Új Szó, 1964. június (17. évfolyam, 151-179.szám)

1964-06-27 / 177. szám, szombat

M

int mindig, most ls Igy szólt hozzá: Vezetőségi tag vagy a CSISZ-ben, Ružena, hát írd meg az egészet egyedül, hisz Neked nem kell magyaráznom, hogy és mint... Most itt ül a teljesen üres barakképületben a poros villanykörte alatt a rozoga asztalnál —, a lányok moziba vagy randevúra mentek —, s a ceruza végét harapdálja. Mert ha százszor funkcionárius ls, mégse olyan egyszerű Alena esetét úgy megírni, hogy abban minden benV legyen s-. ne úgy fessen, mintha megszólná. Aztán meg ezt a bejegyzést a brigád krónikájába, szépen és úgy kell megírnia, hogyha egyszer majd valaki olvassa, azt mondja: Milyen nehéz dolguk volt a kezdet kezdetén. A krónikás címlapján építkezés, fölötte csillag, virág, díszítés látható. Amikor a nőnapról Irt, Edo olyan gyönyörű rózsát rajzolt bele, hogy mindenki látni akarta. Azért ls van ez a lap annyira összemaszatolva. Hát hogyne, ha egyszer a betonozók kezébe kerül valami! Kérdés —- gondolja Ružena, engedetlen, rövidre nyírt haját fésülgetve, milyen cimet adjon ennek a fejezetnek. Alena esete? Vagy tán: Elrettentő példa? Tulajdonképpen röviden kéne megírni, ez nem valami elbeszélés, de mikor ezt röviden megírni nem lehet! Ha valóban minden benne lesz, pár oldalt kitesz. És egyáltalán, a szocialista munkabrigád krónikájába tartozik-e a megtévedt emberek esete? Ružena belelapozott abba a néhány Iratba, amelyet a vezető reggel adott át neki. Kurta hivatalos jelentések voltak. Az egyikből megtudja az ember, hogy e hó 7-től 10-ig Alena Pánková elhagyta az Ifjúsági szállást és az említett napokon nem aludt a szobájában. Ezt egyenesen eldobhatja, hiszen ez köztudomású. Ilyesmit nem lehet beleírni a krónikába. A másik jelentés szerint valószínű, hogy Alena Pánková három műszakot kihagyott és ezért a bérelszámoló könyvelőség ... Nos ez szintén semmi. Kit érdekel majd valaha, hogy valami Alena Pánkovának levonták-e a bérét? Aztán itt van a jegyzőkönyv arról a brigádgyűlésről, amelyen az ügyet intézték. Ez már ér dekesebb, de ebben sincs meg minden ... Illetve ott nincs más, mint néhány megállapítás, amit akár le is másolhatna: megsértette a közösséget, de legjobban saját magát... Am ez csak az eredménye mindennek. Neki persze mindenekelőtt azt kéne leírnia, hogyan történt mindez, miért éppen Alena, ez a fekete hajú kislány, aki olyan szépen énekel, csinálta ezt a „titkos kiruccanást", ahogy ezt valaki nevezte ... De akkor azt is le kéne írnia, milyen volt a visszatérése. Amikor belépett a panelezőbe, minden szem rászegeződött, sorfal között kellett eljutnia a munkahelyére. Végeredményben ez is büntetés. Nem szeretném ezt átélni, szívesebben elszívelnék egy-két atyai pofont. Hát akkor ho! Is kezdjem? Legjobb lenne ott, hogyan nézett Alena után Edo, az a hosszú fiú a keverőből. Azt valóban le kéne írni, milyen arcot vágott, mikor elhaladt mellette. Edo biztosan gondolt Alenára, nekem ne is mondja senki az ellenkezőjét. Érdekes lenne tudni, ml játszódott le benne, amikor meglátta Alena visszatérését a kirándulásról azzal a szerelővel. De a brigád krónikájába tartoznak egyáltalán az ilyen ügyek? Legegyszerűbben az öreg Vanék Intézte el, Alena után nézett és egész hangosan megjegyezte: — A keservét, az Ilyen lányt el kéne fenekelnil De az öreg Vanék túl öreg és régimódin gondolkozik. Alena húszéves, senki sem verheti meg, bár ha Ružena visszagondol, miként volt náluk otthon, be kell vallania, apja ugyanígy intézte volna el. De az otthon van, itt meg egy hatalmas építkezésen van, ők már önálló emberek, nem kapaszkodhatnak az anyjuk szoknyájába. Sajnos... Janik, a brigádvezető, nem siklott át fölötte ilyen egyszerűen. Félrefordulva mondta: — Lányka, ha így elnézlek, az enyémre gondolok. Még csak tizenöt éves, de egyszer ő ls elmegy hazulról, s elgondolom, hogy így járhat, az áldóját... — De hát mi történt tulajdonképpen? Alena nem veszítette el a fejét! — mondta Ptáöková, aki a tízórait hordja. — A lány a szépségéből mit sem veszít ezzel, ilyen dolgok gyakrabban előfordulnak az életben. C

sakhogy Ptáčkovának alighanem már megvannak a maga tapasztalatai, nem hiába suttogják róla, hogy már a harmadik férjétől szökött el. Ružena egyáltalán nem erénycsősz, de megvannak a saját elvei és végül Edónak, aki szívesen tekinget Alena után, el kellett ismernie, hogy az ilyen lány, aki csak úgy könnyedén elmegy egy idegen férfival, bizony nem sokat ér. Hanem, ki tudja, lehetséges, hogy csak azért mondta, mert állandóan rá gondol. Az ember könnyen szabadul meg a szerelemtől, de nehezen viseli el a csalódást. Legjobb lenne, gondolja Ružena, ha azt írnám: Brigádunk tagja Alena (nem írom kl a nevét, miért szégyenkezzék örökké), hát akkor brigádunk egyik tagja, Alena, meggondalatlanul cselekedett. Három műszakot hagyott ki, ezzel veszélyeztette közös munkánk ... Ceruzával, sebtiben Irta ezeket a szavakat egy darab papírra, de aztán a papírt eltolta magától. Hiszen ez borzalmas, micsoda bölcsen írok! Mintha ötven éves volnék! Megfontoltan cselekedett? Jól van, megfontolt Biztosan jobb, mint nevetgélni és illegni, mint Alena, aztán ez a vége. Csakhogy az nálam nem csupán szigorúság volt. Én Edot akartam támogatni, ne legyen olyan egyedül, és ne úgy fessen, mintha különösebb oka lenne a bosszúra, mert ő nem olyan. Az ember néha maga sem fogja fel, mit miért csinál. Az lenne a legjobb, ha megírnám, miként vélekedtek a brigádban Alena esetéről. Egy kicsit mulatságos lenne, mert Vanék bácsi folyton azt Ismételgette: Ilyen lányt el kell fenekelni, és mikor a brigádvezető hangosan aggódott a lányáért, ugyanezt tanácsolta, bár mit sem vétett. — Ružena, itt azt hittétek, valami büntetést kéne a számomra kitalálnotok, de én mondom neked, a legnagyobb büntetés az a három nap volt. A

ztán elengedett és ment az útjára, a városba. Állítólag alaposan meg akar fürödni, megmosatni a haját, és általában az az érzése, hogy folyton piszkos. Hát ha ezt valaki tőlünk, a panelezőből mondja, ahol fülig mocskosak vagyunk, ez már valamit jelent. De mit? Lehetséges, csak azért mondja, hogy szép színben tüntesse fel magát. Én nem hiszek neki. Túlságosan ijlftí MAREK: Egy lap a krónikából nem volt, de ha az ember húszéves, nincs joga meggondolatlanságra? Aztán, nem Igaz, hogy veszélyeztette a közös munkát. Három napig távol volt, a munkában senki sem érezte hiányát. Kicsit meghúztuk, hogy teljesítsük a tervet, de Inkább azért, mert a keverőgép, éppen Edóé, leállt. Azt Is írhatnám, hogy szerelmes meggondolatlanságával Edo veszélyeztette a munkát, nem pedig Alena. Ogy lenne, mint a regényben: Mivel állandóan rágondolt, elrontotta a gépet .. Ez is ostobaság, mert olyan keverőgép fogaskereke repedt meg, amelyet egyszer már javítottak, és ez nem azért történt, mert Alenára gondolt... A legérdekesebb az egészben, hogy mikor a szünetben arról folyt a szó, mi történjék Alenával, amellett volt, hogy távozzék a brigádból. Igen, éppen Edo volt emellett. Ez egész szép tőle, már én ls majdnem felemeltem a kezem, szerencsére még idejében észbe kaptam. — Ogy vélem — mondta janik —, Ilyen lánynak még nincs magához való esze, hát legalább nekünk legyen. Ha elkergetjük Innen, mi lesz vele? A munkát elhanyagolja, néhány vasárnap csavarog majd a táborban, férfi mindig akad, aki pénzt ad neki, aztán ... a lelkiismeretünkön száradl [

do morgott valamit az orra alatt, ő nem így gondolta. Neki az a véleménye, hogy a szocialista munkabrigádban valamilyen szocialista erkölcsnek is kéne lenni, úgy bizony, hát csak azért... Tudják, olyan kedves volt, mert csak én tudom egyedül, milyen fájó szívvel javasolta ezt. Csalódott, és ebben keserűsége és sajnálata is benne volt. De én miért akartam a kizárása mellett szavazni? Valószínűleg túl szigorú vagyok. Mindenki azt mondja, meg hogy sose megyek férjhez, hacsak valami funkcionárius el nem vesz. Igen, ezt beszélik rólam és azt hiszem, így vélekedik Edo ts, pedig neki van a legkisebb oka rá. Ha jobban kinyitná a szemét, meglátná, hogy nő vagyok, néha gyötör az egyedüllét, ő meg közben mellém ül és gyűlésekről beszél, mintha velem másról nem is lehetne beszélni. Bizonyára szigorú vagyok, tán így jó ez. — Bennünket otthon napszámba vertek, és nézzetek rám, szégyent nem hoztam senkire! — Aha, bátyó! — vetette ellene valaki —, de maga is hagyott ki váltást, nem? — Hát igen, Igazad van fiam, mert az ember olyan bűnös teremtés. De az az itóka és nem a szeretőm miatt volt! — Ismét nevettünk, mert Vanék valóban nem abban a korban van, amikor a munkán kívül másra is gondolhatna. No, meg néha a pohárra, de mióta brigádunk van, attól ls tartózkodik. A bácsit félbeszakították, mert nem jutottunk eredményre. Alenát mégsem „fenekelhettük el". — Mi van ezekben a fiatal lányokban? — kérdezte Souček, a betonozó és végignézett ötünkön, akik ott ültünk, de felelni egyikünk sem tudott. Nehéz ez. Egy lányra nem jellemző, hogy otthagy csapot-papot, kapja magét, elmegy valahová egy olyan emberrel, akit rendesen nem is ismer, és akiért végeredményben nem is érdemes. Ez egyszerűen valami emberi kétségbeesés, néha az attól való félelem, hogy az évek futnak és ebben az egyformaságban egy nap sincs, amely valahogy szebb lenne... Ha nem is szebb, legalább más... Egyikünk sem felelt SouCeknek. Végülis kettő már férjnél van, más gondjaik vannak, meg hát — mindegyikünk más. Persze én a világért sem mennék el olyan férfival, amilyet Alena csípett. Az egy szoknyavadász, egyébként ezt várhatta is. A szerelőktől soha semmi jó nem származik, azok a legnagyobb csirkefogók az építkezésen. Lány nem mehet el mellettük anélkül, hogy rá ne kiáltanának. Az is ilyen volt — talán még roszszabb. Mert ha már az ember talál valakit, aligha történik meg vele az, ami Alenával: Visszajött és hallani sem akar róla. Az a legborzasztóbb. Az életem végéig sem mozdulok ezzel a bejegyzéssel, mert Alena olyat mondott nekem, amitől — legalábbis mostanáig — nem lettem okosabb. Mikor már mindennek vége lett, a brigád elhatározta, megelégszik a megróvással és a krónikába való bejegyzéssel (rajtunk kívül úgysem fogja más olvasni), Alena belém karolt és azt mondta: szép és elég könnyelmű ahhoz, hogy alkalomadtán ne hazudjon. Csakhogy el kell Ismernem, amikor ezt mondta, a szemében szomorúság ült, nekem valami összemarkolta a szivem. Bonyolult ügy lehet, nem tudom megérteni. Mert ki kényszerítette arra, hogy elmenjen vele? Ki kényszerítene, hogy a legutolsó mulatságon táncoljon vele? Csak vele? Hisz mindenki látta! És azt Is látta mindenki, hogy ez a bajuszos, bőrkabátos férfi szoknyavadász! És milyen nagy szőrös keze volt. Reszketnék, ha hozzám nyúlna! És azzal a szőrös kezével magához szorította, s neki ez alighanem tetszett. És ha nem, miért ment vele haza? És miért ment el vele a hegyekbe, valami turistaházba? Most azt mondja: az a három nap, az volt a büntetés ... De hát mi vitte rá? És általában, mi történik itt? Hogy egyszerre egész tisztességes emberek követnek el semmiségért ostobaságot? Alapjában véve jó fiúk cipelnek Italt a szobára, és holtrészegre Isszák magukat. MI ez, hogy egyszeriben valami elszakad bennük? Hát én? Sosem vágyódtam arra, hogy elfussak és elfeledjem: létezik a fabarakk az örökös bűzével, és más ls van az építkezéshez vezető sáros úton kívül, az az örökké piszkos étterem, ahová az emberek folyton behordják a sarat, olyannyira, hogy a lányok nem győzik eltakarítani. Bizony így. Hányszor mondtam: el, csak, el Innen... Főleg az elején jelentkezik ez gyakran. Valószínű ezért mennek el az emberek, mi meg azt mondjuk, megfutamodott a munka frontjáról és elítéljük őket. De mindenkinek egyforma az ereje? Uramisten, hiszen én egyszer ugyanígy elszöktem, mint ez az Alena és már teljesen elfelejtettem. Persze nem volt valami tartós és veszélyes dolog, de akkor csak egy lépés és talán elbukom. T

avaly ősszel történt. Már harmadik napja esett, az emberen az esőtől meg a ránehezedő magánytól pokoli hangulat uralkodott. Bár hatan laktunk a szobában, mégis mindannyian magányosak voltunk. Csak az az egy nem, az gyereket várt. Tudta, hogy a munkát lassan már abba kell hagynia és haza kell térnie. Olyan ember gyerekét várta, aki nem akarta elvenni, de a tudat, hogy életet hordoz, ' fww*- *w *m* -mm A. Gyejnyeka: Moszkva p e r e m é n. (1941.) kedves volt neki. Zárkózott volt, s ha néha átkozta is, aki elhagyta, sosem átkozta a gyereket, akinek jönnie kellett és ez jó volt. Feküdt az ágyon, s mintha állandóan mosolygott volna, a végén még irigyeltük ls. Akkor felöltöztem és a kantinba akartam menni, gondolván, ott legalább emberek lesznek és veszek valami édességet... De találkoztam egy fiúval, egész új volt az építkezésen. Mellém szegődött. Elmentünk a kantinba. Azť mondta, ez mind semmi, mindenütt kibírhatatlan, amivel persze lelkesen egyetértettem. Aztán azt monota, hogy el kéne mennünli villamossal a városba, és kiléptünk az esőben. Karon fogott. Nem beszéltem, mert örültem, hogy nem megyek egyedül, ő meg egyre beszélt, beszélt, elég bután, de azt sem bántam. Egy borozóba mentünk és rájöttem, mire van néha szükségünk. Fotelokban ülni a tükör alatt a jó melegben, csillogó padlójú teremben. Az ember arcát forróság önti el, valahonnan zenét hall, ha csak gramofont ls... Csakhogy ő többet ivott a kelletténél, tolakodó lett, ölelgetni akart és én elmentem. Dühösen tértem haza, mivel ilyen rosszul végződött. De mi lett volna, ha az a fiú tetszik nekem? Ha nem rúg be? Ha azt mondja, menjünk valahová, aztán meg... Sötétben tértünk volna vissza... Nem, semmi sem történt volna, én rendes lány vagyok! Ružena mélyet sóhajtott és kezébe temette a fejét. Nagyon rendes. Csak Edo lett volna az, magam is kíváncsi lettem volna, meddig bírom kl. Hát az Igaz, hogy nem repülök mindjárt. Tudom boncolgatni az érzéseimet, és szeretem az erkölccsel foglalkozó vitákat. Egyszer a szerkesztőségbe is írtam egy levelet a fiúk és a lányok viszonyáról. De mit ér mindez. Néha elszorul a szívem. Az arcom lassan ráncosodik és még nem tudom, mi a szerelem, nem ismerem, milyen gyönyörű az, amikor az embert átöleli az, akit szeret, megérinti a kezével, arcával, arra kényszeríti, hogy boldogságában lehunyja a szemét... vénlány vagyok és Alena esetét kell megírnom, közben nem sejtik: ez az eset az enyém is, csak másképp, sajnos egészen másképp. És mi történne, ha mondjuk Edo egyszer munkából jövet azt mondaná, menjek vele ki... És aztán egyszerűen azt mondaná, akar engem és tetszem neki és hogy... Leülnénk a táborba vezető út szélére, ahová párocskák ülnek, akik nem tudnak a szerelmükkel hová menni, vagy elvezetne a faraktárhoz, ahonnan, késő éjszakáig nevetés és sóhajtozás hallatszik? V

agy azt mondanánk, ez mind csúnya, máshová megyünk, oda, ahol szép rét van, ahol a [ávolnan távolban hegyek látszanak, ahol gyönyörű és kellemes lenne, ahol nagyablakos szobában lennénk ... Tessék és itt van: Ružena esete... Már látom, amint egy funkcionárius írja a többiek elrettentésére. Ružena félretolta a papírokat és hátratámaszkodott a nyikorgó széken. Felállt, odament a tükörhöz, amely az ajtó melletti falon függött. Ez volt az egyedüli fényűzése. Nézte magát és újra nevetnie kellett. Nem olyan kétségbeejtő a helyzetem. Nincsenek vénlányos ráncaim, nem is úgy „nézek ki", mint aki képes mindent félredobni. Sem túl csúnya, sem túl szép nem vagyok, s talán pont itt a bökkenő. Edónak azt mondanám: Kedves tőled, hogy valahol messze velem akarsz lenni, de először kerüljünk közelebb egymáshoz, majd aztán meglátjuk. Ha még holnap, egy hét, egy hónap múlva is akarjuk, együtt leszünk, de nem hagyunk ki azért három műszakot. Amit egymás iránt érzünk, az magánügy, de más ls van itt. A panelező, az emberek, akikkel dolgozunk, a feladatok ... ez nem magánügy. Talán ez úgy fest, mintha az ember újságból olvasná, de így van. Mindketten így érezzük, tehát az életünket úgy rendezzük be, hogy munkánkat ne hátráltassa. Az életben mindenre bőven akad idő, az álmodozásra, sőt a kijózanodásra is. Túl józan vagyok, az igaz és nagyon szépen tudok arról elmélkedni, mi illik és mi nem. Ügynevezett öntudatos CSISZ-tag vagyok, de abba kéne már végre hagynom ezt az elmélkedést és hozzákezdeni Alena esetének a megírásához. Ott kéne kezdenem: Igyekszünk, hogy a brigádban az emberek közötti viszony jobb legyen és ez sikerül is... Persze nem mindig, erről tanúskodik egyik tagunk esete, aki... Várjunk! Tulajdonképpen mit csinált Alena? Kihagyott három műszakot. Nem az első, nem is az utolsó, aki ezt megtette. Nem annyira rossz és még egyszer nem teszi meg, az világos. Vagy mindent átszenved és rájön, mi volt ebben a rút, vagy nem marad köztünk, arra az útra tér, amelyre oly sokan. Ne akarjunk jobbnak látszani a valóságnál! Nekem tulajdonképpen sem jogom, sem lehetőségem Alena fölött ítélkez(Folytatás a 10. oldalonl Ü] SZŐ 8 * 1964. június 27.