Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)

1964-09-05 / 247. szám, szombat

DOMINIK TATARKA: A kiskakgs agóniában M

ár folyik a vér. Istenem segíts! mindenfelől lőnekj ólmot vetnek Már a lélegzetem is elakadt, nem ts élek már, örökké csak az én fiamra ropognak a géppuskák. Itt az ítélet napja. A földön vagyunk és senki fel nem emel bennünket a földről. És minek is emelne. Vége már miňdennek. jó annak, aki meghalt és már soha többet nem tér magához. Az isten megkönyörült rajta. Csak rajtad ar?ya, senki, de senki meg nem könyörül sem ezen, sem a másvilágon. Mi, arfyák, még az utolsó ítélet után ts talpra állunk. Ö jaj, ó jaj, te szerencsétlen anya, ^vették lelkedet, életedet, és . te felkelsz" a földről. Elszenvedted a magadét, megérdemelted már a hálált, már csak íeküdj, feküdj, hogy i ne éreiz, ne szenvedj semmit — ^kárcsak a kőszikla. De te még mindig felkelsz, talpra állsz, test, lélek nélkül. Ö |aj, niégy először, másodszor s már százszor és egyszer, megérdemelted, a halált. — Tudod, nam szeretném elveszíteni az eszemet. Bár ne élnék inkább. Tudod már ezerszer elmentem volna, ha parancsolni tudtam volna RESZLET kem6en ég és nem tud elhamvadni. Mojidd: azok a németek, vagy mik voltak, akik a háborút elveszítették, ha egyszer elveszítették, miért nem mentek el? Miért kellett mindent öszšzezúzniok, vérbe borítaniok? Nem maradt utánuk semmi épségben ... tgy. Nem szólsz semmit. Nehéz is itt valamit szólni. Vártuk, minden reggelre kelve vártuk, hogy már-már élmennek. Ha valami robbant, azt hittük, hogy már a németek robbantják fel a hidakat és végre elmennek. A férfiak kiugrottak az ágyból, hogy ne kelljen lóVal-szekérrel elszállítaniok őket. Az apánk meg a bátyánk már hetek óta a völgyben voltak a lovakkal. Csak az én öregem, meg Milko hált il;thon. Nem akarták, hogy a ház egészen' férfi nélkül maradjon. Milko — ist.en látja a lelkemet — még nem ment féa-fiszámba. Még tizenhatéves se vólt. És még annyinak se látszott Hisz tudod, milyen kis termetű volt, ráin ütött. Még a bajsza se serkedt. Ügy látszik, magát se magamnak: Katalin, most visszatartod a lélegzeted és már semmit, de semmit nem érzel. És azoh a másvilágon gyerekekre fogsz vigyázni, hogy semmi bajuk ne essék. Mindig kisgyerekekre szeretnék vigyázni, kísérni őket, hogy ne kerüljenek a parancsnokok szeme elé. Te a fivérem vagy, én meg a te nővéred és azért mondom neked, hogy, tudd meg, milyen buta vagyok: Még a másvilágon is ilyen leszek a fiamhoz ... Igaz, de ha nem haltam meg, akkor nem ls lesz egyhamar végem, egy darabig még itt leszek... Figyelsz rám? Te, bátyám, sokat próbáltál, megjártad a poklot, megpróbáltad a halált, de te se tudod, el se tudod képzelni, micsoda ítéletnapja volt itt nálunk. Sőt annál is ezerszer borzasztóbb volt, mert az ítélet napján az igazságos Isten fog majd ítélni, de Itt a véres' kutya — a parancsnok mond felettünk ítéletet, gyilkol bennünket. Palikám, fogj, erősen fogj, mert ha az igazságtalanságra gondolok, a világ igazságtalanságára, arra, amit velünk műveltek, s velünk, anyákkal, ma is művelnek, akkor azt hiszem, hogy a világon többé sose lelem a helyem. Mert mindenütt, amihez csak hozzáérsz, ami csak az eszedbe jut, egy merő seb. Ügy bizony, úgy Pali, ti okosok, azt hiszitek, hogy az egész világ a fejetekben van, hát akkor mondd meg nekem, mihez érhetsz itt hozzá? Itt minden csupa seb, itt minden fáj De látom, te más vagy mint én, neked megvan a magad meggyőződése, nem hiszel. Talán neked azzal a te meggyőződéseddel könynyebb volt elmenni a világból, mint nekem, de most próbálj azzal a te meggyőződéseddel megérinteni valamit. Vagy talán nem érzed? Vagy talán a hozzád hasonló emberek meggyőződése megengedi, hogy megérintsék a sebeket .? Pali, én nem akarom elvenni a meggyőződé sedet, de azért legyen benned egy kis érzés is Látod, sehogy se tudom megmondani neked, mi az, ami a leitartotta még felnőttnek, nem menekült a férfiakkal a hegyekbe, mikor láttuk, hogy nyakunkon a baj. Az anyja mellett maradt, szegénykém. Mellettem volt, mert a műhelyben a mesterrel nem dolgozott. — Akkoriban' mindenki csak várt, várt, a munka meg csak állt mindenütt. Mikor bekövetkezett az az ítélet napja, akkor ls úgy volt. Az öregem meg Milko a házban háltak. Hajnalban nagyot robbant valami, csoda, hogy a ház ránk nem dőlt. Az öregem kiugrik az ágyból, felkapja a székről a ruháját, meg a bakancsát és szaladunk ki, valahányan vagyunk. Az udvaron nézelődünk, hallgatózunk. A kertek alján a németek kiabálnak egymásra, lövöldöznek. És egy perc alatt olyan' világos az ég. meg a föld is, akár nappal. Az öregem, úgy ahőgy volt, kezében a ruhája, meg a bakancsa, mezítláb, szalad egyenesen a pataknak. Aztán a patakon, meg a füzesen át ki a faluból. Az én Milkóm meg, észre se vettem mindjárt, megy az ápja után a patakba. Akkor akart először elmenni. Olyan felfordulás addig még nem volt nálunk. Látom, baj van, de odakiáltok neki, én bolond — megmondom az igazat, ahogy volt — szóval rákiáltok: — Milko, gyere vissza. Itt maradsz! Egy lépést se merj tennil Mellőlem el ne merj mozdulni! — A fiam meg, mint mindig, engedelmeskedik. Istenem, viszszajön. — Hát nem látod, mi történik? Hová mégy? És így? Milko, hisz megfagysz, mezítláb vagy. — Csak beszéltem, parancsolgattam neki. — Milko, itt maradsz. El ne merj mozdulni mellőlem. — Palikám, nem tudod, miért parancsoltam neki, hogy maradjon? Lehet, hogy sikerült volna megszöknie, elmenekülnie a karmaik közül. Az apja elszökött és semmi baja se esett. De az éri fiam, hallgat a bolond anyjára és visszajön. S csak annyit mond gúnyosan: — Hogy hová megyek? Az apámmal. Hisz talán már férfi vagyok? Nem gondolod mama?! •— Megölöm magam, a fejem is összetöröm, még akkor is csak mondom a magamét: — Milko, legyen eszed! Hát nem látod, mi történt? Hová akarsz menni? Hogy te férfi vagy? Taknyos. Maradj az anyád szoknyája mellett. Ha észrevesznek, agyonlőnek. A sötétben nem látni, hogy férfi vagy-e. Nem, mondd meg, mit gondolsz, meg kell mondanod, hogy miért kiáltoftam utána, miért parancsoltam neki ilyesmit, hisz látva láttam, hogy baj va,n, nagy baj, itt az ítélet napja. Mondd meg, mondd! — Katalinkám, ne gyötörd, ne kínozd magad. Hányszor kell az embernek egy pillahat alatt döntenie. És mindenki okos, miután megtörtént a szerencsétlenség. — Mondd csak, mondd! Mondd meg, nem bántasz meg vele. Engem már senki se bánthat meg. Miért parancsoltam neki, hogy jöjjön viszsza? — Miért? Miért? így rosszul van, amúgy meg még rosszabbul lehet. Mondom: hányszor kell az embernek egy pillanat alatt döntenie. így döntöttél, úgy láttad jónak. — Egy pillanat alatt kell dönteni. És én úgy döntöttem, a halált választottam, azt hittem, hogy .. Tudod, azt gondoltam magamban: Hisz emberek. Ártatlanok vagyunk, én meg a fiam ártatlanok vagyunk. Már csak nem fognak ártatlanokat megölni. Az isten szerelmére, ártatlanok vagyunk! Láttam, hogy baj van, de én, ostoba teremtés, bíztam az emberségükben, bíztam benne. Ö, jaj nekünk, azt mondod, hogy se az ártatlanok, se az igazak nem találják már helyüket a világon? Ma már csak ellenség van. Az öregem — az nem hisz senkinek — mezítláb, gatyában menekült el a patak;on keresztül és megmaradt. De az én fiam? Mellettem maradt — tőlem örökölte az engedelmességet — én meg megöltem. Miért követtem el IJyen szörnyű bűnt? Csak azért, mert egy pillanatra megbíztam bennük: Hisz csak emberek ők is? Van bennük egy szemernyi érzés. Mit mondasz? Te bátyám, ts okos ember vagy, neked megvan a magad meggyőződése, mit szólsz ehhez? Nem, nem szólsz semmit, Palikám. Ügy, úgy, de hisz az egész idő alatt mon dod, amit gondolsz. Persze, szerinted ostobaság esztelenség egy pillanatig is számolni azzal, hogy vannak ártatlanok és igazságosak és hogy az emberekben maradt még egy szemernyi emberi érzés. Az öregem nem számolt vele és megmenekült. így? Szóval így! Te, Palikám, azt mondtad, hogy inkább mindept megteszel, legyen in kább az egész világ ellenséged, de hadd tudják az emberek, miért, kiért halnak meg. legyen meggyőződésük, akkor könnyen élhetnek és könynyen vesznek búcsút a világtól. Mindent az anyjukra, feleségükre, nővérükre hagynak, minden nehezet: Hordjátok csak, vágjátok ki belőle magatokat valahogy. Mi, harcos férfiak, kigomboltuk a hasítékunkat, az' tán megint begomboltuk ... Most aztán gondoskodjatok magatokról, ahogy tudtok, mi pedig gyerünk. Csak lőjetek bátran. A fontos csak az, hogy tudjuk, miért lövöldözzük egymást agyon, miért esünk el. Az ember nem isten ártatlan teremtménye, mint a csirke, tudja, tudnia kell, miért lesnek rá, nem várja meg a kést. Palikám, bátyám, így van? — Talán. De a szavak csak szavak. Anyáink, nővéreink, feleségünk, a , nők bánkódnak és van is miért bánkódniok. Én nem tudom feloldani a kínodat. Csak fellázadt bennem valami, hogy így elnézlek, amint veszszövel vered a földet, a bánatodat, és valami az eszembe jutott, megpróbálom megmondani neked — ne haragudj érte: Katalinkám, húgom, talán nem kínlódnál annyit, ha egy kissé másképp gondolkoznál, ha volna meggyőződésed — igen, mint nekem — olyan meggyőződésed, amely egy kissé jobban megfelel annak, amit kiskorunktól fogva tapasztaltunk minden háborúban, ha a meggyőződésed egy kissé jobban megfelelne korunknak. Tudod, Katalinkám, téged ez az egész úgy összemorzsol, akár a malomkő. Ez ellen lázad fel bennem minden, el hagytam magam ragadtatni, kimondtam... És most is kimondom ugyanúgy: Az,anyának, mint neked, az olyan embernek, mint mi, akik átéltük ezt a háborút, ahhoz mérten kellene gondolkoznia, amit tapasztalt, hogy ne gyötörjön bennünket az is, amit valamikor képzeltünk. Az isten malmai nem őrölnek lassan, sem gyorsan, sehogy se őrölnek, csak a mi emberi malmaink őrölnek. Nem hiszed? Hát mit mondjak neked? Csak a mi anyáink maimat őrlik az emberi igazságot Ügy, ahogy mondtad nekem: A fiam szereti az édesanyját. Az a fiú, aki szereti az édesanyját... úgy keres magának lányt ls, finomabb, jobb lesz hozzá Aztán annak az édesanyának a fia . . És Így tovább. Ebben hiszek Mi egyebet mondhatok neked? Mit? Babos Lás/Ió fordítása Nyikolajev Andronov: Keskenyvágányú sínpár, (olaj, 1962.) W. BORCHERT: Tanmesék — Mindenkinek van már varrógépe, rádiója, jégszekrénye, telefonja. Most mit csináljunk? — kérdezte a gyáros. — Bombákat — válaszolta a jeltaláló. — Háborút — mondta a tábornok. — Hát, hogyha nincs más megoldás — jelelte a gyáros. • • • A fehérköpenyes férfi számokat vetett a papírra. Apró betűket írt melléjük. Aztán levette a fehér köpenyt és egy óra hosszat foglalatoskodott az ablakpárkányon álló növényekkel. Észrevette, hogy az egyik virág lelankadt, ekkor nagyon elszomorodott és könnyezni kezdett. A papíron ott sorakoztak a számok, melyek szerint egy fél grammal két óra alatt ezer embert lehet megsemmisíteni. A Nap a virágokra sütött. £» a papírra is. • • • Két férfi beszélgetett. — Halljam a költségvetést. — Csempével? — Zöld csempével természetesen. — Negyvenezer. — Negyvenezer? Rendben van... Hát • igen, kedves barátom, ha a csokoládégyártásról nem álltam volna át idejekorán a lőporgyártásra, most nem tudnám a negyvenezret megfizetni magának. — Akkor pedig én nem építhetnék önnek úszómedencét a kertjébe. — Zöld csempével... Zöld csempével ... Egy gyáros tárgyalt egy építkezési vállalkozóval. Háború volt. Két férfi beszélgetett a tekepályán. — Ejha, tanfelügyelő úr, milyen elegáns a sötét ruhában. Gyászeset miatt talán? — Nem, dehogy, ünnepélyről jövök. Fiatalok mentek a frontra. Kis beszédet tartottam. Spáriát emlegettem, Clausewltzet idéztem. Néhány szép gondolatot adtam nekik útravalóul: a becsületről, a hazáról szólottam. Hatásos ünnepély volt. Igen hatásos. A fiatalok hazafias dalokat énekeltek. Szemük csillogott. Igen felemelő volt. -r Te jó isten! Tanfelügyelő, úr, hagyja abba. Hiszen ez iszonyatos! A tanjelügyelő jelállt, meghökkenve meredt a másikra, aki kis kereszteket rajzolt egy papírra, mialatt a beszélgetés jolyt. Felállt és elnevette magát. Majd új golyót emelt fel, és lassan a pályára gördítette. A teke dörögve szaladt végig és felborította a bábukat, amelyek apró emberkékre emlékeztettek. — Mennyit fud belőle adni nekem?, — Legjobb esetben nyolcszázat. — Azok rámennek. — Hát akkor ezret. — Köszönöm. A két férfi elbúcsúzott egymástól. Emberekről beszéltek. Tábornokok voltak. Háború volt. • • • Két férfi beszélgetett. — Önkéntes vagy? — Persze. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Es te? —En is. A két férfi elköszönt egymástól. Katonák voltak. Az egyik elvágódott. Meghalt. Háború volt. Amikor a háború véget ért, a katona hazatért otthonába, de nem volt kenyere. Ekkor látott valakinél kenyeret, s az illetőt agyonütötte. Nem szabad senkit sem agyonütnöd — mondta a bíró. -1- Miért nem? — kérdezte a katona. • • • Amikor a béketárgyalás befejeződött, a miniszterek megtekintették a várost. Elhaladtak egy céllövölde előtt. — Próbálják ki az urak a puskákat — kiáltptták nekik pirosra mázolt lá.nyok. A miniszterek puskát vettek a kezükbe és a keménypapírból készült kis alakokra lőttek. Szórakozásuk közepette egy idős asszony hozzájuk lépett és elvette tőlük a fegyvereket. Amikor az egyik miniszter visszakérte a puskát, az asszony egy pofont adott neki. Egy anya volt. Két férfi beszélgetett. — Hát hogy áll? — Elég rosszul. — Még mennyije van? — Ha minden jól megy: négyezer. Volt egyszer két ember. Amikor kétévesek voltak, a kezükkel verekedtek. Amikor tizenkét évesek lettek, botokkal ütötték és kövekkel dobálták egymást. Amikor huszonkét évesek lettek, bombákkal dobálództak. Amikor hatvankét évesek lettek, baktériumokkal harcoltak. Nyolcvankét éves korukban meghaltak. Egymás mellett temették el őket. Száz év múlva egy giliszta átrágta magát a két síron. Észre sem vette, hogy két különböző embert temettek oda. Egyforma volt a föld. Egészen egyforma. 5000-ben egy vakond kidugta fejét a földből és megnyugodva állapította meg: A fák még mindig fák. A varjak most is kárognak. A kutyák is felemelik a lábukat minden fánál. Az égbolt és a csillagok, a moha és a tenger, meg a szúnyogok változatlanok maradtak. Es néha... néha látni egy-egy embert is. ISZIRMAI MARIANNA fordítása) Ű] SZO 8 * 1964 szeptember 5.