunk bizonyos kereskedelem-politikai alapelveket. Gondoskodunk a szocialista állam egységes 'kereskedelmi és deviza-politikájának alkalmazásáról. Ezt azonban azzal érjük el, hogy a termelés és a külkereskedelem anyagilag érdekelt lesz abban, hogy minél előnyösebb legyen a behozatal és a kivitel. A termelő vállalatoknak is szavuk lesz a külkereskedelmi tevékenység alakulásában. A belkereskedelmi szerveknek is lehető kell tennünk, hogy a megfelelő deviza-keretek között közvetlenül dönthessenek a külföldi közszükségleti cikkek behozataláról. Ezzel gazdasági nyomást gyakorolnának a hazai termelő vállalatokra. A külkereskedelem irányításának új módozata tehát fontos eszköze <lesz a termelés esetleges monopolista törekvései leküzdésének és ugyanakkor szükséges alapvető vonalaiban biztosítja a szocialista külkereskedelem monopóliumát. Nem kétséges, hogy más gazdasági ösztönzőkkel és adminisztratív intézkedésekkel is meg lehet akadályozni a termelés esetleges spekulatív, társadalomellenes irányzatait. Ide tartoznak például a pénzügyi és a hitelpolitika eszközei, a belkereskedelem és a közszükségleti árutermelés szabályozásának lehetőségei. A legfontosabb azonban az, hogy társadalmunk az ilyen törekvéseknek gátat szabhat egyszerűen a vállalatok anyagi érdekeltségének helyes irányú fejlesztésével. Ez sokkai hatásosabb módszer, mint az adminisztratív irányítás, amely nem ismerheti a termelés minden apró-cseprő, de következményeiben döntő fontosságú problémáját és így gyakran a gazdasági törvényszerűségekkel ellentmondóan jár el. Nehéz, de a javunkat szolgáló folyamat A tanulmány szerzője végül hangsúlyozza, hogy az irányítás átszerve. zése nem lényegtelen gazdasági intézkedés, hanem egész társadalmunkat érinti, és megoldása során is még számos nyílt kérdés felmerül. Nagy igényeket támaszt az irányítás új módja a vezetőkkel szemben és különösen az első szakaszban nehézséekbe ütközik majd. Semmi sem volna azonban károsabb, mint az, ha, a központi irányító szervek a nem egy helyről feltételezhetően elhangzó tiltakozás nyomán megtorpannának vagy visszakoznának, s újra adminisztratív módon korlátoznák a vállalatok jogait. G. 1. Ül SZÓ 4 * 1964. október 22-