Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)

1964-09-26 / 268. szám, szombat

MAJOR TAMÄS: Mit jelent: korszerűnek lenni Az ember tragédiája jubileumi előadása elé Madách Imre halálának ICO. évfordulója alkalmából a budapesti Nemzeti Színház új szereposztásban és korszerű felfogásban mutatja be a drámaíró nagy művét, Az ember tragédiáját. Ebből az alkalomból közöljük a darab rendezőjének érdekes és tanulságos írását. MADÁCH IMRE halálának 100 éves évfordulóján nemcsak azért játsszuk el Az ember tragédiáját, mert jubileumot ünnepelünk. Semmi sem veszélyesebb egy nagyjelentőségű irodalmi műre, mint az „akadémikus" ünneplés, vagy meghatott „zászlóhajtás" a „nagy nemzeti érték" előtt. Az ilyen évforduló egyben plőbatétel is. Kibírta-e a remekmű a hosszú évtizedek őrlő hatását, élő tudott-e maradni, nem boritja-e fel a tisztelet, nem ásta -e el értékeit az évszázad pora. Shakespeare négy évszázados jubileuma alkalmával boldogan lehetünk tanúi annak a jelenségnek, hogy éppen ma tudjuk az ünneplést izgalmassá tenni, bebizonyítván, hogy a nagy klasszikusok korszerű és egyben korhű tolmácsolásának ideje most érkezett el. A színház lázasan keresi a korszerűséget és úgy érezzük, új darabra, szinte premierre készülünk Az em'aer tragédiája bemutatásával is. Könnyen felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges ez. Nem egyszerű divat-e a korszerűség keresése? Erre feleletet csak az elöadásadhat. A színház az állandóan fejlődő, változó világban nagy küzdelmet folytat, hogy e fejlődésről le ne maradjon, a változó, fejlődő társadalomban az emberek ízlésével lépést tudjon tartani, és ki tudja elégíteni jogos kíváncsiságukat az élet leglényegesebb kérdéseire adott feleleteiben. A fejlődésről le lehet maradni, sokszor száz évvel is. Az ilyenfajta lemaradás régi gondolatokat, elavult világnézeteket, ósdi kifejezési formákat takar. De veszélyes dolog csak a művészi eszközöket „divatosan" „újítani". Az Ilyen modernkedő színielőadás könnyen eshet bele abba a kelepcébe, hogy megjelenési formájában helyenként „modern" igényekkel lép fel, de az új külszín alatt meg se kísérli a sokkal régebb keletű világnézeti lemaradást behozni. Aki csak szinpadmegoldással, külsőségekkel akar élen maradni a versenyben, látszólag ledolgozhat öttíz éves hátrányt, de a lényeges százhúsz éves elmaradottságot meg sem kísérti behozni. Itt még a matematikai számítás ís sántít. Nem lehet ugyanis kijelenteni, hogy aki formailag öt évet ledolgozott, az lényegileg csak 115 évvel maradt el. (Pedig hány sikeres színházi produkcióra jellemző ez a megállapítási) Mit is jelent tehát korszerűnek lenni? Azt hiszem, kettős erőfeszítést igényel az izgalmas új előadás. Az első feladat: megkeresni, hogyan volt új és korszerű Madách Imre a saját korában. Mire gondolt, mit akart tudatni a kortársaival, milyen gondolatokat ébresztett, milyen vitákat váltott ki saját közönségében. Nem ís kis kutatómunka ez, megtalálni azt a drámaírót, aki még nem volt „akadémikus", és még nem volt „nemzeti érték", hanem először mondta el saját élményéből fakadó gondolatait, engedett a kínzó kényszernek, hogy ezeket kortársaival közölje. Ahogy ő maga mondja, „darabom lehet jó vagy rossz, de középszerű lenni semmiképpen nem akarok" Űjra, jobban kell elolvasni tehát a művet, kutatni a szerző élményatiyagát, de ugyanakkor más oldalról kemény harcot indítani a mű körül kialakult akadémikus fal lerombolására. Ahhoz, hogy az igazit megtaláljuk és építeni tudjuk, tehát rombolni is kell. A klasszikus műveket elfedi az a XIX. századból ránkmaradt, önmagát csalhatatlannak tartó tanáros, általános szépséget kereső, saját hangjától meghatódó, a „művészetet védő" kritikai hang, amellyel irodalmi folyóiratainkban ma is olyan gyakran találkozunk. Madách szavaival: „Ily dőreség áll, látod, szüntelen Utunkba, szentséges kegyeletül Védő a már megalakult hatalmat." AZ ILYEN SZEMLÉLETET képviselő „tanár úr" vagy felkészültségében igen gyakran csak „tanító úr" sok mindent tud, ismer és „jobban tud". Tudja, hogy Shakespeare Macbethje a Holinshed krónikából merít és mindig kész megtenni az utat visszafelé Shakespeare-től a forrásig, hogy ne vegye észre, milyen szabadon kezelte a szerző az alapanyagot, mennyire csak saját élményeit, saját mondanivalóját akarta közölni annak felhasználásánál. A tragédia polgári kritikusa is ismeri Egyiptomot, Athént, Bizáncot, Prágát, Londont, sőt a szocializmus eszméiről is van némi fogalma és azt kutatja, miért ezeket a színeket választotta Madách? Korunktól visszafelé bölcsen számonkéri, miért nem látta jobban a szerző a szocializmust, hogyan tévedhetett ilyen nagyot. Ez a szemlélet hozza magával azután azt a naturalista előadást, amelyik valóban Egyiptomot, Athént, Rómát stb. akarja a színpadra vinni, lehetőleg minél korhűbben, „történélmi revü" formájában; emiatt esik zavarba a rendező a falanszter érteimezesével, emiatt válik az előadás egymás mellé rakott korszakok jobban vagy kevésbé jobban kidolgozott megjelenítésévé és ez kötelezően írja elő a megismétlődő unalmas ritmust és takarja el Madách leglényegesebb mondanivalóját, gyötrő élményét, amely nemcsak az egyes esztétikusok szerint önkényesen a darab végére biggyesztett utolsó mondatban nyilvánul meg, hanem az egész darab egyetlen mondanivalója: „Ember küzd] és bízva bízzáll" Küzdhet-e, bízhat-e az ember, van-e az életnek értelme egy nagy optimista küzdelem bukása után, amelyben emberek ezrei önmagukat múlták felül és egész életüket tették rá; a magyar szabadságharc elbukása után, amely gyalázatosan és látszólag eszméivel együtt végérvényesen megsemmisült. Ehhez a mondanivalóhoz szabadon használja a történelmet, nem Egyiptom, Athén vagy Bizánc a fontos, főleg nem annak történelmileg minél alaposabb ábrázolása, hanem az alapmondanivaló, mint ahogy Shakespeare-nél sem a Holinshed-Iéle krónika, hanem az egész életében a szerzőt foglalkoztató, gyötrő kérdés a fontos: milyen viszonyban van korának hőse lelkiismeretével és cselekedetével. Az igazi nagy hamleti alapprobléma, a gondolat és a tett viszonya. Madách Imre sem áll egyedül az „Ember küzdj és bízva bízzál" tételével, ugyanilyen gyötrő formában fejeződik ez ki Vörösmarty Mihály Vén cigány, az Előszó s a szabadságharc bukása után írt más nagy kötelményében. A drámában Ádám és Lucifer egyaránt ezzel a gondolattal vívódik. És a történelmi képek csak annyiban és olyan mértékben jöhetnek rá az alapmondanivalóra, amennyiben a két főszereplő drámai küzdelme ezt szükségessé teszi. A legutolsó szegedi szabadtéri előadáson fölismertük, hogy minden történelmi kép végén Ádám és Lucifer, és nem az előző képben szereplő Fáraó, Miltiádész vagy Kepler indul neki az új küzdelemnek, és ezt külsőleg is jeleztük, úgy, hogy a képek végén Ádám és Lucifer kibújt a valóban történelmi „jelmezekből", de ez az igazságnak csak fél felismerése volt. Az egész darab, és nemcsak a történelmi képektől, hanem már a Mennyországtól kezdve, a nagy alapkérdést szolgálja és Lucifer már az Űrral való vitájában is a Madáchot foglalkoztató szörnyű drámai kérdést teszi fel, a szabadságharc leveréséből származó infernális alapélményből adódik: „Végzet, szabadság egymást üldözik, s hiányzik az összhangzó értelem." Érdekes bizonyíték erre Madách Imrének Arany Jánoshoz írt levelezése, melyben elismeri, hogy a Mennyország és a Paradicsom szereplői olyan szövegeket mondanak, amelyek anakronizmusnak hatnak. Madách Aranynyal szemben vállalja ezt az anakronizmust, mint ő mondja, Lessingtől és Miltontól tanulta, mert csak így tudja elmondani a mondanivalóját Érdekes rész ebben a levelezésben az a fejezet, melyben a szerző arra hivatkozik, hogy pályáját mint publicista kezdte, és életének nagyrészét a vármegye politikai harcaiban élte le. AZ „EMBER KÜZDJ és bízva bízzál" tehát nemcsak szövegben nyilatkozik meg, hanem az egész darabon végigmegy és az előadás középpontjában állandóan Ádám és Lucifer áll. Ádám, aki nem mindenképpen indul el az általa választott ezmének diadalra vitelére, hanem egész színeken át próbál meg pihenni, fáradtan, visszahúzódni a harctól, hogy azután újra, lényegileg mindig ugyanazért az eszméért, az athéni szabadságért, vagy az induló kereszténység érdekesen értelmezett célkitűzéséért induljon harcba: „Az egyén szabad, érvényre hozni mind, mi benne van, csak egy parancs kötvén le: szeretet." De a küzdelem vagy visszavonulás „lenni vagy nem lenni" tételét legjobban a prágai színben fejezi ki, ahol szinte Madách Imrét látjuk Sztregován, amint rádöbben arra, hogy a küzdelem elől az ember nem vonulhat vissza. „Kívántam kort, mely nem küzd semmiért Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben A lélek él — e kínos, szent örökség Mit az egektől nyert a dőre ember, Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni.. EZ A KÜZDELEMNEK való nekilendülés és fegyverletétel meg fogja határozni az egész előadás ritmusát. Ádám a küzdésre érdemes eszméket az egyiptomi szín végén, a római szín végén, de legnagyobb mértékben a francia forradalomban találja meg. Madách kitűnő formai érzékkel ezeken a helyeken lendületet ad Ádámnak, aki az általa felfedezett koreszméért rohanva száll síkra és Ilyenkor faképnél hagyja Lu::ifert. A Fáraó szerepét nyilván nen Ádám választotta, a római és prágai szín is csak kiábrándulás és pihenő, hogy azután Londonban is az egyén polgári szabadságát keresse és végűi nem mint a szocalizmus. hanem mint a XIX. század polgáremberének utópisztikus vágyódását a „tudomány által vezetett" társadalmat vizsgálja meg és mutassa be teljes képtelenségében. Ha a dráma középpontjában ez a küzdelem áll, az egyes történelmi képeknek más lesz a ritmusa és nem áll elő az a lehetetlen helyzet, amely az eddigi előadásokat jellemezte, hogy az egyes történelmi képek hű ábrázolására való törekvésben állandóan megszakadt a darab lendülete. Az egyes képeket sötéttel, függönnyel, Időt kitöltő illusztratív kísérőzenével kellett egymástól elválasztani. Ennek egyik szinte komikus megoldási módja volt a Prágáról Párizsba való áttünés,: — „Hallom, hallom a fövő dalát, Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, Mely a vén földet Ifjúvá teszi:" Aztán következett néhány perc szünet, amiben a helyszín Párizzsá változott, hogy ezután fejezze be a kettőspont utáni mondatot: „Egyenlőség, testvériség, szabadság.' Hogy a tragédiát meg kell fosztani történelmi revű jellegétől, ezt bizonyítják Madách Imre Instrukciói is, amelyeket először igyekszik betartani. A párizsi változásra például ezt írja: „A nézőhely hirtelen Páris Greve-piacává változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilővá..." Nem akarunk tehát naturalista módon történelemképeket ábrázolni. Nem szégveljük vállalni, hogy Az ember tragédiáját színpadon játsszuk el, anélkül az Igény nélkül, hogy az egyes képeket aprólékosan, történelemhűen ábrázoljuk. Színpad ez, zsákvászonból készül, látóhatárral, és az emelvényen egyszerű térelemekkel, amelyeket az egyes színek drámai mondanivalójának megfelelően az illető kor emberei a szemünk láttára változtatnak át. Az egyes korok Jellemzésére elég ezentúl az emberek egymáshoz való kapcsolata, magatartása és gondolatvilága. És szabadjon hozzátennem, nem utolsósorban a közönség fantáziája. Ugyanúgy kérjük fel a nézőket az izzó gondolati harcban való részvételre, és arra, hogy, e küzdelem színterére velünk Jöjjön, mint ahogy a shakespearei kórus az V. Henrik elején osztja ketté Angliára és Franciaországra az üres színpadot és csalogatja magával a publikumot. Ez a játékmód több részvételt igényel a nézőktől. Korszerűbb, modernebb stílust a színészektől. MI A TRAGÉDIA legnagyobb értékét abban látjuk, hogy minden egyes része Madách Imre vérrel és ideggel végigszenvedett élményeit tükrözi. Az így felfogott előadásban hiába keresnénk az „örök emberit", még kevésbé az „örök nő" szimbólumát. Ádám és Éva kapcsolata, amely Lucifer cinizmusától olyan idegen, sőt céljai elérésének fő drámai akadálya, az újra és újra más alakban szemünk láttára felfedezett szerelem. Talán a világirodalom legizgalmasabb, legszínesebb, legváltozatosabb szerepe a Tragédia Évája, aki nem valami elvont szépséget képvisel, hanem az lenne a jó, ha a közönség ebből a mindig tökéletesen más alakban megjelenő tarkaságból a színházból való eltávozás után próbálná összeállítani magának a Tragédia Éváját Az alapmondanivaló középpontba helyezése fölöslegessé tesz egy sereg vitát. Ezek közismertek. Optimista vagy pesszimista mű-e Madách Imre Tragédiája. Milyen Madách és a tömegek kapcsolata? Miért a falansztert választotta? Azt szeretnénk, ha az itt feltett kérdések korszerűtlenségét az előadás leplezné le. Szabó Gyula; Illusztráció Fučík Üzenet az élőknek című könyvéhez. (1961), SIMKÖ MARGIT: HONVÁGY Miért, hogy minden csak felfelé tör? Hegymászó csúcsra, madár az égre, gyöngy a borban, nemcsak fóti tájon, gőz a fazékból, olaj a kútból, még a sóhaj is ha megszakad a szív, s a végén mégis mind a mélybe hull. Talán mert egyszer az elysiumban még minden, minden összetartozott, s aztán a nagy tragédiák korán elhagyta egymást szilaj, ifjú hévből, meggondolatlan haraggal mindahány tagja az őstömbnek s útra keltek ismeretlen kalandok felé. Azóta vonzzák s kergetik egymást a kezek, lábak, holdak és napok kis parányok és titán csillagok, hogy újra, végre is egyesüljenek. Mint a szerelmes keresi párját, mint anya eltűnt katonafiát, porát a gyémánt, mit a köszörűs ékkővé csiszolt s árván csillog ott egy szépasszonynak zsarnok ujjain, mint a vándor, kit hiú délibáb, vagy ólmos bot hajtott zord idegenbe s csak sápadt álmában száll hazafelé .. I Ogy tör magasba minden mi mozog, hogy legalább egy sóhajtásnyira lássa meg messzi szakadt önmagát. Ha nem „általános szépségét", „általános fennköltségét", „örök Évát" vagy „a bibliai hős Ádámot" keressük, hanem a nagyon is humánus, szinte csökönyös, eszméihez ragaszkodó Madáchot akarjuk bemutatni, aki igenis ezt mondatja Ádámmal: „Fejlődni látom szent eszméimet... Míg lassan már betöltik a világot..." És hisz vagy legalábbis hinni akar abban, hogy ezek az eszmék diadalra jutnak: „Az az igazság rettentő halálos Ha nép közé megy a mai világban. Majd jő idő, 6, bár itt lenne már, Midőn utcákban fogják azt beszélni, De akkor a nép sem lesz kiskorú." Azt a Madáchot, aki nemcsak az eszmékért, de a művészetért való küzdelemben ls a lolytonos megújulást hirdeti. „De a szabályt, a mintát hagyd pihenni Kiben erő van és Isten lakik, Az szónokolni fog, vés vagy dalol, S bár új utat tör, bizton célra ér Müvéből fog készíteni új szabályt, Nyűgül talán, de szárnyakul soha. Egy törpe fajnak az absztrakció." EZZEL AZ EMBERSÉGGEL bátran szegezhetjük szembe azután az őt legyőzni és kiábrándítani akaró szörnyű embertelenségét. Bátran „fenhetjük be vérrel és sárral" a francig forradalmat is, hiszen „bűnének *» erényének" is óriásnak kell lenni ahhoz, hogy a madáchi pozitív felismerés még hangsúlyozottabb legyen. Általában az előadásból ki akarunk irtani minden idillit, retorikát, örök szépséget, akadémikus meghatottságot, hogy olyan keményen és harcisan képviseljük a madáchi gondolatot, amilyen szenvedéllyel használta azt fegyvernek a szerző a maga korában. Madách Imre tehát él, a saját korában, amelyhez a szó igazi értelmében akarunk korhüek lenni, de él a mi korunkban is, hiszen a magyar közönségnek van Madáchról élménye. Az ő nevének hallatára a legszélesebb publikumnak vannak bizonyos gondolattársításai. A mi korunk eszközeivel akarjuk megnézni, mit mondott Madách a saját kortársainak és mit tud mondani nekünk, ennek érdekében folytatunk kemény harcot, hogy megtisztítsuk a rárakodott iszaptól és megkíséreljük az újra elolvasott művet a mi modern eszközeinkkel élővé tenni. Ilyen értelemben szeretnénk korszerű előadást produkálni. 1964. szeptember 26. * Ül ^Z^ 9