Új Szó, 1964. február (17. évfolyam, 32-60.szám)

1964-02-15 / 46. szám, szombat

H

etekkel ezelőtt napokat töltöttem azon a vidéken, ahol Kodály Zoltán egyik legismertebb műve született. Jártam a kis város utcáit és a közeli falvakat. Kerestem a „mezítlábas pajtásukat", akikre a Bicinia Hungaricában oly nagy-nagy szeretettel emlékezik a mester. Egy célt követtem: rögzíteni a gyerekek S unokák visszaemlékezéseit a mezítlábas nagyapákra, aztán meg ínég valamit: lemérni, hogy csendül a galánta! unokák ajkán Kodály Igaz nagy humanitása s embersége. Hogy mondta Kodály? Olvassuk, idézzük csak az ajánlö sorok Idevonatkozó részét: „Galintai népiskola, mezítlábas pajtásaim, rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém ötven év ködén át, hajigáló, verekedő, fészekkiszedő. semmitől meg nem ijedfi talpig derék fiúk, dalos, táncos, illedelmes, |6 dolgú lányok hová lettetek? Ha minket akkor effélékre s még egyre másra megtanítanak, be inás életet teremthettünk volna ... így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér ha magunknak dalolunk, szebb ha ketten összedalolnak, aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy harmónia, amiben egyek lehetünk, akkor mondjuk majd csak Igazán: örvendjen egész világ." Ágh Tibor volt az elsfi, akit felkerestem. Tudtam, még mint a volt, s Hódiban székelő népművészeti együttes tagja évekkel ezelőtt nagy lelkesedéssel látott hozzá a régi emlékek felelevenítéséhez. — A kutatást a vasúti állomáson és a régi népiskolában kezdtük — mondta —, sajnos kevés sikerrel. De az emberek közt járva sok érdekes emléket rögzítettünk a mezítlábasokról... — Élnek még? — A mezítlábasok közül kevesen élték meg a matuzsálemi kort. De az osztálytársak gyermekeitől sokat hallhatsz a galántal állomásfőnök világhírnévre emelkedett fiáról. — Búcsúzóul egy biztos támaszpontot adott: — Keresd fel Papánek Imrét... I

'gy kerültem Galántára Papánek Imréhez. Napokon át betegen, láztól égve kutatott velem együtt, hogy nyomra akadjak, hogy a feledés homályából előbukkanjanak azok, kiknek emlékei oly közel állnak a kodályi mezítlábasokhoz, ő maga saját élményeiről és emlékeiről így beszélt: — Körülbelül negyven éve lehet annak, hogy kis elemista koromban, egy verőfényes nyári délután az iskola udvarán futbaloztunk. Arra lettünk figyelmesek, hogy egy Idősebb bácsi nézegeti játékunkat. Abbahagytuk a focizást, körülfogtuk a bácsikát s érdeklődni kezdtünk, honnan jött s mit figyel. Kérdésünkre válaszolva elmondta, hogy ő is ennek az iskolának volt tanulója. E közben az egyik kispajtás beszaladt a mester úrhoz hírül vinni, hogy egy idegen bácsi tartózkodik az iskola udvarán. A mester úr kijött és megkérdezte az idegent, hogy kit és mit keres. Az idegen — még ma is jól emlékszem — arra kérte a mester urat, hogy van a templomban egy régi énekeskönyv, nem kaphatná-e meg, vagy legalábbis kölcsön, mert szüksége volna a könyvre. A mester úr miért — miért nem, megtagadta. A bácsi elköszönt és elment. Később az eset után vagy két hetire hivatott a mester: „Imre fiam, gyere csak ide!" Egy könyvet kell a postára vinned. És ahogy néztem a címzést, hát ez állt rajta: Kodály Zoltán, Budapest... S ma ls hallom a tanítóm magyarázatát: „Imre fiam, emlékszel árra a bácsira, aki múltkoriban az énekeskönyvet kérte? Kodály Zoltán volt, a nagý iňagyar zeneszerzői Hát ez volt első találkozásom Kodály Zoltánnal. Később, — nagyon tisztán emlékszem, — 1943-ban történt, fiatalember sorban voltam már és tagja voltam a galántal énekkarnak, fogadtuk Galántán Kodály Zoltánt. Felejthetetlen nap volt ez nemcsak nekem, hanem egész Galánta számára... — Egyet talán elfelejtettél megemlíteni, a sokat emlegetett mester nevét. — Polák Kálmán volt, már nincs az élők sorában, mindig szeretettel, rajongással beszélt az énekórákon Kodály Zoltánról... P

olák Kálmán, a galántal népiskola volt mestere (ahogy akkoriban még a pedagógust tisztelték), aki Imrét a betűvetésre tanította tehát már nincs az élők sorában, de itt van körünkben a fia, a szenei diákok közkedvelt Imre bácsija. Kúnfajta, keménykötésű emberként ismerte meg Polák Imrét, kl maga is néhány évtizeddel ezelőtt apja örökébe lépve, a galántai népiskola mestere volt. Most a szenei Iskolában működik, s éppen népdalra tanította az ötödikeseket, amikor bekopogtattam hozzá. Délután már velem jött Galántára eleveníteni a múltat. Szívesen járja velünk a galántai utcákat, s magyaráz; „Látod ez is új, no meg ez is." Polák Imrének sokan kalapot emelnek. Mosolyog. Parolázik. Meglett embereket gyerekként ölel magához: Hány éve is annak, hogy tanítottalak? Huszonöt éve, harminc, húsz... — jön a válasz, és szerető mosolyával simogatja a diák volt „mesterét". így már az emlékezés is könynyebb. — ... mikor a könyveset megtörtént, én még diák voltam de édesapámtól hallottam felőle. Jött viharosan és bánatosan: milyen kedves vendége volt az iskolának, ö meg nem ismerte fel. De aztán menesztette a könyvet Pestre. Oh, milyen értékes Ismeretsége lett apámnak! Későbben a kapcsolat tovább mélyült. Kodály Zoltán nem feledkezett meg a galántai iskola növendékeiről, a galántai kántortanítóról sem, sőt nagyon szép ajándékkal viszonozta a kopott, öreg énekeskönyvet. Hosszú esztendőkön át jött az értékes posta s benne az újabb szerzemények, gyermekkórusok, sosem feledkezett meg a galántai iskola öreg tanítójáról, őrzök egy igen kedves levelet is, melyet Kodály Zoltán írt édesapámnak. A legkedvesebb és legértékesebb családi ereklyéim közt őrzöm. 1943-ban már én is Galántán működtem, mint pedagógus, kántortanító. Élénken emlékszem arra a napra, amikor Kodály Zoltán felkereste iskolánkat... Mekkora lámpalázzal vezényeltem az énekkórust, mely a Felszállott a páva című Kodály dallal kedveskedett a mesternek! Húsz esztendő telt el azóta, de egyetlenegy tantervemből sem maradt ki ez a dal. Valahányszor. elkezdjük ezt a dalt, a tanulóknak azóta mindig elismétlem ezt a kedves élményt. Azóta még inkább ápolom a zene Iránti szeretetet, ezt plántálom diákjaimba, mert én mindig hű maradok a Kodály Zoltán által feltárt nagy zenei kincsekhez. — Igen, mindig szerettem népem csodálatosan csengő dalalt, és hű is maradok hozzájuk... — Szeretném, — szakítottam félbe Pollák Imre visszaemlékezését, — ha az Iskolanaplóval kapcsolatos gondolatot még egyszer felelevenítenéd ... — Igen ittlétekor az Irattárból elővettük az osztálynaplót Is. Az egyik oldalon ráakadtunk Kodály Zoltán nevére. Ott dicsekedett a név, a szerzett érdemjegyekkel együtt. Kértük írja alá, láttamozza utőlag az osztálynaplót. Kodály először kíváncsian megnézte az osztályzatokat, nem emlékezett már milyen kalkulusokat szerzett abban az esztendőben. Hát bizony mindmind kitűnő volt, csak éppen zenei nevelésből volt kettese. Mosolyogva jegyezte meg a nagy mester: „No, úgy látszik, ebből a tantárgyból kissé gyöngébb voltam ..." B

enkovics Gyulánéhoz, Hornyák Máriához kellene menni, — mondja Papánek Imre. — Jól emlékszem, a hatvanadik születésnapját Galántán ünneplő Kodály Zoltán egy életre szóló élményben részesítette Máriát... Míg a Vasút utca nehezen járható havas, fagyott girbe-görbe utcáját járva a házhoz közeledtünk, az asszony férjéről, Benkovics Gyuláról és az apósról, id. Benkovics Gyuláról is szó esik. Benkovics Gyula ma szövetkezeti tag. Ogy mondják, sokszor Ismételgeti barátnak, Ismerősnek: Mi minden megváltozott körülötte. De legszívesebben Gyula fiáról beszél. Mennyivel más a gyerek élete, mint az ö robotos fiatalsága volt. Így van ez jóll Ha az öreg Gyula bácsi fiára gondol, mindig valami nagy-nagy forróság melegíti a szívét. .,Derék fiú — mondogatja, — nemrég tette le az érettségit. Esti iskolába Járt, vagy minek mondják. Nős volt már, amikor a tanuláshoz hozzálátott, a két unoka ls megvolt, Marika ls, meg Gyula ls. Csak még Éviké nem kopogtatott be..." Megérkeztünk. Csöngetésünkre fiatal asszony köszöntötte ránk kedvesen a „jő napot"-ot. Szívesen tessékel be a takaros házba, szavait csendesre fogja, „alusznak a kicsinyek" — teszi hozzá. Aztán szóba kerül jövetelünk oka is. — 1943 tavaszán történt... Jól emlékszem, hogy Kodály Zoltán meglátogatta a galántai iskolát. Amikor belépett az iskolaudvarra, elkezdtük énekelni a dalt, hogy Felszállott a páva a vármegye házára s utána egy kis csoport, lányok és fiúk, én ls köztük voltam, virággal és szóval köszöntöttük Kodály Zoltánt. Még ma is jól emlékszem — izgatottságomban el Is pityeregtem magam — egyszerre csak azt látom ám, a bácsi — akinek az előbb még énekeltünk — az is elkezd sírni, potyognak, egyre potyognak könnyei. Mennyit énekeltünk mi akkori Kilenc éves voltam, a harmadik elemit végeztem, rengeteg dalt tanultunk az iskolában, meg otthon is... Tudja mit szeretnék? Nem? Hát azt, ha a mai gyerekekkel is úgy megszerettetnék a dalt, mint ahogy velünk. Ha a tanítók ma is akkora Igyekezettel oltanák a gyerekekbe a zene és a népdal Iránti szeretetet, mint tették ezt az én koromban. M

ég Agh Tibor említette: „A galántal Mihók-zenekar híre a múlt század végén külföldre ls eljutott, s a zenekar régi-régi verbunkosai nyomán kerekedett a Galántai táncok színes ragyogó muzsikája." Nos létezik a kis város muzsikusai közt, aki emlékszik még Mihókékra? Földszintes házikóba kerülünk. Az udvar végén kis szoba-konyhás lakásban találkozom a közel hetvenesztendős Sándor bácsival. Vízvári Sándor valamikor a nagy Mihók mellett kezdte a „zenei szakmát". Még ma ls felcsillan a szeme, ha nagynevű prímását emlegetjük. A sublőt feletti képet leemeli s nagy szeretettel mutogatja kincsét. — Tehát Sándor bácsi még Mihók zenekarában játszott? — Bizony kérem, én még a híres Mihókzenekarban játszottam... — Mikor keletkezett ez a zenekar? — Valamikor a kiegyezés után. A Jó munka, meg a sok gyakorlás eredményeképpen csakhamar országos hírre tett szert a Mihók-zenekar, zsinóros ruhában, csizmásan járták a világot. Itt is úgy vannak a fényképen. Tizenkét éves voltam, amikor Mihók beállított a bandába, persze csak amolyan pikkolónak, fogd meg, gyere Ide gyereknek... — Találkozott-e Kodály Zoltánnal? — Bizony ha a mester engem már nem ls, de én nagyon jól ismerem. A családban még most is őrizzük azt a szép könyvet, amelyet a fiam kapott buzdításul, hogy rengeteget gyakoroljon. Mert a mester úgy mondta, hogy a fiam mint hegedűs sokra viheti. Még játszottam is a mesternek, azokból a csodaszép nótákból, dalokból, amelyeket édesapámtól tanultam ... K

ét gyerekasszony plántálta, majd gyarapította a fiatal Kodályban a dal iránti nagy szeretetet. A zsigárdi örzse néni, meg a taksonyl Mari néni. S mivel Mari nőni a szomszédos kis faluból származott, hát megjártuk Taksonyt Is. Kerestük, kutattuk Mari néni emlékét. Kubovics Lajoséknál akadtunk Mari néni nyomára. Kezdetben csak tapogatóztunk. Kubovics Lajosné Is. ml ls. A gyerekkort elevenítgettük ... — Nos, nem emlegette az édesmama, ha gyerekkoráról beszélt magukkal, hogy valamikor réges-régen, jó hetven évvel ezelőtt a galántai vasúti főnök gyereke mellett pesztonkodott, hogy Kodály Zoltánt ő tanította elsőnek a dalra? — kérdeztem. — De igen... Ogy rémlik nekem, hogy erről többször is szó esett, hogy a gyerekekkel sétálni járt. S közben sokat daloltak, mert az én ínyám nagyon szeretett énekelni, bár kemény sorsa volt. Az én anyám búját, őrömét mindig dallal fejezte ki. Dalban mondta el, ami bántotta. S ha néha-néha örült, akkor is énekelt. Még azt ls emlegette anyám, hogy egyszer egy fiatalember látogatta meg, aki mellett pesztonkáskodott. így emlegette: „De sok dalra tanítottam meg kis korában azt a kisfiút!" Esküdni rá nem mernék, hogy nevet is mondott volna, meg aztán akkoriban még Kodály Zoltánnak sem volt olyan ismert neve ... Hisz, amiről beszélünk, jó régen volt. Gyermekkoromban mondta anyám és én ma hatvanon túl vagyok. Csak most, hogy emlegetik anyám fiatalkorát, hát bennem is felelevenednek az emlékek, s Így kezdem mind határozatabban állítani, anyám Kodály Zoltánról mesélt, őt emlegette. Édesanyám 1949-ben halt meg nyolcvan éves korában ... — Mondja csak Kubovics néni, — viszem a témát a mába, — családjukban a Mari néni dal iránti szeretetét még ápolják? Az unoka is rajong a dalért? — Az most igen sokat tanul, rengeteget tanul, így hát alaposan le van kötve. Kevés Idő jut a dalra. A bratislavai Dimitrovkában dolgozik, nevelő. Nagyon szeretik, és ő is szereti a munkáját... — Persze a mama büszkeségei — Istenem, hát hogy ne volna! Jó fiú, a pénzt mindig haza adja, — boldog nevetéssel egészíti kl a mondatot, csak egy kicsit válogatós ... — Kubovics néninek mi a véleménye a televízióról? Jó barát, jó szórakoztató, ugye? — Meghiszem azt, nem ls tudnánk már nélküle meglenni. Ha este bejövünk, s ha van egy jó színdarab... akkor olyan nagy öröm fog el bennünket, olyan... olyan felüdítő valami ez. Az uram meg kiöltözik... mint valami nagy ünnepre... Hát nem igazolja ez ls, hogy mily nagyot ment az idő?! Hogy megváltozott a fiatal és az öreg élete? Mindig mondom a mieinknek, már a fiamnak, hogy ma a fiatalság élete könnyebb, ledolgozza a nyolc órát... hazajön ... megmosakszik ... átöltözik és tanulhat, szórakozhat. Tehet-vehet, amit csak akar. Hogy volt az én időmben? Vagy anyám idejében? Mi tengernyit dolgoztunk. Nem nyolc órát, kétszer nyolc óránál ls többet, nap mint nap ... pihenés nélkül... — Az öregek sora ls nagyon változott, nemcsak a fiataloké... — Megváltozott... meg! Nincs panaszom! Az igaz, hogy az uramnak még dolgoznia kell. A szövetkezetben dolgozik ... Igaz, néha-néha panaszkodik... A kezét fájlalja, de hát még nyugdíjba nem mehet, még nincs hatvanöt esztendős ... — Tessék csak egy pillanatra ide figyelni, Kubovics néni, azt hiszem, ha magángazdálkodó volna, még inkább nem mehetne nyugdíjba! — Mindig mondom... Ide hallgasson, nem is tudom, hogy tiszteljem..., ha mi most egyéni gazdák lennénk, bizony nem tudnánk úgy létezni, mint ahogy ma állunk. Éppen ezért nem panaszkodom, de ne vegye rossz néven, dicsekedni se szeretek. Mindenünk megvan, nézze itt a televízió, Itt a rádió, szépen, tisztán vagyunk berendezkedve, és ez mind azóta van... Régen az egyéni parasztnak munkája után a fizetség együtt járt a gonddal. De Inkább volt a gond az úr, mint a fizetség. A szövetkezet az egyének gondját elvette, a rendes munkáért ma fizetség jár. Aztán itt a tanult fiam, az is szépen keres, 1600 koronája van havonta. Persze nem családos még, így van levonás belőle ... Látom, most gondolkodik, kimondja-e felröppenő gondolatát. No csak ki vele — ne tartsa titokba — bátorítom Kubovics nénit. Nevetve s hangosan peregnek a szavak: — Nyáron Pestre megyünk... örülne-e Kodály Zoltán, ha elvinném bemutatni Mari néni unokáját — az én drága nagy fiamat? ügye még talán örülne is ...? M

ahovics Lajosné, Dohánek Anna itt lakik? — kérdjük az ajtót nyitó kis fiútól. — Igen, de anyuka beteg! — jön a tisztelettudó válasz. — KI az? — hangzik a szobák egyikéből a fátyolozott kíváncsi hang, s mire válaszolunk, már halljuk az utasítást: — Kis fiam, vezesd be a bácsikat... Átesünk a bemutatkozáson, s már arról beszélünk, úgy hallottuk, Dohánek Anna egyszer még gyerekkorában verssel köszöntötte az iskolába toppanó Kodály Zoltánt. S míg a múltat elevenítjük, Mahovics Lajosné két apróbb fiacskája a szomszéd szobában hancúrozik. Mi lehet szebb mint a rekamié tetején ugrálni, csatázni? „Mész le onnan fiaml" — hangzik az édesanya figyelmeztető szava, majd a-további utasítás: „Veszed fel azonnal a papucsodat! Ki látott már mezítláb hancúrozni!" — Csattan az anyai szó, aztán újból ismétli a szavakat. A hangvétel azonban megváltozik, mintha már nem parancs, utasítás lenne, de kérdés, vagy inkább egy a múltból előtörő kép szavakba való rögzítése: „KI látott már... mezítláb hancúrozni..." Mahovics Lajosné szinte Ijedten néz rám, nem is rám, mintha a múltban kutatna, Illetőleg a múlt kopogta^ tott be nála. „Mezítlábasok, mezítlábasok... — mondogatja. Ismétlem a szavait s aztán kimondom — hát igen, látja ez a véletlen, én ugyanis a mezítlábasok felől szeretnék magánál érdeklődni. — Az én szüleim is a mezítlábasok közül jöttek. A nagyszülők is. A nagyszülők egyidősek lehettek Kodály Zoltánnal. Iskolába ls együtt járhattak. — És sejti-e, miért kezdtem magával a mezítlábasokról beszélni? — Sejtem bizonyl Sőt el Is árulhatok valamit... Sokat ríttam, bőgtem én azon a tavaszi, ünnepi vasárnapon. Sírtam, hogy miért kell nekem azt a nagy vendéget mezítláb köszöntenem?! Az én gyerekkoromban is előfordult még, hogy olykor mezítláb kellett járnom, de vasárnapra azért csak cipőben jártunk. Nekem kellett ünnepi beszédet mondanom, így hát vállaltam a mezítlábasságot. Még ma is jól emlékszem, ahogy a köszöntő dalt elénekelte a kórus, egy kis csoport gyerekkel odaálltam Kodály Zoltán elé, és rákezdtem a verses köszöntőt. Hát egyszerre csak azt éreztem, hogy a szívem valahol a torkomban dobog. Meg-megremegett a hangom, de azért hiba nélkül felmondtam a verset. Kodály Zoltán megsimogatott, lehajolt hozzám, meg ís csókolt, hát ahogyan lehajolt hozzám, látom ám, szeméből pereg a könny. Akkor nem értettem meg, csak ma, mit is jelentett a könny a mester szemében ... U

tolsónok hagytam Zárecky Lászlót. Sok oka van ennek. Hadd említsek legalább egyet! Ö volt a szépen induló galántai énekkar mozgatója, szívdobbanása és lélegzetvétele. De valami megtört benne, az a nagy-nagy akarás, amely az indulás hónapjaiban oly messzehatóan forrósította a dalt és muzsikát szerető szíveket. Ha nem is volt vesszőfuttatásban része, inkább csak apró szurkálásoknak volt kitéve, és megingott benne a hit. A hite annak, hogy érdemes a galántai Kodály Zoltán nevét viselő énekkar további sikeréért vállalni a harcot. Pedig hát hol kellene másutt magasba szárnyalnia a dalnak, ha nem Galántán, amely a dal nagy mesterét az alkotásnak erre a gyümölcsöző s a világot bámulatba ejtő gazdag termést hozó útjára vezette. Kodály Zoltán dalai az egész világot bejárták. Csak az elmúlt hetekben — jól emlékszünk erre — mily nagy tisztelettel és megbecsüléssel fogadta a Mestert a Szovjetunió népe. Ennek is ösztönzőül kellene hatnia nemcsak Zárecky Lászlóra, de a galántal Kodály-kórus valamennyi volt tagjára. Hisz végeredményében Zárecky László szavai is a dalba s a kodályi tanításba vetett hitről szólnak: — A mezítlábas pajtások nagyon közel esnek hozzám, hisz tizenhármat nagyon jól Ismertem közülük. Az apámról és az apám testvéréről beszélek, akik a Kodály Zoltáni mezítlábasok soraiból valók. István bátyám Kodály Zoltánnak osztálytársa volt. S bizony mezítláb járt, akárcsak a többi Zárecky-csemete. Nagyapám favágó volt, apám ls, István bátyám favágóként kezdte, később avanzsált... — Hallott-e valaha családi körben Kodályról? — kérdem. — Az állomásfőnök fiáról bizony megfeledkeztek, s már csak akkor, amikor a hír szárnyra kapta, bogozták ki emlékeik homályából, hogyhát „Pista, hisz te is a Kodállyal jártál egy padba!" A kapcsolatot örömmel és tisztelettel emlegetik a mezítlábasok gyo"-c * é'o unokái. A város és messze környéKe, amely oly sokszor megkapta és megragadta Kodály Zoltánt, azóta alapjaiban változott meg. Egy dolog azonban nem! Az, hogy a nép, unokái azoknak, akikkel a kis Kodály együtt járt a gyepre játszani, ugyanúgy szeretik a dalt és muzsikát, mint szerették az apák és nagyapák. Ének, dal és muzsika közben emlékeznek az apákra és barátaikra a mezítlábasok unokái. Persze mi már el sem tudjuk képzelni, a gyerekeink még inkább nem, hogy mi volt az mezítláb járni még télen is. Én sem hinném, ha nem az apámtól halottam volna, hogy a tizenhárom közt, tehát apám családjában volt olyan ls, akinek még karácsonyra sem jutott cipő a lábára ... — Szeretném, ha a tegnapból visszacsöppenénk a mába, s éppen ezért egy további kérdésem adódnék, család van-e? — Igen, két gyerekünk van, mind a ketten dolgozunk, a feleségem is, én is, ő a poliklinikán diszpécser, én ökonómusa vagyok a Magas Építővállalat galántai üzemrészlegének. — Ha az előbb a mezítlábasokról volt szó, engedje meg, hogy ezt a megállapítását talán avval toldjam meg: ezek szerint az új világot építi. Rövid csönd következik most, és ez a csönd mintha még erőteljesebbé tenné kérdését: — Ismeri Kodálynak a galántaiakhoz intézett üzenetét? — A harmóniára gondol? — válaszolok. — Igen, s bár így tán frázisnak hangzik, bennem mindig az a törekvés élt, hogy részalkotója legyek egy emberi harmóniának. Persze, ez nem olyan könnyű, Itt is, ott is akadnak még mindig kisebb és kisebb számban, akik talán nem is örülnének olyan nagyon a harmóniának. De azért vagyunk a mezítlábasok utódai, hogy megteremtsük ... B

efejezésül és búcsúzóul: Százak, ezrek és tízezrek ajkáról szóljon a dal és muzsikája, egymást tisztelve és becsülve ölelkezzék más népek ajkáról szárnyra kelt dalokkal, hogy végre megszólaljon a kodályi nagy harmónia, „amiben egyek lehetünk, akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ". ÜJ SZÖ 6 * 1964 február 15.