Új Szó, 1964. augusztus (17. évfolyam, 212-242.szám)

1964-08-29 / 240. szám, szombat

Partizánlány Viliom Chmel: Támadás előtt Gyurcsó István Üzentek a hegyek Üzentek a hegyek. — Spania Dolinán, Beszterce fölött a tüz föllobogott. Mecsek alatt is izzott már a parázs, csóvát vetett a hír, lelkünkbe lobbot. Fojtott indulat tüzelt a laktanyák udvarán és a hír csak szállt, érkezett. Minden reggel vad pribékek keresték fújva, dúlva a szökött legényeket. Konokul őriztük titkát a hírnek: — és a század fogyott, egyre csak fogyott. Alom nélkül, éberen éjszakáztunk, s eszmélve, vágyva kerestük az okot. Fogyott a század, rejtőzve tűntek el dél felé a fiúk, fogytak a lovak. Óvó szemek látták titkolt ösvényen, minden éjjel a szabad lovasokat. Minden reggel üres fekhelyek néztek a dúlók szemébe, hideg-gúnyolón. De jött a parancs. „Oj vezér született!" — S új esküdtetők állták a dobogón. Es esküdött a század. Megesküdött konokul, meredten ott az udvaron, s a mormogásból nem döbbent rá senki, hogy ez a fojtott eskü a hatalom. — Üzentek a hegyek, s a Mecsek alján csak izzott a parázs, lángra nem kapott. Bakony, Mátra, nógrádi hegyeken a sok szökött legény nem találkozott. Olvasmányai alapján az ember a hősöket általában öles termetű atlétáknak képzeli, akik, ha kell akár a hétfejű szörnyeteggel is megvívnak .. Most itt ül mellettem egy hős. A felkelés idején még tizenhét éves sem volt a leány. Gabriela Klimentová a neve, itt jár közöttünk, és ha valaki nem mondja meg, hogy akkor 1944-ben több mlnt fél évig a hegyek között harcolt, talán én is azt gondoltam volna, hogy a hősök csupa erős emberek. Hogyan is került Gabriela asszony a partizánokhoz? — Édesapám, — mondja a fiatal aszszony — a párt megalakulása, 1921 óta kommunista. Akkor negyvennégyben Losoncon laktunk. Jómagam érettségire készültem. Édesapámat arról ismerték Losoncon, hogy kommunista. A kakastollas csendőröknél minden áldott nap jelentkeznie kellett. Én annyit tudtam édesapámról, hogy egy rejtekhelyen hat katonai pisztolyt őriz, meg egy egész tömb magyar katonai térképet. És néha, miután megtudta, hogy értelmes ember vagyok már én is azt mondotta: Jól jön még ez a fegyver valamikor ... Gabriela ebben az időben már egy bőrkereskedésben dolgozott. Főnökei nyilasok voltak. Tudták, milyen családból származik, ezért — apja kommunista voltáért — nem egyszer vérig sértették. Sőt, 1944 októberében arra akarták kényszeríteni, menjen el eigy miskolci német hadiüzembe dolgozni. A németek erre a célra csupa kommunista gyanús embert szedtek össze. Gabriela ezen a napon hazaszökött az üzemből, a hat pisztolyt, meg a térképeket egy aktatáskába tette és átszökött a magyar—szlovák határon. A partizánokat kereste. Már akkor összeköttetésben álltunk Ondrej Breznickývel, az ellenállás egyik vezetőjével, így a partizánföldön őt kerestem. A felkelők, érthető okból óvatosak voltak. Gondolták, német kém is lehet ez a lány. Amikor azután átadtam nekik a térképeket meg a fegyvereket, már elhitték, hogy őszinte szándékkal jöttem. Előbb Irodai szolgálatra osztottak be, majd rövid ideig mint ápolónő tevékenykedtem. Később a felderítőkhöz kerültem. Külsőmből ítélve ugyanis senki sem gondolta volna, hogy a partizánokhoz tartozom. Olyan negyvenöt kilós vézna kislány voltam, elpirultam, ha valaki keményebben rám nézett, így észrevétlenül mozoghattam a német katonák között. Az Igazolványomon Idegen név szerepelt. Egyszer Hodulovának hívtak, máskor meg Rusinská volt a nevem. A partizánharcok alatt két munkáscsaládnál voltam hivatalosan „bejelentve", aktk — ha esetleg nyomoztak volna utánam, az

t mondják, náluk lakom. — Melyik partizánélményére gondol vissza a legszívesebben? — Valamikor november végén történt. A németek szétszórtak bennünket. Az utolsó pillanatban még sikerült bejutnom a parancsnoki fedezékbe, ahol a partizáncsoport legfontosabb Iratai voltak. Gyorsan magamhoz vettem valamennyit, aztán egy elárvult lovon eljutottam a többiekhez. A partizánok — talán ezért is, mert én voltam közöttük a leggyengébb — elhatározták, hogy nekem adják a lovat. Én azonban a derék állatot egy sebesült partizánnak ajándékoztam. A harcos lábát egy szilánk csúnyán szétroncsolta. Azon a napon — még tizenhét éves sem voltam — felvettek a kommunista pártba. Azt hiszem, ez tartozik a legszebb partizánélményeim közé. Meg az, amikor 1944 karácsonyán Árvában egész partizánegységünket megvendégelték. — És a legkellemetlenebb élmény? Gabriela összeráncolja a homlokát, gondolkodik... — Egyszer pihenés közben a baikancsomat javították, amikor a németek váratlanul rajtunk ütöttek. Mezítláb meneteltem jó ideig. Csak később jutottam egy hatalmas, negyvenhatos német katonai hegymászó bakancshoz. Egy elesett németről húztuk le. El tudja képzelni, milyen nehéz volt abban menetelni? Hát még mikor tele ment hóval... Három hónapig azt viseltem. Néha álmomban még mostanában is megjelenik a hatalmas bakancs... A volt partizán, az anya, a feleség, a dolgozó asszony ma így összegezi jövőbeli terveit: — Többet szeretnék dolgozni, mlnt eddig dolgoztam. Képes lennék rá ... Nagyszerű ember Gabriela asszony. (t. m.j Találkozás 20 év után ^ A Tri duby repülőtér mellett ^ fekvő Badín községben találd ^ koztak a 2. csehszlovák ejtő-! S- ernyős brigád volt katonái. A brigád 20 év előtti hősi harcáról Gajdos ezredes, a brigád volt poli-; tikai tisztje beszélt. A Szlovák Nem-: zeti Felkelés kitörése után a brigádot a Kárpátokba vezényelték, ahol mint gyalogosok vettek részt a harcokban, majd a felkelés területére nyomultak előre. Szeptember 25-én érkeztek az első szovjet repülőgé-i pek a Tri duby repülőtérre. A repü-*' lőgépeket a brigád 1739 tagja kö-i vette. Azután észrevettem, hogy mind a két tárcsakorongot kilőttem Nem volt több töltényem. A németek odakúsztak Jakubkához. Saját szememmel kellett látnom, hogy húzzák a fűben a hajtányhoz, saját fülemmel hallanom, hogyan jajgat a fájdalomtól a sebesült Jakubka. Dühömben a fogaimat csikorgattam, a szemem előtt vörös, nedves ködfátyol úszott. Puszta kézzel ls rájuk ugrottam vclna, a géppisztollyal vertem volna szét a fejüket, de egyszerre teljesen érthetően hallottam Vaszlltj szigorú hangját: Miért nem teljesítetted a parancsot? Hol a dinamit? Néztem, hogy rakják fel Jakubkát a hajtányra. A fasiszták már valószínűleg észrevették, hogy milyen helyzetbe kerültem, nem ls fedezték magukat, mintha nevettek volna tehetetlenségemen. A hajtány zörögni kezdett Megvirradt. Nézek a két német között ülő Jakubkára. Jakubka feje az erdő felé fordult, arrafelé, ahol engem sejt. Mintha mondani akarna valamit, valami különösen jelentőset, fontosat. Nézek utána, és bár férfi vagyok, aki a kövér párányt pehelyként viszem a vállamon, sírok ... Jakubka szép szomorú történetének végét csak hallásból ismerem, a faluban bárki szívesen elbeszéli. Ebbe a hegyek közötti faluba vitték, akkor Itt állomásozott a különleges megbízatású SS-ezred, amint mondták büntető ezred, amelynek a partizáncsoportokat kellett felszámolnia. Ott feküdt a kocsmában, az átlőtt lábából kifolyt vértócsában. Ott feküdt egész délelőtt, míg meg nem érkezett az őrnagy, az ezredparancsnok helyettese. Az őrnagy kemény léptekkel jött be, sapkáját és kesztyűjét az asztalra helyezte s megdörzsölte a kezét. Odalépett Jakubkához és pálcájával utálkozva beleszúrt a szakadt, összefent ujjasba. — Élsz öreg? — kérdezte németül. Jakubka meg sem mozdult. A helyiség megtelt SS-ekkel, tisztekkel és közlegényekkel. Megjött a tolmács is, sovány, szemüveges, állandóan remegő és ijedten maga köré tekintgető férfi. Megkezdődött a kihallgatás. Jakubkát egy székre ültették. 'Az őrnagy parancsára az egyik SS-legény tartotta a fejét, mert a vérveszteség miatti gyengeségtől állandóan a mellére bukott. Jakubka az első kérdésnél kinyitotta a szemét, értelmetlenül, bambán körülnézett a kocsmában.' A tolmács megismételte a kérdést. — Hol vannak a partizánok?! Jakubka gügyén elmosolyodott, ujjával fülére majd szájára mutatott, majd erőlködve, — amint azt a süketnéma falusi pásztortól látta < mondotta: — ümmm... — Mit mondott? — kérdezte az őrnagy. A tolmács megrántotta a vállát és ijedten nézett az őrnagyra. Egészen Jakubka fölé hajolt és még egyszer megismételte a kérdést. Jakubka pedig éppúgy, mint az előbb fülére és nyelvére mutatott, és nehezen kinyögte: — Ummm... Most már az őrnagy is megértette. — Ja úgy, — mondatta. — Néma? Néma az öreg? Willíl A vödör mellett megmozdult egy hatalmas, izmos SS-legény. Az, aki Jakubka fejét tartotta, most hajánál fogva szorosabban magához rántotta, Willi pedig lassan, megfontoltan belelódult. Estig háromszor élesztgették Jakubkát. Willi már kifáradt. Az őrnagy dühösen kopogott pálcájával a kocsmai bádogpulton. Es az ijedt, nyúlszemű tolmács századszor, ezredszer tette fel a kérdést: — Hol vannak a partizánok? Jakubka kivert fogakkal, feltépett ajakkal válaszolta: — Ummm ... Már a sötétség is a falura ült, Jakubkával azonban semmire sem mentek. Az őrnagy elment, visszatért és újból elment, pálcájával idegesen veregetve fényes csizmaszárát. Már-már nyelvén volt a megszokott „llquidieren" szó. Szüksége volt azonban Jakubkára. Három órakor az őrnagy riadót rendelt el. Az egyik zászlóalj csendesen bekerítette a falut. A járőrök szétszéledtek a faluban és négy óra körül puskatusok dörömböltek a kapukon, az ajtókon és ablakkereteken. Érthető és fenyegető szó hangzott el az éjszakában, ellepett minden zugot, betöltötte az egész falut, >— Los, los. • i»

T Az öreg Rančokné meg sem ijedt, amikor a dörömbölést meghallotta. Amióta a fasiszták a faluba érkeztek, minden percben várta őket. Hozzá is volt szokva, hogy fegyveres ellenség támad otthonára: kommunista felesége volt. Felkelt, meztelen lába csattogott az agyagpadlón. Előbb a kamrába ment, ahol ötödik gyermekét szíve alatt hordó leánya, Johanka aludt. Johanka már fenn volt, hallgatta az erősödő dörömbölést. Az öregasszony felsóhajtott. A pitvarajtó megreccsent. A konyhában felébredtek a gyerekek. Az öregasszony kiment a pitvarba, elhúzta a reteszt. — Máris, máris... — mondotta csendesítőn, mintha türelmetlen gyermek állna kint és nem gyilkosok bandája. Olyan erővel törtek be az ajtón, hogy az öregasszony a padláslépcsőig repült. Recsegett a szétvert almárium, a szuronyokkal felhasított dunnákból szállt a toll. Az öregasszony a gyermekek és Johanka elé állt, mintha védeni akarná őket. így szemre nyugodt és tiszteletteljes volt, de a szívét elöntötte a félelem, a bánat és a düh. — Los, los ...! Az elhagyott házakban égett a villany, az SS-ek, mint a veszettek szaladgáltak, nekiütköztek az embereknek, átkozódtak, nevettek. Az emberek egymáshoz húzódtak, kézenfogták egymást; még azok a szomszédok is, akik egy szem vadszilva miatt tíz éven át pereskedtek, most testvérként tekintettek egymásra. A templom mellett vezették őket a kocsma előtti térre. Az öregasszonyok vallásos dalokat énekeltek. Az öreg Rančokné nem énekelt, fogta lánya kezét, másik kezével meg lánya domborodó hasát simogatta ós most, hogy azok a szörnyű katonák már nem őt nézték, eluralkodott rajta a félelem. — Csak téged ne bántsanak — suttogta — meg ezt az ártatlan kis lényt benned. És Johanka, aki maga is félt, — nem saját maga miatt, hanem a szíve alatt már érezhetően jelentkező gyermek miatt — nyugtatgatta: — Hiszen ők is emberek, anyám. Hogyan is tehetnének olyat.. .1 Megvirradt a reggel, piszkos, szomorú. mint a zavaros víz. A kocsma ajtaját kitárták. Willi állt az ajtóban álmosan bedagadt szemekkel. Az SSek kordonján keresztül az emberek egyenként léptek a korcsma ajtajához és eltűntek mögötte. Közvetlenül az ajtóval szemben ültették le Jakubkát, hozzákötötték a széktámlához, lemosták róla az alvadt vért, hogy az emberek könnyebben felismerjék. Az őrnagy a konyhaajtó melletti sötét sarokban ült, onnan figyelte mereven a belépő embereket. Az emberek a tér felőli ajtón jöttek be és az udvarra vezető ajtón távoztak. Megálltak az ajtóban s kővé meredten néztek Jakubkára, meg is ismerték, meg nem is, úgy össze volt verve. Jakubka vérrel befutott szemmel nézett az emberek feje fölé, pillája sem rebbent, csak nézett egy pontra az ajtó felett, mintha odaszögezték volna a tekintetét. Csak, amikor a felesége lépett be, akkor rándult meg parányit az arca. A tekintete is lejjebb csúszott, megállt egy pillanatra asszonyán és leányán, de ez csak egy másodpercig tartott. Rančokné lehajtott fejjel lépett be és csak akkor emelte fel a fejét, amikor Johanka heves lélegzését meghallotta és az őt vezető kézen megérezte a félelemszülte zsibbadást. Felpillantott és közvetlenül maga előtt látta a férjét. „Jakub, Jakubko kedvesem, mit tettek veled"! — kiáltotta gondolatban és öreges ajkai megremegtek. Mintha a belsejében valami súlyos dolog zuhanni kezdett volna, magával húzva őt is a földre. — Jakub, Jakubom, 40 évig éltünk együtt, nem ismersz rám? Rosszban, jóban együtt éltünk, gyermekeket neveltünk, nyomorogtunk. De veled Jakubko jó volt a nyomor is, a szenvedés is, jó emberrel hegyeket lehet megmozgatni. Hát nem nézel rám Jakubko?" Jakubka részvétlenül tekint az ajtó fölé képzelt pontra. És az asszony érti — negyven év után ne értené minden mozdulatát? — Jakubnak nem szabad őt látnia, és neki nem szabad látnia Jakubot. Indul. Az ajtő melletti sötét sarokban meg-, nyikkant a szék. Az őrnagy, aki mármár fel akart ugrani, újból visszaereszkedett székére. Nem, ez az öregasszony sem Ismerte meg. Sokan néztek rá figyelmesen, de senki sem ismerte fei, Tíz órakor véget ér a furcsa menet Jakubkát senki sem ismerte fel. Az őrnagy felállt a székről, odament Jakubkához, minden oldalról jól megnézte, mintha még meg akarna győződni valamiről. Azután kedveszegetten kimondta a szót: „líkvidálnil" Jakubkát kivitték a térre és a középső hárshoz kötözték. A lakosságot mind egy szálig kihajtották a térre és katonák sorfalával vették körül, Jakubka elé pedig hat lövészt állítottak, mindegyik lábánál puska. Fiatal, szemüveges hadnagy vezényel. Ezt már az öreg Rančokné sem bírja ki, áthatóan feljajdul, elsírja magát. Az őrnagy, akí a padon állva figyeli a tömeget, kezével int a hadnagynak: megállj! — Kl volt az? Kl sírt? — nézi a tömeget, de már nem képes megállapítani, ki sírt. Sír már valamennyi asszony. Az öre^ gek is lehajtott fővel állnak. Hiába akarja tudni az őrnagy, kl siratta a hozzátartozóját, mindenki a hozzátartozóját siratja. Az őrnagy még egyszer felteszi a kérdést Jakubkának. A tolmács még egyszer lefordítja: — Hol vannak a partizánok? Jakubka a puskacsövekbe tekint, nem is pillant arra az oldalra, ahol az őrnagy áll a tolmáccsal. Bár szívesen kiáltana, jaj de milyen szíve-, sen kiáltana néhány szót ezen emberi telen emberek közeli haláláról, s szíi vesen mondaná azoknak is, akik sír^ nak, hogy ne sírjanak. De nem kiált, mert Jakubka sohasem végzett félmunkát, amit elkezdett, mindig be is fejezte, soha sem kellett szégyenkeznie. Egy szót sem szól, mert hallgatása többet mond minden elmondható szónál. Hallgat és a puskacsövekbe tekint. Hány golyó, egy szem kommunistára. Erre a gondolatra egy kicsit elmosolyodik. S ez a mosoly ott marad az arcán, mert ez volt az utolsó gondolata. ÁR ÉJSZAKA VAN, a hársak ™ lombjai közt enyhe déli szél játszadozik s szétviszi a hársak illatát az egész faluba, az egész kerületi be, hazánk minden zugába. A hárs Illatával visz téged is, a te nagy szívedet, Jakubka. Jő éjszakát, társam. Megyek az unokáidhoz: rólad mesélek nekik. 1964. augusztus 29. * ÜJ SZÖ 13