Új Szó, 1964. június (17. évfolyam, 151-179.szám)
1964-06-20 / 170. szám, szombat
H at napon át peronyi pihenőm sem volt... A város életének ritmusa hirtelen megváltozott, az utcákat benépesítő férfiak és nők arcán elszánt kifejezés jelent meg. Néma szolidaritás fűzte össze őket Mindegyikük felfedezte, hogy nincsen egyedül, és annyi évi gyalázat után ez a felfedezés döbbenetes erővel hatott. Az emberek a tévedéstől félve újra és újra összenéztek, de mindannyiszor az egyetértés kifejezését találták egymás tekintetében. Minden jelentőssé vált, s gyakran a legközönségesebb dolgok szokatlan, csodálatos képet öltöttek. Mindennapos dolog járni, de ezekben a napokban az emberek szokásos útjaikat szótlanul tették meg, és százaknak, ezreknek ez a hallgatása minden beszédnél ékesebben szólott. Sem én, sem a barátaim soha ilyet nem láttunk — túl fiatalok voltunk ehhez. Most mindettől megittasodva jártunk-keltünk ... Néhány napi megfeszített előkészítő munka és kínzó várakozás után szakítottunk egy napot pihenésre. De pihenhettünk-e, amikor az utcákra özönlöttek az emberek, és a tiltakozás e néma vonulása a mi érdemünk ls volt. Belevegyültünk a tömegbe, hallgatagon kóborultunk, mohón bámultunk az arcokba, támogatást kerestünk és találtunk. Reggeltől bejártuk a központot és a külvárosokat. Meggyőződhettünk róla, hogy mindenütt teljes az egyetértés, hogy a régen várt nap — eljött. Este összegyűltünk Júlia lakásán, s vitáink hajnalig nem csillapultak. Aztán hirtelen megváltozott a helvzet. Az újságok megteltek fenyegetésekkel, mindenfelöl veszély nyomult felénk, és rendkívül óvatosakká kelleti válnunk. A fenyegetések — tankok, ágyúk, repülőgépek, hadihajók — hátterén mind világosabban rajzolódott ki azoknak a képe, akik olyan sokszor vezettek bennünket győzelemre, megingathatatianul álltak őrhelyükön, és természetesen most sem dezertáltak parancsnoki hadállásaikból... F. napok folyamán, rögtön ébredés után átfutottam az újságokat, majd telefonáltam Júliának, Antoniónak és Maximónak, hogy a hangjukat halljam, s megbizonyosodjam, még semmi sem történt velük. Naponta új hírek keringtek az egyetemen. Ez nem tért haza este, amaz eltűnt, senki sem tud róla. Találkozásainkkor sokan kérdezték csodálkozva: „Ilyen pocsék időben miért nem utazol el valahová pihenni, friss levegőt szívni .. Megtörtént aztán, hogy valaki egész nap nyomon követte Enriquet. Ekkor elhatároztuk: egy időre megszüntetjük gyűléseinket. De már néhány órával a döntés után elviselhetetlenné vált a magány. Utcai fülkékből telefonáltunk egymásnak, elváltozott hangon érdeklődtünk a beteg mama állapota iránt, vagy egy-egy hirtelen szükségessé vált könyvet kértünk. A szobámból Jól hallottam, amikor az emeletünkön megállt a lift, s a szívem nagyot dobbant, szaporán vert, valahányszor ajtómnál megszólalt a csöngő. Hozzánk egyelőre még csak a tejes, a kifutólány a tisztítóból vagy a gázóraellenőr jött. Ámde egy este, amikor elmentem Amadeóhoz, az édesanyja nyitott ajtót, és mesterkélten, hangosan mondta: — Nem! Nem kell semmi, legutóbb is szemétre való üvegeket adott el nekünk... Háta mögött sietős, léptek koppantak, és egy sötét szemüveges ábrázat tűnt elő. Arcomat rejtve gyorsan távoztam. Nem láttuk tisztán a helyzetet. Maximóval találkoztam a könyvtárban, s ő rám parancsolt, hogy utazzam el. Útlevelem teljesen rendben volt, kivárhattam a vihar elvonulását a határ túloldalán. A többiek sorsa aggasztott, de leienlétemmel rajtuk úgysem segíthettem, s így nem sokáig tétováztam. — Szinte szeretném, hogy csengessenek végre. Legszörnyűbb a várakozási — mondtam Maximónak Másnapra tűztem ki elutazásomat, és sok mindent el kellett még intéznem. Megbeszéltük: a többiekkel vacsora után találkozunk. — Mondd meg nekik, a Ranchitóban gyűljenek össze, mint jobb Időkben . .. — Átadom az üzenetet... — ígérte Maximo. — Szórakozni akarok és semmire se gondolni! — Én is... — Nekik is mondd meg ... — Ne félj... Űk is torkig vannak, akárcsak te. — Iszunk ... — Igen — felelte —, iszunk. Amikor a ranchitóba érkeztem, Antonio már várt reám A bárasztalra könyökölve újságot olvasott. Rámutatott a piros ceruzával keretezett vezércikkre. — Láttad? — Nem — válaszoltam —, de sejtem, miről szól.. — „Huligánoknak" neveznek bennünket! Bár ezúttal van benne némi igazság... — Osztom nézetedet — nevettem. — Huligánok, cselszövők, söpredék vagyunk! A zenegép akkordeonhangokkal töltötte be a helyiséget, a félhomályos sarkokban ülő párok lagymatagon át-átszóltak egymáshoz, a terem közepén táncra perdült egy nő .. A bárasztal mögötti ajtón belépett Encarna. JUAN GOYTISOLO*: — Mit iszunk? — Amit akarsz, nekem mindegy. — Antonio egy üveg Morilest kért. A bejárati ajtó félig nyitva állt, s én a korlátra támaszkodva mindenkit láthattam a bár előtt: egy csapat részeg amerikait, egy „szürkét" két rendőrrel. Annyi Izgalmas nap után tökéletesen üresnek éreztem magam, s akár a szivacs, észrevétlen szívtam be a mansanilliát. Antonio hol kibontotta, hol összehajtotta az újságot, újra meg újra elolvasta a vezércikket. Az egyik asztalnál amerikaiak gajdoltak. Az egyik fölállt, pénzdarabot csúsztatott a zenegépbe. Az akkordeon elhallgatott, most már klarlnétszólót hallgattunk. Valaki megcibálta a kabátujjamat. Megfordultam. Júlia állt mellettem. BARATAIM * Juan Goytisolo azok közül a spanyolok közül való, akiknek kitörülhetetlen gyermekkori élménye a polgárháború, s akiknek további életútját a Frankouralom terrorja árnyékolta be. Több regény és elbeszélés szerzője. Alábbi írása megvilágítja a fiatal értelmiségiek szerepót a napjainkban lejátszódó, az ellenállás eleven szelleméről tanúskodó spanyolországi eseményekben. — Üdv, drágáim. — Encarna pompás festett izmos vállát szabadon hagyó, mélyen kivágott sárga ruhájában. — Rég nem láttalak itt benneteket... — Igen — hagytam rá —, rég ... — Már azt hittem, valami történt veletek ... — Velünk? — ámuldozott Antonio. — Mi történhet velünk, ilyen jó fiúkkal? Vagy nem vetted észre? — Nem tudom — mondta Encarna. — Különös dolgok mennek végbe ebben az országban ... — Különös dolgok? Mik? — Titokzatos ügyek. Az emberek fogják magukat, és némán járnak fel s alá az utcán ... A szolgálóm például. Pedig gyalogol eleget, míg Ordából mindennap bejön .... — Az orvosok szerint a járás nagyon egészséges. — Igen — szóltam közbe —, kitűnő testgyakorlat... Encarna cigarettát illesztett borostyánkő szipkájába, én öngyújtómból tűzzel kínáltam. — Furcsák vagytok ma... — jegyezte meg. — Furcsák? Miért? — Nem tudom... De ha az anyátok lennék, aludni küldenélek benneteket.. . — Semmi kedvünk aludni — közölte Antonio. — Jó, jó, mind a ketten megéritek a pénzeteket! — Mit akarsz tőlünk? Hisz ez az egész az „ellenség által megfizetett maroknyi agitátor műve" — magyaráztam. — Nem olvasol újságot? — Nem. — Rosszul teszed. Minden önmagát tisztelő spanyolnak olvasnia kell az újságokat. — Hallgass, elég! — szólt rám Encarna. — Látom már, milyen hangulatban vagytok, de nem bírtok rá, hogy elsavanyodjam, akár a rossz szőlő. — Akár a rossz szőlő? És ezt magadról mondod, Encarna? — Velem is előfordul... Tudjátok, mit tettek velem? — Honnan tudhatnánk? — Egész hónapra becsukták a báromat, és ráadásul pénzbüntetést sóztak rám. — No csak ... — Ügy alakult... — Encarna halkabbra fogta a hangját, s körülnézett, nincs-e valaki a közelben. — Ünnepnap, szeplőtelen fogantatáskor történt ... Valamelyik — nem csuhás — inspektoruk bejött, hogy megigyék egy pohár ... tejet, no persze. Aztán elment, és besúgott a „szürkéknek" .. — Miért? — Honnan tudjam? Állítólag úgy találta, hogy a bárban sok a pros-titu-ált... Azt hiszem, így mondják? — Sötét szemüvege volt? — Nem emlékszem ... Állítólag azt mondta: tele volt velük a bár. Encarna körüljártatta tekintetét a helyiség mélyében ülő nőkön. Diáklányok voltak. — Nem tudom, lehet, hülye vagyok, de én soha egyet sem láttam itt. — Mi sem — erősítette meg Antonio. — Ha számot hordanának a hátukon, valamilyen táblát, hogy rájuk lehessen ismerni, akkor — egye fene — mondhatnám: ki innen! Az én boltomba nem engedek be prós-ti-tu-ál-takat. Jól ejtem ki? Szóval hát... Másképp hogy Ismerjek rájuk? — Nem ismerhetsz rájuk, világos. — Mind magyaráztam a komisszár úrnak, csapna belé a mennykő!... A lányoknak, akik Ide járnak, ugyanolyan az arcuk, mint a mienk, spanyolul beszélnek, mint a komisszár úr, meg én ... Egy vendég hivatta Encarnát, s ő odament. Hihetetlenül széles csipőjét nagyon kecsesen tudta riszálni. — Üdv, „huligánok!" — Üjságot tartott a kezében. — Üdv, „söpredék!" Maximo visszamaradt az ajtónál, aztán Encarna elismételte mondókáját. Az üveg már kiürült, újat kértem, s még néhány poharat. — Ráadásul büntetést is kellett fizetnem — fejezte be Encarna. — Mennyit, ha nem titok? — Tízezret, drágám, nem is beszélve arról, amit a bár becsukása miatt vesztettem. — Szipkájával az amerikaiakra mutatott: — Még jó, hogy ezek a mamlaszok naphosszat itt rostokolnak! Az amerikaiak mintha megértették volna, hogy róluk van szó, magukhoz kérették Encarnát. — Megyek már, szép fiúk! — kí— Elég, abbahagynil — szólt ránk Encarna. — Ha beléköttök, kikergetlek benneteket. — „Szabad országban élünk" ... — tiltakozott Antonio. — Az „organikus demokrácia" országában ... — vetette közbe Júlia. — Meséljétek a nagymamáitoknak! — Encarna a szeme sarkából szüntelenül figyelte a légionáriust. — Meséljétek nekik. Tudjátok, mit mondott nekem a komisszár, amikor nála voltam? — Nem — vágtuk rá kórusban. — Hogy az én érdekemben csukta be a boltomat, s ezért legyek neki hálás! Meg a pénzbüntetésért ís ... — Remek! — mondta Maximo. — Igaza volt annak az alaknak ... Nem istennek tetsző a ... prostitúció. — Istenről beszélsz? — Encarna ökölbe szorult kézzel megfenyegette. — Jóságos a te istened, szó, ami szó! Lebeg a magasságos egekben, és nem tudja, mi megy végbe itt lenn. — Karját összefonta mellén, és megvetően cigarettafüst-sugarat pöffentett ki a száján. — „Alászállok nemsokára eljövök". Nahát, csak ne szálljon alá. Ha egyszer elkapom, olyat mondok neki, hogy tisztában lesz mindennél.. Haragosan- nézett körül a bárban. Sohasem láttam ilyen gyönyörűnek. Sötétkék szemében indulat lobogott. Megértettem, hogy azok közé tartozik, akikből a sérelmek nem megadást, hanem indulatot váltanak ki. A sérelmeket méltósággal viselte el, de könyörtelenül feljegyezte őket a maga listájára. A kiszolgálólány hozott még két palackot. Szótlanul hallgattuk a muzsikát. A haragos Encarna jelenléte lehetetlenné tette, hogy elkezdjük beszélgetésünket. Nem vallottuk volna be semmiért, hogy tulajdonképpen örülünk ennek: utolsó gyűlésünket tartottuk, és később minden szó, minden gesztus túl nagy jelentőségre tett volna szert. Kétségbeesetten küszködtünk az ünnepélyességgel... Antonio ujjaival az asztalon dobolt, Júlia hajfürtjeit tépdeste. Ha szemünk találkozott, némán összemosolyogtunk. Végül éreztem, hogy fejembe szállt az Ital, s behunytam a szemem. Aztán áltott nekik, és halkan hozzáfűzte: — Az a pápaszemes belém szeretett... Magunkra maradtunk. Leültünk az egyetlen szabad asztalhoz. Olyan sok mondanivalónk voltl De nem tudtuk, mivel kezdjük. Mindegyikünk a poharára meredve hallgatott. Azt akartuk, hogy a szesz oldja meg a nyelvünket; szaporán ittunk. A második palack után még kettőt rendeltem. A muzsika elnyomta a hangzavart, táncoló párok imbolyogtak előttünk... Júlia idegesen tépdeste hajfürtjeit; ha észrevette, hogy kiürült egy pohár, gyorsan újra töltött. Amikor a harmadik üveggel ls végeztünk, s a negyedikhez fogtunk, már kifényesedett barátaim szeme. Antonio gyöngéden megszólalt: — Micsoda huligánok vagyunk mi! És mi kórusban ráfeleltünk: És söpredék, és cselszövők! Üjra elment a beszélőkedvünk. Csak ülni akartunk egymás mellett. Ügy éreztük, ha elválunk, nem találkozunk többé. A bejárati ajtó kicsapódott, légionárius egyenruhás, kopaszra nyírt férfi jött be. Felső ajkán lepke formájú bajuszka ágaskodott. Kihívóan végigmérte az asztaloknál ülő vendégeket, a bárhoz ment, s egy pohár mansanilliát kért. — Spanyol nemzeti italt! — kiabálta. A kiszolgálólány összenézett Encarnával, és színültig töltötte a poharat. A légionárius rántott egyet a nadrágján, a padlóra köpött, s egyszerre fellöttyintette az italt. Aztán tekintetével végigtapogatta a kiszolgálólányt, és megszólalt. — Tölts még, kislány ... Encarna, nyilvánvalóan nyugtalankodva, leült asztalunkhoz. — Nagyon gonosz, nagyon kötekedő képe van ennek a pasasnak... — suttogta, és nagyot sóhajtott. — 0 egyike „dicső katonáinknak" — mondtam. — Egyike „dicső megmentőinknek" — helyesbített Júlia. (L. Botanská rajza) homályosan láttam, hogy Antonio valamiről tárgyal Maximóval. Később Júlia megrázta a karomat... A légionárius a kiszolgálólánnyal veszekedett. Encarna közébük állt, és az ajtóra mutatott. A zene miatt nem hallatszott, mit beszélnek. A légionárius kigombolta zubbonyát, és a mellére mutatott. Encarna körültekintett, támogatást várt. De az asztaloknál senki sem mozdult. A légionárius valamit kiabált, aztán kiment, becsapta az ajtót. Encarna mellénk ült, idegesen simítgatta frizuráját. — Hallottátok? — Nem — felelte Maximo. — Kedve szottyant dalolni... a Cara el Solt. A pimasz... Elküldtem az ördög mamájába ... — Mit mondott neked? Azt, hogy Ifniből érkezett, Afrikából. Tudjátok, mit feleltem? — Encarna csípőjére tette a kezét. — Azt feleltem: „Én meg seňor, egyenesen New Yorkból jöttem. Ott tartózkodik a dalolástől még az ls, aki óhajtana. Ha botrányt akar rendezni, menjen máshova..." — S a zubbony? Miért gombolta ki? — Mutogatta a sebeit... Szegénykét kétszer sebesítették meg a „vörösök". Meg akart hatni. A légionárius — akár az ördög — újra megjelent, hiszen emlegették. Belökte az ajtót, s megállt a küszöbön. A szomszédos falatozóban egy üveg Morilest vásárolt, ós most, az üveget magasra tartva, recsegő hangon rázendített a fallangista himnuszra. A bár vendégei először bátortalanul, majd egyre több erővel bekapcsolódtak a himnuszba. Sőt, valahogy ünnepélyesebben énekeltek. Elképedtem. Aztán láttam, hogy Júlia kacagni kezd. Mindent megértettem, mert megértettem végre a szöveget... „Isten hírivei, zubbonyok, berettek... isten hírível jelvények, címerek ..." — énekelték az itt ülő „huligánok", cselszövők", „söpredékek", s a lelkekben a keserűség, amely e naA. Kifcnlnyikov: A Nap felé. (Gipsz, 1957.) V. iMSZKAJTE: Pszichológiai gombolyag x Igyekszem mindent pszichológiai szempontból vizsgálni. Behatolok az emberi lélek legmélyebb titkaiba, s csak miután megfejtettem, jogok ábrázolásához. Az este sétáltam az utcán. Előttem egy fiú ugrándozott. Mások számára csak egy fiú a sok közül. Számomra azonban pszichológiai szálak gombolyaga. Mire gondol ebben a pillanatban? fellemének miféle rejtélyes vonásairól árulkodik ez az ugrándozás? S végül, milyen indítékok késztetik úgrándozásra? Meggyorsítottam lépteimet és figyeltem minden mozdulatát. A fiú hirdetőtáblához ért, nagyot ugrott s letépte az egyik plakátot. Vajon miért éppen ezt tépte le?, Felvettem a földről s elolvastam. A pirosbetűs szöveg felhívta a lakosságot, hogy küzdjön a város szépítéséért, rendbentartásáért. Felvetődik a kérdés: tudatosan cselekedett-e a fiú P Az egyik kapuból fehér kiskutya szaladt ki. A fiú megragadta a kutya farkát, a kutya panaszosan nyüszí-. tett. Nyüszített s engem újabb pszichológiai probléma elé állított: mi ez a furcsa reflex? Alighogy elkészültem ezzel a problémával, nagy recse-. gést-ropogást hallottam. A fiú egy gesztenyefaágat tört le. A különös eljárás alapos elemzésébe fogtam, de nyomban újabb mozzanatra lettem figyelmes: az ág az ablakhoz csapódott, amit üvegcsörömpölés, női sikoly követett. Tanulmányaim tárgya pedig már a csengőgombot nyomkodta egy kapun, aztán rámkacsintott és elbújt. Abban a pillanatban öles termetű férfi ugrott ki az utcára a kapuból, s miközben én a pszichológiai indítékokat kutattam, amelyek a fiút a csengő nyomkodására késztették, a férfi nyakon ragadott. — Na, végre a markomba kaptalak! — ordított rám. —- Azt hiszed a házmesterekkel mindent lehet? Sajnos, erre a pszichológiai helyzetre nem voltam felkészülve, annál is kevésbé, mert ugyanakkor egy kö is hátbavágott. Visszanéztem. Pszichológiai tanulmányaim tárgya az utcasarok mögül kidugta a fejét és rám öltötte a nyelvét. pókban felgyűlt, strófáról strófára enyhült. Véglegesen elbúcsúztattuk ezt a világot itt körülöttünk, mégpedig a legeslegtörvényesebb himnuszszal. Megfeledkeztünk elutazásomról, sőt Amadeo sorsáról ls.... A helyzet tragikuma annyira lenyűgözött, hogy észre sem vettem: néhány „krakéler" nyakon fogta a légionáriust, és kipenderítette az utcára. Mire fölocsúdtam, már visszaültek asztalukhoz, Encarna pedig, aki most szebb és fenségesebb volt, mint valaha, ismét mellénk ült. — Fura egy. népség — jegyezte meg. — Azt képzelik, a polgárháború befejeződött és minden a múlté... Szántó Irén fordítás*. SZŐ 8 1964 > i únius z0 >
