Új Szó, 1964. június (17. évfolyam, 151-179.szám)

1964-06-27 / 177. szám, szombat

P

írtunk XII. kongresszusa Irányvonalának ereje és meggyőző hatása dinamikájában és belső dialektikájában rejlik. Abban, hogy az elfogadott határozatok korunk égető problémáival függnek öszsze. Az ideológiai munka számára szigorúan kőtelező volt a két fronton folytatott harc szükségszerűségének, a kongresszuson elfogadott Irányvonala, s ez ma is kötelező. Antonín Novotný elvtárs, a párt üzemi szervezeti elnökeinek a közelmúltban megtartott konferenciáján beszédében meghatározta ennek lényegét: „Egyrészt határozottan el kell távolítani életünkből a gyökeret vert dogmatikus szokásokat, végleg leküzdve a személyi kultusz időszakának csökevényeit, másrészt fel kell lépnünk a revizionista •nézetek megélénkülésével és a burzsoá ideológiával szemben elnéző irányzatok ellen". A kongresszus fő irányvonalának erőteljessége egyértelműen megkövetelte a párt és a Központi Bizottság által elvszerűen és szilárdan vezetett ideológiai offenzívát. Újból hangsúlyozni kell, hogy már a XII. kongresszus, de különösen tavaly az áprilisi plénum után meg gyengült a párt-irányítás az ideológiai szakaszon. Bizonytalanság és az ideológiai vonalon megengedhetetlen elnéző magatartás nyilvánult meg, azzal az Indoklással, hogy szabad folyást engedve a vitának a nézetek az ösztönösség sodrában kristályosodjanak, és a problémák valamilyen megoldást nyerjenek. A kongresszust határozatok megva lósításában fellépő következetlenség és a rendszeres szervezést munka meggyengülése ideológiai téren azt váltotta ki, hogy nem elég határozottan léptünk fel a szubfektivista és egyéni ambícióktól fűtött irányzatok ellen. Ezek elsősorban a kulturális folyóiratok hasábjain, néhány ízben a TV-műsorában (kisebb mértékben a rádióban is f és egyes társdalomtu dományi munkahelyeken ütötték fel a fefuket. Ezáltal bizonyos lehetőség nyílott a burzsoá ideológia behatolására, melyet még az egész elutasítandó esetekben is a gondolatok szembeállításával és a véleménycsere szükségességével indokoltunk. Éppen ezért elengedhetetlenül szükséges, hogy ismét szóljunk eszmei munkánk nemzetközi feltételeiről, különben a békés egymás mellett élés politikájának egészéről s a kapitalista világgal kialakuló kedvező és kölcsönös kapcsolatok fejlesztéséről s azok feltételeiről torz elképzelések alakulnának ki. Van ugyanis olyan „árucikk", melynek szabad behozatalát semmilyen körülmények között nem engedélyezhetjük s ez: az ellenséges propaganda, a burzsoá világnézet, a burzsoá erkölcs terjesztése. Tény, hogy e termékek kivitele — természetesen minden feltétel nélkül — a nyugati országok reakciós körei számára még ma is a legfontosabb. Számos olyan érvet sorolhatnánk fel, amelyek azt bizonyítják, hogy főleg 1961-től, — amikor tudatosodott Nyugaton a felismerés, hogy a szocialista világrendszert katonailag nem számolhatják fel — tevékenységük súlypontját teljes mértékben az ideológia! küzdőtérre helyezték át. Erre a célra számos intézményt létesítettek, többek között megalakították a Pszichológiai Háború Amerikai Bizottságát. Ausztriában a Kelet—Nyugat intézetet. Ám ez nem minden. Egyre több kísérletet tettek arra vonatkozólag is, hogy állampolgárainkat megnyerjék a pártellenes és államellenes tevékenység új formáinak. Igaz. egyesek ezt vonakodnak tudomásul venni, sőt az állítják, hogy az „ósdi" hatástalan, mumust húztuk elő, s kényelemtől vezettetve azzal akarjuk felszámolni a nyílt vitát, hogy nem létező veszélyt gondoltunk ki. Nehéz megállapítani, hogy vajon ez naivitás-e, vagy politikai közömbösség. Aligha hunyhatunk azonban szemet például Harrimannak, az USA politikai államtitkárának nyílt felhívása felett, amely szerint az amerikai politika minden eszközzel támogatja a szocialista országokban a „növekvő nacionalista hullámot", „a kölcsönös elidegenedés szellemét" stb. Harriman ezzel kapcsolatban még ezeket is mondotta: „A mi politikánk, hogy minden rendelkezésünkre álló békés kapcsolat felhasználásával bíztassuk a folyamatban levő fejlődést. Van rá bőven lehetőségünk... Bíztatjuk a művészeket, tudósokat, a tanítókat és a sportolókat, liogy vegyenek részt a cserében s ezt az irányt amennyire csak lehet ki akarjuk terjeszteni". Hogy milyen irányra gondol, az teljesen világos — egész biztos nem a szocializmus megszilárdítására, ennyire érthetően kifejezte magát. Kétségtelen, hogy ebből nem vonhatunk le túlzott elszigetelődési következtetéseket, ám ennél aktívabban és tudatosabban kell e szándékkal szembehelyezkednünk. A szocializmus igaz híve ezért semmiképpen sem hallgathat. Es nem is hallgat, ha arról van szó, hogy egyes személyek nemcsak lekicsinylik a ka pitalista világgal folytatott ideológiai harc jelentőségét, hanem valóban saVLADIMÍR KOUCKÝ, A CSKP KB TITKÁRA: Az ideológiai és a kulturális front nagyobb aktivitásáért (A kulturális dolgozók júniusi országos aktíváján elmondott beszédből) játosan értelmezett „dialógusok" és „konfrontációk" során egyenesen fegyvereket szállítanak a gyűlölt osehszlovákellenes propagandának. Az utőbbi időben egyes esetek — nem egyedülállóak — néhány személy kimondottan fegyelmezetlen locsogásáról tanúskodnak, amely odavezet, hogy a belső pártügyeket kiszolgáltatják a reakciós nyugati újságíróknak. Ez a megjegyzés nagymértékben összefügg azzal is, hogy a XII. kongresszust követő hónapokban a kong resszusi határozatok feldolgozásában és megvalósításában a kulturális fronton megnyilvánult fokozott aktivitást és lelkes részvételt az önkényesen felvetett és felelőtlenül közölt viták lassan eltompították. E viták közös vonása a felületesség, a szakmai tájékozatlanság, az öncélú bűvös körben mozgó örökös bírálat volt, a dogmatizmus és a személyi kultusz következményeit véve célba. Különösen vonatkozott ez a vitának a pártunk történetének egyes időszakait, a közgazdasági törvényeket, a filozófiát, a szocialista demokrácia és törvényesség kérdéseit érintő részére. A XII. kongresszus által életre hívott eszmei offenzíva a liberális tá madás súlya alatt, fokozatosan, az ideológiánk ellen jobbról indított támadást visszaverő védelemmé változott. A decemberi plénum alapvető feladata tehát az volt, hogy következetesen elemezze az Ideológiai fronton kialakult helyzetet, 3 kongresszusi irányvonalat az ideológia területére feldolgozva kötelező programot adjon. A plénumot követő differenciálódási és kristályosodási folyamatnak a konszolidációhoz, az eszmei egvség elmélyítéséhez, a még éretlen feladatok pozitív megoldására irányuló törekvések összpontosításához kellett volna vezetnie. A .decemberi plénum világos állásfoglalása az eszmei munka nagymérvű fellendülését eredményezte. Az elkerülhetetlen fordulat azonban mindenütt nem következett be, főleg néhány központi ideológiai intézmény topogott továbbra is egy helyben. Egyes párttagok, annak ellenére, hogy formálisan egyetértettek a plénum határozataival, mártír magatartást tanúsítottak, mások a határozatokat nem vették tudomásul és továbbra is úgy viselkedtek, mint azt megelőzően. Á kulturális lapokban közölt cikkek sora pedig még ezután is különféle célzásokat tartalmazott és többé-kevésbé burkolt formában vitába szállt a decemberi ülésen elfogadott elvekkel. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ezek a Jelenségek már az évzáró taggyűléseken, a járási és elsősorban a kerületi pártkonferenciákon határozott és jogos bírálatot váltottak ki, ami azt jelentette, hogy a széles pártaktíva mélyen elégedetlen az ideológia egyes fontos szakaszain tapasztalható fejlődéssel. Hasonló szellemben zajlott le a közelmúltban az üzemi pártbizottságok elnökeinek konferenciája, amely kifejezésre juttatta a kulturális lapok értékelésével kapcsolatos teljesen azonos nézetegységet, úgy ahogy azt a CSKP KB álláspontja kifejezte. Egységes akarat nyilvánult itt meg, határozottan támogatni a párt Központi Bizottságának törekvését, olyan irányban, hogy rendet teremtsen e téren. A konferencia tárgyalása, amelyet az ország fejlődéséért érzett nagyfokú felelősség, határozottság és elmélyültség hatott át, egyben világosan megmutatta, milyen alaptalanok és mennyire nélkülözik a tények Ismeretét azok a kijelentések, amelyek az értelmiséggel szembeni bi zalmatlanság légköréről szóinak. Azokat ugyanis, akik éket akarnak verni a munkásosztály és az alkotó értelmiség közé, másutt kell keresni Azok között, akik általában lebecsülik a képviseleti szervek tagjainak áldozatkész, önkéntes munkáját s akik számára az üzemi munkásság lelkese dése, szocialista versenye, kötelezettségvállalásai, a brigádok stb. csak a dogmatizmus és a személyi kultusz maradványainak további bizonyítékai, akiknél a kommunisták sérthetetlen ügye nyilvánosan — a kispolgárok örömére — a nevetség tárgyát ké pezheti. A főiskolák rektorai, a Novotný elvtársnál nemrég megrendezett be szélgetés keretében, rámutattak, milyen kedvezőtlen hatást gyakarol a főiskolások magatartására például a fegyelmezetlenség megnyilvánulása a párt-állásponttól velő káprázatos elhatároltság, a nemzeti történelem, a forradalmi hagyományok, a kulturális örökség stb. értékeinek állandó becsmérlése stb. Mindezzel a felelőtlen újságírói fellépés legsúlyosabb következményeiként az utóbbi időben számtalanszor találkozhattunk. Ezért az utóbbi hónapokban a párt Központi Bizottsága és ideológiai bizottsága minden figyelmét ezekre a jelenségekre összpontosította, részletesen elemezte e jelenségek Indító okait és további eszmei és szervezési jellegű intézkedéseket foganatosított. Ügy tűnhetne, hogy a kulturális lapok címére elhangzott komoly, égető bíráló szavak után, s annak tudatosítása nyomán, milyen káros a már említett felelőtlen írásmód és melyik oldalról visszhangzik rá a helyeslő taps, — a dolgok megváltoznak és a szerkesztőségek sokkal jobban tudatosítják kommunista felelősségüket. Ez a felelősségérzet azonban a kulturális lapok pártdokumentummal kapcsolatos nem pártos kifogásaiban is legkevésbé sem tapasztalható. Erre a legjellemzőbb főként a Kultúrny ži- vot teljesen méltatlan magatartása —, amelyet a reakciós propaganda viharosan üdvözölt — s hiányzik ez az utóbbi időben közölt cikkeikből is. Rendkívül beszédes példáként elég megemlítenünk egy nemrégen közölt részletet, melyben a cikk szerzője azt állítja, hogy a marxizmus, amely a szocialista forradalom győzelme után irányító ideológiává válik, törvényszerűen „konzerváló és konzervatív" tanná degredálódik. Teljes mértékben indokolatlan ezekben az esetekben is — annyi figyelmeztető szó után, és annak tudatában, hogy a széles pártaktíva élesen és határozottan elutasítja ezeket a jelenségeket — türelmet és megértést követelni. A türelem és a megértés természetes és elkerülhetetlen mindenütt, ahol a társadalom szellemi javainak gyarapítására irányuló becsületes, felelősségteljes törekvésekről van szó, ahol fáradhatatlan alkotó küzdelem folyik, amely közelebb visz bennünket a kommunista célokhoz, a tudományban és a művészetben egyaránt. Nincs azonban és nem is lehet helye ott, ahol a lenini nézetektől idegen eszmék terjesztéséről s a párt ellen Irányuló politikai támadásokról van szó. Az az állítás, hogy pártunknak a kulturális lapokra vonatkozó bírálata általában a művészetellenes vonal egy része, s hogy a dogmatizmus visszatért a kultúrpolitikába, csak zavarossá kívánja tenni a vizet; átlátszó demagóg kísérlet, mely a művészet tekintélye ürügyén a jogosan bírált, helytelen nézetek leplezésére szolgál. Az említett hibákkal kapcsolatban nem maradhat közömbös művészeti életünk. Kár, hogy az utóbbi időben élvonalbeli művészeink és kulturális dolgozóink köréből oly ritkán hangzik el pártos szó, pedig nekik a nép körében nagy tekintélyük van és bizalmat élveznek. Ugyanakkor a J. Taufer, V. Mináč, F. Kollár, L. Stoll, L. Mňačko stb. elvtársak cikkeire az olvasóktól érkezett visszhangok teljes mértékben igazolják- a kulturális dolgozók elvhű kommunista kiállásának jelentőségét, ami nélkül végső fokon a párt ideológiai munkáját el sem lehet képzelni. Bár a XII. kongresszus óta aránylag rövid idő telt el, a művészi alkotások terén mégis vitathatatlanul pozitív eredmények tanúi lehetünk Ez elsősorban a filmművészetre vonatkozik, amely az idén az államdíjakkal olyan elismerésben részesült, amelyre a múltban nem volt példa. Filmjeink szép sikereket arattak külföldön ts ... Ez nemcsak további sikerekre kötelez, hanem arra is, hogy a filmalkotás széles, gazdag alapokon fejlődjék tovább, tiszteletben tartva társadalmi életünk sokrétűségét, nem engedve meg az alkotó folyamat egysíkú ságát — támogassa bár azt a filmkritika legszorosabb tömörülése. Az elmúlt rövid időszak irodalmi termékei — Ladislav Novomeský két gyönyörű poémáját kivéve — egyelőre nem hozott nagyobb horderejű társadalmi jelentőségű művet. A jövőre vonatkozóan azonban reményteljes a valóság feltárására irányuló törekvés. Ami a fiatalok költészetét illeti, csak a decemberi plénumon elhangzott szavakra szeretnék hivatkozni, maradandó benyomásom, hogy ez idei felsorakozása csak aláhúzza időszerűségét. A Prágai Tavasz ismét meggyőzött bennünket arról, hogy olyan zeneszerzőink vannak, akik szilárdan állnak jelenünk talaján, fejlesztik hazai hagyományainkat, gyümölcsözően érvényesítik a zenei világ alkotásainak ösztönzését. El tudják választani a konkolyt a búzától, s megérzik hol tárulnak fel a zene új lehetőségei, észreveszik azonban azt is, hol fenyeget üresség, elvontság. Kifejezően beszélnek erről, Havelka, Sommer és Kabeláő legutóbbi szerzeményei. Művészetünk pozitív fejlődésének gyökerei elsősorban az alkotó művész szocialista humanizmusában rejlenek. Ez az elsődleges feltétel nemcsak a mai társadalmunkat átszövő változásokhoz fűződő igaz viszonyhoz, hanem a megértés, meglátás és kifejezés új művészi útjához is. Ez egyben a realizmus élő szocialista értelmezése, amely az újkori művészet gerincét képezi, s amelynek lényéből ered a korszerű, differenciált egyéni kifejezési formák lehetősége. A nyakas szűkkeblűség, amely káros a művészet alkotó ereje és az esztétikai gondolkodás fejlődésére, azoknak a malmára hajtja a vizet, akik nem kevésbé dogmatikus, bár ellentétes nézeteket vallanak s a művészet időszerűségét és korszerűségét az előre meghatározott modernista, antireaiista eszközök egészében látják, s úgy tekintenek rá, mint követendőre. A tévedés abban van, hogy ezek a kifejező eszközök többnyire sem 'nem újak, még kevésbé újítók. De nem ez a lényeg. Ugyanis egyetlen művészi eszközt sem lehet attól elvonatkoztatva értékelni, amit vele kifejeznek. Mináč elvtárs a közelmúltban kifejezően szögezte le, hogy a realizmus ellen harcoló szavak tűzijátékában és füstjében gyakran egészen gyakorlati formában búvik meg a dogmatikus antirealizmus, amely a modernség feltételét „a nem művészt erők" t egyenjogúsításában látja. Ez a való1 ságban olyan követelmény, amely a művészetet a szociális forradalomtól is függetleníteni akarja, amely a realizmus ellenlábasainak magatartásával végső soron ellentétbe kerül „a művészi alkotás" humánus tartalmával. Mihelyt azonban a művészet „elszakadt" a társadalmi valóságtól, a sznobok áldozatává válik és megszűnik művészet lenni. Itt jutottam el a dolog lényegéhez, s ez a társadalom forradalmi fejlődésében való feltartóztathatatlan és lelkes részvétel. A mai szocialista művészetért folyó küzdelem csak ezáltal nyerhet mély politikai értelmet és jelentőséget. Ezt a hatást szemléltetően megvilágítjuk a szatíra mai problémáival. A mosoly segít feltárni egyes jelenségek belső tarthatatlanságát, segít behatolni az ellentmondások lényegébe. Éppen ezért sokkal nagyobb figyelemmel és igényességgel kell a szatíra rendkívüli társadalmi befolyását megkülönböztetni. Mérlegelni kell, minek van tisztító pátosza, — mi segíti a dolgok jobbra fordulását — s ellenkezőleg: mi az, ami tévelygő, részvétlen konjunktúra. A színházak műsorpolitikája — a rövidlélegzetű hatástól, olcsó sikertőit vezettetve — sajnos bőven szolgáltatott példát a könnyelmű hozzáállásra. Születőben van azonban — hangsúlyozom: születőben — a szatíra más típusa is, amely jelzi az utat a sajátosan művészi, a társadalmat segítő, metaforikus valóságábrázoláshoz, amelyben általánosabb érvényű és súlyú, igaz szocialista erkölcsiségtől telített gondolatok vannak. Világos, hogy a szatírának ez a típusa csakis a szerző és ezt követően a rendező mély politikai érettségéből nőhet ki. Szögezzük le újból azt ls, a nagy nyilvánosság szemében mennyire eltorzítja a képzőművészet mai profilját, jellegét és megítélését a kiállítások jelenlegi gyakorlata. Nemcsak figyelmen kívül hagyják a decemberi plénum elveit, hanem mintegy dacból, a kulturális lapok karának támogatásától kisérve, olyan ízléstelen reklámot csapnak az absztrakcionizmusnak, hogy az gyakran már a képzőművészet egészséges erőinek elnyomásával határos. Ez a kiállítási politika a nagy nyilvánosság és maguk a képzőművészek körében is jogos ellenszenvet vált ki. Ezzel a kérdéssel annál is inkább sürgetően foglalkozni kell, mert a képzőművészek kongresszusának az ideológiai bizottsághoz beterjesztett előkészítő anyaga egyelőre — a kongresszus közelgő időpontja ellenére — nem volt kielégítő. Mai festészetünk természetesen nem tanúsíthat olyan magatartást, mintha egyáltalán nem léteznének olyan kiváló alkotók, mint Picasso, Guttuso vagy Pignon, avagy nálunk Kremliöka, Capek vagy Fulla. E nagyságok alkotásaira sajátos módon reagálni kell. Tény azonban az is, hogy a nihilizmus sem lehet programjuk, aminek szempontjából Brož, firoudek r 'és természetesen Souőek is „lemaradj tradlcionalisták"-nak tűnnek. Ha tehát a művészi front alkotó tevékenysége egészben véve pozitív értékelésébe az utóbbi időben bizo-í nyos elégedetlenség is keveredik, a^ annak tulajdonítható, hogy ez ideig nem támogatják és nem fejlesztik tel-, jes megértéssel az egészséges, haladd irányzatokat; s a XII. kongresszus állal kitűzött gazdag, sokrétű eszmei mondanivaló egységes szocialista művészetre vonatkozó elképzeléseit sem valósítják meg következetesen. Az elmúlt időszak tapasztalatai ar-i ról győznek meg bennünket, hogy a társadalmi események területén a sir keres folyamat alapja a problémák kommunista szemszögből történő po-. zitív megítélése és megoldása. Mai helyzetünk felmérése egyben megköveteli, hogy a kulturális fron^ minden erejét a fő alkotó problémákra összpontosítsa és ne vegye figye-i lembe a mellékes, személyes súrlódásokat, a múlt semmit meg nem oldó hánytorgatását és a terméketlen szenzációhajhászást. Az alkotó problémákra irányított vita a legjobb lehetőség a nézetek megfontolt elkülönítésére, a mai szocialista művészet fejlődései érdekében. Ha elkerülhetetlen az eszmei jellegű — főleg a kulturális lapokban előforduló — nyugtalanító jelenségek bírálatának elhatárolása a művészeti alkotásoktól, feltétlenül el kell utasítanunk azokat a kísérleteket is, amelyek különféle anarchizáló újságírói ömlengéseket a művészet jelszava mögé bújtatják. Ugyanakkor ezt a bírálatot nem különíthetjük el a művészi szövetségektől sem, amelyeknek vállalniuk kell sajtószervei irányvonaláért és jellegéért az eszmei és politikai felelősséget. A kulturális szövetségek, annak ellenére, hogy a taglétszámuk a kiválasztásból eredően csekély, mégis kii fejezetten társadalmi szervezetek, amelyeknek társadalmi befolyását és hatását elsősorban a szövetség lapjai közvetítik. Ezeknek a művészet területén csaknem kizárólagos monopóliumuk van. Végülis a számszerű adatok minden kommentárt feleslegessé tesznek. Az öt művészi szövetség 20 folyóiratot ad ki. Ezek közül kettőt hetenként, négy kéthetenként, 14 havonta jelenik meg. A többi lap különböző időközökben. A példányszám esetenként meghaladja a 300 000-ret. Érdekes az a tény is, hogy a Literárni noviny és a Plamen kivételével valamennyi folyóirat ráfizetéssel dolgozik. Ha egyes szerkesztők — sajnos ilyenek is akadnak — beleszerettek abba az elképzelésbe, hogy a szövet' ség lapját saját képükre formálják^ ez természetesen azt jelenti, hogy későn ébredtek fel. A kulturális politika elemi elveivel teljesen ellentétben állnak azok az esetek, amikor a szövetség folyóirata — amelynek elsősorban az egész művészi terület törek-. véseit kellene szívén hordoznia —1 kifejezetten szektás álláspontot foglal el, számára nem létezik más, csak egyetlen művészi szempont, egyetlen alkotási mód. Ez nemcsak a képzőművészetre vonatkozik, hasonló irány-i zatokkal találkozunk a filmművészeti, a színházi és az irodalom-kritikai lapokban ls. Annak érdekében, hogy figyelmünket a fő problémákra összpontosíthassuk, fokozatosan le kell küzdeni a szövetségek mostani elzárkózottságát. Ez ugyan lehetővé teszi a művészet egyes területei sajátos kérdéseinek megoldását, ám lényegesen megnehezíti a kor sokkal komolyabb és ége, tőbb problémáinak tisztzását. A színházi alkotások problémáit nem old* hatjuk meg az irodalom mai helyzetének figyelembe vétele nélkül; a képzőművészet kérdéseit az építőművészethez való viszony vizsgálata nélkül; a művészet egyik vagy másik ágazatának problémáit — a társadalmi valósághoz fűződő kapcsolat elemi zése nélkül. Művészeti frontunk egysége tehát sem nem absztrakt sem nem deklaratív. Abból a belső szocialista meggyőződésből és őszinte törekvésből ered, hogy az új típusú társadalom számára új értékeket hozzon létre. Ez az egység a párt politikájával való azonosulás nélkül elképzelhetetlen. Művészetünk legjobb hagyományai is ezt ösztönzik. Am nemcsak a hagyományokról van szó, hanem elsősorban a jelenről és a jövőről. Ogy vélem, a művészi szövetségeknek nem lehet nemesebb, komolyabb küldetésük, mint őrizni művészi frontunk eszmei egységét. Ez a szocialista művészi alkotás állandó fejlődésének és előrehaladásának legbiztosabb záloga. Élvonalbeli kulturális dolgozóink' előtt nyíltan beszélünk nemcsak a kultúr-poütikai problémákról, hanem a bel- és a nemzetközi politika fontos kérdéseiről ls. Őszintén szólunk kilátásainkról, terveinkről, pártunk törekvéseiről. Tesszük ezt azért, mert meg vagyunk győződve a kulturális és művészi front befolyásának és mozgósító erejének nagyságáról, a művészi alkotásnak az ember sokoldalú fejlődését segítő szerepéről, s a társadalom forradalmi előrehaladásán a gyakorolt hatásáról. 1964. . június 27. * ÜJ SZÖ 9