Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-22 / 202. szám, szerda

Húsz esztendő után Szikrából lobban a láng tóOTTÖ: ...és a Csendes óceánnál véget érnek a csaták. \ P Szinte pörköl, verejtéket fakaszt a júliusi nap. Az ég olyan, mintha gondos kezek söpörték volna tisztára. Sehol egy felhőrongy a végtelen kékségben. Enyhülést csak a szellő hoz olykor-olykor. Pataki Pál, a migléci szövetkezet híres traktorosa is gyakran nyúl a forrásvízzel teli üveg után. Egy jő kőhajításnyira a falutól szélesre tárulkozó rozstarló innenső csücskén találkozunk: az életben most másodszor. Első ízben is a tarlón paroláztunk, öt vagy hat esztendő pereghetett le azóta. Pataki Pál éppen cséplőgép elé fogta a traktorát. Jelenleg szalmapréssel Járja a tarlót. A traktor nyergéből szállt le most is egy szóra. Jó munkát kívánunk a traktorosnak. Mosolyogva köszön vissza, majd így folytatja: — Ritka száraz volt a tavasz meg a nyárelő. Alighanem fönt is eldugultak a csatornák — mondja tréfásan. No de azért nincs ok a csüggedésre. Volt már nálunk az ideinél szűkösebb ís az aratás. Ha valamelyik dűlőben silányabb ís a termés, annál szebb a másikban. Egy darabig tűrjük a kánikulát, de aztán csakhamar únjuk az áldást. A traktor meg a szalmaprés árnyékában szövögetjük tovább a szót. Nem mondhatnám, hogy könnyen indult a beszélgetés. Már az első találkozásunknál ís tapasztaltam, hogy ez a napégette arcú markos férfi nem barátja a sok szónak. Vannak dolgok, amikről nem szívesen beszél. Nem mintha restellne a dolgokat, inkább a szerénység köt csomót a nyelvére. Nem szeretné, ha valaki egyet-mást rosszul értelmezne. Ismerve a természetét, meggondolásból fakadó szerénységét, nem rontottunk hát ajtóstól a házba. A szövetkezet utáni érdeklődéssel kezdtük, hogy amennyire lehetséges, ösvényt tapossunk jövetelünk igazi céljának. Pataki Pál egy kis hallgatás után felveszi a beszélgetés fonalát. Kedvenc témája a szövetkezet. Mégis az az érzésem, hogy minden szót alaposan megrág, mielőtt kimondaná. — Nem vagyunk a legrosszabb szövetkezet... Csakhát... A mi határunknak alig hiszem, hogy akad párja a Hernád völgyében. Ilyen földeken csak az nem tud gazdálkodni, aki nem akar. És ha mindent számításba veszünk, nincs is okunk a dicsekvésre. Habár... Érti, ugye? Nincs az a jó, amin okkal-móddal ne lehetne még Javítani. Tekintetével felméri a tarlót. Kicsit gondolkodik, aztán leállítja a traktort. — Beugorhatnánk a faluba. Hozzánk ... Egy kis uzsonna egyikünknek sem ártana... Tűzben, vérben fürdött a fél világ. Pataki Pál fogságba került. Nem sokáig volt azonban a fogolytábor lakója. A nevezetes napon tizennyolcadMiért ls utasítanánk vissza a szíves magával repülőgépre szállt. Ejtőernyővel felszerelve, géppisztollyal a vállukon helyezkedtek el a DC-3-as gépben. Valamennyien jól tudták, mire vállalkoznak. Felszállás előtt parancsnokuk még egyszer feltette a kérdést: Invitálást. Űj köntösbe öltöztetett régi parasztház Pataki Pál otthona. Előtte gyümölcsfák állnak őrséget, szőlő futja körül a falakat. A szoba, amelyben letelepszünk, jólesően hűvös. — Édesanyám, ha lenne szíves — szól ki a konyhába vendéglátónk. Fekete kendős, kedves arcú nénike mosolyog ránk. Majd tettetett eréllyel a fiához fordul: — Mindjárt fiam, mindjárt... — Hát Itt laknánk — fordul újból hozzánk a házigazda. Szerényen, csendeskén éldegélünk. Kár, hogy nincs itthon a család. Ha jól tudom, az asszony kukoricát kapál a közösben. A gyerekek? Hogy ülnének azok idehaza! Ugyancsak kihasználják a szünidőt. Berámázott fényképeket akaszt le a falról. A kép egy nyúlánk fiút és pataki Pál a szalmaprést javítja. (Tóih Lajos felvétele) egy mosolygó kislányt ábrázol. Iskolások mindketten. Mégsem férne az apában, hogy el ne dicsekedje: — Jól tanulnak. Az iskolaév végén jeles bizonyítványt hozott mind a ksttő. Melyik szülő ne lenne büszke ilyen gyerekre? Jóformán észre sem vesszük, amikor füstölt szalonna, dombos házikenyér és jól hűtött sör kerül az asztalra. A szíves kíuálgatásból sincs hiány. A falatozás közben újból a szövetkezet kerül szóba... Szó szót követ. Pataki Pál maga árulja el, hogy kerek tíz esztendeje traktoroskodik. Májusban egy kicsit meg is ünnepelték az évfordulót. És most újabb ünnepre készül. Az emlékezetes esemény húsz évvel ezelőtt történt. Ezerkilencszáznegyvennégy szeptember 16-a kitörülhetetlen az emlékezetéből. Életében ekkor ült először repülőgépen. Lássuk csak, hogyan történt? — Jól meggondolták az elvtársak? Ha valaki mégis... Inkább most szóljon ... Pataki Pál, a nyolchektáros paraszt fia, az otthonra gondolt, a szülőkre, akik talán már el is siratták katonafiúkat. Nem, nem maradhat. Mit is mondott az a nyúlánk, kissé kopaszodó szovjet őrnagy? Aki békét alcar, annak harcolnia kell a háború ellen. A huszonhárom éves hegyivadásztizedesnek elege volt a háborúból. Megcsömörlött tőle. Békét akart és vállalta érte a harcot. Kijev környékén emelkedett magasba a gépmadár. Duruzsolva finoman remegő testtel szelte az ég csillagokkal kivert fekete kárpitját. Már hazai tájak felett repültek, amikor a gép hirtelen az ég felé szökött. Mint kinyilt tűzrózsák sziporkáztak alatta a robbanó légvédelmi lövedékek. Tisztán látták a fel-felvillanó torkolattüzeket ls. Már hatodik órája repültek, amikor kigyúltak a figyelmeztető lámpák. A parancs rövid volt. — Ugrásra felkészülni! Pillanatok múlva nyílt is a repülőgép ajtaja. Sötét volt az éjszaka, akár az öntött szurok Pataki Pált megremegtette a félelmetesen zúgó szlovák erdő. Még jóformán meg sem szabadult ejtőernyőjétől, amikor felhangzott a megbeszélt jel. Valaki a Rákóczi-induló első akkordjait fütyülte: „Magyarok istene rontsd a labanc hadát!" Tizenhét Irányból jött rá a válasz. A tömzsi, acélszürke szemű komiszár maga köré gyűjtötte embereit, aztán így szólt: — Fiúk, itthon volnánk. így született meg a Petőfi, partizánbrigád. Még csak szikra volt, de a szikrából lobban a láng. Fokozatosan sereg gyűlt az erdőben. A közös érdek, a közös ellenség elleni harc egy zászló alá vonta a migléci magyar paraszt fiát és a rudnoki szlovák bányász vagy favágó gyermekét. Az ízletes szalonna után csúszik fim a habosan gyöngyöző sör. Közben emlékek, élmények után érdeklődöm a folyton kínálgató Pataki Páltól. — Mit mondjak? — Sok minden ma már nekem is csak rossz álomnak tűnik. Szépet meg aligha lehet mondani olyan dolgokról, amelyek, embervérrel íródtak a történelembe. Egy pohárka után mégis így fordít a szón: — Az ember legszívesebben arra emlékszik vissza, ami számára jó. Még a bogár is félti az életét, nem még az ember... Több mint négy hónapot töltöttünk a hegyekben. Aztán jött január ötödike. Az is lehet, hogy negyedikén, vagy hatodikán történt. Lényegtelen. Már két napja egy falatsem volt a szánkban. A front közel volt. Annyira közel, hogy az egymásnak felelgető fegyverek pokoli zajában jóformán tájékozódni sem tudtunk. Csak úgy találomra vettük az irányt Tornagörgő felé. Szerencsére barátaink kezébe futottunk..« Ezen a napon az éter hullámain keresztül repült a rövid jelentés a szovjet parancsnokság felé: „A Petőfi-brigád tagjai teljesítették harci feladatukat. A Tudor Vladimirescu hadosztály harcvonalán átlépték a frontot." Magam is úgy érzem, egy kicsit már hosszúra nyúlt az uzsonna. Pataki Pál szavából is kivettem, hogy a mai napon számára sem az alkonyatkor kezdődik az este. Holnap szántani akarják a tarlót és még szanaszét a szalma. Azt pedig nem szeretné, hogy miatta legyen másnap a fennakadás. Csak percekig telik, már újból, dübörög a traktor, működik a szalmaprés. Holnap ezen a helyen már szántást szikkaszt a perzselő napfény. SZARKA ISTVÁN Jő úton a zöldségtermesztés Záhorie vidékén Valamivel több, mint 60 hektár, csupa zöldséges. A jakubovi szövetkezeti dolgozók azért választották zöldségtermesztésre ezeket a dűlőket, mert közel fekszenek a gazdaság központjához, foként azonban azért, mert nem messze folyik a Maiina patak. öt évvel ezelőtt még vizenyős, terméketlen terület volt ez. Hozzáfogtak a talajjavításhoz. A vizet csatornákban levezették, és most — viszonzásul — a csatornák öntözik a talajt. Egyetlen szivattyúval szabályozzák a vízszintet. Ha emelkedik, a vizet a patakba engedik. Szárazság idején lezárják a zsilipet, a patakból átszivattyúzzák « vizet a csatornákba és így öntözik a földet. Ez gazdaságos, mert egy ember és egy szivattyú majdnem 60 hektár zöldséget öntöz. Az egyik 35 hektáros dűlőben rendszeresen a barázdás, árasztó öntözést alkalmazzák. Pálka Pál főkertész jól tudja, hogyan kell a zöldségféléket termeszteni. Negyvennyolc emberrel dolgozik, Ezenkívül rendelkezésére áll két pár ló és egy RS—09 jelzésű traktor. — Nálunk nagyobb részben csak gyökeres és gumós zöldségféléket termesztünk. Ez már hagyomány mondja Pálka Pál. Melegágyaink nincsenek, üvegházaink sem. A zöldségfélét is a szántóföldön termesztjük és ott neveljük a palántákat is. — Milyen lesz a termés? — Az ember sohase legyen elégedett. Különben ítéljenek maguk. Vöröshagymából hektáronként 140 mázsát is elérünk, ami 24 000 koronát jelent. Sárgarépa 380 mázsa is megterem egy hektáron ... Nehézségeink is vannak. Valamikor annyi fokhagyma termett nálunk, hogy nem Is tudtuk eladni. Most eléggé rossz vetőmagot kapunk, és éz nagyon rontja * (érmést... Kárl A zöldségtermesztés mindig gondot okozott az EFSZ életében. Csak az utóbbi időben sikerült végre keresztülvinni, hogy nagyobb területen termesztenek zöldséget. A jövő évbetl már 70 hektáron, később 80 hektáron. Ebből látható, hogy komolyan készülnek a zöldségtermesztés szakosítására. Záhorie a zöldség hazája, — mondja a főkertész, s ezt megerősített® Valuch Leonard szövetkezeti elnök és Belošica egronómus is. Jakubovóból valamikor évente 150 vagon sárgarépa, 100 vagon fejeskáposzta, 40—50 vagon uborka, 10 vagon fokhagyma stb. került piacra. És ebben nincs benne az a mennyiség, amit a gazdák „kézalatt" adtak el. Ma pedig a szövetkezet évente 40 vagon sárgarépát, 30 vagon fejeskáposztát, 15 vagon uborkát és egy vagon fokhagymát termeszt. (». M Szörnyű vasárnap virradt Závodra ezen a nedves, ködös és harmatos reggelen, szörnyű vasárnap nemcsak a závodiaknak, de a német katonáknak is, mert egy órával később, hét óra tájt a németek már mindenről tudtak. Závodban, Letanovskýék házában négy zsidó rejtőzött, két felnőtt és két gyerek, s azonkívül öt fiatal závodi férfi a partizánokhoz szökött: Matej Hladík, fán Šiška, Anton Mašňák, Jozef Lánik, Štefan Tesár. — Hol vannak a sidók? — fagatta Letanovskýt a parancsnokságon Hoffmann, a cingár, fiatal tizedes. — Megfannak? Letanovský halottsápadt volt, egész testében reszketett. — Tudom, hol vannak — mondta —, de nincsenek Závodban. Iffland százados a plébános Íróasztalánál ült, ujjai közt idegesen forgatta cigarettáját. A cigarettából a dohány kípergett a papirosra, amelyre FOROITÔ1TATOTH TIBOR Schnitzerék, az öt partizán és szüleik nevét írta. Megnyalta a cigaretta szélét, aztán a sápadt Letanovskýra mutatott. — Mind a négy zsidót — mondta Hoffmannak. a tolmácsnak — ide hozza a parancsnokságra! Ha nem — s itt megint a sápadt, reszkető Lstanovskýra mutatott —, ha nem, mondja meg nek!, hogy agyonlőjük és felkoncoljuk az egész családját! Értük megy, katonai segédletet kap — harminc embert! Hofrmann tizedes éles hangon közölte a parancsnok rendelkezését Letanovskýval. — Katonákkal mety — mondta, s fél szája nevetségesen legörbedi —, hoty ne letyen paja! Letanovskýval együtt harminc katona indult el a grabóci erdő felé. A házon szörnyű, fojtogató félelem lett úrrá. Letanovskýné sápadt ajka megállás nélkül mozgott, mintha imát rebegne. A félelem hatalmába kerítette fiát, Jozsót, menyét, Brigittát és a két unokát. Ott fészkelt a mellükben, nehezen és fojtón, mintha nehéz tölgyfakarőt ütöttek volna a testükbe. Félelem szorongatta egész Závodot. Ki jelentette fel Leta- novskýt, hogy zsidókat rejteget? Ki a partizánokat? A félelem nem engedte, hogy az emberek megünnepeljék a vasárnapot, nyugodtan egyenek, sőt néhányukat t lélegezni se hagyta. Letanovskýné sápadt ajakkal morzsolta az imát, akár a konyhában ült, akár a házban, az udvaron járt. — Verje meg az úristen! — fordult Bernadičék háza felé. — Verje meg mindörökre! — Azt hiszi — kérdezte sápadtan Letanovský fia, Jozso —, hogy ő árulta el? — Persze hogy ő! Bernadičék házából veszekedés, s utána sírás hallatszott. Bernadičné siratta Markát, sírt a menye, sírtak Marka húgai meg az unokák is. — Miért nem írta rá a cédulára Marka nevét is? — kérdezte Bernadičék fia, Ondris az apját. — Oda kellett volna írni! — — De hisz nincs otthon! — És ha megjön? — Akkor majd ráírom! — Bernadiö mintha magát akarná meggyőzni, hozzátette: — Még senki sem nézte át a listákat. — Akkor már későn lesz! — mondta gúnyosan Ondris. — Akkor már hiúba írja fül. — Hallgass! — rivallt rá Bernadiö. — Ügy jár az eszed, n#nt a tehén farka. Nekem ne pofázz! Van annyi eszsm, mlnt neked. Ha nem írom fel, az rossz, ha meg felírom, még rosszabb! Előkeresett egy tintaceruzát és nehézkes írással odafirkantotta a cédula aljára: „Bernadič Mária". Aztán sokáig meredt az írásra, zöld fényű szemében rémület, himlőhelyes arcán nyugtalanság honolt. A závodi plébánián Iffland százados Janderla községi bírót hallgatta ki. Janderla beesett arca rángatódzott, mialatt azt hajtogatta: — Én nem tudhattam parancsnok úr, elment-e valaki Závodből a partizánokhoz, azt sem tudhattam, hogy Letanovský zsidókat rejteget. A német százados egy időre el is hitte, tetőtől talpig végigmérte, s amikor elbocsátotta, elgondolkozott azon a tébolyító szörnyűségen, amit kollektív felelősségnek hívnak. Végigsimított cserzett, simára borotvált, képén, Stachovič íróasztala mögött hátradőlt a régi karosszékben, s gondolatokba merülve körüljá'-atta tekintetét a plébános irodáján. Ki kellene takaríttatni, gondolta, mert úgy érezte, hogy katonáihoz nem illenek a könyvek, szentképek, a páncélszekrényen álló régi ineaóra, a barna bőrkarosszékek és a nagy bő''kanapé. Mindent. kl kellene dobni! Stachovič Irodájában ócskák voltak a bútorok, mert Stachovič plébános is öreg ember volt, Ifflandot ez a helyiség arra emlékeztette, hogy egy. civil tanyázott benne. Még egyszer körülnézett, s váratlanul ódon, megbontatlari meghittség ütötte meg. Újból érezte, hogy élete már esztendők óta idegenségben vergődik: idegen a saját katonája, Idegen az egész nemzete, amely valamit vár a háborútól, az egész világot akarja tőle... Itt meg a régi állóóra negyedóránként üti az időt. halkan, nyugodtan, de már Idegenül.... Ennek a papnak, aki itt él, biztosan sók a felebarátja, a híve — neki meg senkije sincs,. hűséget, odaadást nem lehet puskával kikényszeríteni. Az egyik oldalon áll ő, gondolta, körülötte a legénység, csupa idegen férfi, s a biztonsági szolgálat, az SD még idegenebb és veszedelmesebb kopói... Velük szemben a védtelen, alsóbbrendű csürhe, védtelen zsidók és veszedelmes partizánok. Pillanatnyi odaadás, akármilyen is legyen, ebben az életben szörnyen sokat jelentene, de ... A háború azt kívánja tőle, hogy idegenségben élje túl, ha egyáltalán túléli — gondolta. Mindkét karjával Stachovič íróasztalára könyökölt. Még egyszer végignézte a zsidók és a partizáiiok'néysorát. Hitler elrendelte, hogy agyon kell lőni mindenkit, aki ferde szemmel néz a német katonákra! Ezt nem lehet, ez nagy akéioltoz vezetne! Nagy akciónak nincs határa, nincs vége, kiűzi a lakosságot' a partizánokhoz. A háború csak háború, egész más valami, mlnt az SD emberei gondolják. A háborúnak megvannak a maga törvényei, a maga rendje, a maga játékszabályai, fair playje. , Iffland ránézett a két fakószemű, tagbaszakadt fickóra, Pollerra'és Dossevs, a két SD^ sre, akik ott ültek Stachovié barna bői-kanapéján. Fújták a füstöt és szótlanul kinéztek az ablakon. A háború az háború — gondolta Iffland. A katona nem követ el gaztettet, ha tudja, hogy amit tesz, gaztett is lehet, a katona megtorló intézkedéseket hajt végre, miután mindent kivizsgált és megtalálta az igazi bűnösöket, a katona tiszteletben tartja az emberéletet, a családok becsületét és biztonságát, a magántulajdont, a vallásszabadságot — a katona tiszteletben tart mindent. Pollerra és Dossera nézett. A kollektív felelősség járt az eszében. Esztelenség, őrület: egy ember elkövet valamit — 6s ülvelien, talán még többen eletükkel fizetnek érte. Csörgött a tábori telefon, amelyet Iffland Stachovič térdeplőjére állítatott, és térdeplőstül az íróasztal mellett helyezett el. Katonák jártak-keltek Stachovič irodájában, gázmašzkokat, acélsisakokat, gyorstüzelő puskákat, takarókat hoztak, két kis páncélszekrényt, tábori vasasztalt és két széket, töltényesládákat. Poller és Dosse hallgatagon, fakó szemmel bámult ki az abr lakon, fújták a füstöt. Iffland letelte a telefonkagy-: lót, elgondolkozva megint Pollerra és Dosséra nézett, aztán egyenként behozatta az öt embert, az öt feljelentett partizám apját. ' (.Folytatjuk.) jj Ü] SZÖ 4 * 19B4. július 4.