Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-11 / 101. szám, szombat

K

AREL TAGRIJN egy öreg áruház padlásszobájában lakott. A manzardszobába a rozzant tetőn beszivárgott az eső. Tagrljn műteremnek nevezte szobáját, mert festő volt, ráadásul elég rossz Xestő. A szegénység nem szégyen, csak rendkívül kellemetlen. Karel Tagrljn csak egyre reménykedett, mint Nyugat-Európa nagyvárosainak hozzá hasonló sok százezer fiatal festője, hogy a művészet új irányát fedezi fel és egy szép napon megalkotja a kor legnagyobb mesterművét. De nem volt szerencséje. A társadalom egyáltalán nem akart tudomást venni képeiről. A társadalom, amelyben élt, a szegény művészek támogatására a közsegélyezés nagyon szellemes módszerét dolgozta ki. Az állam és a város megbízottal időnként vásároltak egyegy művet és ellenértékét hetenként fizették ki a művésznek, úgyszólván az éhenhalást megelőző járandóságként. Ily módon a hatóságok egy csomó furcsa képhez, rajzhoz, szoborhoz jutottak. Ezekkel díszítették nyilvános épületeiket, Iskoláikat és a hivatalokat, de a nagyobb részét, amely nem nyerte meg tetszésüket, elraktározta, jobb időkre várva — mivel minden „szentidőben" egyszer megesett, hogy a hírnév szárnyra vette egy szegény művész nevét és művei kelendővé váltak. Karel Tagrijn úgy élt, mint a hozzá hasonló többi szegény ördög. A „fizetésből", amelyet a városi tanácstól húzott, néhanapján törlesztette adósságait, sőt megtörtént, hogy egy kis pénzo maradt a szórakozásra és szerény keretek között meg-megvendégelhette ifjú hölgyét, aki ugýan sajnálkozott Karel sorsa miatt, de néhány napnál, avagy óránál tovább semmiképpen sem akarta vele megosztani. Igen, kedves olvasóim, pirulásra semmi ok: felnőttek vagyunk és ismerjük az élet tényeit. A szép ifjú hölgyek nem szegény művészek számára születtek. Így élt Karel Tagrljn és várta szerencséje fordulását. És egy napon már maga is hitt a szerencséjében, mert kártyalapot talált az utcán. A káró ász volt. Izgatottan emelte fel, mert ifjúkorában azt tanácsolta neki egy öreganyó, hogy mindig emelje fel a kártyalapot a földről, ha káró. Azt jelenti, hogy pénz áll a házhoz! Karel Tagrijn hazavitte a kártyát padlásszobájába. Ágya fölé tűzte rajzszeggel és minden reggel, amikor felébredt, rámosolygott. Arra gondolt: „Talán. Ki a megmondhatója?" D

E MINDENNAP fanyarabbul nézte. Egy hét múlva már nem is mosolygott rá. Két héten belül el is felejtkezett a kártyalapról, mert akkor érte őt az egész év legnagyobb balszerencséje. Az a bizottság, amely a városi tanács által „díjazandó" műveket kiválasztotta, ezúttal semmit sem vásárolt tőle. Türelemre intették és arra, hogy csak folytassa a munkát. Karel Tagrijn megkérdezte: — Folytassam a munkát? De miből? Már minden stílust, módszert és műfajt kipróbált: a könnyed és súlyos ecsetkezelést, Picasso, Braque és Modigliani jellegzetes modorát. Most úgy érezte, nem bírja tovább. Nem volt barátnője, és összes vagyonának két darab kenyeret, fél üveg tejet és egy vásznat mondhatott. Ágyára feküdt. Ekkor megpillantotta a káró ászt. Haragra gerjedt, leszakította a buta jószágot a falról é9 rátaposott. Megragadta utolsó festékeit és utolsó vásznát. Gyűlölettől, keserűségtől, láztól izzó lélekkel festeni kez dett. Valami bíborszínű, homályos, zavaros képet festett. Mit ábrázolt? Birkózókat? Felhőket? Vasúti szerencsétlenséget? Lelkének tükörképéi? Nehéz lett volna erre felelni. Sötét, fenyegető színek összevisszasága. Nagyon sajnálta önmagát. A bíborszínű örvény szélére odabiggyesztette egy kicsiny, szomorú virág halvány árnyékát. Az absztrakt és a szimbólikus elemek találkoztak igy a képen rendkívül bonyolult kifinomultságban Megint megnézte, csúfondárosan neveA „népszerűsítő" szakemberek felvilágosították: — Párizsban fog feltűnni! Ott van a művészi alkotások legjobb piacú Az egész világ legendás gazdagságú multimilliomosai Párizsba utaznak, hogy megvegyék a legújabb felfedezé seket, amelyeket mi találunk meg szá mukral Hát most viselje jól magát Utazzon Párizsba és fessen ilyesmit... Egyébként, mi ls a címe a képnek? Karel szédelegve mormogott vala mit: — A harag és a bánat. A négy férfi szinte ugrált örömében. A műkereskedő felkiáltott: — Ez aztán a cím! A harag és a bánat. Korunk Igazi szelleme. Ez az a Karel Tagrijnt körülvevő vidám és Idegen versenytársakat. Az úiságok, a rádió és a művészeti folyóiratok is állandóan Tagriín nevét Idézték. Igen, valóban ez volt a hírnév. A hatalmat Tagrijn képviselte, a ba rátaival együtt. Még a rendőrséget is kihívták maguk ellen, mert levették és megváltoztatták az utca nevét feltüntető táblát. Egy táblát akasztottak fel helyette, amelyen Tagrljn utca elnevezés állt. A párizsi rendőrség tisztában volt Monsleur Tagrl|n különleges érdemeivel, de udvariasan meg kérték, vegye le a meg nem engedett táblát. Karel barátai tiltakoztak: — Mi jut eszükbe? Karel Tagrljn sokkal híresebb annál az öreg mókusTHEUN DE VRIES: A hírnév titka Rudolf Altrlchter: Tavasz Sacán [linoleummetszet) tett, azután köpött egyet és elrakta a többi lim lom közé. Elment. Felkereste festőbarátját, nem messze lakott egy padlásszobában. Barátjának több szerencséje volt. Eladott a bizottságnak néhány rézkarcot, és előlegül kapott egy marék pénzt. Együtt mentek a vendéglőbe, ittak és bolondoztak, még dalra is gyújtottak. Mindenki együtt énekelt és tréfálkozott velük. A művészet vidám, gondtalan gyermekei!... Köztük téblábolt egy pirospozsgás arcú kis emberke, ujjait hatalmas, ragyogó gyűrűk díszítették, és apró pocakjan csillogó arany óralánc feszült. Olyan sokat nevetett Karel tréfáin, hogy kétszer ls legurult a székről és mindannyiszor Karel szedte fel. Azután a kis emberke mindenkit megvendégelt. Karel megkérdezte: — Csak nem vagy titokban emberbarát? A pirospozsgás arcú, kövér emberke azt felelte: — Annál sokkal rosszabb! Műkereskedő vagyok. De te csak nem festesz titokban? E

ZEN MEGINT jót mulattak és a műkereskedő annyira felöntött a garatra, hogy Karelnek kellett kttámogatnia a vendéglőből. A kövér emberke még arra sem emlékezett, hogy hol lakik, így hát Karel felcipelte a szobájához vezető ötvenkét lépcsőfokon és ágyára fektette. A műkereskedő másnaposan ébredt, és amikor elment, viharverte madárijesztőhöz hasonlított. De a következő napon, amikor Karel éppen az utolsó falat kenyerét rágcsálta, hatalmas luxuskocsiban hajtatott a ház elé! — Mutasd meg a képeidet! — szólította fel Karéit. A festő elővette képeit, egyiket a másik után, és a kis ember elé rakta. A műkereskedő nézte-nézte, majd orrát fintorgatta, s azután megkérdezte: — Van még valami? Ekkor Karelnek eszébe jutott az az utolsó, kétségbeesett, badar kép. Vonakodva kereste elő a lomok közül és a műkereskedő elé állította A pirospozsgás arcú kis ember elnézte a sötét pacnikat, meg a virághoz hasonlító szívszaggató kis árnyékképet. Halkan fütyörészni kezdett, majd kijelentette: — Ezt magammal viszem. Karel elszédült. — Azt akarod mondani, hogy — megveszed? A műkereskedő óvatosan válaszolt: — A vételről még korai lenne beszélni. Maid értesítlek. Karel felkiáltott: — De én nem majd, hanem most vagyok éhes! A műkereskedő egy ezüstöt dugott Karel markába és megjegyezte: — Fiatal művészeknek nem árt egy kis koplalás. N

ÉHÁNY NAP MŰLVA Tagrijn levelet kapott a műkereskedőtől. Hívta, minél előbb jőijön el. Néhány kereskedő érdeklődik a képe után. Karel elszáguldott a műkereskedőhöz. Négy jól öltözött és szemmel láthatólag vagyonos férfi fogadta kitörő örömmel. Mosolyogva üdvözölték: — Isten hozta, ifjú lángész! Karel rekedten kérdezte: — Miféle tréfa ez? Tiltakoztak: — Ez nem tréfa. Szeretnénk megvenni a képet. Húszezer dollárt fizetünk érte. Egy kis népszerűsítő társaságot alakítunk, amely céljául tűzi ki az ön népszerűsítését. Népszerűsíteni fogjuk. Elképzelhetetlen sikereket érhet el! Karel elsápadt és ájultan esett öszsze. Amikor magához tért, sírva fakadt. Néhány percen belül lángésznek nevezték, húszezer dollárt ígértek a képéért és biztosították a legnagyobb sikerről. Ezt nem bírta el az Idegrendszere. Ez volt a kor leghihetetlenebb csodéjal —— eladható! Hát csak fesse, megállás nélkül, minden variációban, és bízza ránk a többit. Ismerjük a hírnév titkát! Karel Tagrijn semmit sem tudott a hírnév titkáról, de úgv látszott, hogy az üzletemberek és műkereskedők eléggé Ismerték. Kiemelték Karéit padlásszobájából, átemelték Párizs városába, a Montparnasse egy szép műtermébe, beletették nevét az újságba, képeit a kiállítási termekbe, a műkereskedők barlangjaiba, és egy Jókora folyószámlához juttatták — a hírnév tetőpontjára! K

AREL TAGRIJNNAK megte-t szett Párizs. Szerette a város hangulatát, a folyópart báját, a színes redőnyöket és erkélyeket, a furcsa kis szállodákat, a kerteket és a belváros luxusboltjait. Sétált néha a körutakon. De minderre nem volt sok ideje. A hírnév rabszolgájává tette. Szorgalmasan kellett dolgoznia érte. Festett, megkísérelte, hogy hűségesen utánozza egykori haragjának és bánatának stílusát, az „eladható" stílust. Néhány sikertelen kísérlet után végre sikerült magában minden eredeti ötletet elnyomnia és utánozta a kívánt stílust. A gazdag műkereskedő két hét múlva felkereste: fényképészeket, újságírókat, televíziós tudósítókat hozott magával, hogy bemutassa új felfedezettjét. A sajtó emberei megkérték, fessen néhány ecsetvonást, majd elmondattak vele egy-két szót a modern művészetről. A kövér emberke pedig egy újabb nagy öszszegű csekket nyújtott át Karéinak és elvitte magával az újonnan elkészült képeit. Karéit ezután naponta meghívták valamelyik művelt társaságba. Néha el is ment és müveit emberekkel találkozott, akik közölték, mennyire csodálják festményei felfogását Csodálói között szép ifjú hölgyek is akadtak, akiket nagyon érdekelt Karel pályafutása. Néha meghívta őket műtermébe, el ls fogadták a meghívását és meglátogatták — persze nem mind egyszerre, hanem egymás után — és mindjárt fel ts fedezték, hogy látszik nála itt-ott az asszonyi kéz hiánya, és felajánlották, szívesen enyhítik legénylakása ridegségét Karel Tagrljn ráébredt arra, hogy a szép ifjú hölgyek egy nagy városban azok közé a közszükségleti cikkek közé tartoznak, amelyeket egy híres fiatal festő megengedhet magának, hát igen, megérthetjük, hogv bizonyos előnyöket élvezett szegény barátaival szemben, már ami a vásárlóerőt illette. E

Z VOLT HÁT A HlRNÉV. Karel Tagrljn festette a haragokat meg a bánatokat, összekeverte a legnyersebb absztrakciókat a legkimerültebb szimbolizmussal, valami futó, leheletszerű iróniát vagy búskomorságot kent a legkormosabb hátterekre. De mivel 1ó ember volt, az első hetek részegítő lendülete után eszébe jutott néhány százezer szerencsétlen társa, és különösen otthoni barátai, akik egykor megosztották vele utolsó reményeiket és utolsó garasaikat. Ráébredt emberi kötelességére és bankszámlájának Ismeretében sürgönyt küldött: meghívta régi jó barátait, jöjjenek ők is Párizsba. Küldött útiköltséget és személyesen fogadta őket az állomáson. Egy idő múlva már olyan sokan voltak, hogy el sem fér

fek stúdió'ában, ezért Párizs lerfestőibb utcájában e«y egész házat vásárolt. Mindnyájan ott dolgoztak és festegettek kedvük szerint. és eladatlan képeikkel megtöltötték a ház felső emeletét. Mert csak Karel Tagrllnról Írtak az újságok, csak az ő festményeit vették meg. Ezzel a derűs látékka! csupán a szomszédságban lakó francia festők voltak elégedetlenek. Piszkosan, rongyosan, éhesen jártak-keltek, és komor pillantásokkal méregették a modern művészet koronázatlan királyát, nál, akiről valaha ezt az utcát elnevezték! Megkínálták a rendőröket egy-egy pohár konyakkal, és a rendőrök már sokkal derűsebben tárgyallak arról, hogy az urak vegyék le az idegen feliratú táblát, hiszen az ilyen önkényeskedés nem megengedhető. De azután elmentek, és nem is üres kézzel — vittek magukkal ajándékot a feleségnek ineg a gyerekeknek és — Ss többé vissza se jöttek, mert a párizsi rendőrség, amint bizonyára tudják, mindaddig nagyon udvarias és könynyen kezelhető, amíg valaki nem vesz részt béketüntetésekben vagy valami sztrőjkban. A

Z UTCA NEVE így Tagrijn utca maradt, míg az éhes francia festők egy szép napon le nem szedték a táblát a falról és nem tettek egy máslkat helyére, a következő felirattal: Chagrin utca. (Így akarták érzékeltetni, hogy bármekkora örömet ls jelent Tagrijn neve az idegen festők körében, de jelenlétük a francia festők számára csupán chagrin, vagyis bánat!) Megint heves verekedés támadt a művésznegyedben, a , tagrljnlsták" és a „chagrinlstők" között, és a történteken a közönség Is meg a sajtó ts jól szórakozott. Végül ls az egész ügy elaludt, mégpedig az események középpontjában álló hős viselkedésében beállt furcsa változás miatt. Karel Tagrijnak nem tetszett már ez az élet. Szerette Párizst, a szép Ifjú hölgyek vidámságát és kedvességét. jólesett neki, hogy barátai szórakozásáról gondoskodhat, de ráúnt a haragok meg bánatok mázolgatására és egy idő múlva szívből meg Is utálta. Ez rendkívül rossz hatást keltett. Mert most már nem ls tűrte el gazdag műkereskedő barátja és jómódú Ismerősei vállvetegetését és bókjait. Semmibe se vette őket, és egyre csak azt ismételte: — A változatosság kedvéért mrst már rendes dolgokat kellene festenem, embereket valódi dolgokat tz a szemét, amit eddig csináltam, aka dályozza lelkem szárnyalását és kerékkötője alkotó tehetségemnek. Barátai egyetértettek vele, hogy amit eddig csinált, az valóban szégyen és megakadályozza fejlődését. De vajon mit szólnak hozzá a népszerűsítő társaság tagjai meg a kis, kövér műkereskedő? Egvetértenek-e ők ls vele? Ez a kérdés. Karel Tag rljn felkiáltott: — Ki gátolhat meg abban, hogy újra az legyek, aki voltam? Lerúgta állványáról a harag-bánat képet, amelyen dolgozott és hozzáfogott, hogy lefesse azokat a munkásokat, akiket az imént látott a folyóparton. amint ebédszünetükben az újság fölött vitatkoztak. Barátai kijelentették, hogy csoda jó a kép, de amikor a kis kövér műkereskedő megjelent, hogy az újabb csekket szállítsa a milliomosok gyűjteményébe szánt újabb remekművek ellenében, savanyú képet vágott a kép előtt és megállapította: — Ha tréfából vagy a saját szórakozásodra akarsz Ilyesmit festeni, ám legyen. Felrakhatod a padlásszobába De mi nem ronthatjuk el a piacon elért sikereidet azzal, hogy Ilyen mocskos összevisszaságot bocsátunk ki a neved alatt Mire a legközelebb eliövök, csinálj valamit a lángészstílusban! Karel Tagrijn nem válaszolt, de nem Is festett semmit egy álló hétig, és amikor a párizsi műkereskedők sürgették, kijelentette: — Fejlődni akarok! Mától fogva azt fes'ek. ami nekem tetszikl E

S HOZZÁFOGOTT megint a festéshez Párizs egy esős napon, lilaködös folyó, arany ló lombok, konflisok és munkások sietve suhanó árnyal. Ezt a látványt és hangulatot ábrázolta. Sok képet festett néhány nap alatt és bevitte abba a kereskedésbe, ahol képeinek főlerakata volt. A műkereskedő megnézte, majd mint aki békát nyelt, száját húzva kijelentene: — Lehet, hogy ez nagyon szép, de olyan ostobán naturalista, hogy még egy vidéki kiállításon sem tudnám eladnil Karel Tagrljn feldühödött: — Pedig ez vagyok most és én magamat akarom adnt. Én ls ember vagyok — értsék megl Egy hétig nem dolgozott. A kövér műkereskedő megint beállított, vészjósló volt a pillantása, amikor megállapította: — Van tehetséged, de az Ilyesmivel csak azt bizonyítod, hogy közönséges mázolmánygyáros vagy te is. Hagyd abba ezt a szemetet, és tér) vissza híres témádhoz. Komolyan beszélek. Azt várjuk, hogy a legteljesebb mértékben együttműködj velünk. Karel Tagrijn félbeszakította: — Hónapokig a legteljesebb mértékben együttműködtem veletek és te is meg társaid Is tönkre kerestétek magatokat rajtam. Most már meg akarom találni önmagamat. Fejlődni akarok, mert az élet nem csupán ostoba pacnikból áll. haragokból meg tstentudja micsoda érzelgős szimbólumokbóll A kövér, kis ember figyelmeztette: — Vigyázz a szavaidra! Ügy beszélsz, mint akit felháborít a nyugati életforma! Talán átkozott forradalmárok vagyunk? Karel Tagrljn belevágott a munkába, de nem híres „eladható" stílusába. Lefestette Párizs dolgozóit, felkereste a kis bisztrókat, beszélgetett a gyári munkáslányokkal, és a munkanélküliekkel nézte a ködös sárga őszi eget, lát ta a valóság elbűvölő szomorúságát. és mindent lefestett, amit látott és tapasztalt Szívében feltámadt az élet öröme. De barátai, amikor megpillantották képelt, rémülten figyelmeztették: — Légy óvatos, Karel! A neved az utolsó hetekben már alig jelent meg az újságokban Ez lesz a veszted — Jól érzem magam, hogy újra ember vagyok — felelte Karel. A

MŰKERESKEDŐ még egyszer megjelent a színen és vele jöttek az üzletemberek, akik annak Idején Karéit népszerűsítették. Együttesen meredtek az élet valóságát ábrázoló képekre. Sápadtan rázták fejüket: — Ez az ember beteg, súlyosan beteg! Rábeszélték, komolyan, nyomatékosan, hogy hagya abba a bolondériákat. Karel kinevette őket: — Hálás vagyok azért, hogy eddig jól szórakoztam. De most a magam útját akarom járni! Barátai megszöktek, csöndesen, észrevétlenül, egyik a másik után A Tagrijn utca felírás is eltűni a falról. A verekedések megszűntek a kávéházakban. Karel eladta a házát és megint egy kis manzardszobába költözött. Nem kereste többé senki a társaságát ... Meghívott néhány újságírót, hogy bemutassa nekik új műveit. Megnézték a legutolsó képeit s kijelentették: — Ezek nem Tagri|n képekl Be akar csapni bennünket? Az a szép ifjú hölgy pedig, aki olyan kedves volt hozzá hosszú ideig, egyszer csak váratlanul elmaradt, bármennyire hiányoztak is legénylakásában az asszonyi ízlés különféle megnyilvánulásai. Karel Tagrijnt megdöbbentették a feilemények. De mindez még inkább csak arra ösztönözte, hogy a maga módján érjen el sikert Legutolsó festményeivel felkereste azt a műkereskedőt, aki első híres képeit egy bizonyos argentíniai konzervgyárosnak eladta. De a műkereskedő nem is akart komolyan foglalkozni a képekkel, csak a markába nyomott ezer frankot. Karel az arcába vágta a pénzt. A következő műkereskedő hidegen mérte végig és megkérdezte: — Nem magát láttam minap egy kommunista társaságában? Tagrijn visszament kicsiny műtermébe Bankszámlája kiapadt, összeszedte néhány ingóságát, eladta egy ószeresnek. A képeit, ráadásul, öt frankért darabját, színién eladta neki és így sikerült vonatjegyet váltania hazájába. L

ASSAN MENT a Gare du Nord, Párizs e legnagyobb pályaudvara felé, és hazagondolt. Csatornákat látott, hidakat és sirályokat. Erezte az Északi-tenger sós illatát. Látta az embereket az utcán, képezletben követte őket az öreg városok forgatagában és szeme előtt alakult mindegyikük sorsa És miközben a kora téli nedves hópelyhek szállingóztak, képzeletében újra ott járt szülővárosában és egy kedves utca végén ott őllt a városi tanács téglaépülete; abban a házban székelt az a bizottság is, amely a fiatal, nehezen boldoguló művészeket közsegélyben részesíti. Fordította: KARIG SÁRA ÚJ SZÖ 8 * 1BS4. április 11.