Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-28 / 208. szám, kedd

Ö

tven év előtt, e júliusvégi és augusztus eleji napokban, minden oldalról vészterhes viharfelhők torlódtak, hogy végezetül kirobbantsák az első világháborúnak elnevezett imperialista merényletet. Váratlanabbul és egyetemlegesebben nem szakadt még emberiségre háború Minden idegenségével, szokatlanságával, tényleg ez volt az a „különös, különös nyár-éjszaka", melyről Ady dalolt: „Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomorú földre" ... És ez a riadó „világot elsüllyesztő rettenetes éjszakába" torkollt. Az emberek milliói azonban nem az iszony, a kétségbeesés és az ellenszegülés módján feleltek. A tömeg főbekólintottan, hazug vezércikkekkel itatva, véres tollnokok uszításaitól megrészgedve, ordított utcán és marhakocsikba préselve: „Éljen a háború!" Senki se csodálkozzon ma ezen. Hol volt az ellenméreg, mely a dühödt sovinizmus praktikáit keresztezhette volna? Hol az ellenerő, mely a tömegnek más irányt sugalmazott volna? A II. Internacionálé a bázeli kongresszuson — 1912-ben — ünnepélyesen kijelentette: „Mindent meg kell tenni, hogy a háború kitörése megakadályoztassék. Ha a háború mégis kitörne, akkor oda kell hatni, hogy a háború által előidézett gazdasági és politikai krízist a nép felrázására felhasználjuk és ezáltal a kapitalista osztályuralom végét siettessük". Amikor a háború kitört, a bázeli manifesztum egyik aláírója. Kari Kautsky kijelentette: „A világháború a szocialistákat különféle táborokra szakítja. Az Internacionálé ezt nem képes megakadályozni Az Internacionálé kimondottan békeeszköz." Kautskyék a lomtárba utalták az Internacionálét, hogy az imperializmust Külön-kiilön, mint németek, franciák, magyarok és angolok, gátlás nélkül igenelhessék és szolgálhassák. Lenin fellebbezl>3tetlenül ítélhetett e napokban: „A szocializmusnak ez az egyenes elárulása a II. Internacionálé halálát jelenti." A

szociáldemokrácia felemássága a háború kitörésének pillanatában katasztrofális méretben szolgáltatta ki a dolgozók tömegeit a feudális- és tőkés érdekek realizálására. A német munkásvezérek a korlátoltság lelkesedésével, pislákoló könnyelműséggel sétáltak a junkerek által felállított csapdába. Még nincs háború, még meg lehetne állítani kitörését, minden azon fordul meg, hogy angol közvetítésre a német diplomácia mint találná meg a módot, mely a monarchiát és a cári imperializmust fékezni tuöfa. Az osztrák grófi dilettánsok azonban, csakúgy, mint az orosz és a német nagyvezérkar a háborúra tették fel a kártyát, és így minden mesterkedés, táviratváltás: szemfényvesztés és hazugság lett. Kecskére bízták a káposztát, a háború megszállottjaira a béke ügyét; a német uralkodó osztály háborút akar és semmi mást. És feltétlenül orosz háborút! De miért? A feleletet Bülow herceg emlékirataiban olvashatjuk: Bethmann-Hollweg a német kancellár, izgatottan sétál fel és alá dolgozószobájában. Egyik tanácsosa az Oroszországnak szóló hadüzenetet szövegezi. A kancellár időről-időre feléje vakkant: „Még mindig nincsen készen?" Az épp jelenlevő Ballin, a nagy hajóépítő, nem tudja megérteni ezt az idegességet és megkérdezi: „Excellenciás uram, miért siet anynyira hadat üzenni Oroszországnak?" Bethmann így válaszolt: „Különben nem tudom megnyerni a szociáldemokratákat!" A csalétek jól ki volt számítva: a német munkás vonakodását a cári kancsukára való hivatkozással. a munkásnyúzó barbarizmus reflektorozásával vélték megtörni. E beállítás ugyanakkor menlevelet jelent Kautskyéknak: házhoz szállítja az alibit. A cári reakció ellen, a német junkerek és kapitalisták érdekeiért • harcolni — szocializmust jelenthetett! Az eredmény nem is maradt el. A pesti Népszavában a háború első napjaiban például ezt lehetett olvasni: „Az ágyúk moraja, a géppuskák kattogása és a lovasrohamok a népszabadság demokratikus programjának a megvalósítását jelentik". így írtak, így beszéltek az antiimperializmusra elkötelezett „szocialisták"! Csoda, ha a munkás, a zsellér válasza az „éljen a háború" volt?! Lenin, Liebknecht, Rosa Luxemburg ezekben a napokban nem állíthatták meg az őrületet, mely nem utolsó sorban épp a szociáldemokrata vezérek árulásának volt a következménye, de a tanulságot és ítéletet máig érőn megvonhatták! A német szociáldemokrata sajtó például felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy az antant „színeseket" és „vadakat" használ fel a németek ellen. Rosa Luxemburg szavai a kellő értékére szállították 1* ezt az álszenteskedő, farizeus felháborodást: „Ezek a népek a mai háborúban körülbelül ugyanazt a szerepet játsszák, mint az európai proletariátus. És ha az újzélandi maorik leghőbb vágya az angol királyért minél több koponyát betörni, akkor ezek saját érdekeikkel szemben körülbelül azt az öntudatot tanúsítják, mint a német szociáldemokrata frakció, mely a Habsburgmonarchia és a török szultánság megvédését és a Német Bank kasszáit összetévesztette a német nép létével, szabadságával és kultúrájával. Azért valami különbség mindenek ellenére mégiscsak van: a maorik egy nemzedékkel előbb még az emberevés nemes mesterségét gyakorolták és nem a marxi teóriát!" Ha az antiimperializmusra és proletárszolidaritásra beállított szociáldemokrácia ily mértékben mondhatott csődöt, ki csodálkozhat a töke lapjainak lélekmérgező, emberkerekítő szerepén?! A véres toll — a háborús uszítás és fel bújt ás e ringyója, — FÁBRY ZOLTÁN: A orgiáit ülte minden viszonylatban, íme, a Pesti Hírlap augusztus 15-i vezércikke: „Kell a háborús hangulat és ezt a hangulatot nem szabad lerontani. Végre is ezek a tömegek mennek a háború tüzébe. Derék és jótékony mámor ez. mint a mesében a hegyoromról leugró Psychét egy felhő. úgy engedi sértetetlenül az ismeretlen és bizonytalan sorsba ugrani a tömeget a mámor... És legyen mámor, lelkek kábulása, hogy ne liallassék ki belőle az édesanyák zokogása. Így van ez jól, így kell lenni. És hála a gondviselésnek, ez a mámor rajta ül az egész országon". E

rted most már a lehetetlent? Kábítás, kábulás kellett, az elaltatás leggonoszabb, legembertelenebb módja: a vadító részegítés. Gyilkosságra nevelték, uszították az embereket, de ez a mesterkedés ugyankkor a gyilkosság vádja alóli felmentést is jelentett. Csak így lehetett az emberölés egyik napról a másikra az erények erénye, a háború a tudományok tudománya, a vallások vallása. Mihályfi Ákos, katolikus teológus, egyetemi előadásain bizonyltja, hogv a „vallásosság a vitézségnek és halált megvető bátorságnak, e legfőbb hadi erénynek legjobb élesztője". Hogy ez lényegében mit jelent, azt Schettler német tábori lelkész nyilatkoztatta ki: „A katonának a kezébe nyomták a hideg vasat. Használja azt minden szégyen és gátlás nélkül, szuronyát verje be ellensége bordái közé, a puskatussal törje be a fejét: ez ma az ő szent kötelessége, ez az ő istentisztelete." Űrület! De akkor minden fennakadás és gátlás nélkül milliók olvasták és gyakoroltákl És a toll emberei — és nem éppen a legkisebbek — naponta pontosan szállították a gyilkos mámort és csomagolták hozzá azonmód az abszolúciót! Gondolatot úgy soha ki nem forgattak, mint ákkor. A háború szenvedése, a vér áradó zúdulása, emberek millióinak halála, mind csak arra volt jé, hogy a háborút „felszabadulássá" hazudhassák. Pekár Gyula, ez az üresfejű, behemót testű tárcaíró, örül és örvendezik, hogy ez így van és szükséges „érvágásról" beszél: „Ma, hogy ez a furcsa folyadék, a vér olyan bőven folyik, minden szörnyű nagy áldozatok dacára is, mily lelkes vihar ragadja el a lelkeket! Tisztulás, emelkedés ez, mentése a nemzetek veszélyeztetett értékeinek. Hiába, a háború mégis csak isteni intézmény". A háború a legnagyobb emberi bűn! Aki itt szellemről mer beszélni, az önmagát szennyezi be. Az imperialista háború a legszemfényvesztöbb, legszemérmetlenebb csalás. Ma már az utolsó elemista is tudja, hogy az Imperialista háború nem más, mint az üzlet, a profit biztosításának végső eszköze. 1914-ben emberek milliói szélütött dinasztiák életének mesterséges meghosszabbításáért, feudális latifundiumok konzerválásáért, export-piacokért, gyarmati harácsolásért, kis elenyésző embercsoportok hatalmi ambíciójáért, részvényduzzasztó profithizlalásért — felijesztve és megvadulva, az ámokfutók vadságával, gyilkosként rohantak egymásra. Munkás a munkás ellen, paraszt az iparos ellen, diák a tanár ellen, hivatalnok a könyvelő ellen. A francia eszjergályos, a német szerelőre lőtt, az orosz muzsik a magyar zsellért fojtogatta, az angol kollégista a heidelbergi professzort gyilkolta, az osztrák írnok az olasz ügynököt, a szerb bányász a szlovák favágót, a román pásztor a bolgár halászt, a néger a zsidót és megfordítva. Puskával, szuronnyal, kézigránáttal és rohamkéssel, ököllel, foggal és körömmel akaszkodott egymásba a sokmilliós tömeg a „haza" nevében, a „civilizáció" védelmében. A négyéves iszonyú kaland — a profitduzzasztás arányának megfelelően — 12 millió hullát eredményezett. második világháborút az őrületté dinamitizált hitlerizmus robbantotta ki. Az értelmi szerzőség kérdése itt nem vitás. Ha azonban azt kérdezzük: ki felel 1914-ért, akkor a felelet nem korlátozódik ilyen egyértelmű válaszra. Ki volt a bűnös? A monarchia? A cárizmus? A poroszok? Anglia vagy Franciaország? A háborús felelősség kérdésére a kapitalista imperializmus a maga azonos teljességében itt felel először bonthatatlan egészében. Ez országok tőkés társadalmi rendjének törvényes logikája, imperializmusa hozta létre 1914-et. Lenin a kitörés pillanatában azonmód történelmi címet és jelleget adott e véres kalandnak: „A jelen háború ímperialista háború: alapvetően ez jellemzi". 1914 a világ tömegeinek, dolgozóinak és kisembereinek volt a háborúja — tömegellenes, osztályellenes kapitalista érdekekért. Az imperializmus a munka kizsákmányoltjainak, a béke bérrabszolgáinak — vérrabszolgasága. 1914 nyilvánvalóvá tette a tömeg, a dolgozók eszköz és áldozat voltát. Az imperializmus a tömegerőt használja fel kisebbségi, népellenes érdekeiért. Ez az aránytalanság, ez a lehetetlenség történelemellenes, haladást gátló folyamat. Az imperializmus világháborúi csak barbarizmust, embertelenséget állandósíthatnak: háborúk folytonosságát, tömegek teljes kiszákmányolását. A háborút épp ezért gyökerében kell elfojtani: az imperializmust kiteljesítő társadalmi rendet kell múlttá avatni. 1914-nek, az imperializmusnak — megvan a történelmi ellenszere. 1914-et 1SL7 októbere likvidálta gyökérig érőn. A frontok itt és ekkor csoportosultak át: a háború és béke kérdése itt határozódott meg történelmi kérlelhetetlenséggel az imperializmus és a szocializmus vagy-vagyává. Világháború vagy világbéke: harmadik kérdés. harmadik történelmi lehetőség nincs többé. A világháború egy letűnt társadalmi rend utolsó kiútja és öszszefogó bűne. A világbéke a dolgozók ügye és küldetése. E bizonyosság próféciája rég elhangzott. Engelsszövegezte 1887-ben: „8—10 millió ember fogja egymást fojtogatni és Európát úgy letarolni, hogy egy sáskajárvány sem tudja különben. Képzeljük el a harmincéves háború borzalmait 3—4 évre sűrítve és az egész kontinensre kiterjesztve. Koronák tucatjáyai fognak gurulni és senki sem lesz, aki azokat felemelje. Senki sem tudja, hová fejlődnek a dolgok, csak egy bizonyos: az általános kimerültség, és a munkásosztály végleges győzelme." A prófécia igazolása és bizonyossága 1914-ben kezdődött. Az Odera-E&a-Duna csatorna áramforrásként is. A csatornán építendő erőművekben előállított áram igen olcsó lesz, és jóval több annál, mint amennyire szükség lesz a víz átszivattyúzására a csatorna különböző szakaszain, ahol ki kell egyenlíteni a tereo szintkülönbségeit. Az Odera—Elba—Duna-csatorna ter vét először egy bizonyos Vogemonti Lotliar úr jelentette meg 1700-ban. Azóta sok technikus foglalkozott azzal' a gondolattal, hogy összekapcsoljon Európában néhány tengert, s talán minden évtizedben megjelent a Folyamhajózázunk járművei a tonnakilométerekben kifejezett forgalomnak csupán mintegy 4 százalékát bonyolítják le. Az NSZK-ban hasonló vízijármüvek teljesítménye már mintegy 30 százalékot tesz ki. Általában nyersanyagot, tüzelőanyagot stb. szállítanak vízi úton és a lényegesen kisebb szállítási költségek gyakorlatilag minden termék árára kedvező befolyással vannak. Ez azonban nem szorítkozik csupán a folyamhajózás lehetőségeire. A mellékelt térkép szerint hazánk több ipari központja lehetne vízi úton közvetlen összeköttetésben Hamburggal, Sczeczinnel és Constantával. A már kiépült csatornahálózat alapján ez a lehetőség a Fehér-tenger és a Földközi-tenger térsége közötti kikötök túlnyomó részére is kiterjedhetne. csatorna egy-egy újabb, tökéletesebb variációja. A csatorna vízgazdálkodási jelentősége Mindegyik terv merészebb, nagyvonalúbb volt, mint az előzők: nagyobb hajózsilipekkel és felvonókkal számolt, tehát nagyobb tonnasúlyú hajókkal, amelyek majd ezen az európai úton hajóznak. Sajnos, ősupán a csatorna közlekedési jelentőségével számoltak a tervezők, s csak 1952-ben készült el olyan terv, amely a csatorna jelentőségét vízgazdálkodási szempontból is mérlegeli. Ez a szempont természetesen fordulatot jelentett, s a kitűnő ötletet gyorsan sodorta a megvalósulás lehetősége felé. Az Odera—Elba—Duna-csatorna vízgazdálkodási hatásfokát világosan mutatják a Csehszlovákiára vonatkozó számítások. Természetesen hasonló lenne a helyzet a többi országra, elsősorban Lengyelországra vonatkozóan. Csehszlovákia vízgazdálkodási szempontból Európa legszegényebb országai közé tartozik, s ezzel a másik oldalon élesen szembenáll az ország erős iparosodásából következő vízszükséglet. Csehszlovákia 1955-ben 2,7 milliárd köbméter vizet használt .el, ami 1965-ben kétszeresére, 1975ben pedig négyszeresére emelkedik. Ennek a vízmennyiségnek a biztosítása lényegében azt jelenti hogy 19 nagy tárolót kell építeni. Ez a radikális megoldás azt követelné, hogy más vízterületről, Csehszlovákia esetében a Dunából vezessenek át vizet. A Duna vízmennyisége Közép-Európa viszonyaihoz képest rendkívül gazdag; minimális átfolyása is igen magas: 580 köbméter másodpercenként. Vízgazdasági jelentőségén kívül, rendkívül fontos szerepet fog játszani az Odera—Elba—Duna-csatorna Homok, hinta ás napsütés — kell ennél több a boldogsághoz? (Erdösa Jelv4 A hajóközlekedés A csatorna fő funkciója természetesen a hajóközlekedés lesz. Már az itt közölt térképre vetett futó pillantás megmutatja, hogy az Északi-, a Balti-, és a Fekete-tengert összekötő víziút ezúttal nagy jelentőségű víziutat jelent Csehszlovákia számára az úgynevezett fővonulás legfontosabb részén: Déőín (észak-cseh határ) — Mélnik—

Pardubice—Bohumí n (morva —lengyel határ), illetve Pferov—Hodonín—

Bratislava—Štúrovo (szlovák —magyar határ). Ennek az útnak egy részét — a központját — mutatja következő térképünk. Ennek az útnek elméleti kapacitása "200 millió tonna évente — a valóságos forgalom becslése kb. 70 millió tonna, vagyis 23 milliárd tonnakilométer. Rajta nagy tömegű áru (szén, gabona, építési anyagok stb.) nagyon olcsón szállítható. Nagy hatása lenne annak is, hogy vizén vasútra való átrakodás nélkül lehetne szállítani a vasércet az ostravai kohókba — nem beszélve arról, milyen nagy jelentőségű az Odera kihasználása a sziléziai szén Szczecinbe szállítására és vissza, a csatornán át a Dunára (Ausztria, Magyarország, Bulgária, Románia stb.) A legutóbbi javaslet a víziút paramétereinek olyan emelésére számít, hogy az 1500 tonnás, esetleg tolóés integráló hajók használata esetén 3600 tonnás hajók számára is alkalmas legyen. A csatorna fontos része lesz a víztároló, amelyet Lengyelországban, Raciborz mellett terveznek felépíteni. Ezen a szakaszon, vagyis Ostrava Raciborz között 285 m tengerszint feletti magasságot kell elérnie a Duna—Odera útnak. Ennek legyőzésére, 8, egyenként 7,7 — 33,

S m magas hajózsilipre van szükség. Nyilvánvaló, hogy a Raciborz melletti víztárolót már a jövendő Odera—Elte—Duna-csatornára való tekintettel tervezik. A ma vasúton szállított hatalmas mennyiségű teheráru átirányítása visszahatna azoknak az államoknak a gazdagságára is, amelyek területén a csatorna áthalad. A víziút megnyitása a vasúti közlekedés beruházásainak csökkentését jelentené, viszont meg kellene oldani a vasútról hajóra való teher-átrakás gépesítését. Az Odera—Elba—Duna-csatorna már távolról sem „utópia", hiszen az érdekelt országok kormányai reálisan mérlegelik létesítését. Természetesen szem előtt kell tartani, hogy nagy beruházásról van szó, s ennek megvalósítása az egyes országok, elsősorban Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország egész gazdasági helyzetéről s a beruházásban való részvételük, együttműködésük arányától függ. A legfontosabb természetesen Lengyelország és Csehszlovákia együttműködése, hiszen e két ország számára lesz a legnagyobb jelentősége a csatornának. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában ls számolnak a csatornával, mint az Elbától a Volgáig húzódó egységes víziút részével. Minden azt bizonyítja tehát, hogy az Odera—Elba—Duna-csatorna évszázados problémája, a korunkhoz méltó alkotás, megoldás előtt áll. J. V. H64, július 28, * ^ SZÓ S