Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)

1964-05-09 / 129. szám, szombat

A szabadság napfényében Karol Tomaščík: A Moldvától Moldváig című regényében azt mondja el, milye-t kegyetlenül bánt a szabadságszerető emberekkel a fasizmus, milyen kíméletlenül gázolt az emberek életébe egészen 1945 májusáig — a győzelemig. Alább e regényből közlünk — a győzelem napjaiban lejátszódó — kijeiező részletet. JIRÍ OSTAS: Koszorú a ház falán A járdán csokrok, koszorú függ a falon. Évek előtt véred itt csepegett el. A májusi föld háladalt dalol, s gondolatunk ma feléd vándorol, ki meghaltál, szent haraggal szívedb i. Virágcsokrok, koszorú a ház falán, fgy esnék én is el a szabadságért. Virágcsokor, koszorú a házfalán, kis iskolások állnának mellette, s közülük egy így szólalna meg talán: Itt hullt földre, ki hazáját szerette. Fordította: FÜGEDI ELEK A

város fölött még mindig ott lengett az újonnan született szabadság ünnepi hangulata, mikor dombjain és kertjeiben ftiár hervadni kezdtek az utolsó orgonák. De új virágok is nyíltak, már, és a korai nyár érkezését hirdették. Űj élet született a házak közt, s ez az új élet frissességével hamarosan felüdítette az ellenség által hátrahagyott sivár pusztaságot. Úgy látszott, az oly sok éven át szabadságra szomjazó emberek mintha nem is győzték volna csillapítani szomjukat. Megfeledkeztek a szívüket hat éven át szorongató fájdalomról. Gyönyörű volt Prága, talán emberemlékezet óta most volt a legszebb. Méltóságteljesen, győzedelmesen és büszkén állt a Moldva két pártján. S megint félelem és gyűlölködés nélkül áramlott benne az élet. Talán soha nem akadt itt ennyi öröm és szeretet. Lehet, hogy soha nem virított ennyi kábító illatos virág a városban. Egy szép napon két katona állt meg a Károlyhídon. Tiszt volt mind a kettő. Az egyik vöröshadseregbeli, a másik csehszlovák. Amint gyönyörködve nézték a folyó két partját s magukba szívták az eső utáni ózont, a Vörös Hadsereg tisztje megszólalt: ŕ— Milyen tiszta itt a levegő. <— Igen — felelte kis idő múlva a csehszlovák. — Most már csakugyan tiszta. — Aztán odafordult a Vörös Hadsereg tisztjéhez, megfogta a vállát és így folytatta: — Ti tisztítottátok meg a legborzalmasabb méregtől. A vöröskatona magához ölelte csehszlovák bajtársát, de nem szólt egy szót sem. Kis ideig még némán álltak, aztán elindultak a híd túlsó vége s a város felé. A hídfőnél megint megálltak, kezet fogtak és megölelték egymást. A mellettük elhaladó emberek megálltak s örömmel néziték a két ölelkezőt. — Köszönöm neked, testvérem, mindnyájunk nevében — mondta a csehszlovák, s még egyszer jól magához szorítottp a. vöröskatonát. — Viszontlátásra, minden jót, Meisner elvtársi Üdvözöld nevemben a családodat, s ne feledkezz meg róla, hogy ellátogass hozzám. Mikor elváltak, Meisner még sokáig nézett a Vörös Hadsereg tisztje után, akivel még csak nemrég hagyta el a repülőteret. Kilépett és sietve halaťt az Övárosi tér felé. Kis Idő múlva meglepetten állt meg a kiégett városháza előtt. Tekintete végigfutott az üszkös falakon, s furcsa érzés vett erőt rajta. Bátortalanul megindult a Vencel tér felé vezető utcán. Ütközben megállított egy katonai autót és elvitette magát a Vinohradyra. Az autó nem vitte el egész útja végcéljáig. Kiszállt s egyenesen az egykori lakása felé sietett. Végre célhoz ért. Hirtelen megdöbbenten megáll. Nem akar hinni a szemének, melyben eddig türelmetlenség és kíváncsiság fénye lobogott. Most balsejtelem és kétségbeesés tükröződik benne. Mereven áll a gyalogjárón, s észre se veszi a körülötte zajló életet. •— Szép emlék a szövetségeseinktől, ugye hadnagy úr? — zavarja meg Meisner izgatott gondolatait egy mellette álló férfi. Meisner megrázkódik, megsimogatja verejtékező homlokát s már fut is a romhalmaz felé, ahol valamikor lakott. A meglepett férfi, aki az előbb megszólította, most megmozdult és utána indult. Meisner kétségbeesetten nézi a kiégett falakat s így suttog: — Nem, ez nem lehet Igazi — S ebben a pillanatban átvillan az agyán, vajon nem pusztult-e itt az egész családja. A

rom közelében félig ledőlt falrész meredezik. Fehér, de füstös nyí> mutat lefelé, a szomszéd ház pincehelyiségei felé. Abban a reményben, hogy ott talál valakit a szomszédok közül, Meisner lerohant a lépcsőn s türelmetlenül kopogott az első ajtón. De senki se jelentkezett. Elindult hát a szomszédos pinceajtó felé, ahonnét éppen egy idősebb nő lépett ki. — Kérem szépen, itt lakik még HrbáCné asszony? — kérdi Meisner izgatottan, anélkül, hogy köszöntötte volna. — Igen, de mostanában ritkán van itthon. Tudja, elvesztette a lányát, a vejét és a fiait is. Eddig még nem jöttek vissza, ő szegény meg keresi őket — magyarázza megindult hangon az asszony. — És azt a szomszéd házat ki rombolta le? — mutat Meisner a régi lakása felé. — Jaj, az borzasztó volt — kezdett siránkozni az asszony. — Egy délben, minden előzmény nélkül, egyszerre csak bombázni kezdtek az amerikaiak. A pincébe se tudtunk már leszaladni. Borzasztó volt, tiszt úr, legszívesebben ... — Nem tud valamit Meisnerék sorsáról? —• azakítja félbe Meisner türelmetlenül. — Nem, nem Ismertem őket — rázta meg az asszony a fejét. Meisner csalódottan nézett rá, aztán lassan felment a lépcsőn. Megint megállt a ház előtt. Nem is tudta, milyen sokáig állt ott mozdulatlanul, míg végre felocsúdott gondolataiból s eszébe Jutott, hogy cselekednie kell. El kell mennie valahová, ahol megtudňat valamit majd a családjáról. Az utcán lépkedve egyre visszavisszanézett a romhalmazra. Vaňeček! — villant át az agyán, s már indult is a Foch utca felé. De ott ls meglepetten állt meg a hatalmas romhalmaz láttán. Navrátil professzor jutott eszébe. Elindult hát gyors léptekkel a Román utca 6. számú ház felé, De az épületből, ahol Navrátil lakott, csak az első emelet maradt meg, A fájdalomtól megkínzottan, kimerülten dőlt a romház falához. Kicsit megpihent. Aztán lassan visszament a Foch utcába. Egész teste remegett, s érezte, hogy elönti a hideg verejték. ki arra járók kutató pillantásokat vetettek rá és csodálkozva a fejüket csóválták. Cél nélkül 'bolyongott az utcákon s úgy érezte, hogy egyre nagyobb fájdalom kínozza egész testét. Már olyan gyenge volt, hogy alig állt a lábán. De még délelőtt elment Vít gyárába. Sápadt volt és nagyon elkínzottnak látszott. A gondolat, hogy valamit megtudhat szerettei sorsáról, annyi reményt öntött belé, hogy mikor belépett a gyárkapun, érezte, hogy ereiben megint megpezsdül a vér. Kíváncsian nézett szét az udvaron, s egyszerre minden emléke megelevenedett. Lélekben pár esztendőt tett visszafelé, s világosan látta maga előtt az eseményeket s az embereket, akikkel itt valamikor az illegális mozgalomban dolgozott. Hol lehet Vaňeček, Janák, Boženka, Trám, hol vannak a barátai és ellenségei? Milyen sors érte azokat, akik a legértékesebb emberi virágokSól fonták a szabadság győzelmes babérkoszorúját? Vajon él-e valaki is közülük, valaki, aki valamit mondhatna a gyerekeiről s a feleségéről? Ejnye, de szeretne nagyot kiáltani Vaňeček után. De csak mozdulatlanul áll, a szeme önkéntelenül az üres géppuskatölténytárakra, töltényhüvelyekre s a sok összehordott holmira mered, ennek védelme mögül lövöldöztek bi-: zonyára barátai a forradalom idején, A gyár munkaterméből csikorgó han-i gokat hall. Hideg fut végig a hátán, s az ajtó felé fordul. Éppen be akar lépni, mikor egy férfihang megáU lítja. — Üdvözlöm, hadnagy úr! Meisner megfordul, s a rámosolygó férfi arcába néz. Csendes hangon válaszol az üdvözlésre s a kezét nyújtja, A férfi erősen megszorítja s megismétli üdvözlő szavait. Aztán kis ideig némán állnak szemközt egymással, mintha mindketten az emlékek közt kutatnának, de nem ismerik meg egymást, — Keres valakit? — Igen — feleli Meisner, de a keresett nevét fél kimondani. Hiszen ha Vaňečekot "se találja, kétségbeesése nem ismer határt. — Talán Vaňeček elvtársat? — enyhít a feszültségen a férfi szava és jóindulatú arckifejezése. eisner szinte félénken bólint, mintha attól tartana, hogy az ismeretlen férfitól semmi jót se hallhat. De az csak mosolyog, s kezével a munkaterem felé mutat, ahonnét most még erősebben hallatszik ki a csikorgás. Pár lépést tesz, s Int Melsnernek. Meisner megindul utána, s már ott áll a műhely előtt. Benéz a poros ablakon. Ősz hajú öreg férfi áll háttal az ajtónak s javítja az esztergapadot. Az érkező Meisnert se hallotta, aki hirtelen megállt előtte. — Vaňeček! — kiáltotta Meisner éá kitárta a karját. Vaňeček felkapta a fejét, s kezéből kiesett a reszelő. Megöregedett arcából világító kék szeme egyre nagyobbra tágult a meglepetéstől. De mielőtt bármit is mondhatott volna, Meisner odalépett hozzá és melegen magához ölelte. — Ah, Mlrko! — suttogta VaňečeK, s kidolgozott kezével átölelte Meisnert. — Győztesként tértél vissza! Győztünk! M

ikor Meisner berontott a rádió irodájába, megfogta a jóindulatú hivatalnok kezét, s szinte suttogva tört elő kiszáradt ajkáról: — Mutassa meg, kérem, azokat a gyerekeket... A hivatalnok kérdőn nézi Meisner feldúlt arcát, s nem érti, miféle gyerekekről van szó. Csak mikor Meisner a hirdetőtábla üveglapjára mutat, sóhajtott fel megkönnyebbülten a hivatalnok. — Ah úgy, maga azokra gondol, akiket az az orosz katona talált! — Máris kinyitotta az albumot ós Meisner elé tette a gyerekek fényképét. Meisner remegő kezébe fogja a képet, s szinte egészen a szeméhez emeli. Megindultan nézi, ajka remeg az izgalomtól, s szemében az öröm harmatcseppje csillog. Aztán megcsókolja a képen a gyermekek arcát, s szinte önkívületben kiált fel: — Űk azok! Az én drága gyermekeim! Kis idő múlva, mikor kicsit már megnyugodott, a megrendült hivatalnok közölte vele, hol vannak a kicsinyek, hogy került ide a fényképük és hol találták meg őket. Végül jóindulatúan figyelmeztette Meisnert: — Sietnie kell. Az az orosz katona tegnap volt itt az igazolásért, hogy nem tudja megtalálni a gyermekek szüleit. Haza akarja őket vinni. Odaadhatom magának az autót, hogy minél előbb odaérjen... Mikor Meisner a prágai utcákon robogó autóban ült, úgy érezte, hogy a szíve megszakad az izgalomtól. Nyugodt akart lenni, s minden erejével az elkövetkező pillanatokra készült. Kinézett az autó ablakán, s a tovasuhanó járókelőket és épületeket figyelte. Már elhagyták a város utolsó nagy házait is. Itt kezdődtek már a kertek, a kertészek kis faháziköival. Széles nagy épülethez közelednek, melyet szögesdrót vesz körül. Az autó lassít, s kis idő múlva megáll az őr bódéja előtt. Az úton magára erőszakolt nyugalma hirtelen elpárolgott. Megint szaporán vert a szíve, s érezte, hogy hidag ftjt végig a hátán. Izgatottan szállt-kl az autóból, s várta, míg kisérője 'ts kilép utána. Az őr a kapuhoz jött s nézte az autó mellett álló feldúlt arcú csehszlovák tisztet, mialatt Meisner k.isérője a bódéhoz ment. Megmagyarázta a katonának, milyen ügyben jöttek,' s néhányszor Szemjon Sztyepanovics nevét is említette. — Várni kell — mondta a katona Melsnernek. — Szemjon Sztyepanovics az ezredparancsnoknál van. Kis idő múlva másik vöröskatona jött oda hozzájuk. Elvezette Meisnert és kísérőjét az épülethez, ahol Szemjon volt. Megálltak a folyosón. Az egyik szomszédos szobából két fiatal tiszt szaladt ki, s kezüknél fogva hozták a gyermekeket. Futólépésben iramodtak végig a folyosón, úgy húzták maguk után a kicsiket, akik a cementpadlón csúszva önfeledten nevettek ezen a jó játékon. A katona, aki ide vezette őket, Meisnerhez fordul: — Szemjon Sztyepanovics holnap hazamegy. Most búcsúzik az ezredparancsnoktól, aki segítségére volt, hogy megkaphassa az engedélyt és elvihesse magával ezeket a gyerekeket — s a fiúra és kislánykára mutat, akiket most a fiatal katonák ölelgetnek. Meisner Jobban megnézi a gyermekeket. Háttal állnak felé. A kislány most odafordítja fejecskéjét. Futó pillantást vet Meisnerre, aztán megint a katonához fordul. Meisnernek valami összeszorította a szívét, s ebben a pillanatban megint szaporán megdobogtatta. Szeretetteljes hangon csak ezt a neki legkedvesebb két szót tudta suttogva kimondani, s ölelésre tárta karját: — Mirko, Jarmilka! Ä

z ajtó, ahol állt, most hírtelen kinyílt s a mosolygó Szemjon lépett ki rajta. A Fekete-tónál töltött napok óta csak most találkozott a két bajtárs tekintete. Meghökkenve nézik egymás, de Melsnek az első, aki meglepetten felkiált: — Szemjon Sztyepanovics, maga az? — és sápadt arcát boldog mosoly festi pirosra. — Meisner! — kiált fel Szemjon, aztán megöleli társát, és forró, baráti csókot cuppant az arcára. VÁRHEGYI PÉTER fordítása ŰJ SZÓ 8 * 1984. május S..