Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)

1964-05-01 / 121. szám, péntek

nek a városoknak: Montlucon, Lapalice, Montlimare ... — Ami engem illett, nekem Jobban tetszenek az egyszerűbb elnevezések, mint például Brooksville... — A fele annak is francia eredetű — Jegyeztem meg. — Azt hittem, itt körös-körül minden csupa szőlőskert. Ogy tudtam, Franciaország a jó borok hazája. Azt mondja, ezek itt szőlővenyigék? Ilyen kicsik? Na jó, lefényképezem. Sofőr! Kérem szilvuplé — no szóljon már neki, hogy állítsa meg az autóbuszt! Hallja? Fényképezni akarok. Másodszor azért állíttatta meg az autóbuszt, hogy kinyissa az ablakot. Az egyik faluban megváratta az utasokat, mert nagy halom képeslevelezőlapot vásárolt. Amikor visszajött, egy darab csokoládét hozott a japán gyereknek. Energiája kimeríthetetlen volt, a por, a pokoli meleg legkevésbé sem csigázta el. Az autóbuszon utazó francia nők a „csodadáma" csúfnevet akasztották rá. Az éjszakát szállodában töltöttük. A „csodadáma" félórás késéssel — fliterrel kivarrt, mélyen kivágott estélyi ruhában, fülében brilliáns függővel, nyakán igazgyöngysorral — jött le a vacsorához. A nagy meleg ellenére ls hanyagul vállára vetette nerckeppjét. Alig ült le, pincér után kiabált. Neki jó hideg, jeges víz kell... Mi az, nem érti? Mit isznak a többiek? Vörösbort? Nem, neki nem kell ilyen rondaság... Jött a pincér és kitöltötte a jegesvizet. Ogy tett, mintha a víz hidegétől reszketne a keze: a kancsó csörömpölve ütődött a pohárhoz. Az amerikai nő szigorú pillantással sújtotta, de ezúttal nem tett megjegyzést. Megbírált minden fogást. Amerikában ennél sokkal jobb „volovantot" evett, az különben is tősgyökeres amerikai étel. — Rémes, hogy ezek a franciák mennyire nem értenek a főzéshez — Jelentette ki, miközben a második adag borjúkarajt emelte tányérjára. Aztán hozzám hajolt, és zajosan tudtomra adta, hogy tetszik neki ez a japán nőcske, igazán bájos az arcocskája. — Világra olyan, mint Merle Oberon, ugye? — rikácsolta az egész terem hallatára. — Megállapítottuk — kiáltotta oda a Japán asszonynak —, hogy maga nagyon hasonlít Merle Oberonhoz! Az egy filmsztár, „kompromé"? Merle O-be-ron. Ezt nyilván bóknak szánta, amire a japán asszony mosolyogva meghajolt. — Csak annyi a különbség, hogy ő persze, fehér. Nagyon sápadt az arcbőre. Érti? A japánoknak az arcukra fagyott tt mosoly. Az asszony sárgás bőrét elöntötte a vér. — Nézze csak, hogy pirul! Igazán nagyon édes! Szerettem volna az asztal alatt a lábába rúgni, de már úgyis késő volt. — Madame — mondtam neki (természetesen magamban) — hát nem volt jobb dolga, mint ebben a társaságban az oly kínos „febér"-jelzőt használni? Képzelje magát az ő helyzetébe. Az úgynevezett színe? fajhoz tartozik, ami azt jelenti, hogy bőrének színe különbözik az európaiéktól, a szeme ferdevágású, hajának keresztmetszete mikroszkóp . alatt más, mint a miénk, de amint láthatta, ő is el tud pirulni, s a vére ugyanolyan, mint bárki másé: forró, vörös, eleven. A pincér dohányneműt kínálgatott. Az amerikai nő elé mély meghajlással szivaros dobozt tartott. — Madame, nem óhajt szivart? Az amerikai nő megértette, hogy a franciák kinevetik, mégpedig kajánul nevetik ki. Mosolygott, de szeme hideg maradt. És elkezdte az egész társaságnak mesélni, milyen sok dollárt fizetett a ruhájáért. R

eggel sikerült elsőként az autóbuszra szállnom. A leghátsó ülésen, nagy halom poggyász mellett foglaltam helyet magamnak. A „csodadáma" szemrehányóan pillantott rám, és megkérdezte: miért hagytam faképnél. Azt mondtam: innen jobban látni a vidéket. Hallgatott. Az volt az érzésem, hogy gondolatai is azonos szelleműek, mint az ilyesféle amerikai reklámszövegek: „Biztos-e ön abban, hogy nem szagos a szája? Gondoskodjék egész nap szájának üdeségéről! Fogorvosa is ezt fogja tanácsolni." Iillatszeres üveget vett ki a táskájából és bekente fületövét. Nemsokára megjött Hotl. Mellém telepedett az egyik bőröndre. A reggelinél kimért udvariassággal, férfiasan szorította meg a kezemet, most megint kisfiú módjára viselkedett. A gyöngyömet morzsolgatta, számolgatta, először franciául, aztán japánul. Gyermekdalokat énekeltünk együtt. Később lekapta a lábamról a szandált és csiklandozta a talpamat. Kis keze hűvös és puha volt, bőre aranysárga, mint az érett barack. Azután elbújt a poggyász mögé, két ujját kidugta, és „krr-krr" kiáltással ijesztgetett. A szívem összeszorult. Lehúnytam a szemem, színleltem, hogy „a lövés" megölt. Fájt a gyermekre néznem. Ellenség fia. Apja valamikor igazi fegyverrel vette célba honfitársaimat. És ki tudja, jöhet egy olyan nap, amikor ez a fiú fegyvert fog az én fiamra — ha megengedjük, hogy kirobbanjon a háború a maga borzalmaival. Ebéd után az amerikai nő karonfogott s nem engedett el, míg az autóbuszhoz nem értünk. Feszes melle felfújt gumipárnaként kellemetlenül érintette a karomat. — Üljön mellém, kedveském. Muszáj valakivel beszélgetnem, különben megbolondulok. — Jó, majd áthozom a holmimat Hoti anyja ölében átaludta a délutánt. Gömbölyű arcocskája remegett az autóbusz rázkódtatásaitól, lába ernyedten himbálózott. Szép kicsi szája, akár a virág, amelyet művész keze vésett elefántcsontra és festett rózsaszínűre. Átutaztunk Avignonon, láttuk az ősi városfalat és a híres egyívű függőhidat. A „csodadáma" drága felvevőgépjével mindent filmre rögzített. — Oda nézzen, drágám! Nahát, nézze meg ezeket a házakat! Ugye rémesek? Csinálok egy felvételt, direkt azért, hogy az otthoniak lássák, milyen rémesek. Nálunk, az Államokban most mindenütt új, tiszta épületeket látni, csodás élénk színekkel vannak befestve. Az ember azt hinné, hogy Franciaországban egyetlen csepp festék sincs. Mind egyformák ezek a francia városok. Ha az egyikben volt az ember, annyi, mintha az öszszest látta volna. N

ew Orleansban talán nincsenek nyomortanyák? A brooklyni épületek mind műremekek? Ha nem tudná madame, egyes honfitársai óriási összegeket fizetnek Cézanne képekért, amelyek ugyanilyen házakat ábrázolnak, vagy sötétkeretű Van Gogh képekért, amelyeket ciprusfacsoportok töltenek be. Gondolom, a képek tulajdnonosainak van szépérzékük, magában, madame, nyoma sincs. — Be szeretnék most hirtelen az én brooklynl kényelmes kis házamba kerülni — mondta. — Csak hát félek visszatérni. Olyan egyedül vagyok bennel Tudja, a férjem meghalt, az orvos azt tanácsolta, hogy utazgassak, pihentessem az idegeimet... Ezért volt nekem Párizs olyan kibírhatatlan. Azok a szerelmespárok, akik kézen fogva járnak és a nyílt utcán csókolóznak. Szerettem őket nézni — oly nagyon kedvesek a maguk szerelmében — de ugyanakkor szörnyen éreztem magam. Aztán meg mindenki olyan barátságtalan volt hozzám, még a szállodában is. Nem tudom megérteni, hogy miért Hiszen igazán nagy borravalókat adtam Piros ruhás nő. ANATOLE FRANCÉ': Gondolatok Az az általános jótékonyság, hogy mindenki a maga munkájából, ne pedig a máséból éljen. A kölcsönösségen és a szolidaritáson k'wül, minden hitvány, gyalázatos és terméketlen. rÁ világbéke egykor nem azért valósul majd meg, mert az emberek jebbak lesznek (ez nem remélhető), hanem azért, mert a dolgok valamely új rendje, egy új tudomány és új gazdasági szükségszerűségek rájuk kényszeritik majd a békés állapotot, mintahogy hajdan maguk a létfeltételeik helyezték őket a háborús állapotba és tartották őket benne. '» • • Megvetem azokat, akik semmit sem remélnek, és semmitől sem félnek. • ' 4 Bölcsen gondolkodni és értelmetlenül cselekedni emberi dolog. • • Á kis dolgok nagy helyet foglalnak el életünkben. « » • Ne veszítsünk el semmit sem a múltból. Csakis a múlttal alkotjuk a jövendőt. Ha csakis a rossz létezne, nem látnád, mintahogy az éjszakának sem volna neve, ha sohasem kelne jel a nap. A dolgok szépsége a szeretetben rejlik. Gúny nélkül olyan volna a világ, mint az erdő madár nélkül. 'Az életben nincs más szépség, csak a szenvedélyek, a szenvedélyek pedig értelmetlenek. A legszebb és legesztelenebb valamenynyi között: a szerelem. ' A közelmúltban emlékeztBnk a kiváló, Nobel-díjas francia iró születésének 120. évfordulójára. nekik... S az üzletekben az elárusítók — milyen gorombák! — Egy ijedt gyermek tekintetével nézett rám, álla megremegett. A hangjában őszinte bánat csengett. — Igaz — tette hozzá —, már nem vagyok fiatal, nem várhatom az élettől azt, amit régebben vártam... De hát mi az oka, hogy ennyire nem szeretnek? Sajnálkozva szorítottam meg a ke-* zét. Miképpen magyarázzam meg neki, hogy mindenkinek a lábára lép, hogy nagyon tapintatlanul hánytopgatja a dollárjait, és azt, hogy az amerikaiakat általában nem szeretik Párizsban. — Nekem rokonszenves — moníV tem —, hogy megvigasztaljam, s mármár magam is elhittem. Jó, hogy nem mondtam ki hangosan előbbi gonden lataimat. E

lfordultam, néztem, az alvő japán kisfiút, néztem ártatlan gyermeki arcát, amely idővel megváltozik, megöregszik. Néztem apja őszülő haját, és arra gondoltam, hogy az emberek mindennek ellenére — testvérek. Csak egy ellenség van, és az közös ellenségünk. Szántó Irén fordítása NANCY KEYTO (Ausztrália): E

lső pillantásra meg lehetett állapítani, hogy ez az aszszony hova való. Szőrmeképp, két kalapdoboz, a Saturday Evening Post egy száma, csokoládésdoboz töltötte meg feje fölött a csomagtartó hálót. Már elhelyezkedett, amikor én a párizsi Madeleinetemplom előtt, az utolsó percben, lihegve felugrottam a Provenceba induló autóbuszra. — Maga angol? Éppen mellette haladtam el, amikor ,Jó reggelt" mormoltam útitársaimnak. Megragadta karomat és maga mellé ültetett. — Ausztráliai vagyok... De ha nincs kifogása ellene, én inkább... Azt akartam mondani, hogy szívesebben ülnék a hátsó ülésen, az ablaknál, ő azonban közbevágott: — Butaság, kedveském! Üljön csak itt mellettem, jól elbeszélgetünk majd. Hála Istennek, hogy akadt legalább egy ember, aki beszél angolul. Ezek itt egy mukkot sem tudnak. Még a sofőr sem, és azt se értik, ha én beszélek franciául. Ogy látom, mind nehézfejűek egy kicsit. Hallgattam Nagyon nem szerettem, ha vadidegen emberek kedveskémnek szólítanak; az amerikai nő még mindig fogva tartotta a karomat, és csak beszélt tovább hangosan, gátlástalanul, nem vette magának azt a fáradtságot, hogy válaszaimat meghallgassa. No én jól jártam, gondoltam: az amerikaiak, akikkel eddig összekerültem, többé-kevésbé elviselhetőek voltak, de most két napig tűrhetem ennek az asszonyságnak a társaságát. Közölte velem, hogy New Yorkban lakik. Párizsról nincs valami jó véleménnyel, nem ártana egy kicsit felújítani, átfesteni; három nap alatt a szó szoros értelmében mindent megnézett, az üzletekben nem kapni semmi megfelelőt, s ami mégis volna, túlságosan drága. Mennyivel jobbak az amerikai üzletek, szebb és olcsóbb az áru, a nők elegánsabbak, a lakások kényelmesebbek, az ételek jobbízűek ... Nagyon a nyelvemen volt a kérdés: miért nem maradt otthon? Velünk szemben egy japán család ült: apa, anya, és fiacskájuk. Reméltem, hogy útitársaink nem értik meg az amerikai nő tapintatlan megjegyzéseit. Levette magáról kissé kopott nerckeppjét — az újat, sietett tudtomra adni, otthon hagyta — s előtűnt feszes melltartóba szorított terebélyes keble. Ötvenéves lehetett, de jól tartotta magát. Vörös körmű keze és arany karkötőkkel megrakott karja sima,, ránctalan maradt, akár egy fiatal lányé. Arca szép, de önelégült. Kék szemének rideg tekintete és élénkpirosra festett vékony ajka elárulta, hogy kitűnően ismeri a dollár és a frank árfolyamkülönbségeit, ós mindig a maga hasznára tudja fordítani. A japán család beszélt franciául és egy keveset angolul is. Az amerikai nő, mintha csak süketek volnának, kiabálva megkérdezte tőlük: hogy hívják a kisfiút. Hoti a neve, válaszolták mosolyogva és udvariasan meghajoltak. Hoti is zavartan mosolygott. A kisfiú hatéves volt. Apja tökéletesen ránctalan arcával aprócska, sovány alakjával annyira fiatalnak látszott, hogy a gyerek bátyjának is tarhattuk volna. Az asszony finom arcvonásai, széprajzú szája a Hokuszay-metszetek japán hölgyeire emlékeztetett. Néztem őket, és azon gondolkoztam, vajon milyen körülmények között élték át a háborút. Az apa nyilván katona lehetett azokban az években — sűrű fekete hajában itt-ott ezüst hajszálak villantak fel. Talán tiszt volt, hadifogoly — táborparancsnok, vagy repülős, aki bombázta PearlHarbourt. Lehetséges, és én mégis rokonszenveztem ezzel a kis emberrel. Hoti átment egy szabad helyre, lefeküdt az ülésre, csíkos zoknis, barna cipős lábát nekivetette a támlának. Mosolygott. Sötét kicsi szeme vidáman csillogott, egyforma gyöngyfogai kivillantak aranyos sárga arcából. Az amerikai nő vastag könyökével oldalba bökött. — Nézze csak ezt a fiúcskát. Édes mi? Akár egy japán játékbaba. Nagyon édes, madame — gondoltam. Látja, ilyen édes fiúcskák és leánykák égtek el elevenen, repültek a levegőbe, rángatóztak a halál görcseiben, pusztultak el Hirosimában és Nagaszakiban. — Igen, nagyon-nagyon kedves! — feleltem hangosan. A

Loire felső folyásának partjain emelkedő festői kastélyok elmaradoztak mögöttünk, utaztunk tovább régi francia városokon keresztül, kanyarogtunk labirintusszerű központjaik szűk utcáiban, magas sárga házak között, amelyeknek ablakait egyforma zsalugáterek fedik; elhaladtunk „patlsserie" és „tabac" cégtáblák mellett, találkoztunk, utolértünk és elhagytunk barettes bicikliző férfiakat. • A forró, izzadt tenyér már ötödször érintette meztelen karomat. Elhúzódtam, de az amerikai nő hangja a helyemhez szögezett. — Az istenért, nézze csak ezt az utcát! Hogy miért építik ilyen szűkre, az ember egy lépéssel átlépheti! Képzelje el, hogy itt kellene élnünk! Hogy miért is nem festik át ezeket a katakombákat? — Ősrégi épületek ezek, kár volna átfesteni őket. Szép nevük van ezekŰJ SZÖ 14 * 1961. május 1.