Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)

1964-05-30 / 149. szám, szombat

Antonín Novotný elvtárs beszéd® (Folytatás a 4. oldalról) ra: Tisztelt elvtársak, őszinte köszönetet mondunk a kritikáért, s egyúttal bejelentjük, hogy megtettük a szükséges intézkedéseket stb Elvtársi üdvözlettel: Práci česť! Az üzemvezetőség. S ezzel az ügy befejezést nyer. Hogyan lehetséges az ilyesmi, ha ezek mind olyan ügyek, amiket az üzemvezetés nap mint nap szemmel tarthat, s mégsem tesz semmit, csak figyelmeztetés után. Ez azt jelenti, hogy hasonló esetek az üzemben gyakran előfordulnak. Milyen gazdálkodás ez! Miféle üzemvezetés? Hogyan gazdálkodnak ott, milyen a szocialista tulajdonhoz való viszonyuk? A magukéval is úgy gazdálkodnak, Elvtársak, mindent megbecsülünk, ami a társadalomtudományok, a kultúra és a publicisztika szakaszán végbement, s hozzájárult a marxizmusleninizmus alkotó továbbfejlesztéséhez, múltunk, társadalmunk életünk problémáinak dogmatizmustól mentes tisztázásához, és ösztönzés képpen hatott a kultúra és művészet, s általában az alkotó szocialista gondolkodás területén. Ezt pozitívan értékeltük a XII. kongresszuson és a decemberi plenáris ülésen is. Ezt tettük a kulturális lapok küldetéséről és helyzetéről elfoglalt álláspontunkban ls, tárgyilagos elemzésben értékeltünk minden pozitív hozzájárulást, mely a párttal és törekvéseivel összhangban segített tisztázni életünk problémáit. Ám ebben a pártdokumentumban kénytelenek voltunk bírálni számos cikket, amelyekben komoly eszmei tévedések, politikai éretlenség és nyilvánvaló revizionista törekvések nyilvánultak meg, s függetlenül a szerzők szándékától objektíven, de néhány esetben tudatosan — destruktív ellenzéki magatartáshoz vezettek. Itt egyetlen esetben sem valami félresikerült cikkről volt szó, hanem általában az úgynevezett antidogmatikus harc egészségtelen és politikailag káros irányvesztésérő! és annak a párttagságra s az egész nyilvánosságra gyakorolt hatásáról. Nem akarom ttt felsorolni a Központi Bizottság határozatában már felemlített részleteket, de rá akarok mutatni arra, hogy valóban kedvezőtlen következményei voltak a különféle sekély színvonalú viták ösztönös kezdeményezésének, amelyek során a személyi kultusz bírálatának ürügyén s a „szólásszabadság" zavaros értelmezése folytán egycsapásra kétessé akartak tenni mindent, ami alapvetően fontos pártunk tevékenységében, s ami éltette és mindmáig élteti szocialista társadalmunkat. Kötelességünk volt, hogy felelősségünk tudatában pártos elvszerűséggel értékeljük ezeket a jelenségeket, hogy rámutassunk életünk ironizáló lebecsülésének politikailag káros voltára és a hiányosságok egyoldalú, demagóg eltúlzására, mely végül ls meddő okoskodásokba torkollt. Szükségesnek tartottuk újra hangsúlyozni, hogy az antidogmatikus magatartás kritériuma a kérdések megoldása szocialista felfogásunk jegyében, s annak érvényesítése az életben a párt irány mutatása szerint. Nem avathatjuk soha ilyen kritériummá azok magatartását, akik légüres teret teremtenek, s ezt a légüres teret aztán kitöltik a burzsoá ideológia különféle koholmányai okozta Izgalommal, anélkül hogy meghúznák a világos választóvonalat aközött, amiből mi is levonhatjuk a tanulságot, amit átértékelve mi is felhasználhatunk, s aközött, amit el kell vetni. Nem alkudhatunk meg azzal, hogy a békés egymás mellett élés elvét sokan zavarosan értelmezik, megfeledkezve arról, hogy a békés egymás mellett élés is az osztályharc egyik formája. Ám, nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindez nem érinti az egész sajtót, hogy különbség van a napilapok magatartása között — amelyek összességükben felelősséggel igyekeznek hatni olvasóikra — és a kulturális lapok néhány cikke között, mert ezek szerkesztőségei alacsony eszmei színvonalról tettek tanúságot, és nem támasztottak igényeket a cikkek szerzőivel szemben. A pártos bírálat a rádió és a televízió néhány műsorszámára is vonatkozott. Ezeket jogos bírálat érte a párt járási és kerületi konferenciáin is. Igaz, hogy a rádióban és a televízióban az utóbbi időben javult a helyzet, s számos művészi műsorszámnak és tudósításnak jó visszhangja van. Elismeréssel fogadjuk és megelégedéssel nyugtázzuk a két intézmény dolgozóinak jó munkáját. Igaz, néhány esztrád-műsgr és szatirikus adás, valamint a nemzeti bizottságok funkcionáriusai, a gazdasági üzemek dolgozói és a szövetkezeti tagok címére intézett megjegyzések a párttagok és a dolgozók határozott tiltakozását váltották ki» mint a rájuk bízott szocialista vagyonnal? Bizonyára szívük szerint szólok, ha azt állítom, hogy az emberek mindig a párt szavára, nyílt állásfoglalására várnak, s annál jogo sultabban követelik meg ezt a hasonló magatartást a vezető pártfunk cionáriusoktől, gazdasági szakembe rektől, a képviselőktől, miniszterektől — egyszóval, mindenkitől, akire a nép rábízta azt a magasztos tisztséget, s egyben kötelességet, hogy közügyekben intézkedjék Ebben a tekintetben sok minden javításra szorul, s hogy a pártnak ez eltökéli szándéka és továbbra is eszerint jár el, annak éppen mai tanácskozásunk a biztosítéka. Meggyőződésem, hogy önök is helyeslik, hogy határozottan fellépünk az elvégzett munkát becsmérlő törekvések ellen, s a kispolgári radikalizmus jegyében intézett támadásokkal szemben. Kötelességünk, hogy semmiképp se engedjük meg a becsmérlést, törődnünk kell azzal, hogy tárgyilagosan és építő módon bíráljuk a pártfunkcionáriusok és a nemzeti bizottságok funkcionáriusainak áldozatos munkáját, mert legjobb tudásuk szerint használták fel erejüket és képességeiket a társadalom javára. Milyen joggal bírái, s ráadásul helytelenül — az az ember, aki idejének csak egy kis hányadát szenteli közügynek, vagy egyáltalán nem vesz részt a közügyek intézésében, s minden törekvése személyes érdekelt és kényelmét szolgálja. Az ilyentől bizony nem várhatunk segítséget. Az ilyenek a monarchia vagy az első köztársaság idejéből való söröző társaságok tagjaira emlékeztetnek bennünket, akik a vendéglői asztalok mellett oldották meg a világproblémákat. Így viselkednek azok is, akiknek valami vaj volt a fején, s ma semmit sem jelentenek, azért „locsognak", s nem látnak tovább magánlakásuk küszöbénél, vagy saját orruk hegyénél. Lebecsülik pártunk törekvéseit, szinte megittasodnak rendszerünk bukásának elképzelésétől, s más efféle értelmetlenségtől. Ezek az elemek, éppen úgy mint a revizionista és liberális spekulációk megszállottai, nem akarják elismerni a szocializmus építésében elért nagy sikereinket, mindenre fölényesen legyintenek, s akár a strucc, a homokba dugják fejüket. Politikai naivitásukban azt hiszik, hogy egyszer eljön az ő idejük, s feleleveníthetik a már egyszer s mindenkorra elintézett politikai hóbortokat. Világos számunkra, hogy ha nézeteik és locsogásuk szerint kellene eljárnunk, vagy ha ők viselnék a felelősséget társadalomépítő munkánk problémáinak megoldásáért, oly tökéletes szektás anarchiát teremtenének, amilyenre példa még sose volt. Ezért újra ismétlem, amit már Banská Bystrica-i fellépésem alkalmával is megmondtam, hogy elutasítunk mindenkit, aki a munkásosztály vezető szerepét akarja tagadni s támadja legjobb fiait, akikre a párt 1948 februárja után felelős feladatokat bízott, akik a nép boldogulása érdekében áldozták fel minden erejüket, és oroszlánrészük van abban, hogy nálunk a szocializmus diadalra jutott. A párt megköveteli, hogy a felelős dolgozók rendszeresen emeljék szaktudásuk színvonalát, de ugyanakkor sokra becsüli azokat a dolgozókat, akik a gyakorlatban szerezték meg gazdag tapasztalataikat és szélesítették politikai látókörüket, s ezeket a tulajdonságokat érvényesítik az irányító és szervező munkában. Elutasító magatartásunk a ,bomlasztó és mérgező „kritikával" szemben nem jelenti azt, hogy igazat adunk azoknak, akik így akarják leplezni magukat, így akarják eltakarni a rendetlenséget, saját képtelenségüket és elnyomják a tárgyilagos, konstruktív kritikát, mely nélkül munkánkat el se lehet képzelni. Követeljük, a bírált jelenségek nyomán fölfelé is, lefelé is, mindenütt, ahol a társadalom érdekeiről, jogokról és kötelességekről van szó, valóban levonják a megfelelő következtetéseket, tekintet nélkül arra, kit érint a bírálat, vagy milyen a beosztása. Azért ne essék senki abba a tévedésbe, hogy minden kritikát el lehet hallgattatni, akkor is ha helyes és helytálló, csak azért, mert saját kerületéről, járásáról, üzeméről, falujáról, esetleg saját személyéről van szó. A kritika a párt fegyvere. Ez is egyike a megbecsült és a gyakorlatban érvényesített lenini elveknek. Egész tevékenységünk kritikai felmérésére szükségünk van, akár a sóra, de senki nem nyúlhat hozzá a szocialista társadalmi rend alapelveihez a pártélet alapvető elveihez a munkásosztály vezető szerepéhez társadalmunkban, vezető szerepéhez a politikai életben, a nemzetgazdaságban, az ideológiában és a kulturális életben, — egyben a Szovjetunióhoz való viszonyunkhoz, nem zetközl kötelességeink teljesítéséhez. Ezek azok az elvek, amelyek alapja a marxizmus—leninizmus, ezekből Indulunk kl politikai tevékenységünkben. Ezzel kapcsolatban szeretnék elidőzni egy fontos kérdésnél, melynek fölmérése során egészségtelen törekvések bukkantak fel. Pártunk történetére gondolok, az utóbbi időben el kellett utasítani több önkényes kísérletet néhány szakaszának átértékelésére, néhány szerző nagyon ls szubjektív elképzelése szerint. Határozott érdekünk a párt fejlődésének és forradalmi érlelődésének történelmileg hű ábrázolása. Azért történészeinknek lehetővé tettük az irattárban őrzött pártdokumentumok tanulmányozását. Tettük ezt abban a reményben, hogy helyesen oldják meg a rájuk bízott feladatokat. Ám kiderült, hogy egyesek helyenként olyan következtetésekre jutottak, hogy azok nem felelnek meg a politikai érettség, sem a tudományos képesítés kritériumainak. Nem lehet, és helytelen is volna általánosítani, mert történészeink döntő többsége az utóbbi időben kiadott monográfiái munkákban maradandó értékű alkotásokat adott át a nyilvánosságnak. Ám nem hagyhatjuk sző nélkül a Történelmi Szemle (Historický časopis) ez évi második számában közölt cikket az 1918—38-as években érlelődő csehszlovákiai forradalmi mozgalom néhány kérdéséről, melyből a tárgyilagos és felelőséggel végzett elemzés mintha kiveszett volna, s helyette nagyon problematikus utalásokat és okoskodásokat talál a szerző. Egyebeken kívül újra azzal a jelenséggel találkozunk itt, mikor a szerző megkerüli az V. pártkongreszszust előkészítő folyamatok lényegének ós értelmének valóban tudományos értékelését, s a periferikus mozzanatokból azt a következtetést vonja le, hogy az V. kongresszus erős dogmatikus és szektás törekvéseket honosított meg a pártban. A szerző azután a pártot elnyeléssel fenyegető opportunizmus elleni ideológiai csaták néhány szélsősége alapján ítélve arra a következtetésre jutott, hogy lényegében már ezekben az ideológiai összecsapásokban kikristályosodtak azok a módszerek, amelyek már szinte előképei az 1949 után bekövetkezett személyi kultusz Időszakát jellemző módszereknek. Csakhogy ennek aztán semmi köze a történelemhez, legfeljebb a szerző politikai felelőtlenségének a bizonyítéka és annak, hogy politikailag nagyon éretlen, még sokat kell tanulnia ahhoz, hogy a tudományos igazságnak megfelelő véleményeket mondhasson. Mi mindenkor büszkén a magunkénak valljuk a párt V. kongresszusát, amelyen a mi győzelmünkkel dőlt el a párt lenini bolsevizációjáért vívott harcunk; Itt ért véget az opportunista tehetetlenség Időszaka, s megteremtettük a gazdasági válság idején kibontakozó nagyarányú szociális harcok feltételeit, s egyúttal az 1935. évi hatalmas antifasiszta megmozdulás kibontakozásának feltételeit, mely a" pártot a népi egységfront kialakításáért és a nemzeti érdekek védelméért vívott antifasiszta harc élére állította. Ezt az igazságot ki nem forgathatják az úgynevezett „bátrak" — ahogy saját magukat nevezik —, akik sze| rint a harmincas évek idején a pártI vezetésben többen súlyos tévedésbe estek, mert nem ismerték fel a Sztálin személyével kapcsolatban kialakult kultusz tragikus következményeit. 1964-ben kellett, eljönnie végre a „történész"-nek — aki néhány évvel ezelőtt még maga is fülig benne volt a dogmatizmus sarában és fogságában —, hogy revidálja ezt a téves álláspontot. Ugyanakkor szem elől téveszti azt a „semmiséget", hogy a harmincas évek eseményeiről, amelyeket akkoriban a szocializmus igazi ellenségeinek eltávolításaképpen fogtak fel, csak a XX. és XXII. kongreszszus után derült ki az igazság. Továbbá elkerüli a figyelmet az is, hogy az akkori események bírálói zömükben nem a szocializmus barátai, hanem ellenségei voltak, s támadtak mindent, még a Szovjetunió legnagyobb sikereit is. Ebből a szempontból ítélve S. K. Neumann fellépése olyan tett volt, mely a mesterségesen táplált szovjetellenes pszichózis ellen irányult, s ma már megállapíthatjuk, hogy éppen ez a szovjetellenesség volt, a müncheni kapituláns szellem egyik hazai forrása. Fejük tetejére állítani ezeket az összefüggéseket, s mindenfelé túl bölcs tanácsokat osztogatni nem az igazi történészt jellemző becsületes magatartás, csak az eszmei és politikai éretlenség bizonyítéka. Annál inkább becsüljük néhány elvtárs, mint például Kolár elvtárs és mások magatartását, akik tárgyilagos bizonyítékokkal és kommunis ta elvszerűséggel, helyes mértékkel Ítélték meg a harmincas éveknek ezt a zavaros értékelését. Nem szívesen élünk adminisztra tlv intézkedésekkel, még akkor sem, ha már más nem marad hátra, mert azt gondoljuk, hogy ilyen eszközök alkalmazása, a legutolsó valami, amit tenni kényszerülünk, hogy megaka dályozzuk a párt és a társadalom eszmei egységének megbontását Semmi esetre sincs szándékunkban bárkit is korlátozni, vagy megaka dályozni a valóban termékeny esz mecserében társadalmunk fejlődésé nek kérdéseiről, mert ilyen eszme cserére ma sokkal inkább szükségünk van, mint bármikor ezelőtt. Igazság szerint, ha kulturális életünket, a művészeteket, az irodalmat, a filmalkotást, zenét, építészetünket és tudotnányos életünket vesszük szemügyre, azt kell mondanunk, hogy az Igazi alkotók tehetségüket és ké pességeiket a szocializmus ügyének szolgálatába állították Tudjuk, hogy a kulturális és művészi alkotó munka nem viseli el a beskatulyázást és a sematizmust, valóban alkotó fejlő désre, a formák gazdagságára és a hagyományostól eltérő alkotó mód szerekre van szüksége Az a fontos, hogy a kommunista eszmékkel átha tott, megfelelő mértékben ismeretköz lő művek jöjjenek létre. Eszmei zűr zavart többnyire olyan emberek kel tenek, akik nem tudnak felmutatni értékes alkotásokat, így vagy amúgy élősködnek az Igazi kultúra és tu domány képviselői körül nyüzsögve, és a szemétdombról felszedett, kétes nézeteiket kürtölik világgá, vagypedig ellenségei a pártnak és a szociallz musnak. Azért éppen az alkotó egyé niségek ügye és érdeke, hogy távol tartsák magukat a hasonló elemek tői, s mondják meg hangosan, hogy nem ők és világmegváltó elképzelé seik a mérvadók, hanem a párt tö rekvései, kultúrpolitikája adják az Am ha pártunk eszmei egységéről van sző, akkor a lenini kérlelhetet lenséggel járunk ei mindenkivel szem ben, aki ezt az egységet meg akarja bontani, s akire nem hatnak sem az érvek, sem a pártfegyelem és a fele lősségtudat, ak! mindenek ellenére továbbra is ragaszkodik téves nézetei hez. Az ilyen egyénekkel a párt min den habozás nélkül szakít, mert nem értek meg a párttagságra, mert né zeteik nagyon távol állnak a párt tanításától, s nagyon közel állnak a volt szociáldemokraták és nemzeti szocialisták nézeteihez. A párt szá mára jobb lesz, ha kirekeszti őket soraiból, mert ez csak megkönnyíti a harcot téves nézeteik ellen. Elvtársak, sürgős megoldásra váró kérdések várnak ránk Ifjúságunkkal kapcsolat ban. Ebben a tekintetben az utóbbi időben több aggasztó jelenség merült fel. Ifjúságunk általában egészséges, összenőtt a szocialista társadalmi renddel és jól felkészült az élet gya korlati feladatainak megoldására. Né hány jelenség azonban arról tanús kodik, hogy a kulturális lapjainkban és néhány társadalomtudományi intézetben mutatkozó negatív törekvések rossz hatással vannak egyes fia talemberek nézeteire és elképzeléseire. Rámutatok ezekre a jelenségekre anélkül, hogy fel akarnám nagyítani őket, elsősorban ís azért, mert ismé telten arra ösztönöznek bennünket, hogy teljes komolysággal mérjük fel az ifjúság kérdését. A szülőktől és általában a felnőttektől a különböző munkahelyeken meg kell követelni, hogy vállalják a felelősséget a fiatalokról való gon doskodásért, azért, hogy ne legyenek kitéve a különböző káros befolyások kénye-kedvének. Ez valóban elvi kérdés, s egy pillanatig se habozhatunk a hatékony intézkedések megtételével, az iskola, a szülők, a pártszervek és szakszervezetek nevelő hatásának növelésével, sőt a biztonsági szervek és a bíróságok nevelő funkciójának érvényesítésével olyan esetekben, ha visszaeső fiatalkorú bűnözőkről és huligánokról van szó, mert ezekkel a jelenségekkel a legkomolyabban le kell számolnunk. A fő probléma mégis politikai jellegű. Arról van szó, hogyan kell megjavítani és rugalmasabbá tenni a ČSISZ nevelőmunkáját, hogyan szüntessük meg formális jellegét, hogy valóban vonzza a fiatalokat. A párt mindig az egységes ifjúsági szervezetért harcolt. Nem engedhetjük meg, hogy szétforgácsolódjék, s különösen azt nem engedjük meg, hogy a diákifjúság elszigetelődjék a termelőmunkába bekapcsolódott fiataloktól. Ogy vélem, igazán nagy szükségünk van arra, hogy a főiskolai ifjúság szorosabb kapcsolatba kerüljön az üzeösztönzést alkotó munkájukhoz és művészi fejlődésükhöz. A valóban alkotó értelmiség a párttal halad, ezt igazolja néhány találkozásom és más elvtársak találkozása az utóbbi időben kulturális életünk élenjáró képviselőivel. Tudomásuk van róla, hogy találkoztunk az írókkal, újságírókkal, jogászokkal, az építészekkel, zeneszerzőkkel és az alkotó filmművészekkel is. Azt hiszem, ezek a találkozások elérték céljukat, s a termékeny eszmecserében sok kérdést kölcsönösen tisztáztunk. Hiszen ez másképpen nem is lehetséges — hogyan fordulhatnának el kulturális életünk élenjáró képviselői a párttól, mely a haladás úttörője és megteremti a feltételeket az ember szellemi képességeinek teljes kibontakozásához. Ahogy a politikában és a nemzetgazdaságban, úgy a kultúrában is érvényesíteni kell a párt vezetőszerepét, mert szocialista fejlődésének törvénye éppen a párt vezetőszerepéilek érvényesítése. A jövőben fáradhatatlanul keresni fogjuk az egyre hatékonyabb eszközöket a kulturális és tudományos front pártos irányítására. Aki kétségbe akarja vonni a párt jogát arra, hogy ezen a területen is érvényesítse befolyását és vezetőszerepét nem érhet el sikert. Ebben a tekintetben is szigorúan a lenini normákhoz igazodunk, és minden kommunistától megköveteljük, hogy teljesítse a pártba való belépésekor önként vállalt kötelezettségeit, anélkül — s ezt újra erősen hangsúlyozzuk —, hogy a kulturális alkotómunkát szűk elképzelések és érdekek fűzőjébe szorítanánk. Lenin mindig hangsúlyozta, hogy elsősorban érvekkel kell harcolni, nézetek ellen nézeteket kell alkalmazni, türelnr nek kell lenni azzal szemben, aki b" -illetes, de pilanatnyilag tévelveg Igy teszünk mi is, s továbbra is így járunk el politikánk továbbfejlesztése érdekében kulturális és ideológiai téren. mek életével és ne kívánjon valami kiváltságos helyzetet. önmagunkat bírálva be kell vallani, hogy nagyon keveset segítünk a CSISZ-nek, gyakran magunknak is formális a hozzá fűződő viszonyunk, nem ösztönözzük semmilyen vonzó tevékenységre, mely gazdagítaná és tarkítaná szervezeti életét. Mi érthetően elutasítjuk azokat a hangokat, amelyek mesterségesen alakítják kl a generációs és eszmei ellentétek légkörét. Másrészt persze azzal is törődni kell, hogy a felnőttek felelősséget érezzenek és vállaljanak a fiatalokért. Ne adjanak nekik rossz példát, tetteik és szavaik között ne legyen ellentmondás, szabaduljanak meg az erkölcsprédikátori felsőbbrendűségtől olyan esetekben, ahol a fiatalok közömbösségével keiilnek szembe. Legyenek türelmesek, s a kellő érzékkel járjanak el, de ugyanakkor elvszerűen olyan esetekben, ha helytelen magatartást észlelnek. A CSISZ-nek aktív segítséget kel] nyújtanunk, hogy tevékenysége sokkal hatékonyabban befolyásolja az ifjúság életét, munkáját, kulturális és sportigényeinek kielégítését. Ez azt jelenti, hogy meg kell szabadulni a sematikus elképzelésektől. S látni kell azt is, hogy minden egyszerűsítés és a CSISZ tevékenységének egyoldalú beállítása néhány akcióra csökkenti befolyásunkat az Ifjúságra. Épp ellenkezőleg, a fiatalok körében végzett munkát a maga teljességében kell felfogni, meg kell találni az ifjúságot érdeklő kérdések megvitatásának vonzó formáit, értékelni kell a szakképzettség színvonalának emelésére irányuló törekvésüket, támogatni és fejleszteni kell a hasznos kezdeményezéseket a termelőmunkában, de az ifjúság másfajta érdeklődését is az egészséges tramping megszervezésétől a sportszerű testedzésig. Mindamellett érvényesíteni kell azt az elvet, hogy a fiatalokat ne vezessük mindig kezüknél fogva, hagyjuk őket, hadd szervezzék meg ők maguk társadalmi aktivitásukat érdeklődésüknek megfelelően. Természetesen mindig szem előtt kell tartani azt is, hogy e differenciáltság mellett mi az, ami az ifjúságot mégis egyesíti, milyenek a fiatal szocialista nemzedék közös érdekei. Az iskolában kell elkezdeni, ne be- ' széljünk formálisan a szocialista nevelésről, de tárgyilagosan és frázisok nélkül kössük össze az ismeretek elsajátítását a kommunista ember politikai és erkölcsi arculatának kialakításával. Neveljük a fiatalokat a munka megbecsülésére, a kölcsönös elvtársi viszony kialakítására, becsületességre, bátorságra s a szocialista építésben elért eredmények megbe(Folytatás a 6. oldalon) Nem engedjük lebecsülni nagy müvünket Javítsuk meg a CSISZ munkáját, mentesítsük az alakiságtól 1964. május 30. • ÚJ SZÓ S