Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)

1964-09-19 / 261. szám, szombat

Ivar Lo Johansson 1901-ben született Svédországban, Ösműban. Szülei szegényparasztok voltak, ö maga ts ott szerezte döntő élményeit. Volt kőbányában munkás, levélhordó, cirkuszi kikiáltó, csavargó és Igen gyakran munkanélküli. Becsavarogta fél Európát. Svédország egyik legismertebb írófa, tagfa az Akadémiának. A

szántóföld felett varjak keringtek. Úgy követték a traktort, mint a párba fogott lovakat, vagy régebben az Igavonó ökröket, és hajdan, nagyon régen az eke elé fogott asszonyokat követték. A traktoros felemelkedett a nyeregben. Kiegyenesedett, nyújtózott, pihent. A védőtetőhöz támaszkodott, nézte a földet, az elfogyhatatlan barázdák sorát. — Fel kell ráznunk az asszonyokat ls — mondta hirtelen —, ha eredményt akarunk, akkor az ő segítségük ls szükséges. Délután az asszony ls ott ült az árokparton. Kávét hozott a kosarában. Mfg az ember a kávét itta, némán várakozott. Magas, erős és mégis karcsú asszony volt, egyetlen szomorú ránccal a homlokán. A férfi kiitta a kávét, rágta a kenyeret. Kezéről néamfiteátrumban. A partot bámulták. Köztük volt a fiatal gulyás is, akinek felesége a városi kórházban feküdt. Néhány suttyólegény elővette a pipáját, úgy látszik, rá akartak gyújtani, de meggondolták magukat. Inkább leültek ők is és csöndesen nézték a sátrat és a tavacskát. Tágranyllott a szemük a figyelemtől, amikor a sátorban megmozdult valami. Mindenki arra gondolt: mi történhet odabenn? Mert ma este lesz a traktoros feleségének keresztelője. Ivar Lo Johansson: GYÓNÁS A sátor pokróca megint megmoccant. A zenekar rázendített és eljátr szőtt egy himnuszt, aztán egy másodikat is. A prédikátor felkelt a zsombékról, körülnézett, látszott, hogy beszélni akar. De nem szólt, várt még, közben egy kis szél támadt, a pokrócok hirtelen meglibbentek. hány parányi rögöcske a kenyérre tapadt, különös ízt adott a falatnak: A traktoros szótlanul nézte a feleségét és gondolatban végigszaladt egész életükön. Csak otthonra, a falra kellett gondolnia. Az erős, széles ágy felett egy falvédő lógott, a felesége kezemunkája. A hímzett kép maradt, csak a felirat változott időről időre. „Az én házam, az én várami" — olvashatta az első években, amikor még arról ábrándoztak, hogy egyszer nekik is lesz házuk ... Később a férfi belépett egy szervezetbe. Ogy látszik, hogy ez az asszonyra is hatott, mert egy napon az öreg falvédő lekerült a falról... Titokban egy másikat hímzett az asszony. Meglepetésnek szánta, külön örömnek. „Egységben az erői" — olvasta egy nap, amikor hazatért. Jó ideig lógott a falon, talán egy—két évig, azután hírtelen eltűnt. Üjrakeresztelők jöttek a faluba és egy napon az asszony is közéjük lépett. Meg se kérdezte az urát, és annak az utóbbi időben, akár tetszett, akár nem az „Erős vár a mi Istenünk!" felirat alatt kellett aludnia. A férfi a földről lassan a feleségére nézett. — Te ... — mondta — igazán megcsinálod azt, ott, vasárnap este? — és harapott egyet a kenyérből. — Meg. Megcsináloml — felelte az asszony. Vastag égerfatörzsek hajoltak ferdén a tavacska fölé. A parton még zöld volt a nád, de a bugák már barnára száradtak. A levegőben járt az ősz. Felhőfoszlányok sodródtak lassan a magasban, és árnyékuktól elsötétült néha a tavacska tükre. A nád közötti tisztáson két rúd ágaskodott az ég felé, olyan volt, mint egy kapu a csillogó vízen. A tiszta tófenekén világítottak a kavicsok. A két legsűrűbb lombú égerfa mögött pokrócokból összetákolt sátor állt. Falánál öt ember ácsorgott, a zenekar. Egy kiszáradt zsombékon meredten ült a prédikátor, térdén a bibliája feketéllett. A part lejtőjén emberek zsúfolódtak. Mind eljöttek a faluból és a környező tanyákról. Legalább százötvenen üldögéltek a földön, várakozva, mint egy — Lehet, hogy most fürdött életében először. A fiatalok nem állták sző nélkül, suttogtak, duruzsoltak. Ezután került sor az asszonyra. Mikor a vízbe vezették, látszott a népen, hogy tulajdonképpen miatta gyűltek Ide. Nézték hajlékony testét, bokáig érő fehér ruháját, figyelték igyekezetét, ahogy a tóba befelé lépegetett. Szép volt. Látszott rajta, hogy érzi a figyelő tekinteteket. A rudaknál megállt, biztos helyet keresett a talpa alá. Az egész ceremónia alatt maga elé nézett, hogy meg ne botoljon. A prédikátor megfogta vállát és derekát és hozzákészült, hogy az aszszonyt hátrafelé a jelképes sírba merítse. Az asszony úgy helyezkedett, hogy a prédikátornak segítsen. De a prédikátor késlekedett. A parton megint suttogtak: „hiányzik valami?" — Gyónj, nővérem, van még gyónnivalód? Az asszony hallgatott. Aztán látszott, hogy teste megremeg a víz felett. Beszélni akart. Azok, akik közel ültek hozzá, látták, hogy a fiatal gulyás felegyenesedett. Mindenki a karcsú asszonyra nézett és olyan feszült csend támadt, hogy a leghalkabb suttogást is hallani lehetett. Az asszony szája megmozdult: — Isten tudja, hogy nekem több a vétkem, mint amennyit elmondtam. Nem hallgathatok tovább ... Szavai szárazak és szúrósak voltak, mint a tövis. — Nagy a vétkem, öt éven át Járt a tanyánkra a gulyás és nekem bűnös kapcsolatom volt vele ... Zsillé Győző (MNK): ŐSZ Megremegett. Aztán engedelmesen hátrahajolt és néhány másodpercre eltűnt a víz alatt. A parton úgy reccsent a suttogás, mintha vásznat szakítottak volna ketté. Voltak, akik egyszer az asszonyra, másszor a másik bűnösre néztek. A fiatal gulyás felegyenesedett. 0 állt egyedül az egész sokadalomban. Teljesen nyugodtnak látszott. Állt és talán az asszony testét nézte és a nedves fehér ruhát, ahogy rátapadt és körülcsavarodott rajta. A szertartás véget ért. A traktoros nyúlánk felesége partra tántorgott. Nem nézett az emberekre, az eget kereste. Feje felett az öreg égerfa levelei remegtek az esti szélben. Másnap a traktoros elkergette a feleségét. Az asszony elment. Néhány napig élet és halál közt lebegett, aztán egy kórházba került. A traktoros nem tudta, hogy a gyermekeknek kl az apjuk, Jiát azokat is elkergette. Ketten voltak. Egy héttel később meghalt a gulyás felesége. Igaz, hogy halála előtt mindent megtudott, mert elmondták neki, de nem abba halt bele. Egyébként is meghalt volna. Egyetlen fiát a község neveltette. A traktoros letépte a széles ágy fölött a falról az utolsó falvédőt. Egy reggel elmaradt a munkából, nem is látták többet. Ezek voltak a közvetlen következmények. Hét ember élete felismerhetetlenné változott. Merre van az igazság? — Nem is tudom, mit csináltam volna, ha úgy járok, ahogy a traktoros, és a feleségem azt csinálja velem, amit az ő felesége művelt? — mondta egy férfi és a többiek mind bólogattak és egyetértettek. — Bezzeg, ha a traktoros csinálta volna, akkor semmi baja nem volna, és minden maradt volna a régiben ... Erre az asszonyok bólintottak és mindnyájan egyetértettek. — Az Isten ujja volt ez, a felsőbb Igazság műve. És ez ellen nem tehetünk semmit. Semmit! — mondták a vallásosak. K

ülönösen akkor beszéltek az isteni igazságszolgáltatásról, amíkor a traktoros elvbarátaival vitáztak. Mert azok megpróbálták az asszonyt maguk mellé állítani és a földi dolgokra figyelmeztetni. És az érvelésre így válaszoltak: — Ne kavarjátok bele az égieket. Fontosabb itt a földön észrevenni a sötétséget. Az égiekről aztán is ráérünk beszélni... Fordította: KUCZKA PÉTER Szőnyi Gyula rafza A sátorból a traktoros felesége lé^ pett ki fehér ruhában. — Jön, jön ... zizegett végig a suttogás a lejtőn. — Kezdődik a keresztelés, testvéreim! — kiáltotta magas hangon a prédikátor, mint egykor ama János, akit keresztelőnek neveztek, mert a Jordán vizében keresztelt. — Kezdődik a keresztelés, testvéreim! Bizony mondom néktek, szenvedett érettünk az Or, hogy magunkra vehessük a keresztség szentségét. A traktoros felesége nem volt egyedül. Egy hetvenéves öreg lépkedett utána, őt akarták először keresztelni. A prédikátor az öreg vállára tette a kezét és lassú léptekkel a tó vizébe vezette. Amikor a leszúrt rudakat elérték, megálltak. Az öregnek ekkor melléig ért a víz. A prédikátor szembefordult, vállánál és mellénél megragadta az öreget, kérdezett tőle valamit, aztán hirtelen hanyatt a víz alá merítette. Egy másodperc volt csak, vagy alig több valamivel. Prüszkölve, fújtatva emelkedett ki a tóból az öreg, arcáról, szakálláról csurgott a víz, haja a fejéhez tapadt. Nehéz léptekkel, meg-megroggyanva ment kl a partra. Büszkének és elégedettnek látszott az egybegyűltek körében. Nem tudom, kibírja-e? Hideg a levegő ... — suttogta valaki. ALFRÉD POLGÁR: A végső tévedés z < NI < X < > o > 2 cO M O Q< M 00 Z Mr. Gladham-Föhlich, a Panorama című népszerű hetilap szerkesztője bal kezében a még európai napjaiból Jól ismert Mr. Bederich kéziratát tartotta. Jobbjában piros ceruza. A kézirat a piros ceruza nyomaival úgy festett, mintha kanyargós volna. — I'm sorry, de ön nem felel meg Amerikának — szólt egykori európai kollégájához Gladham. — Ezt, ennek a huszonhét storynak az alapján, amelyről őszinte véleményemet kérte, bővebben is kifejtette. Vegyük például mindjárt az elsőt: A végső tévedés. — Az legjobb írásom. — Well! Akkor legalább megtakarítja nekünk, hogy a többi huszonhattal foglalkozzunk. Mr. Gladham hátradőlt a székében, lúdtalpas lábait fölrakta az íróasztalra, kalapját a tarkójára tolta. Még csak rövid ideje volt az Egyesült Államok polgára és újsütetű amerikanizmusa hiányait intenzív amerikaiassággal igyekezett pótolni. — Az ön történetei — kezdte kritikáját — kerülik a harsány színeket: nem fárasztják az olvasót Izgalmas események ecsetelésével és általában megnyugtatóan hatnak az idegrendszerre. A szerző megkockáztatott egy szerény: Nos, tehát-ot. — Nos, tehát — folytatta Gladham — effajta történeteket Amerikában vajmi kevesen írnak, és még sokkal kevesebben olvasnak, már annál az egyszerű oknál fogva is, mint teszem azt, ez itt, ki sem nyomtatnak. — Talán ... javíthatnék valamit rajta — szólt közbe Mr. Bederich. — Javítani! — nevetett fel Gladham. — Oh, boy! Ha mindazt ki akarná javítani, ami Javításra szorul, aligha maradna egyéb az egészből, mint a címe. Nézzük például ezt. Itt azt Írja: „Botjával a férfi fejére sújtott". Jó mondat. Nagyon jó mondat. Kétségtelenül. De miféle bot volt az? Olcsó, vagy drága bot? Ezt egyetlen szóval sern említi meg, ellenben elmondja, hogy mit gondolt az ember, miközben a botját a másikra emelte. Nálunk tényeket kívánnak a storytól. Azt kívánják, hogy egyik tény a másikat kövesse, mint ahogy kő, követ követ egy jól kövezett utcán. A maga utcáján kedves barátom nagyobb hézagok vannak az egyes kövek között, mint amekkorák maguk a kövek, és rengeteg fölösleges gyom burjánzik a hézagokban. — És odahaza még aszfaltirodalmárnak mertek gúnyolni! — sóhajtott Mr. Bederich. — Gyerünk tovább. Az ön hőse órák hosszat egy meghitt kávéházban üldögél. Amerikában nincs kávéház, amelyben az ember órákig elücsöröghet. És ha volna, az nem lenne meghitt, és ha meghitt lenne, rég tönkrement volna! A maga storyjában, amikor két ember találkozik, kezet ráz. Ezt nálunk nem csinálják! A maga hősét fölpofozzák. Amerikában boxolunk, nem pofozkodunk. A maga hőse este kirakja a cipőjét a szállodai szoba ajtaja elé, hogy kipucolják. Amerikában ez nem szokás. Maga leírja, hogy micsoda tolongás volt egy színház garderobjában. Amerikában a színházi közönség magával viszi felső ruháját a nézőtérre. — Netán a vizes esernyőjét ls? — A vizes esernyőjét ís! Maga ebben a történetében egy európai színészt egy negyedéven belül háromszor megbuktat. Amerikában a megbukott európai színésznek hat hónapig kell várnia, amíg engedélyt kaphat, hogy újra megbukjék. És nézze, itt, micsod« ötlet! Egy öreg bölcs amerikai szájába ezt a mondatot adja: „Ilyesmi Amerikában nem létezik". Ám, egy öreg bölcs amerikai ilyet nem mond, mert az tudja jól, hogy nincs olyasmi, ami Amerikában nem létezik. Enyhe őszi nap volt. Mr. Gladham 32. emeleti Irodájában üde óceáni levegőt sodort be a szellő a nyitott ablakon. Ennek ellenére Mr. Bederich homlokán verejtékcsöppek ültek. Mr. Gladham folyamatosan sorra vette az amerikai szokások, szempontok, tabuk, az amerikai modor, ízlés és módszer ellen elkövetett hibákat. — Hogy rövid legyek — foglalta össze végül —, amit az ön történetében tesznek, azt Amerikában nem teszik. Ahogy abban szeretnek, úgy Amerikában senki sem szeret. Ahogy abban sírnak és nevetnek, úgy Amerikában senki sem sír, vagy nevet. Ahogy abban élnek és meghalnak, úgy nem él és hal meg az ember Amerikában. Bederich úgy érezte, nincs elég levegője: az ablakhoz állt. — Ügy látszik, az lenne a legjobb — mondta gúnyosnak szánt, de kicsit keserűre sikerült hangon — ha fognám a kéziratomat és a klozetba dobnám. — Nálunk semmit sem dob az ember a klozetba, Mr. Bederich. — Nem szó szerint értettem, Mr. Gladham! — Amerikában az ember pontosan fejezi ki magát, Mr. Bederich. Bederich, ahogy ott állt az ablaknál, most fölvetette szemét a felhőkre. — Ö, te jó égi — akart fölkiáltani, de előbb óvatosan megkérdezte: Amerikában van egyáltalán jó ég? — Efelől nem tudok önnek kielégítő tájékoztatást adni — felelt Mr. Gladham némi gúnnyal. — De ha érdekli megkérdezhetem tudományos kutató részlegünket. És fölvette a telefonkagylót. í KARDOS S TILDA fordításai ŰJ SZÖ 4 * 1984.. szeptember 25.