Új Szó, 1964. március (17. évfolyam, 61-90.szám)

1964-03-21 / 81. szám, szombat

Kiveszőben a gólya ? Egy idő óta az ornitológusok élénk figyelemmel kísérik a fészkükre vissza nem térő gólyákat. Bizonyos időközökben világszerte gólyaszámlálást végeznek. Legutóbb 1958-ban, azelőtt 1934-ben tartottak gólyaszámlálást s az adatok összehasonlításából érdekes eredményeket kaptak. Bebizonyosodott, hogy az eltelt közel negyed évszázad alatt csupán Németországban csaknem a felére, Hollandiában és Dániában pedig egy ötödére csökkent a gólyák száma. Más országokban azonban — így Ausztriában, Csehszlovákiában, Magyarországon és a balti államokban — gyarapodott a fehér gólyák állománya. Vannak azonban olyan országok ls, ahol már egyáltalán nincsenek gólyák. Svájcban 1955-ben megkísérelték a gólyák visszatelepítését, ezért 36 fiatal gólyát hoztak Algériából. Ezekből két év múlva csupán egy tért vissza. Később megjött a magányos hím gólya párja és a fészek hamarosan gólyafiókákkal telt meg. A hím azonban egyszer nekirepült a telefonvezetéknek és elpusztult. A gólyafiókák ősszel elrepültek és soha többé nem tértek vissza Svájcba. Ázsiában is rossz sorsuk van a gólyáknak: Csupán Japánban tűrik meg őket a lakóházak közelében, Itt a gólya a hosszú élet jelképe. Az Amur középső folyása mentén és Koreában a gólya húsát ősidők óta fogyasztják. A gólyák csontjait a kínaiak étkezőpálcikák készítésére használják. A gólyák élete kész regény. Tavasszal elsőnek a hím tér vissza fészkére és türelmesen várja párját. Ha már foglalt a fészek, viadalra kerül sor. A győztes rendszerint a „háziúr", mert a betolakodó gólya csaknem mindig fiatalabb és gyengébb ls. A gólyapár találkozása pedig egyenesen megható. Tudnunk kell, hogy amikor a gólyapár fiókáit útjukra bocsátja, elválik egymástól és a következő kikeletig külön él, csak a régi fészekben találkozik tavaszszal. Természetesen az is előfordul, hogy valamelyik nőstény ügyesebb, s megelőzi a ház asszonyát. Ilyenkor a két nőstény gólya hajba kap, miközben a hím szenvtelenül szemléli a viadalt. Ha a kényes ügy már megoldódott, a gólyapár befejezi a fészekrakást. A nőstény ezután nyugodtan ülhet a tojásokon. A hím ez idő alatt több mint egy hónapon át nagyon áldozatkészen gondoskodik párjáról. A gólyák szerfölött csökönyösök: ha egyszer kiszemelték a fészekrakásra megfelelő helyet, nincs olyan erő, amely visszatarthatná őket az „építkezéstől". Észtországban egyszer egy magas gyárkémény tetején raktak fészket. A gyár dolgozói attól tartva, hogy a gólyák megégnek, elégették fészküket. A gólyapár Ismét és több ízben rakott fészket a kéményen. Végül ls többszöri riasztólövéssel űzték el őket. A gólyák ezt a figyelmeztetést már tudomásul vették, de azután a kémény közelében a földön raktak fészket. Ez a ragaszkodás úgy meghatotta a gyár dolgozóit, hogy állványt készítettek és arra helyezték el a gólyafészket. » « « Itt a tavasz! Vajon vtsszatér-e a gólya néni, beköszönt-e az öreg gólya? Lesz-e aki a téli viszonytagságaitól megtépett fészket megjavítsa, rendbehozza...? ...14 ...13 „.12... A nyugdíjas O

tt, ahol a Latorca, a Laborc, az Udacspatak, meg az Ung kanyarog a síkságon, mindig. jó beszéd téma a víz. A múltban éppen úgy áldották és szidták az örök problémát jelentő vizet, mint manapság. Mert egyszer sok, máskor kevés volt, tlletve van belőle. Sok embert megkérdeztünk a vízproblémáról a környékbeliek közül. Korának és társadalmi helyzetének megfelelően ki ilyen, kl olyan szemüvegen keresztül szemlélte a dolgot. Lássuk három ember véleményét három faluból. már a kész termést vitte el. Tavaly a vetést késleltette. De a nagyobbik baj mégse az volt, hogy sok a víz, hanem az, hogy kevés. Hiszen Jómagam Is átéltem már néhány száraz esztendőt. Csakhogy akkor Itt minálunk magasan volt a talajvíz, szívhatott belóle a növény. Most meg kiegyenesítették a Latorcát, meg a többit, töltés közé szorították őket, aztán úgy eltűnik innen a víz, mint a tavalyi hó. Nemcsak a halat és a fát nem hordja szét a határban, hanem a növénynek szükséges nedvességet sem. Hát ez a baj. Lehet, hogy ez az év csapadékos lesz. Akkor jó az a sok csatorna. De ha megint szárazság lesz, most Is felborul a számítás. Akkor 45 mázsa tengeri, 26 mázsa árpa, meg egyéb terv nemigen lesz egy hektárról. Szilvássy báeji pödörint egyet a bajuszán, egy kissé meg is mozgatja az orra tövét, hadd igazodjanak el rendesen a szürke szőrszálak. Mert ha már az'ó, pont az ő véleményére kíváncsiak, akkor ő bizony meg is mondja. Meg ám, de nem úgy, ahogy várják ezek a ... Ö tudja, mire gondol . A víz? A múltban? Hm... öcsém, az volt ám a világ. Gyakran idejött, egészen a falu alá. Mi gyerkőcök meg csak kaptuk magunkat, le a kert alá, neki a víznek. Könnyű volt, a cipőt nem kellett levetni, csak az inget. Ki hordott akkor cipőt? Volt aztán murizás a vízben. Igaz, olyankor az öregek, apám meg nagyapám káromkodtak, hogy megint kiázik az a kevés búza, ha még akkor is rajta lesz a víz, amikor megszólalnak a békák. De törődtünk is ml azzal, hogy lesz-e kenyér, mikor lubickolhattunk a vízben? Annak örültünk, ha tavasszal minél később jött és minél tovább maradt, mert ha már zöld gyepre hozta a halat, akkor mehetett is vissza üres kézzel, a hal mind itt maradt. Volt akkor hal minden pocsolyában. Fogtuk a kosarat, vagy egyebet, mentünk halászni. A kerülő ugyan elvert volna, ha megfog, de nem fogott meg, eliszkoltunk idejében. Olyankor aztán otthon nadrágoltak el, ha otthagytuk a „halászfelszerelést". Az is jó volt, hogy fát ls hozott a víz. Mert amikor én olyan nyolctízéves voltam, akkor messze volt az erdő. A nagyapám suhanckorában erre a Latorca felé szántóföld még alig volt, csak legelő, rét, meg erdő. A rét, meg a legelő is tele volt fával, bokorral, nem úgy mint most. Nem is adott akkor a csicseri ember pénzt a tüzelőért, hordta haza háton, vagy úgy szerezte, ahogy tudta. Fogata akkortájban még igen kevés csicserinek volt. Télen még könnyebben leheltet fát szerezni, gyalogszánkó hamarabb akadt. Csak azt meg elvette a kerülő, ha hiányzott az igazolás, hogy az ágszedésért ledolgoztuk a követelt napokat. Bizony, akkor még Ilyen is volt. Hát azért is örültünk a víznek, mert az meg odahozta a fát a falu alá. Onnét már könnyű volt elemelni, azért már nem kellett egy napot dolgozni az erdőn. Bizony, szép idők voltak azok. Minden napra jutott valami érdekesség, virtuskodás. Nyáron például a legeltetés. Éjjel ki az Igavonó állatokat az istállóból, irány a tilos. Nem kellett válogatni, mert mindenütt tilos volt. De fű az volt, meg tarlóhere, sok helyen már a sarjúból ls jót haraphatott az állat úgy augusztus eleje táján. Csak vigyázni kellett. Akár a gazda, akár a kerülő könnyen a nyomunkba szegődhetett. Éppen ebben volt a virtus. Azért őriztük szívesen, ha volt mit. Nem mindig volt. Most meg van a szövetkezet Istállójában annyi, hogy csak. Van talán háromezer ls, ló, szarvasmarha, disznó, meg juh összesen. De lassan már nem lesz hol legeltetni, még a künnháló jószágot sem, mert minden rétet, legelőt felszántanak. Mert ott a töltés, nem Jön rá az árvíz. Ez igaz. De nincs hol legeljen a marha, ott állnak nyáron is az istállóban. Aztán nem győzik takarmánnyal. Különösen, ha bevág az olyan év, mint a tavalyi. Az bizony jól megtréfálta a falut. Egész tavasszal és nyáron nem esett az eső, bokáig érő havat sem láttunk télen sehol. Mégis, ahogy mondják, ezer hektár földet elöntött a víz. Pedig már ott a gát, azon át nem jöhet az árvíz. De tavaly át se mehetett. Ez volt a baj. Felülről Jött a víz, a csatornán, a Latorca meg nem vehette magába, jó magas a gátja. A szivattyútelep átszippanthatta volna a vizet, ha működik. De nem működött. Annál inkább a víz. Az aztán megcsinálta a magáét. Az ősziekből és a lóheréből kiáztatott egy Jókora darabot, mikor meg úgy május derekán be lehetett vetni a földet, abból már jóformán semmi sem kelt ki. Csak a dudva nőtt. Annak még a szárazság sem ártott. Drága tréfa volt ez a tavalyi. Igaz, azt mondják, hogy a biztosító megfizette a kárt. Pénz van. De a teheneket hiába etetnék ezresekkel. Azoknak széna, lóhere, meg abrak kell. Meg szecska. Az ugyan van, mert a siló is szecska. Magam is etettem, nem rossz, ha van. Tavaly kevés volt, széna meg csak éppenhogy valamicske. Két éve a feltört réten olyan tengeri termett, hogy csudájára jártak. Takarmányt se kellett venni. Így van ez a paraszt munkájával. Régen is megtörtént, hogy az árvíz rek, ha majd úntatom az adatokkal, de mit tegyek, én a számok embere vagyok. Ami nem érdekli, ne jegyezze fel, de én elmondom. Kucanyval 1960-ban egyesültünk. A számokon az a pár száz hektár ľényegében. mit sem változtat. Akkor lett a szövetkezet mezőgazdasági földterülete 1634 hektár, s talán hihetetlen, de ebből alig 500 hektár volt a szántóterület. Ugye furcsa ez a szembeötlő aránytalanság egy mezőgazdasági jellegű vidéken. De éppen Itt kezdődik a probléma a víz körül. Hozzánk a Laborc ls, az Ondava ls közel van. Mind a kettő szeszélyesebb a Latorcánál. így határunknak közel 80 százaléka árterületnek számított. Ez még rétnek vagy legelőnek sem volt biztos terület. Mindaddig, amíg meg nem épült a gát. Igaz, még az is az árterületbe rekesztett több mint négyszáz hektár rétet és legelőt. Ha már megkezdtem, sorolom tovább az adatokat. 1960-ban 650 szarvasmarhája (170 tehén), 782 sertése (60 koca) volt a szövetkezetnek. JeMert ember tervez, — hogy haladjak a korral — az időjárás meg végez! Beszélnek ugyan valamit, hogy nem lesz ez mfndig így. Hogy az a sok csatorna egyszer nemcsak elviszi a vizet a határból, hanem hoz is annyit, amennyi csak kell. Mesterséges esőt akkor csinálnak majd, amikor akarnak. Lesz víz. Ahogy mondják, valahol a Vihorlát alatt (egyszer már a térképét ls láttam az újságban) olyan nagy tó épül, hogy abból az egész környéknek jut eső, mégse fogy ki belőle a víz soha. Mert összegyűjti a hegyekből. Nem mondom, szép. Csakhát a magamfajta öregember már csak a saját szemének hisz. Meg ha az a tó talán Igaz Is, mi lesz abból a vízből, amíg ideér? Százszor elissza a föld. Nem kötekedek én az ellen, ami jó. Meg is verne az Isten, ha kötekednék. Hiszen jómagam nyugdíjat kapok. Ha nem is sokat — húsz évvel ezelőtt még egy fillérre sem gondoltam. Azt ís látom ón, mennyi új ház épült a faluban, mióta összeszántották a földet. Meg aztán most már a traktorosok ls olyan barázdát vágnak, hogy a magam korabeli legbüszkébb gazda is megirigyelné. Meg a kombájn, meg a többi... Jó mind, kell mind. Csak a víz... Nincs. Az elmúlt télen még az állatokat is alig tudták itatni. Itt Is beszéltek ugyan valami víztoronyról, nyolcvanezer koronába került volna, de erről már vagy három éve beszélnek. Ki tudja... Ne hidd, nem vagyok én az újnak, a jónak ellensége. Ami jó, az jó. De azért mégis azt mondom, hogy nem olyan érdekes már ez a mai élet, mint a régi. (Maga elé réved. Hallgattunk. Később talán észrevette, hogy valamit még várok, talán csak gondolatait folytatta:) Azért azt mégiscsak szeretném megérni, amikor az egész határra jut majd mesterséges eső. Ogy, mint tavaly a zöldségesre. Mert az már Igenl Ogy már a lóherét is négyszer lehetne kaszálni. Rezes Sándor nem hiába Abara szülötte, van is mondanivalója a faluról. Bár átlépte élete félévszázados küszöbét, mozgékonyságával, friss észjárásával inkább fiatalnak számít. Talán azért is beszél szívesebben — korát is meghazudtoló jártassággal — a máról meg a jövőről,»De legyen övé a szó. — A múltról csak dióhéjban? Fölösleges ls lenne több, ha már Szilvássy bácsi olyan sokat beszélt róla. Csicser és Abara között nem olyan a távolság, hogy nagy lehetne a különbség. Meg aztán, ha jól tudom, az öreg Igen jó mesélő, és csaknem harminc évvel korábban született nálam, bizonyára több élmény rakódott le az emlékezetében a múltról, az árvizekkel kapcsolatban. Meg hát nálunk is úgy volt: tavasszal néha csaknem a fél falu rettegett, hogy az árvíz eldönti a vályogházat, máskor pedig prémiumot is adott volna a földműves az időjárás Igazgatójának egy kiadós májusi esőért. Ennyi talán elég Is. A múltat inkább 1960-nál kezdem. Elnézést kólenleg már 930 szarvasmarha (260 tehén) és 1200 sertés (157 koca) gazdaságunk állománya. Ugye, ez már önmagában is kikényszeríti a kérdést — ml okozta a nagy változást? S újra itt vagyunk a víznél. Van gát, vannak csatornák, nincs árvíz, az esővíz nem áll meg a földeken, sőt a talajvíz ls mélyen lehúzódott a földbe. A múlt évben felszántott 100 hektárral együtt 590 hektárral meg is koptattuk már a rét és legelőterületet. 1964-ben 72, majd 1965ben 28 hektárral bővül a szántóterület. Ami legelőnek, rétnek marad, az már árterület. Szóval, hogy túl nagyot ne mondjak, az utóbbi három év alatt megközelítőleg 50 százalékkal növekedett az állatállományunk. Ez idő alatt marhahúsból 740-ről ezer mázsára, sertéshúsnál 305-ről 730-ra, s a baromfiból pedig 16-ról 70 mázsára növekedett az árutermelés. Piacra tehát 1963-ban csaknem 70 százalékkal több terméket adott a szövetkezetünk, mint 1960-ban. Pedig legalább 20 éve nem éltünk át olyan aszályos évet, mint tavaly. Ha nem ls fokozódik, de nem is csökken a termelés. Olyan 23—25 százalék bizonyára meglesz. Általában azt mondják, hogy ez bizony szép eredmény. Ml meg kevésnek tartjuk. Űgy is mondhatnám, hogy több rejlik még az újra feltört rét és legelő talajában. Hiszen tavaly is 40 mázsa kukoricát adott egy hektár. Mennyit ad majd kedvező esztendőben? Vagy mondjuk úgy 10—15 év múlva? Azért vetem fel ezt a kérdést, mert az öntözésnek tulajdonképpen még csak a kezdeténél tartunk. A termőtalaj bővítésére már. megteremtettük a lehetőségeket, de az igazi talajjavítás még előttünk áll. Hogy csak egyet mondjak, tavaly mindössze 15 hektár föld öntözésére rendezkedtünk be. Két-három éven belül talán megnégyszereződik ez a mennyiség. Már az is jelentősen növelheti a termelést. És 10—15 óv múlva? Hiszen épül a vihorlátl víztároló. Sok még a tartalék. Ha úntatom is a számokkal, mégis azzal akarom befejezni: olvastam, hogy a Szovjetunióban olyan öntözőrendszer épül, amihez hasonlítva a ml kelet-szlovákiai öntözőrendszerünk a 31 ezer hektárnyi tervvel csak olyan, mint a macska az oroszlán mellett. Ott félmillió hektárról beszélnek. Nekünk ez csak álom. Igaz, valamikor nekik is az volt. Hármuk közül ő a legfiatalabb, a legtermetesebb és Igen térfás kedvű. De nem ez a lényeges, hanem az, amit Soroka András ungpálóci agronőmus mond a kelet-szlovákiai síkság vízrendezéséről és a talajjavítás lehetőségeiről. Azzal kezdte, hogy egy jóízűt kacagott. — Hahaha ... a víz, meg a keletszlovákiai síkság múltja, jelene és jövője? Hát éppen jótól kérdezik. Tudják, mit mondtak rám az öregebbek, amikor az első 80 hektárnyi rétnek becézett területet feltörtük! Azt, hogy meghibbantam. Különösen akkor, amikor a Nyilast felszántottuk. Egyszer a határban megállít az egyik rokonom, már túl van a hatvanon, sok mindent megélt. Azt mondja: — András, András, hát nem félsz te az istentől? A Nyilasba akarsz tengerit, meg cukorrépát vetni, amelyik eddig nem a szarvasmarhának, hanem a gólyáknak „termelte" a táplálékot? Hát már nem emlékszel rá, hogy még azt a kevés sást sem tudtuk onnan szépszerével hazahozni, amelyiket nagy nehezen összekapartunk, mert a kerekek agyig süppedtek a sárban? Ügy "látszik fiam, a te eszedet egészen elvette az isten! Szóltam volna, de nem várta meg, fejcsóválva továbbállt. Én meg először talán éppen akkor éreztem egy kis bizonytalanságot, hátha igaza lesz az öregnek. Mert ha a tavaszi áradás egy kicsit megpiszkálja a gátat, akkor tenger lesz a felszántott rétből, nem pedig répa- ós kukoricaföld. Juhász elnök biztatgatott. — Ne félj, semmit se veszíthetünk, de mindent nyerhetünk. Ha sikerül, megoldódik a takarmányalap kérdése, kievickél a kátyúból a szövetkezetünk. Ogy okoskodtunk, hogyha tápanyagokban nem is gazdag a volt rétiföld, mégiscsak hevert talaj, megművelve 600 koronánál bizonyára több értékű termény terem rajta egy-egy hektáron. Mert addig a legjobb esetben sem termett több. Ha meg nem bírjuk majd a trágyázást, kalászos után visszafüvesítjük. Szárazságra, vízhiányra a legkevésbé gondoltunk. Hogyan ls gondolhattunk volna, amikor az említett területen csaknem minden évben a víz volt az úr. A gát kibírta a tavaszi nyomást, az eső sem lábatlankodott, jó munkát kapott a föld. Ha a hideg és a kései tavasz miatt egy kissé megkésve ls, de szépen bevetettük a Nyilast. Áz aránylag hideg, savanyú talajban eső nélkül nehezen hajtott csírát a mag. Mert még májusban sem hullt ta földre egy milliméternyi csapadék sem. Nevettek is a szemünkbe: — No, nagyokosok, hány mázsa tengerit ad a Nyilas hektárja? Jómagam akkor már nem féltem, bár jósolgatni sem akartam... Számítottunk arra, hogy a hideg talajban eső nélkül nehezen fog meggyökerezni a későn vetett növény. De ha már gyökeret ereszt... Csak meg kellett rúgni a száraz, de porhanyós talajt, hét-nyolc centiméternyire már nedves föld tapadt a lábbeli orrára. Hogy a nagy szárazság ellenére miért volt ez így? Nagyon egyszerű a dolog. Az árvíz tápanyagokban ugyan szegényítette a talajt, de az áradás iszapot hozott, a fűós a sás is lerothadt a földre, és ebből televényben gazdag lett a föld. Azt pedig tudjuk, hogy az ilyen föld kiválóan gazdálkodik a vízzel. A számításban nem csalódtunk. Azaz, hogy mégis, de kellemesen. Mert a csapadékszegény esztendőben a közepes termésnek Is örültünk volna. Hát még annak, hogy hektáronként 70 mázsa szemes kukoricát takarítottunk be, és nem is akármilyen kis parcelláról, hanem 80 hektárról. Silókukorica meg annyi termett, hogy azzal már nem Is győztük a munkát, a cukorrépa meg közel négyszáz mázsával fizetett hektáronként. Amikor az évzáró taggyűlésen a tagság azt Is megtudta, hogy a régen alig 600 koronát „jövedelmező" rét hektárja tavaly 9000 korona értékű növényt termett, még a tenyerek is tapsra lendültek. Pedig az ilyesmi falun nem nagyon szokás. Ennyi lenne, ami már mögöttünk van. De hát ha igaz az, hogy evés közben jön meg az étvágy, akkor most miért is elégednénk meg annyival, amit eddig elértünk? Adna is a tagság a fejünkre. Most már ők követelik: „Szántsuk fel, ami csak felszántható, termeljünk többet. Igen ám, mert a többtermelést a zsebük ls érzi. Apám, meg a faluból sokan nyolc-tíz évet dolgoztak Amerikában. Az örök vízveszélynek is része volt benne, hogy a szegénység elől odamenekültek. Tíz évvel ezelőtt még a fiatalok is húzódoztak a falunktól. Most? Az öregek azt mondják, hogy már Itt van Amerika. A fiatalok pedig a gépekkel kötnek barátságot. Csak ennyit akartam mondani. Hogy a jövőről nem beszéltem? De hiszen szemlikkel látták, hogy néhány csatorna már átszeli a 2300 hektáros határt, a karók pedig az újabb csatornák helyét jelzik. Most egy kicsit még rettegünk a szárazságtól de... minek mondjak el mindent, jöjjenek el újra, olyan négy-öt év múlva. Mert ami lesz, azt látni kell. rygyikük sem beszélt a párthatározatokról, az EFSZ-ek VI. kongreszP

j szusának vitaanyagáról. Csak épen mindennapi életük egyszerű problémáiról. Hogy mégis népgazdasági fontosságú kérdésekkel foglalkoztak? Ez talán nem ls olyan véletlen. HARASZTI GYULA ÜJ SZÖ 6 * 1984. március 21.