Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)

1964-09-05 / 247. szám, szombat

OROKKE FRISS EMLEKEK MADÁCH IMRE FESTŐI MUNKÁSSÁGA SZÁZHÁROM esztendeje jelent meg „Az ember tragédiája" és száz éve lesz annak, hogy meghalt a mű al­kotója. Madách Imre. Rövidre szabotl életében jelentős ember volt megyé­jében, s nevét néhány írása révén is már ismerték — de sorsának fordu­latai, bánata és öröme sokáig csu pán családjának s szűk baráti köré nek gondolatait foglalkoztatta. A tra­gédia megjelenésével közüggyé vált egy csapásra minden, ami eddig csak egy kis kört érdekelt: élete problé­mái, írói kísérletei, hangulatai, s tett­erejét megszabó gyenge egészségi állapota. Halálával a visszaemlékezé­sek s emlékek, feljegyzések, s a va­laha őt körülvevő, atmoszférát idéző tárgyak, nemzeti értékké váltak — okök és okozatok, amelyekkel köze lebb tudunk férni ai alkotó Madách géniuszához. Ehhez a fejezethez tar­tozik Madách Imre rajzai és festői munkássága is. Nem ritka jelenség az, hogy a szó­nak a mesterei a rajz eszközeivel is keresik gondolataik kifejezési formá­ját. Madáchot is belső kedv ösztönöz­te a rajztanulásra — kedves foglal­kozása volt ez már gyermekkorától kezdve. Mikor 1837-től néhány éven keresztül Pesten tanult, lelkiismerete­sen számolt be édesanyjának a fontos eseményről: „Ma kezdtem el az olaj­festést, igen jól megy". Gschwindnek. rajztanárának a nevét ismerjük — hí­rét azonban hiába kutatjuk, a későb­bi bidermeier arcképlestővel nem le­het azonos. Első rajzai esetlenebbek, mint a gyermek Jókaié és az ifjú Pe­tőfié. Diákkorából fennmaradt önálló lapjain az események s helyszín pon­tos közlési vágya a legfontosabb szá­gü Vd KÉS mm -v:, ' WS&Bglhr> JP'^-'t É v- I ÉÉyp 1 v­­Madách Imre: Zrínyi Miklós. mára. „Volff táncórája" és egy tan­órájának rajza elevenen idézi az ap­ró részletekben lelkiismeretesen áb­rázolt környezetet, és már itt Jelent­kezik a szereplők megjelenítésében Madách karikírozó hajlandósága is. Életét végigkíséri a „Volff tánc­órájá"-val megkezdett rajzos feljegy­zéssorozata. Egyre biztosabbá váló kézzel, a kezdeti primitívséget sajá­tos karakterizáló kifejezési eszközzé érlelve rajzolja környezetének tag­jait. A helybeli plébánosok, a falu lelkésze, barátai, unokahúga: a feltű­nően sokszor megjelenő Huszár An­na, majd édesanyja régi francia tái­salkodónőjének, mindannyiuk későb­bi Ita Nénijének mindig jelenlévő fi­gurája alkotják szereplőinek arzenál­ját. A helyzetek s egyéniségek gro­teszk humorát élvezettel rögzíti. Egyik rajzán ott ül jómaga is, hosz­szú pipával egy mély fote! ölében, az ünnepi felvonulás Aladár fiával az élen, sereghajtóként Ita néni jelleg­zetes alakjával, bizonnyal egy ünnepi köszöntés szívet melegítő piljanatát örökítette meg. RAJZAI KÖZÖTT — összesen ötven­hétről van tudomásunk — külön cso­portot alkotnak stilizáltán megfogal­mazott és sokszor fantáziája játékát követő lapjai: tájképek, épületrajzoK és illusztráció-jellegü kompozíciói. Tájképeinek sorát Teplic-fürdőről ké­szült rajza nyitja meg. 1840-ben a 17­esztendős Madách Imre Teplicről szó­ló leírásának illusztrációjaként közöl­te a Regélő Kohlmann metszetében. A távlatban, arányokban csaknem ki­fogástalan és hangulatos tájkép Ma­dách Imre gondos munkája mellett a rézmetszőt is dicséri. Rajzait vizs­gálva a néhány évszámmal ellátott, vagy az események ismeretében idő­rendbe osztható lapon kívül nem le­het sorrendet megállapítani. A visz­szaemlékezések szerint korai házas­ságának első éveiben továbbra is fő­leg a tájat választotta témájául. Sok apró részletet zsúfolt egybe, sok ap­ró szereplővel: szökőkút, harangláb, vízimalom, kis tempietto, kastély és vár, messze kanyargó út, s előtérben csónakázó emberek együtt egy képen valószerűtlen együttesben, ugyan­akkor mégis elhihető erővel jelennek meg. Kedvünk lenne megtalálni azt a mesetájat, amiről ma már nem is tudhatjuk, valóban megvolt-e a való­ságban, vagy csupán a fantáziájában élő meseországban létezett? Stilizáló modorával a valóságot is mesévé vál­toztatja: a tiszai átkelést ábrázoló lapja egy a valóságban megtörtént tiszántúli családi látogatást ábrázol, és mégis inkább regényillusztráció­nak hat. Mindig rálátásból, felülről figyeli a vidéket, fáinak lombozata keletiesen stilizált, építészeti részle­tei romantikusak. Valahogy úgy jele­nít meg mindent, mintha valóságos élményeit gazdagította volna áiornvi­lágának elemeivel Éppen azért kap­csolódnak ide közvetve meseilluszt­ráció-lapjai is: a boszorkánykonyha, a seprűnyélen lovagoló nőalak pánv vával száguldó figurája, és a Dau mier-szerű hálósapkás polgár a mö­götte imádkozó szárnyas őrangyallal Ilyenkor fantáziájának játékába vi szont élményszerű reális részletek ke verednek. Néhány rajzán az ellenté­tes összeállítások párhuzama: egy női fej körül hat férfiprofil, s párda­rabja a férfifejet körülvevő női ar cok, a fiatal és az öreg nő sorsa, az ördögök és angyalok — lényegében már nem mások, mint a Tragédia szerzőjének széljegyzetei. AZ IDŐ viszontagságai hiánytala' nul megkímélték mappányi rajzát, de igen kevés olajfestménye maradt meg — talán a jubileumi évforduló elővarázsol néhányat a ma még is­meretlenségben lappangókból. Az :fjú Madách festette a sztregovai temp­lom oltárképét és reprodukció őrzi egy sztregovái tájkép emlékét. A meg­lévő négy festménye közül három múzeumban, egy magántulajdonban van. Calliope, melyről Ugyancsak em­lítést tett édesanyjának az egyik Pestről írott levelében, az első kí­sérletek gyenge eredméhye, — raj­zainak képzelet szülte női típusához tartozik. A másik három viszont meg­lepően gyakorlott ecsetkezelésű, han­gulatos mű. Az sem kisebbíti sze­münkben a valójában iskolázatlan művész értékét, hogy — mint joggal feltételezhetjük — festményeihez, a kornak szokásai szerint, metszet elő­képeket használt. A képek közül ket­tő, az 1840-ben' Madách Emők névvel szignált Ámor, és a hagyomány sze­rint Corvin Jánost ábrázoló portré Pinc községbe, a sokszor rajzolt Hu­szár Anna otthonába került annak idején Zrinyl Miklós, a szigetvári hős, Madách sztregovai dolgozószobá­jának falát díszítette, mint legjobban sikerült akotása. MADÁCH IMRE festői és rajzha­gyatékában a nagy költő második múzsájának jelentőséget kutattuk. If­júkorában kedvvel és művészi szárh dékkal tanult rajzolni és festeni. Am­bícióinak útján azonban sajnos itt is nagyon hamar feltartóztatta őt egyre betegebb szíve. A kényszerű nyuga­lomra ítélt ember belső kifejezési vá­gyának megnyugtató levezetése, pasz­szió és szórakozás lett így számára az, ami talán önálló céllá is válha­tott volna. Madách rajzai és festmé­nyei a költő intim életének, élmé­nyeinek és ötleteinek örökké friss emlékei. N VAYERNÉ ZIBOLEN ÁGNES Tulajdonképpen félek a filmezés­I tői. Mindig is féltem. Pályám így kezdődött: kollégiumban nevel­kedtem, leérettségiztem, majd a szép művészeti akadémiára jártam. Ax akadémia után beiratkoztam sgy szí niiskolába. A filmszakma, amelyei statisztálással kezdtem, dzsungelnek tűnt, de mint minden dzsungelben, itt is előbb-ulóbb kiismeri magát az ember. Kisebb szerepeim közben meg­tetlen érzelmi biztonságot megadja, rövidesen ugyanúgy összeomlik és elpusztul, mint Marilyn Monroe. Másrészt bizonyos, hogy a színé­szek, még az önálló vállalkozók ts, elvesztették Jogukat hogy megvá­laszthassák, milyen filmben kíván­nak szerepelni, és milyenben nem. A film korábban művészeti és forgal­mazási kérdés volt. Ma má" csaí forgalmazási probléma. Ha egy fll­GINA LOLLOBRIGIDA:* Minden filmsztár hazárdjátékos .szoktam a filme zést, tapasztalato­kat szereztem, fel­mérhettem a hiva­tás nehézségeit. De most, kétsé gekkei telve állok a Jövő művészi le hetőségei előtt. Megítélésem sze­rint a film egyet­len éltető elesie a történet, a cse­lekmény, a szerep­lők, a mozgás. Egy­re jobban fenyeget bennünket azonban a mozgás nélküli filmek világa és kora, az úgyneve­zett epikus alkotásoké, amelyeket va­lamiféle statikusság jellemez. Szinte hihetetlen, hogy most, amikor kiha­lóban van a nagyregény, mégis felvi­rágozhat az epikus filmek korszaka. Számomra a mammutfilmek és az oktalan epikusság uralkodóvá válása azt bizonyítja, hogy a film egy mű­faji kör meglehetősen lezárt határai között vergődik, teljesen reménytele­nül, hiszen senki sem tudja, hogy ki zárta be oda és miért, és meddig kell ott bezárva maradnia. Nem emberekről, nem művészek­ről, hanem elvekről- van szó. A filmek egyre drágábbak lesznek. Egy-egy film előállítása ma már ha­talmas üzleti kockázat. Bevált, „biz­tos" sikerű csillagok kellenek a fil­mekbe, és egyre biztosabb témák kel­lenek a csillagokhoz. Ezért a film ma a társ- és testvérművészetek for­maváltása, a siker learatója. Figyel­jék csak meg, hogy mindig a nagy­sikerű műveket filmesítik meg. Még sohasem hallottam, hogy egy kezdő regényíró munkája jutott volna egy producer eszébe megfilmesítés céljá.­ból. A film gyorsan változó, gyorsan fe­lejtő világ. Ilyen körülmények között hogy lehet valaki „biztos" csillaggá a filmművészet egén? Nyilvánvaló, hogy erre nincs uni­verzális módszer. De azt hiszem, bi­zonyos szabályok már kialakultak. Meggyőződésem, hogy egy „biztos" mai sztár nem lehet többé magányos ember. Ha egy filmszínész mögött nem áll ott valaki, aki a néikülözhe­N | egyvenöt évvel ezelőtt — mint már annyiszor a történelemben — világraszóló események színhelye volt a Kárpát-medence, vén Európánk kívülről és belülről egyaránt alapo­san megsanyargatott földje. A népek négy világháborús év után összeszed­ve végső erejüket, le akartak számol­ni minden „Dei gratia" uralkodó csá­szárrá! és királlyal, főúrral és gyáros­sal, meg hatalmuk eszmei és fizetett támogatóival. Keleten egy halálosan beteg óriás vívta élet-halálharcát a forradalom győzelméért, s méltó el­lenfélként vette fel a harcot minden oldalról életére törő ellenségei ellen. Ez a mi tájunk vergődő gyermek volt hozzá képest, de létével megkönnyí­tette a szovjethatalom konszolidálódá­sát. E nagy kor ábrázolására, szellemé­nek, hangulatának megér-eztetésére vállalkozott Egri Viktor különösen alkalmas Időben, a jubileumi 45. év­ben. A vállalkozás rendkívül indokolt és szükséges, hisz századunk máso­dik évtizedétől napjainkig legalább annyi törtéileimet írtunk, mint őseink fél ezredév alatt is aligha. Akkor, tizenkilencben villant fel először ná­lunk is az ember győzelmének való­sága, s a mának szent kötelessége felkutatni és megőrizni mindazt az örökséget, amit negyedszázados hall­gatás és elhallgattatás után folytat­hattunk. A Boldogok szigete eldugott határ­széli falucska Nem a forradalmi fő­város, a reménytelen harcot magá­nyosan és hősiesen vállaló ország, ha­nem mindennek homályos és proble­matikus leszűrődése egy parányi vi­lág szűk keresztmetszetében. A for­radalmi kép ilyen keretben izgalma sabbnak és intimebbnek is ígérkezik. Az élmény-leszűrődés egyrészt a falu­ba szivárgó híreken és az új rend he­lyi Intézkedésein, másrészt az orszá­gos eseményekben részt vett szereplő, István emlékein keresztül történik. Hogyan él a Tanácsköztársaság a Bol­dogok szigetében, milyennek látja az író négy és fél évtized távlatából, Elmélkedés a Boldogok szigetén EGRI VIKTOR REGÉNYÉRŐL mennyiben „tanúság" a regény, amint a bevezető sorokban mondja? Egri nem foglalkozik dokumentu­mokkal, a történelmi eseményeket né­hány újsághírrel, utalással jelzi csu­pán, s a forradalmat hősei lelki vi­lágán keresztül ábrázolja. Ebből a szempontból egyedüli — emberi gyen­gékkel erősen árnyékolt — pozitív alakja a háború kilátástalanságában kommunista öntudatra ébredt István. A faluban szolgálatot teljesítő fiatal katona, Balázs tépelődéseiből és Ist­ván határozott forradalmiságából öt­vöződik az író nyilvános állásfoglalá­sa, ez az alakpár tükrözi Egri szub­jektív hangulati élményanyagát. Ám István és Balázs nem szerves része a regénynek, inkább „elbeszélés az elbeszélésben" — forma szerkezeti elemként érvényesül. A regény izgató és sodró része a súlyosan egzallált, spiritiszta, asszonyi állat Mikóné, akit csak nagyon ködösen és nagyon bo­nyolult asszociációk segítségével hoz­hatunk kapcsolatba a Tanácsköztár­saság eseményeivel, azaz Istvánnal és Balázzsal ls. Mikóék beteges világa, az asszony pánszekszualitása olvas­mányossá teszi ugyan a regényt, de erősen, szerkezetileg megengedhetet­lenül nagy ívben eltért központi kér­désétől. Persze e „szerkezeti játék­egyenletet" fordítva is felállíthatjuk: István és Balázs, illetve tizenkilenc ábrázolása laza Mikóék fonala mel lett. Csakhogy István és Balázs nél­kül a Boldogok szigete pusztán olvas­mányos hosszabb elbeszélés — külö­nösebb mondanivaló nélkül. A regény legnagyobb buktatója a fentiekben vázolt, kifejezetten rosz­szul méretezett, aránytalan szerkezet Az erősen különváló két cselekmény­es mondanivaló-szálból egyenesen következnek az újabb ellentmon­dások, az írói műhely ez esetben ugyancsak szaporán hulló forgácsai. Egri erőteljesen aktualizálja a Ta­nácsköztársaság politikáját, szinte tel­jesen mai problémákat vet fel. (E so­rok írója is csak szülei elbeszélésé, bői és könyvekből Ismeri a kort, en­nek ellenére vagy éppen ezért nem tűnnek hitelesnek Egri alábbi eszme­futtatásai.) Itt van mindjárt a forra­dalom baloldali elhajlása, többek kö­zött a 140. oldalon. Mikó malomtu­lajdonos, amolyan mai kisiparos-féle „a lakosság szolgálatában", jobban él, mint a nincstelen agrárproletárok, de mégsem nevezhető kizsákmányolónak. A személyi kultusz világát idéző 1919-es forradalmi gyakorlat mégis burzsujnak nevezi, hiába becsületes­sége, szakértelme, pontossága stb. Ráadásul Mikó maga is belenyugod­na malma v köztulajdonba vételébe, mert tudja, szakértelmére az új rend­nek ls szüksége lesz. A kép erősen mai, aktualitása vitathatatlan, hiszen a jogtalanul félreállított, megnyomor­gatott becsületes polgári réteg rajzá­nak hiánya teszi torzó-szerűvé Mňač­ko Megkésett riportjait isi Az viszont már kérdéses, lehet-e tizenkilencbe ágyazni ilyen gondolatokat. Persze nem ez az egyetlen aktualizálás a re­gényben. A forradalom aki nincs ve­lünk az ellenünk van — elmélete mellett Mikó alakja visszavonhatatla­nul a napjainkban kikristályosodott, aki nincs ellenünk, az velünk van — álláspont helyességét dokumentálja. Erre a forradalom rövid ideje alatt nem kerülhetett sor, hiszen a mi nemzedékünknek is másfél évtized nem egyszer keserves, véres tapasz­talataira volt szüksége, hiszen Ká­rolyi Mihály alakja ÍS csak nemré gen tisztult meg az igazságtalan fer­dítésektől, rágalmaktól. És megjelenik Egrinél a termelő­szövetkezeti gondolat, az eperjesi Szlovák Tanácsköztársaság, villaná­sokra, hevenyészett formában, hogy a történet gyorsan visszakanyarodjék a történet nélküli, ízléstelenségekkel, naturalizmussal, lelki betegséggel fer­tőzött Mikóne világába. Mikóné a vi­lágháború lélekölésének áldozata, akár István válságos nemiségében? Esetleg a második világháború „min­den elmúlik egyszer"-hangulatának élet után kapkodó megszállottja? Nem, hiszen a malomba alig-alig szólt bele a háború. Mikóné egysze­rűen érthetetlen, megmagyarázatlan és megmagyarázhatatlan. A laza szer­kesztésen kívül ezért talajtalanok a Mikóné köré épített hősök is. Az előbb használtuk az ízléstelen­jelzőt. Szandró, a fiatal olasz fogoly kamasz-ktelégülő szerelme Mikóné iránt, István háborúban szerzett fer­de hajlamainak leírása és Mikóné egész lénye az, amire elsősorban gondolunk. Finomabb eszközökkel, tra­gikumuk árnyaltabb, sokrétűbb ábrá­zolásával mély hatást kelthettek vol­na az olvasóban. Egysíkú, sematikus az első köztár­saságban felébredő magyarság ábrázo­lása is Pista és Balázs párbeszédében. (252. old.) Az új határok hajnalán sokkal kuszábbak voltak a viszonyok, semhogy Pista tisztán láthatta volna a kisebbségi sors nehézségeit, jogait, kötelességeit és hivatását. A Boldogok (inkább boldogtala­nok) szigete sok helyütt lebi­lincselő olvasmány. Ebben van leg­főbb értéke, de egyben hibája is, mert csak olvasmányos azon­kívül alig mond valamit arról a korról, melynek ábrázolására — ha kevés díszlettel is — vállalkozott. Pedig a szerkezeti és más egyenetlen­ségek • ellenére mindenütt megtalál­hatók az igazi regény gyökerei, me­lyek az erősen hevenyészett feldol­gozás miatt nem szökkenhettek szár­ba, szemet-Ielket gyönyörködtető ol­vasmány-élménnyé. met „lábon" megvesznek, vagyis még azelőtt, hogy egyáltalán forgatni kez­denék, azt akkor is meg kell csinál­ni, ha tetszik az embernek, ha nem. A piac törvénye parancsolóbb a mű­vészet törvényeinél. A filmek „lábon" való eladása egyébként a színészek ellen hozott intézkedés. A producer — az esetek többségében — akkor sem veszít, ha a film megbukik, a színész ellenben legközelebb már ne­hezen kap szerepet. A közönség sokszor még Jól is­mer, talán szeret is bennünket, ami­kor valahol, egy irodában már „nem létezők", „avíttak", „öregek", „lejárt lemezek" vagyunk. Nézzék csak meg Hollywood lakólnak névsorát tíz év előtt, és mondjuk, ma. A tíz év előtti nevek többsége ma európai címeken található: egy egykori amerikai név Európában még kereshet játéklehető­séget. De lassan már Itt is egyre ke­vesebbet. Vajon mi diktálja ezeket az iro­dákban elhangzó szavakat? A bukás? Vagy egy kollégát éppen legnagyobb sikerei után kezdenek mellőzni! Szubjektív okok? Tudok egy produ­cert és egy színészt, akik gyűlölik egymást, de most szerződtek további hét évre! A munka? Aligha! Ma már nincs és nem is lehet olyan színész Hollywoodban, de Európában sem, aki életkorától függetlenül ne tudna valóban mindent megcsinálni, ami egy modern filmhez kell. Ma a ti­zennégy éves gyerekek úgy énekel­nek, mint azelőtt egy negyvenéves, tapasztalt énekes, és a tizenöt éves fiúk, lányok különb dolgokat csinál­nak meg a bravúrfelvételek közben, mint az egykori artistákból lett dub­lőzök. A mellőzött bravúrszínészek pedig ugyanúgy tudják a régi és az új bravúrokat, mint annak idején, mégis „bulin" kívül maradnak. Mi történt hát? Mi történt Holly­wooddal? Nehéz megmondani. Nekem úgy tű­nik: azáltal, hogy a régi nagy gyárak hol tíz-, hol húszmillió dolláros de­ficittel zárják az éveket, elvesztették uralkodó szerepüket. Ma már minden nagy stúdió csak része egy tröszt­nek, amely forgalmazó és moziüze­meltető vállalkozás is, és egyik defi­citjét a másik hasznából fedezi. Ez a magyarázat az európai filmek be­törésére az amerikai piacon. Ki tud­ná például kiszámolni, hogy Bárdot egy-egy vetkőzése a francia filmeken hány amerikai film deficitjét fedez­te? De még aki belelát a forgalma­zói jelentésekbe, az sem tudja, hogy mikor cseng egy telefon a produce­rek asztalán, és mikor hangzik el a döntés: ezt és ezt többet ne szere­peltessék ... És akkor minden mindegy! Lehet 3—5—7 éves szerződésünk: fizetnek, de nem dolgoztatnak bennünket, sőt nem is hagynak dolgozni. Ma a sztár ragyogó létbizonytalan­ság. Minden filmszínész — hazárd­játékos. Csakhogy — éppúgy, mint Monte Carlóban — ma már egyre nehezebb a bank ellen nyerni... * Az utóbbi években főképp Ame­rikában filmező Gina Lollobrigida nemrégiben visszatért Rómába, ahol hosszabb nyilatkozatot adott egy hetilapnak. A fentiek több személyes vonatkozású kérdés után következnek. • Puskin „Hóvihar" című elbeszé­léséből forgat szélesvásznú, színes filmet Vlagyimir Bászov rendező Szuzdale városában, ahol számos épí­tészeti műemléket restauráltak. A film az 1812. év eseményeit kelti életre, azokét a napokét, amikor až orosz csapatok bevonulnak a városba, és Maria Gavrilovna kastélyaban fel­hangzik a báli zene ... Maria Gavri­lovna szerepében a Leningrádi Drá­mai Színház stúdiójának növendékét, Valentyina Tyitovát látjuk. — • — • A Párizsban évente kiosztásra kerülő Testvériség-díjat ebben az év­ben Vercors nyerte Állatkert, avagy az emberbarát bűnöző című színmű­vével. A darab a fajelméletet támad­ja. ÚT SZÓ 10 * 1984 szeptember 5.

Next

/
Thumbnails
Contents