Új Szó, 1964. március (17. évfolyam, 61-90.szám)

1964-03-14 / 74. szám, szombat

Költői hitvallás Beszélgetés Stefan Žáry szlovák költővel Írószövetségünk budmericei alkotóházában beszélgettem el Stefan 2á ryval, akiről túlzás nélkül elmond ható, hogy európai rangú lírikus, és ma Ján Kostra, Laco Novomeský Pavol Horov és Vojtech Mihálik mellett a szlovák költők élvonalában áll. Olvasóink eddig csak alkalom adtán olvashatták verseit, műfordítóink átültetésében. Ezért kívánatos volna, ha kiadónk pótolva eddigi mulasztását, egy gondosan megválogatott, reprezentatív kötetet jelentene meg — magyarul — a költő műveiből. A ma ne/gyvenötesztendős lírikus Igen gazdag életpályára tekinthet vissza. Eredeti versköteteinek száma — beleértve a gyermekeknek szánt gyűjteményeket — huszonöt és további hat kötet műfordítás jelzi kivételes termékenységét és alkotókedvét. Első könyve Srdce na mozaike (Szív a mozaikon) egy negyed évszázaddal ezelőtt jelent meg és erős visszhangot keltett mind az olvasók, mind a kritikusok körében. Az 1947ben kiadott Zasľúbená zem f Az ígéret földje) című kötetével elnyerte Bratislava város költői díját, 1955ben pedig a szlovákiai irodalmi alap első díjjal jutalmazta Návšteva j Látogatás) című gyűjteményét. Po mne iní [Utánam mások jönnek) című 1957-ben kiadott kötetét különösen a fiatalság értékeli érdeméhez méltón magasra, bátor eszmei mondanivalójáért. Három esztendővel később, 1960ban Záry Zázračný triezvy koráb (Csodás, józan bárka) című gyűjteménye az országos jubileumi pályázat költői nagydíját nyerte el, és egy évvel utána az Ikar večne živý fAz örökéletű Ikarus) című kötetéért államdíjjal tüntették ki. Ez a négy igen jelentős kitüntetés — köztük az államdíj — nemcsak Žáry költészetének elévülhetetlen értékét, magas rangját jelzi világosan, hanem arra is utalnak, hogy igen jeles a társadalmi hatása is. Beszélgetésünkben olyan kérdéseket törekedtem feladni, hogy a rájuk adott válaszok vallomásként egész költői krédóját tükrözzék és sokoldalúan megvilágítsák törekvéseit és lírájának lényegét. Elöliáróban a lírikus munkájára, műhelyére vonatkozó néhány kérdést szeretnék feltenni. Paul Valéry mondotta, hogy a vers első soraival az stenck ajándékoznak meg, a többieket magunknak kell megalkotnunk. Mi a helyzet nálad: a vers a pillanat szüleménye, villámszerűm támad vagy kőről-kőre építed-e? (Ügv gondolom, hogv a kiütő hangulatától és lelkiállapotától fiigg-e, a derűjétől vagy melanchóliájátúl.) — Paul Valéry gyönyörű mondása nekem is tetszik — valóban rátapint a lényegre, de tapasztalataim szerint az én munkamódszeremre nem mindig Illik, és persze nem szabad szószerint vennünk. A vers első sora ugvanis nem mindig jelenti a zárt, költészeti egység fókuszát, hanem inkább amolyan ugródeszka, bejáratot lelző felirat, portálé. Szabatosabban talán úgy fogalmaznám meg. hogv az Istenek — ha már részt kell adnunk nekik is az alkotásból — valamiféle aranymaggal ajándékoznak meg. A költő e köré szövi-fonja annak az ötletnek szálait, amely költészetté avatja a verset. Ez az ötlet lehet a pillanat szüleménye keletkezhet megismétlődő pillanatnyi benyomások hatásaira, avagy huzamosabb Ideig tartó, rendszeres behatások gyümölcseként képződik, mint kagylóban a gyöngyszem. Sok, nagyon sok fiigg az alkotó hangulatától — deháí'ez nemesük a költészetben érvényes, hanem a művészetben általában. Verset a kiiltfi bizonyára nem ir minden nap, minden órában. Szüksé- v ged van e bizonyos környezetre és megfelelő viszonyokra, helyzetre? Es mi az inspiráció szerepe költészetedben? — Már régen elmúltaS azok az Idők, amikor a költőt különös teremtménynek tartották, aki türelmesen avagy türelmetlenül várja a felkenés pillanatát. A ma költője — én ls — ahogy Salda mondaná: a „lélek munkása". Minden nap munkához ülök, vagy majdnem minden nap, és csiszolgatom a tollam. Ez persze még nem jelenti azt, hogy vers születik. A papírkosár telik s az írómappában egyre fogynak a lapok. Nem várok ez Ihletre — mert hiszen ki tudja, mikor méltóztat megszállni. Inkább csalogatom, hívogatom, életre keltem csökönyös akarattal. Legszívesebben az íróasztalnál ülök, kellemesen fűtött szobában, de az útszéli vadkörtefa alatt a térdem ls megteszi. Az a fontos, hogy odaédesgessem a múzsát. a*iol éppen vagyok. Mit tartasz a lírikus legfontosabb feladatának? A verskedvelő érzelmi világát gazdagítsa-e, vagy gondolati világában tárjon új tárnákat a költészet szondájával? — A mai líra hatósugara határtalan. Lombosodó, terebélyesedő mánk kuszaságában fel kell fedeznie és fel kell fednie a dolgokat és persze elsősorban — aminthogy ez a líra őslényege — vibrálnia kell az emberi lélek mélységeiben. A lirai vers még nagyon sokáig elképzelhetetlen lesz a magány, egy-egy csendes zúg, a lámpa pislákoló fénye, légyzümmögés nélkül. Költészeted Ismeretében — balladáidra, népies ízű groteszk ís rusztikus metaforáidra gondolok — úgy vélem, hogy nyelvi és érzelmi forrásaid közt" vitathatatlanul jelentős szerepe van a népköltészetnek. — Igen, de nem szerelném, ha valaki ebben a folklór vagy a nép mentalitásának másolását látná Néhány művem, különösen a Kard és babér és a Mondák és mesék néhányának népies hamva az örökséggel való átérzett gazdálkodás bizonysága. A népköltészet számomra nemcsak nyelvi forrás, hanem mint a jelenkor lírikusának segítségemre van abban, hogy a modern élet rezgéseit a költészet hullámhosszán felfogjam s hogy ezeket újszefűen tudjam kifejezni. Költészetedben újabban erőteljesen elrseng a szatirikus hang. Mennyiben eltökélt program ez; vagy az ilyen karakterű alkotásaid csupán kiegészílői-e az érzelmileg telített, ám ugyanakkor intellektuális világunkat is érintő lírádnak? — Költészetem szatirikus vonásait, amelyek helyenként szarkazmusba fordulnak, külön választanám a költészettanokban meghatározott szatíra fogalmától. Ez Inkább amolyan fanyar mosoly féle, talán tehetetlen vágy, amellyel a világ tarka vásárának banalitásából, zabolátlan ricsajából szefetnék kitörni. Költészetemnek ezt az elemét nem tekintem külön zsánernek, de Időnként felhangzó kísérőzenének*, alig észrevehető, lehelletnyl kulisszának. Kérlek, te Is úgy tekints rá, mint jelenségre, és nem mint valamilyen kitűzött programra. A klasszikusok és a jelenkor lírikusai között kik azok, akiknek költészetét a legmagasabbra értékeled, kikkel érzel rokonságot és kik azok, akik költői munkásságodra termékenyítőn hatnak? — A franciák közül Apollinaire, Eluard, Prévert, Jeffers, Ferlinghetti az amerikaiak közül, az orosz Jeszenyin és Paszternak. A mieink közül Nezval, Hrubtn, Holan. A magyarok közül Ady és József Attila. Ugye, kevés a kimondottan klaszikus? Választottjaim a szlovák irodalomból míir klasszikusabban hangzanak. Janko Krát, Hviezdoslav, Krasko. Milyennek találod kulturális, neve!«tesebben irodalmi életünk légköréi? Szabadabb-e és nagyobb lehetőségeket biztosít-e, mint a múltban? — Azt hiszem, ez nem vitás. Nemrég normális légkörről szó sem lehetett, hacsak nem egy nagyon sűrített, túlnyomásos atmoszféráról. Az atmoszféra számomra légzőtőr, lendület, lüktetés és forrongás. Néhányan szemünkre hányják, hogy átcsapunk a másik végletbe Olyan hangokat Is hallhatunk, amelyek egy csoport egyeduralmáról, a modernizmus önkényéről, egyetlen egy esztétikai ízlés egyedül üdvözítő voltáról suttognak. A „véglet" megielölés talán nem lenne egészséges, nevezzük inkább nyüzsgésnek, zűrzavarnak, amely "természetes következménye a lángpallos félrevonásának. Ne feledjük, hogy az áramlatokból és a ködfoltokból új csillagok robbannak ki. Hol és miben, hogyan segíthet n költészet, hogy irudalmi életünk egészségesebbé váljon? — Mindenütt és mindenhogyan — már csak a puszta létével ls. Lehet gyógyír é

s lassan ölő méreg. Persze, ez nem csak az irodalombét!, hanem az életbeli hatására Is vonatkozik. A költészet előnye, hogy koncentrátum. A Telstarhoz hasonlítanám: felfogja az impulzusokat s a szerteágazó hullámhosszakon elárasztja velük az agy felületé't és a szív mélységeit. A szlovák költők és kritikusok közt tavaly nagy vita'folyt a költészet szerepéről, a metaforáról, a vers gondolati telítettségéről Ebben a vi,'ában nem hallottuk a hangodat — •vagy elkerülte figyelmedet. Mi a véleményed erről? — Az említett nemrég lezajlott vitában csakugyan nem vettem részt, mert azokat a kérdéseket, amelyeket ott boncolgattak, magamban /és a folyóiratok hasábjain is, már régebben meghánytam-vetettem. Főleg a tudomány érdekszférái és a művészet határvonaláról volt szó, arról a dilemmáról, hogy a megismerés-e az elsődleges vagy a szépség? Latolgattam magamban, hogy hol a helye és mi az értelme a költészetnek a nagy technikai vívmányok korában? Fonto tór.a vettem a verstani elemeket: a rímet, az ütemet, stb. Nem tartottam szükségesnek beavatkozni ebbe a vitába, akkor, amikor már szabad volt vitatkozni, — de alkotni Is. Én az ufóbbit részesítettem előnyben Végül is sokan, akik valóban jól és haszno san, sőt nagyszerűen vitatkoztak és sok receptre jöttek rá — saját alkotómunkájukat illetően —, a vita hevében nem értek rá arra, hogy ezeket a recepteket fel ís használják Magyar fordításban kötetbe gyűjt ve nem verseid, hanem novelláid jeentek meg (Itáliai elbeszélések | Véletlen kirándulásról volt e szó a oróza területére, vagy visszatérsz Ismét élményeid prózában való megformálására? — Annyira költőnek érzem magam, hogy elbeszéléseimet csupán kiruccanásnak tekintem a próza berkeibe Ogy vélem a magyar közönség fordításban mint költőt ls megismerhetne. Kitüntetés lenne számomra. Mi a véleményed arról, szükséges-e, hogy a költő valamilyen foglalkozást űzzön — különösen a fiatalok ra gondolok. Vagy ilyen polgári" oglalkozás nélkilj is megszerezheti ismereteit, tapasztalatait az emberről, a világról és önmagáról? — A tehetség egymagában nem elég. A költőnek állandóan az .árban" kell élnie, ismereteket szereznie, gazdafodnia. jő, ha valahol dol gozik, mindegy, hogy Irodalmi vonalon, vagy valamilyen „civil" munkahelyen. Viszont nevetségesnek tartom azt a rigorózus követelményt, hogy kizárólag a munkahelyén teremtsen kapcsolatot az élettel — feltűrt ingujjal. A költő roppant érzékeny lény, elegendő egy érintés, reflex, sejtelem, ösztönös .mozzanat — és máris rezonál. Végül szabadjon egy szokatlan kérlést feltennem. Ha most történetesen a mesék ősiireg varázslója lépne filéd és megkérdezné tőled, miféle három kívánságod volna, mit felelnél rá? — Ha megjelenne... pillanatnyilag ez a három kívánságom lenne: A múltat illetően: szeretnék ismét 25 éves lenni és élő és holt barátaim körében vállvetve küzdeni nemzedékünk művészi hitvallásáért minden hibájával és nagyszerűségével egyetemben, jelenleg: szeretném, ha az a bizonyos varázsló, mondjuk Kirké, úgy egy esztendőre a kritikust — no,.... költővé változtatná és viszont; szóval cserélnék ki feladataikat és kóstolnának bele a hivatással járó örömbe Is, ürömbe ls. A jövőben: 50 esztendő múltán szeretném megismerni a mai ízlésünkről kialakult véleményt; a mai úgynevezett elvitathatatlan értékeinkről elvitathatatlanul értékes állócsillagainkról és üstököseinkről kialakult nézeteket. EGRI VIKTOR Andrássy Tibor: STANISLAV WYGODZKI: Részlet H el pá ró I. HAZAI TAJAK . Stanislav Wygodzkl az új lengyel irodalom egyik jelentős képviselője. Fő müjormúja az elbeszélés és a kisregény. Témaköre a forradalmi harc és a német megszállás éveinek tapasztalatai. Műveiben megrendítően ábrázolja az elnyomatást. Aznap már szabadok voltunk. Január volt, tudja, milyen fagyok járnak mifelénk januárban. Tehát szabadok voltunk, mégis a barakkban maradtunk, nem keltünk fel vackunkról, mert mindnyájan betegek voltunk. Ott maradtunk a barakkban, senki se hajtott ki bennünket a vagonokba. Hideg volt, cudar hideg, a blokkot nem fűtöttük. Nemcsak azért, mert betegek voltunk, hanem mivel a tüzelő is elfogyott. Aznap nam kaptunk sem kenyeret, sem azt a löttyöt, amit a németek kávénak neveztek. Nem mozdultunk szalmazsákunkról, csak vártunk. Nem tudom, mire vártunk akkor, hisz már szabadok voltunk. Mennyit álmodtunk a szabadságról, s most, hogy visszanyertük, vajon mire vártunk még? Sok éven át álmodtunk a szabadságról, s most, hogy eljött, már nem volt semmi mondanivalónk. Nem láttunk neki lázasan a csomagolásnak, nem készülődtünk az útra Másnak tán volt hová mennie, nekem nem. Ám azok se tudtak feltápászkodni a helyükről De beszélgettek. Hallottam lihegő, szapora suttogásukat. Ez a suttogás hazai tájakra ragadta, de nem tudta talpra állítani, őket, így hát feküdtek, mintegy odaszegezve a háromemeletes priccsek szalmazsákjaihoz. Ezeken a sötét, bűzös folyosókon szabadok voltunk. Szabadok voltunk, de a táborra halotti csend borult. Ha valaki erre jár, meghallottam volna, amint csikorog a hó a talpa alatt. Egészen bizonyosan meghallottam volna, hisz közvetlenül a blokk bejáratánál feküdtem. Meghallottam volna, mert körös-körül minden csendes volt, olyan csendes, hogy amikor valamelyik asszony megmozdult, hallottam a szalma zizegését a szalmazsákban. Már nem Is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen csend. Tehát minden csendes volt, mert a foglyok zömét már egy héttel ezelőtt elhajtották, minket meg itt hagytak. Bizonyára sejti már, miért. A végünket jártuk... Vagy talán már nem volt idejűk?... így hát halódtunk, ezért voltunk szabadok, s némelyek meghaltak, mikor már szabadok voltak, s haláluk előtti utolsó beszélgeésük, lihegő, sebes suttogásuk hazai tájakra ragadta őket. Csak délben hallottam lépéseket a láger fő útja felől. Rögtön meghallottam a lépteket, mintha álomból riadtam volna fel. Valaki a mi barakkunk felé tartott. Lassan, tétován haladt előre, mintha sötétben botorkálna, pedig tudtam, világos nappal van. A blokk csukott kapujának résein át láttam, hogy süt a nap. Azután kinyílt a kapu, s megjelent egy férfi. Ogy állt ott. mintha kocsi elé fogták • Az ekecsi Népművelési Otthon keretében működő sportszervezet a közelmúltban nagy közönségsikerrel mutatta be Dunai Ferenc „Nadrág" című színművét. A szereplők közül különösen Dórák Rozália, Csicsay György, Lakatos Vendel alakítása emelkedett ki. —bj— • A galántai földművesek ásás közben ősmagyar temetkezőhelyre bukkantak, amely a Szlovák Tudományos Akadémia régészeti intézete dolgozóinak véleménye szerint a X. század első feléből származik. A temetkezési helv feltárásánál vasszerszámokat, gyöngyöket és nyakláncot találtak, valamint egy kardot és 12 emberi Csontvázat. (M. K.) volna: lehorgasztott fővel, görnyedten. Azután lassan körülnézett. Szeme lassan hozzászokott a barakkban uralkodó félhomályhoz: a háta mögött megpillantottam a nagyon tiszta, nagyon kék és derűs eget. Tudja, olyat, mint azokon a fogcsikorgató, hideg napokon, amikor kisüt a nap. Ez a férfi csíkos lágerköpenyt viselt, fején lapos sapka, világoskék meg fehér cs'kokkal, s mikor kis szünet után Ismét elindult, kopogott a facipője a betonon. — Marika! — kiáltotta, s bedugta fejét a barakkba. Odaszóltam neki: — Itt nincs semmiféle Marlka. Közelebb lépett. Puffadt, sárga arca volt. — Beszél németül? — kérdezte. — Igen. — A feleségem, Marika, Itt van, magyar nő. — Itt nincs semmiféle Marika. — De Itt kell lennie. — Itt nincs semmiféle Marika — mondtam újra. Ogy tett, mintha nem hinne a szavamnak, lehajolt, és szemügyre vette a legalsó fekvőhelyet, azután sorban megbámulta a többi mellettem fekvő asszonyt. Nem volt Itt semmiféle Marika, ebben biztos*voltam. A jövevény felmászott a deszkára, s a felső priccsre ls benézett. — Nincs — suttogta. Nem szóltam semmit. Aztán végigjárta a blokkot, egyre kiáltva: Marlka! Marika! Minden priccsnél megállt, lehajolt, majd ismét felkapaszkodott, s szeme belemeredt az asszonyok arcába, kik mozdulatlanul feküdtek a szalmazsákokon, tgy járta végig a hosszú blokkot, s közben szüntelenül egyetlen szót kiáltott: Marikai Csak ment s unos-untalan egyetlen nevet hajtogatott — és senki sem mert vele ellenkezni vagy csak szólni ís. Csak a facipők tompa koppanása kísérte. Egyre távolodó lépteit lestem. A blokk végébe ment, megkerülte a széles, alacsony kályhát, majd Ismét kiáltott s fülelt, és megnézett minden vackot, végig a hosszú priccssoron. Lassan jött visszafelé, s minél közelebb ért a kapuhoz, annál halkabb lett a kiáltása Most úgy hangzott, mint a jajveszékelés. Ahogy közeledett a kijárathoz, mely mögött felbukkant a téli nap, a hó és a puszta lágerút, úgy fogyott a reménye. S ml, már szabadon, a szalmazsákokon feküdtünk, hallgatózva, mikor hagyja már abba a kiáltozást, s éledhet fel újra a lihegő, sebes suttogás, mely hazai tájakra ragad bennünket. — Nincs Itt — mondta —, s odalépett az'én priccsemhez. — Nincs Itt — jelentettem ki. — Egészen biztos, hogy nincs Itt. De nézzen körül a többi blokkban is. — Melyikben? — kérdezte. — A többiben. — Ott már voltam. Ott nincs senki. Minden blokk üres. — A mienk az utolsó — szóltam. — Igen, az utolsó. Kis idő múlva megjegyezte: — Ha Ide jönne... kérem, mondja meg neki, hogy visszajövök érte. Várjon meg. — Megmondom — feleltem. — Még megnézem ott — mutatott a puszta, havas tájra, ahol nem volt senki. — Még megnézem ott — Ismételgette, s kiment, miközben kopogott a facipője. (A zenés üdvözlet című gyűjteményből.) (JJ «q • 1984 március 14. I