Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-24 / 204. szám, péntek

FESZTIVÁL UTÄN NÉHA AZ ÜNNEP IS kissé soknak tűnik, s valahogy — az utolsó napokban — már mi is úgy éreztük a fesztivál ünnepi napjait. Élményt jelent egy ilyen nagy nemzetközi vetélkedő, de sokrétű, sokirányú műsorszervezésével kimerítő, fárasztó ls egyben. Az élményt nemcsak a jó filmek jelentik, hanem a nagy egyéniségekközvetlen közelségének varázsa is. Ügy mondhatnánk, Nyugat és Kelet adott Karlovy Varyban kéthetes találkozót, s ez a két hét nemcsak a filmek versenyét, a művészet versengését jelentette, hanem a népek közeledésének ügyét is. Amerikai és szovjet, indiai és arab, angol és a fiatal afrikai, ázsiai és latin-amerikai országok — hosszú volna a felsorolás, ha mind fel akarnánk sorolni — küldöttel, a tapasztalatcsere és a magánbeszélgetések egyaránt azonos célt szolgáltak, segítették azt, melyet a mindennapok nyelvén békés egymás mellett élésnek mondunk. Ezt a nemes elvet a legkevésbé sem zavarta az a parázs vita, amely a művészet felfogása, vagy az egyes alkotások értékelése kapcsán adódott. Az értékmérő — más szóval az elvek harca mellett — s az esztétikai kategóriák eltérősége ellenére az együvé tartozás, a népek közti béke és barátság ügyének ápolása jelentette a legfontosabbat s egyben a fesztivál nagy maradékát ls. A filmvilág és művészet olyan neves egyéniségeit láthattuk a fesztiválon, mint B. Blaire, Claudia Cardinale filmcsillagokat, Nargis aszszonyt, a neves Indiai művésznőt, vagy Kozincev és Sztolper. szovjet, Elia Kazan és Lionel Rogozin amerikai, vagy Bimal Roy indiai neorealista rendezőket. A neves művészegyéniségek között láthattuk a magyar Páger Antalt, kit a világ tíz legjobb színésze között emlegetnek, vagy Henry Fonda amerikai színészt, akinek népszerűsége ugyancsk nagy volt. Aligha túlozunk, ha azt mondjuk, Ilyen parádés képviselettel már régen találkoztunk Karlovy Varyban. Ha néhány szflval értékelni akarjuk a fesztivált, úgy azt hiszem, túlzástól mentes azt állítani, hogy a versenyen szereplő filmek színvonala lényegesen igényesebb volt, mint korábban. A néhány kiemelkedő alkotás mellett főleg a jó átlagfilmek száma növekedett Kevesebb volt a gyenge, minőségileg Igénytelen alkotás Bár a filmirányzatok versenye mentes volt a Régietektől, egészében véve a film és az élet, a film és a társadalom közötti kapcsolatok fejeződtek kl, a valóság megközelítésének módjai domináltak, s a stílus és a formairányzatoknak is tanúi lehettünk. A díjak általában nagy vitát váltottak ki, Kádár—Klos Vádlottjának nagydíja azonban megérdemeltnek mondható. Nemcsak mondanivalója merészségével, bátor hangvitelével tűnt ki, hanem ábrázolásmódja és a művészi alakításokat illetően is. Kétségtelenül igaz persze az ís, hogy ez A Vádlott főszereplője a nevezés nem kevés kockázatot jelentett, hisz a párbeszédekre épített film mondhatni a megértésen áll, vagy bukik. Ez a kockázat — a nagydíj tanúság szerint — megérte, s az alkotóművészek munkáját dicséri, hogy ez a sokak által nem filmszerűnek ítélt téma — publicisztikai zsánerszerűsége ellenére — művészi tolmácsolást nyert. Hazai filmgyártásunk ily módon az „Amikor a macska jön", a „Halál neve Engelchen" ős a „Limonádé Joe" nemzetközi síkere után újabb fegyverténnyel igazolta és öregbítette jó hírét, valamint előkelő helyét a világ filmművészetében. A film elsősorban mondanivalójával, tömörségével érte el a jó hatást, szenvedélyes és nagy erejű képekben fogalmazva világos, s erőteljes filmnyelven tolmácsolja a gondolatokat. Az elismerő hang mellett persze lehetnek ellenvetések, a felsorakozó filmek között azonban ez a díj megérdemeltnek mondható. A zsűri különdíját a „Legjobb ember" című ameriki film nyerte. Ez a nagydíjjal csaknem egyenrangú értékmérő a film kedvező fogadtatása mellett kifejezi a film művészi értékét is. Bár a mondanivaló különösebben nem merész, az amerikai elnökválasztási hadjárat politikai kulisszatitkai finom humorral átszőve jelennek meg a vetítővásznon. Nem férhet, kétség ahhoz, hogy amolyan „jól megcsinált" film, mely kétségtelenül időszerű. Az „Élők és holtak" című szovjet film — Szimonov regénye alapján — a nagy esélyesek közé tartozott, s ezért a fődíjjal jutalmazás a legkevésbé sem meglepő. Formájában teljesen ellentéte a Vádlottnak. Az emberiségért vívott harc 1941 hősies küzdelmét ábrázolva freskószerűen jelenik meg előttünk, míg a Vádlottban egy tárgyalóteremben zajlik le aa esemény. Az „Egy igaz ember" című film után Sztolpernak kétségtelenül ez a legjobb alkotása. A kulturált rendezés mellett tiszta eszmeiségével megnyerő, még ha formájában kisssé akadémikus jellegű is. A „Sodrásban" című magyar film fődíja a meglejjetések közé sorolható. A zsűri indokolása kiemeli a két fiatal alkotó, Gaál István rendező és Sára Sándor oj>eratőr első közös filmjének Igazi értékét: a „sokat ígérő alkotás" vitathatatlan tényét. A film képsorokban jelentkező gondolati mélysége, líraisága megnyerő, s az operatőri munka nagyszerű, a színészi alakítások azonban az igények mögött maradnak. Különösen a kezdetleges szövegmondás fülsértő, s ezt még az sem mentheti, hogy a főszerepeket csupa főiskolai hallgató játszsza. A film erényeit Illetően azonban elfogadhatjuk Kari Göelz, a Frankfurter Rundschau tudósítójának megjegyzését: „Annyi szépség, gondolat, őszinteség és művészi tisztesség van a filmben, hogy erényei sokkal inkább jellemzők rá, mint a hibák". Az odaítélt díjakról még annyit: kiemelkedően nagy film, amely vita nélkül kaphatta volna a nagydíjat, nem volt a fesztiválon — a valóban jó filmeket: Hamlet, Amerika, Amerika, Csend versenyen kívül vetítették — a zsűri rangsorolása azonban kifejezi azokat a való értékeket, melyek az idén Karlovy Varyban képviselték a világ filmművészetét. ÖSSZEGEZÉSKÉNT talán, még anynyit: a felvonultatott legjobb filmek közös jellemzője a társadalmi mondanivaló kifejezésének igénye. Ez az előrenyomulás nemcsak az élet és a valóság, a film és a valóság kapcsolatát mélyíti, erősíti, hanem a béke V ÉpiÉ J, ipl 111 " t • •*• Jelenet a Vádlottból és a nemes emberi eszmék hatékony szolgálását ls jelenti. Karlovy Vary ezt az eszmét tűzte zászlajára, s ennek jegyében zajlott le — a maga filmbeli tényszerűségeivel Is — az idei XIV. Nemzetközi Filmfesztivál. A bemutatott filmek értékéről nehéz vitázni, a valódi értékek kétségbevonása azonban nemcsak igazságtalan, de méltánytalan is volna. FÖNOD ZOLTÁN Egykorú budapesti sajtóvisszhang a Szlovák Nemzeti Felkelésről 1944. október 15-én, Horthy különbékéjének napján Budapesten sok-sok ember boldogan ujjongott, örült a háború befejezésének. Az állandó légitámadásoktól meggyötört magyar főváros népe fellélegezve hallgatta a rádióban rövid időközönként megismételt „kormányzói szózatot" a „további vérontás fölöslegességéről", és délelőtt valóban nem szólaltak meg a szirénák. Természetesen a reggeli lapok is hozták az óriási eseményt, sot itt-ott már a Birodalom elleni erők szervezkedéséről, győzelmeiről is tudósítottak. Hitlerék még aznap elözönlötték Magyarországot, és délután a rádió már „zavarórepülést" jelezve bizonytalan időre megszakította műsorát. A pesti ember fél napi fellélegzése után ismét fogta mindig kéznél levő kis batyuját, és ballagott lefelé az óvóhelyre. A németek és magyarországi kiszolgálóik elkobozták a reggeli lap

okat, köztük a Hétfői Hírlapot ís, amely 3. oldalán érdekes beszámolót közölt a következő címmel: Milyen szlovák írók, költők és tudósok álltak át a partizánokhoz? címmel. A ritka példányszámban megmaradt újság híre újabb adalék a Szlovák Nemzeti Felkelés külföldi sajtóvisszhangjához. A lap „pozsonyi levelezője" a hivatalos szlovák sajtó, a Gardista és a Slovák nyomán küldte tudósítását Budapestre. Sorait így kezdi: „az immár két hónapja tartó felkelés Szlovákiában nemcsak a politikai és gazdasági életet mozgatta meg, hanem igen heves kilengést eredményezett az irodalmi és művészeti életben is." A tudósító méltatja a szlovák írók jelentőségét, magyar kapcsolataikat, majd külön hangsúllyal közli: „Mikor Besztercebányán kitört a partizán felkelés, a legtöbb szlovák Író átment a felkelők táborába." Nézzünk néhány nevet: Ivan Thurzó (ő hirdette ki a Csehszlovák Köztársaságot), Ľudovít Mystrík, Jozef Hronský, Jozef Mak, Augustín Baník, Jozef Skultéty, a budapesti születésű Laco Novomeský és mások. A pozsonyi egyetem tanárai közül a partizánok oldalán áll Milan Pišút, aki a felkelők biztosa. Történelmi és kultúrtörténeti érdekességként megírja a lap a szlovák főváros íróinak, tudósainak csatlakozását a felkelőkhöz: ravasz csellel különvonaton hagyták el a várost közvetlen a felkelés kitörése előtt, és a partizán fészkekbe, Túrócszentmártonba és Besztercebánya városokba utaztak, ahova kulturális ünnepségekre hivatták meg magukat előzetesen. A politikai vonatkozáson kívül az említett nevek sokat mondanak a magyar—szlovák kulturális kapcsolatok, a két nép barátsága szempontjából is. Milan Pišút az irodalom* történet vonalán dolgozik napjainkban is a kapcsolattörténet terttletén, de hasonlókat mondhatnánk el a szlovák kultúra többi, említett reprezentánsairól is. A néhány órával a náci megszállás előtt közölt cikk a felkelés nemzetközi jelentőségét is dokumentálja, A szenvedő Budapest lakossága a bombarobbanások, a város fájdalmas pusztulása közepette egy reménysugárral többet kapott: a szlovák hegyek felkelői is hozzájárulnak a sza* badság eljöveteléhez. •wkf-* Munkában - harcban egyaránt Magábamélyedten ül íróasztalánál. A Járási nemzeti bizottság Ipari szakosztályának vezetője, s a járási pártszervezet elnöke, a prievidzal JNB képviselője, Jozef Oršufa. Megszólal a telefon. — Igen, tudom. Megközelítőleg ezerötszázán lesznek, bár a felkelésnek több aktív résztvevője van a járásban ... Jó, értettem. Leteszi a kagylót. Egy Irattartó fekszik előtte, a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékéremre javasoltak névsorával. Messzire tér vissza emlékeiben Jozef Oršula: Építőipari segédmunkás volt Nováky környékén... Amikor katonai alakulatát 1944 áprilisában Mártonból a frontra irányították ... megszökött, s a párt illegalitásban élő tagjaihoz csatlakozott... A Szlovák Nemzeti Felkelést készítette elő Novákyban ... Nehéz idők voltak ... Sokszor bizony nehéz volt a gárda hálóin átbújni, de a szlovákiai hegyekből egyre gyakrabban visszhangzott a jelsző: „Üsd-vágd!" 1944. augusztus 28-ról 29-re virradóra Prievidzán és Nyltrán támadásba §§ | lendültek: elfoglak ták az összes foi» tosabb centrumokat. Zemianské Kostolanyban pedig a helybeliek ugyanezt cselekedték. Persze, ezt most elmondani... De milyen áldozatok árán hajtották ezt akkor végre..! Ezekre emlékezve Jozef Oršufa szemei elhomályosulnak ... Van azonban, amit csak nehezen lehetne az emlékezetből kiirtani: Mindjárt a felkelés első napjaiban történt. Nitrianské Pravnőra indultak autóval forradalmi nemzeti bizottságokat alakítani, amikor három német könnyű vadászrepülő ereszkedett föléjük. A partizánok egy géppuskával a kukoricásban foglaltak állást. A gépfegyver ravaszán Jozef Oršuľa tartotta az ujját, s amikor a német nagyon mélyre ereszkedett, egy sorozat a földre szólította. (1*1 B Mi van, Letanovský? — kérdezte halkan, éles hangon Tesár, fekete szeme fölött nyugtalanul meg-megrándult sűrű fekete szemöldöke, szigorúan nézett Markáék remegő szomszédjára. — Miért Jött? Letanovský erőlködve rámosolygott Tesárra és a forrás fölött ülő emberekre, leeresztette kezét, és rekedten suttogva, de jól érthetőn, hallhatón mondta: — Csend! Mindent elárultak, Žtevko! — Mit árultak el? Ki árulta — Csend! Mindent, Števko, — mondta remegő, suttogó hangon Letanovský. — A grabóci erdőt körülvették a németek, — mutatta két kezével —, itt vannak a németek, legalább harmincan, várják, hogy viszszamenjek hozzájuk. — Schniťzerhez fordult, feleségéhez és két lányához, a tizenkétéves Lilihez és a kilencéves Violához. FORDÍTOTTA TÓTH TIBOR Schnitzerék mindnyájan reszkettek a félelemtől, hidegtől és fáradságtői, egész éjszaka nem hunyták le a szemüket. — Nehezemre esik megmondanom, Schnttzer úr, de velem kell jönniük. Ha nem jönnének, agyonlőnek, lelövik az egész házam népét, jönnie kell, Schnitzer úr, magának ls Schnitzerné aszszony, a kislányoknak Is, mindent elárultak, mennybéli úristen ... I BernadlC Marka némán meredt a szomszédra, Letanovskýra, zöd fényű szeme meg se rebbent, mindig kissé csúfolódó szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, Schnitzer két keze nyugtalanul ide-oda Járt a combján, s a felesége, aki a két kislány között ült, egész testében remegve simogatta Lili és Viola kezét. — Sehova se megy, Letanovský! — mondta Tesár, — Nem engedjük, elárulna bennünket. — Máris mennünk kelll — Letanovský Tesár haragos, fekete szemébe nézett, azán Schnitzerékhez fordult. — Már-: ls menni kell, az erdő körül harminc katona áll, nekem meg otthon van a feleségem... a fiam... a feleségével meg a gyerekeivel... két gyerekük van, a harmadik maholnap itt lehet... maga is tudja, Schnitzer úr, mennybéli úristen!... és a kommandáns nálunk lakik... egész rendes embernek látszik... jöjjön már, Schnitzer úr! így lesz a legjobb. Semmi baj se történik. — Sehova se mennek, Letanovský! Elárul minket és magát is agyonlövik. — Micsoda? — Agyonlövik, hiába viszi vissza őket Závodba, őket is agyonlövik, mind egytől-egyig — mutatott Tesár Schnitzerékre. — Itt maradnak! Aztán a többi partizánhoz fordult, akik tompán hallgattak lövésre kész fegyverük mögött. — A gyerekeket is? — kérdezte Letanovský Tesár háta mögött. — A gyerekeket is agyonlőnék? — Igen — vetette oda Tesár. — A gyerekeket is. A katonaruhás Hladík kiköpte a fűzfaforgácsot, amit rágott és azt mondta: — Mit lehet tenni? Hadd menjenek! Csak Letanovský fizet rá meg Schnitzerék. Ha itt maradnak, fűbe harapnak ők is, meg mi is mindnyájan. — Letört egy szilánkot egy kökényágról, szájába dugta. Tesár Hladíkra nézett. — Csak menjenek — mondta Hladík, és kivette szájából a fadarabkát —, de máris! Schnitzerné lenyelte könynyeit, felállt, talpra állította a két kisányt, kézen fogta őket, igyekezett lenyelni könnyeit, de nem sikerült, néhány csöpp végigcsordult az arcán. Tesár visszafordult. — Hány német van Závodban? — Nem tudom — mondta Letanovský —, biztosan száznál is több, lehet hogy kétszáz. Van köztük kapitány, a kommandáns, aki nálunk lakik, tisztek és altisztek, vannak autóik, motorkerékpárjaik, fegyvereik — kiságyúk, aknavetők. — Porubába ls mentek németek? — Nem, Števko, nem mentek. — És elmennek? — Nem tudom. — Letanovský vállát vonogatta. — Nem tudom, Števko. — Bennünket nem kerestek? Letanovský összerezzent. — Titeket? Titeket? Csak azt fogják keresni, akinek a nevét felírták az ajtóra. — Az ajtóra? — Minden ajtón cédula lóg azoknak a neveivel, akik a házban laknak. De... — És az előbb az a két robbanás mi volt? — Nem tudom, Števko. Én ís hallottam, de akkor már kergettek az erdő felé. — Mit mond, hányan vannak? Száznál többen, talán kétszázan? — Tesár egy pillanatra elgondolkozott, Letanovský arcába nézett. — Menjen, Letanovský! — mondta. — De a keresztre feszített Krisztus őrizze meg attól, hogy megmondja, hol vagyunk! Érti! Menjenek maguk is, Schnitzer! Nem tehetik meg Letanovskýnak, hogy ne menjenek vele. De eszükbe ne Jusson egy szóval is árulkodni rólunk! Bernadlő Marka felugrott. — Te nem mehetszl — szólt rá Tesár. — Itt maradsz velünk! — Elkapta a lányt, maszatos kezét szájára tapasztotta, hogy föl ne kiáltson. Lenyomta a földre, a takarókra, batyukra. — Marka Itt marad — mondta Letanovskýnak és Schnitzeréknek —, és ha egy szót mernek mondani rólunk, Marka a maguk lelkiismeretén szárad. A lány itt marad, de ha eljár a szájuk, végzünk vele! Tesár ujjával Markára mutatott, öklével megfenyegette Letanovskýt és Schnitzeréket. — Mama! — Gyere! — Én nem megyek, mama, mamukám ... Schnitzerné kézen fogva vonszolta magával Violát. A kislány halálsápadtan, rémült, szemrehányó szemmel nézett Markára, megbotlott egy kis kökénybokorban, és Marka iszonnyal nézett vissza rá. Majd megszakadt a szíve, amikor Viola erőtlen, tehetetlen lábára, elnyűtt fehér cipőjére pillantott. Letanovský Schnitzerékkel együtt keresztül furakodott a sűrű bozóton, kökény-, som- és mogyoróbokrokon, sáskatövisen, s nemsokára eltűntek Bernadiő Marka könnyes szeme elől. Arcát a büdös hátizsákhoz szorította, s bár Tesár kemény kézzel fogta, egész testét rázta, görcsbe rántotta a csendes, dühös sírás. Tesár befoga a lányka száját, másik kezével a földhöz szorította, nyugtatta, vigasztalta! — Ne félj! Semmi bajod se történik, Marka. Velünk leszel! Hazamenned nem lehet, nem szabad. Ne félj! Apádnak van annyi esze, hogy nem mondja meg a sváboknak, hol vagy. Az ajtóra sem írták ki a neved. Le* tanovský nem árul el. Egy takarót dobott a lányra, továbbra is a földre szorította, némán nézett szótlan társainak' számonkérő szemébe. Lassan, dermedten múltak a pillanatok, a partizánoknak és Markának sok minden lüktetett az agyában, míg meg nem szólalt Tesár, s utána a többiek. A lányak nyugtalanul halk gatta őket. Agyában összekeveredett mindaz, amit szombaton és az egész elmúlt éjszaka hal« lott a partizánoktól és Sc-hnitzeréktöl, sötét haragot érzett; Hladík és Tesár ellen, mert kikergették Schnitzeréket a grabóci erdőből. Mi lesz velük? Olyan volt a kérdés, mint ablaktalan, vastag szürke fal. (Folytatjuk} C] SZÖ 4 * 19B4. Jűlius 24.