Új Szó, 1964. augusztus (17. évfolyam, 212-242.szám)

1964-08-01 / 212. szám, szombat

Petőfi és a szlovákok 115 éve, hogy a segesvári csatában hősi halált halt Petőfi Sándor, a világszabadság egyik legnagyobb költője. Ebből az alkalomból közöljük az alábbi írást, amely részlet a szerzőnek Petőfi és a szlovákok című, eddig még kiadatlan nagyobb terjedelmű tanulmányából. Ügyre szükségesebbnek látszik ^ megvilágítani Petőfi Sándor életének és műveinek szlovák vonatkozásait, annál is inkább, mert forradalmi költészete nemegyszer ütközőpontot jelentett a magyar és a szlovák nacionalisták kőzött. A nacionalista súrlódások, negatív jelenségek vizsgálatában azonban a múltban igen sok olvasót és történészt befolyásolt a saját nemzetiségéhez való szubjektív viszony, amit igen szellemesen ábrázol pl. Mikszáth Kálmán is a Beszterce ostroma c. regénye bevezető részében. Dugali bácsival kapcsolatban. Petőfi és a szlovákok viszonya szerencsére nem csupán ilyen kiélezett nacionalista ellentétekből áll; s két nacionalista felfogás öszszeütközésének vizsgálatában mi a marxizmusnak abból a tanításából Indulunk ki, hogy ilyenkor el kell tekinteni a szubjektív, érzelmi tényezőktől, és a társadalmi haladás, az osztályviszonyok általánosan, az egész emberiségre érvényes törvényszerűségei alapján kell a kérdést megvizsgálnunk. Petőfi és a szlovákok viszonyának problémája azzal kezdődik, hogy a XIX. század legnagyob magyar költője kétségkívül szlovák anyától, Hrúz Máriától született. A marxista tudomány számára ez a biológiai tény nem a legtontosabb kritérium. De foglalkoznunk kell vele azért is, mert a legsúlyosabb vád: az „elfajzás", a „nemzetárulás" bélyege később ebből keletkezett. Cseh részről Július Dolanský profeszor cáfolta meg részletesebben marxista szempontbód ezt a vádat Petőfiről szóló kis könyvében. [Dolanský: Alexander Petőfi, básnik maďarského lidu. Praha, 1950. 26.) „A forradalommal Petőfi mindenekelőtt az ő magyar nemzetét akarta felszabadítani. Magyarnak érezte magát legfiatalabb gyermekkorától kezdve és magyar hazafiságában nem volt semmi mesterkélt és természetellenes. Teljesen helytelen magyarságát bárhogyan kétségbe vonni családja más nemzetiségű gyökereinek felemlegetésével. Nem az a fontos, hogy néhány elődje tulajdonképpen szláv eredetű volt. Az apai Petrovlcs-család néhány nemzedékig visszamenőleg, talán a 17. századig, szlovák, habár kétségtelen, hogy szerb környezetből költözött Magyarországra, amint ezt a szerb Petrovics név mutatja. A költő anyjáról, Hrúz Máriáról közismert, hogy Turóc megyei szlovák parasztcsaládból származott és haláláig nem tanult meg jól magyarul". A továbbiakban J. Dolanský megemlíti, hány világirodalmi nagyság származott kevert vérből, pl. Puskin, Lermontov, Nyekraszov, Miczkiewicz, a kiváló cseh hazafiak közül Jungmann, Rieger, TyrS, Frida-Vrchllcký, Wolker, s a szlovák Hviezdoslavnak pedig magyar (Országh) volt a családi neve. „Petőfi apja, Petrovics István, már kétségkívül magyar volt, és otthon a családban magyarul beszéltek. Petőfi Sándor így gyermekkorától kezdve mint magyar nőtt fel." (Dolanský i. m. 27). Azóta már igen sok visszaemlékezést és adatot gyűjtöttek egybe Petőfi származásával kapcsolatban, de hitelesen egy sem cáfolhatja Dolanský professzor fenti állítását. A legrészletesebb forrásgyűjteményben, Hatvany Lajos ötkötetes így élt Petőfijében (Bp. 1955—57) ugyan másféle visszaemlékezések is napvilágot láttak, de ezek jórészt a Petőfi-legendák körébe tartoznak, s a XIX. század utolsó harmadában kialkult erős Petőfi-kultusz termékei, amikor sokan azért Is igyekeztek „újat" mondani a nagy költőről, hogy saját nevüket megörökítsék a Petőfi-Irodalomban. EJatvany adatgyűjteményének szavahihető forrásai között külön figyelmet érdemelnek Petőfi híres költőbarátjának, Arany Jánosnak és Petőfi öcsének, Istvánnak e tárggyal kapcsolatos közleményei. Arany János személyesen ismerte Petőfi szüleit, s az állítja, hogy apja tökéletesen, anyja pedig szlovákos kiejtéssel beszélt magyarul. Petrovicsék első fiúk születésekor aránylag jómódú mészárszék-bérlők voltak, mindenes lányuk is volt, aki Petőfit dajkálta. Petőfi „Itt születtem én ezen a tájon" kezdetű, nevezetes versében azt írja, hogy ez a dajkája egy közismert magyar népdallal (Cserebogár, sárga cserebogár) szokta elaltatni. Petőfi alig múlt másfél éves, amikor szülei a nagyrészt szlovák lakta Kiskőrösről a teljesen magyar lakosságú Félegyházára, majd Szabadszállásra költöztek, gyermekkorát tehát magyar környezetben élte, s magyar iskolába kezdett járni. A szlovák anya, s az asszimilálódott magyar apa — aki 1848-ban mlnt zászlótartó harcolt Jellasics ellen — mindkét fiát magyarnak nevelte. Ez azért fontos tény, mert kiderül belőle, hogy téved, aki azt állítja, hogy szülei akarata ellenére, mintegy szüleit megtagadva vált magyarrá, vagyis „renegáttá". Amint hiteles adatokból, többek között Petőfi visszaemlékezéseiből is tudjuk, a család ügyeit az apa zsarnoki hatalommal intézte, amikor szembe akart szállni akaratával, mint például aszódi gimnazista korában, úgy megverte (korbáccsal vagy bikacsökkel), hogy nyomai Petőfi szaval szerint „még hetek múlva is meglátszottak . .. hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén." Tény, hogy Petőfi sem szülei akarata ellenére lett magyarrá, hanem apja és környezete nevelte azzá, de tudott arról, hogy anyja, akihez gyönyörű, világirodalmi értékű családi verseinek nagy részét írta — szlovák asszony. Az is valószínű, hogy mind apja, mind ő maga is tudott szlovákul, habár ezen a nyelven egyiktől sem maradt fenn egy sor sem. A „renegátság" vádjának van némi pszichológiai alapja, amit egy szlovák szólás úgy nevez meg, hogy a „janicsár rosszabb a született töröknél". Éppen a szlovák—magyar nacionalista ellentétek kiéleződése idején, 1867 után, a monarchia politikai életében számos példa volt arra, hogy a legbuzgóbb magyarosítők az elfajzottak köréből kerültek ki, de amint látjuk, Petőfit nem lehet ezekkel azonosítani, mert ő sohasem változtatta meg nemzetiségét. A

költő aszódi tanára, a szintén szlovák származású Koreň István Petrovics mészárost felsőnógrádi származásúnak mondja, a magyar szakirodalomban Ethey Gyula, egy vágújhelyi történész, téves adatai alapján, általában Nyitra megyéből, származtatták. A problémát szakszerűen felülvizsgálta Dienes András Petőfi nemesi származásának kérdése című tanulmányában, aki előzőleg anyja szülőhelyét is pontosan megállapította. Dienes hitelt érdemlően bebizonyítja, hogy Petőfi apja a Pest melletti Kartalon (magyar faluban) született 1791-ben mint Petrovics Tamás mészáros és az aszódi Salkovics Zsuzsanna fia. (Említett cikkében Dienes azt is bebizonyítja, hogy ez a Petrovícs-család nem volt nemesi származású.) Valószínű, hogy a Petrovics-család kétnyelvű volt, s Kiskörösről elkerülve a környezet hatására a magyarnyelvűség került előtérbe, mert Ojlaky István, szabadszállási tanító, a család barátja, így jellemzi Petőfi szüleit: „származásukra nézve szlávok, nyelvre magyarok." Mindez azt jelenti, hogy nem Petőfi, hanem már szülei asszimilálódtak a magyar környezethez. Ez egyébként törvényszerű jelenség, de egyúttal az is nyilvánvaló, hogyha Petőfi szlovák környezetben, mondjuk Necpálon, anyja szülőhelyén töltötte volna gyermekkorát, aligha lett volna magyar költővé. Már tízéves múlt Petőfi, amikor először került öntudatos szlovák tanár keze alá, aki nem volt más, mint a nagyhírű Ján Kollár, a szláv kölcsönösség eszméjének megalkotója. Petőfi ekkor Pesten az evangélikus középiskola, majd a piaristák gimnáziumának tanulója volt. Kollár tanította evangélikus hittanra, s nála is konfirmált. (Hatvany bizonyára téved, amikor azt mondja, hogy Kollár Petőfinek „nem csupán hitoktatója, hanem bérmaapja volt", mert ilyesmi az evangélikusoknál nincsen.) Egyes századvégi újságcikkekben arról is szólnak, hogy Kollár Petőfit szlovákul tanította és konfirmálta, amit főként arra alapítanak, hogy Ján Kollár állítólag nem tudott magyarul. Ezek az adatok nem egészen hitelesek, mert az evangélikus iskolában német, a piaristáknál pedig latin volt a tanítási nyelv, s igen valószínű, hogy Kollár a hittant is németül tanította, mivel a nyilvánosság előtt is (pl. a református templom felavatásánál) németül szokott beszélni. Egyébként, ha nem is tökéletesen, de tudott magyarul is, mert maga írja a Budán kiadott Národnie spievanky jegyzeteiben (1834-ben) Thaisz Andrással és másokkal kapcsolatban, hogy „vidám gyűléseken" magyar és szlovák Rákóczi-dalokat szoktak énekelni. (Alighanem úgy kell ezt érteni, hogy együtt szoktak mulatni.) Kétségkívül megállapítható, hogy a gyermek Petőfire Ján Kollár nem volt különösebb hatással, mert később nem emlegeti evangélikus hitoktatóját. Számos forrásban azt írják, hogy Kollár szlováknak akarta Petőfit nevelni, s az ellenkező hatást érte el, később egy társaság előtt „megtagadta" vallását, nehogy emiatt is szlováknak tartsák. Nehéz megállapítani, hogy ezekből a híresztelésekből menynyi az igazság; tény, hogy nem szerette, ha szlováknak tartották, de az ís tény, hogy nem keresztelkedett ki vallásából, maga ís csak tréfásan szokta emlegetni azt a kamaszcsínyét, amikor Selmecen úgy csalt kl pénzt a katolikus plébánostól, hogy útiköltségre van szüksége, mert Vácra megy átkeresztelkedni. Egyébként vallás kérdésében igen liberális volt... P

etőfinek a szlovákokhoz való viszonyát hosszú időn keresztül igen sokan félreértették és félremagyarázták. Az 1945-ös felszabadulás, főként 1948 sorsdöntő februárja után azonban a szocializmus jegyében a szlovák-magyar kapcsolatoknak is új korszaka kezdődik. A marxista Irodalomtudomány Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt ls azóta egyöntetűen hangsúlyozza és elismeri Petőfi forradalmi költészetének világirodalmi jelentőségét és néhány részletében (a világszabadság költészete) már a szocialista forradalommal rokon vonásait. A marxista csehszlovák irodalomtudomány is azonosítja magát ezekkel az értékelési kritériumokkal, s különösen Petőfi halálának centenáriumán, 1949-ben jelent meg sok közlemény, mind a cseh, mind a szlovák sajtóban, melyek célja a régi félreértések tisztázása és a költő kiváló forradalmi hagyatékának méltatása volt. Petőfi költészetének és forradalmiságának ilyen marxista értékelése cseh részről: Jan Drda: Básnik revolucionár (Lidové noviny, 1949, VII. 31.J, F. R. Tichý: Petőfi a my (Nový život, 1949, 8. sz. 62—65.), Petr RákoS: Básnik revolucionár (Kulturní politika, 1949, VII. 29.) és mások hasonló jellegű cikkei. A szlovák írók és irodalomtörténészek is ilyen szellemben emlékeznek meg Petőfi halálának százéves évfordulójáról; pl. Laco Novomeský a Pravdában és a Nové Slovo-ban, Ivan Kusý a Slovenské pohľady-ban. Kusý tanulmánya: Aj náš Alexander Petőfi (Petőfi Sándor a miénk Is) kivonatosan magyar fordításban is megjelent, s alapigazságként szögezi le, hogy a költő nem faji alapon, hanem mint az emberi haladás, a forradalom művésze, a szlovákoké is: „Petőfi — írja — a miénk, szlovákoké Is, de nem azért, mert szlovák volt az anyja, hanem azért, mert már száz évvel ezelőtt is a dolgozó nép érdekében emelt szót." 1950-ben Brnőban már új válogatás jelent meg Petőfi költészetéből: Mé písné (Dalaim), s ezt követte legforradalmibb epikus alkotásának, az Apostolnak szlovák tolmácsolása is E. B. Lukáčtől (Bratislava 1951). Az Apoštol fordításához Emil B. Lukáč értékes és érdekes utószót is írt, melyben határozottan elítéli Petőfinek faji, származási alapon való értékelését: „Ma, az antihumanista fajelmélet elsöprése után, tehát a „vér hangjának" a hasonló „Blutund Boden" áltudományoknak elvetése után, bizonyára semmiféle értelme 6incs valami rekriminációnak és revindikációnak. Petőfi származása egyszerűen tény, melyet semmiképpen sem titkol el a magyar irodalomtörténet sem." •it P

etőfinek a szlovákokhoz valő viszonya fontosabb bármely más nemzethez való viszonyánál, több szempontból is. A szlováksághoz való viszonyában anyja szeretete és a szegény nép iránti vitathatatlan szociális rokonszenve tükröződik. Az ls tény, hogy Petőfit már gyermekkorától kezdve magyarnak nevelték, s nemzetiségét később sem akarta megváltoztatni. A költészetével kapcsolatos nemzetiségi sajtóvitában a múltban a két nép együttélésének megoldatlan problémái tükröződtek. A legjobb írók műveiben, és a felszabadulás után az egész irodalmi életben Is, ez a viszály úgy oldódik fel, hogy a problémára a társadalmi haladás, az emberi fejlődés minden nemzetre egyformán érvényes szemlélete alapján tekintenek. CSANDA SÄNDOR GREINER SIBYL: NÉPI TÁNCOSOK VYCHODNÄN VERES JÁNOS: Nyár • A 78 éves Oscar Kokoschka az Idén már nem vállalta el a vezetést a salzburgi gyári akadémián belül működő Látás iskolája című tanfolyamon. Az Ismert osztrák művész csupán a nemzetközi nyári akadémia megnyitásán vett részt. • Ernest Hemingway születésnapja alkalmából Mos'zkvában emlékkiállítás nyílt. A sok érdekes dokumentumot tartalmazó anyagot már az első napon több ezren nézték meg, Széles kirakat fénylik, mézszín mosoly a város, pávát játszik a sok lány, testük szememre káros konnyü szoknyaalj csábit, bronzban ragyogó orcák forró sugarak hullnak, roppant katlanok ontják; ' kölykök nanukot esznek, tömény mámorok úsznak •alpam süti az aszfalt: indulj mielőbb útnakl ejszag árad a boltból, sörhab buggyan a pultra, lűvös, csobogó vízhez, rétre kerget az utca. '•z sem sarkköri tájék, forrón szeles a rét is, sáncban, poros út mellett tovább sietek mégis, olykor elsüvít egy-egy autó, suhanó villám, erdő integet messze, lombja üdezöld hullám, botot szorongat markom, égen habbegyű felhő boglyák sorfala kísér, szárnyként libegő kendő, rezgős, porc füves útszél, csipkés virágfej biztat, menjek, várnak a lombok, gyapjas fatörzsek hívnak. Erdőm, itt vagyok végre; tüzem levelek oltják, ifjú, egyenes szálfák, égre mutató gyertyák, üveg, hamufolt jelzi, sütés lehetett nemrég, ülök illatos fűben, lopom madarak kedvét; múltról regél a bokor, benőtt, beomlott árkok: puska köpött itt egykor ocsmány fejekre átkot; ferde, aranyszín sávot vet rám bújdosó napfény, anyás kökényág dajkál meglelt birtokom keblén. Gerlék szállnak a réten, fűzfa hajlik a vízre, lágyan csalja a szívem parti levegő íze; ludak csapata úszik, gyík jár taposott úton, gyorsan ledobom cipőm, vasnál nehezebb súlyom. Lábam kavicsos fenék kemény dudora nyomja, mohón hűsül a bőröm, mintha sivatag volna, gallyak lugassá nőttek, falát kétfelé hajtom, arcom tükre a jó víz, s víg ég tükre az arcom. Harcok vihara alszik falu lenyesett tornyán, fiú nyargal a porban, űzi varkocsos kislány; tűzben sorvadó kertek, lepke ájul a kapron, békét lengető zászlós: vásznat terítő asszony. Hosszú tengeritábla, száron buzogánybébi, földön kúszik a tökszár, hasas kincseit védi, tarló borotvált hátán fürj fut, szétcsap a szárnya, dongó altató hangja simul nagyfejű mákra. Túl a kanyaron, fákon mélán delel a csorda, foltos tehenek orra: fénylő hajnali rózsa, fekvő állatok teste meleg illatot sóhajt, szarvak döfik az eget, tőgyek dagadnak oldalt, gulyás nyakában csontkürt, pihen, foga közt fűszál, sorsot, változást hirdet csizmát levető szandál; puli kilógó nyelve piros virág a zöldben, arrább homokot raknak, lovak szerszáma csörren. Gyerünk! Nógat a távol, gépek dörefe hallik, roppant őskori állat — dombból darukar nyúlik, frissen nevető kémény, feltúrt fekete földek: rögszín, feszülő izmok mássá teszik a völgyet; sínek, hengerek, traktor; füstök merülnek szélbe, omló veríték gyöngye: ember gyönyörű éke, forró, olajos géptől ég sem dalolhat szebben, magas házfalak mellett törpe Gulliver lettem. Szállj le, koronás alkony, megyek, otthonom szólít, színig vagyok már ízzel, kaptam éhemre gyógyírt, hosszú szerelvény kísér, csattog, megelőz szépen, néma bogarak szállnak, pajzsuk csillog a fényben; indul örökös párbaj, lassan gyengül a nappal, megyek késhegyes fűben, úton kerített bottal, otthon sarokban áll majd, lássam küszöbről, ágyból, szóljon vaskemény télben édes, gyönyörű nyárról. 1964. augusztus 1. * (Jj SZÖ í