Új Szó, 1964. február (17. évfolyam, 32-60.szám)

1964-02-01 / 32. szám, szombat

K

ora téli, zimankós este volt, nem világított a hold. Az országút szélén, a metsző széllel szemközt álltam, és hiába próbáltam megállítani az arra haladó kocsikat. Reflektoraik mesziről el-el tűntek a hóvihar tejszínű kavargásában, majd amikor közelembe értek, elvakított a fényük Integettem, de elrohantak mellettem, teleszórtak hóval, s azután mind jobban elhalkult a zúgásuk. Már arra gondoltam kétségbeesetten, ne menjek-e visza a szövetkezet székházába, hiszen lekéstem az utolsó autóbuszt. S ekkor az áthatolhatatlan fehér sűrűségből újra két apró, fénylő pont bukkant elő és száguldott felém. Tétován felemeltem a kezem. Az autó vagy ötven lépésnyire megállt. Odafutottam. Özönvíz előtti, nyúzott teherautót láttam. Egy szempillantás alatt beugrottam a vezető mellé. Orromat dohány- és benzinszag ütötte meg. Elindultunk. — Sokáig integettél, ugye? — kérdezte a vezető, s megbökött a könyökével. — Hát szundíts egyet. Olvaszd le magadról a jeget. Vagy gyújts rá, az is melegít! — s válaszra sem várva, számba dugott egy cigarettát. Rágyújtottunk, és a füstfelhőn át most már figyelmesen megnéztem. Ötven év körüli, őszülő hajú férfi. Ráncos, sötét az arca. De amikor hozzám fordult, mosolyogva, úgy tetszett, sokkal fiatalabb. Furcsa arc: szemközt harmincéves, profilból — ötven. — Messzire mégy? — kérdezte, s újra megbökött a könyökével. — A százhatosnál kell leszállnom. Elnevette magát: — Az árokban akarsz éjszakázni? — Az erdőőrhöz megyek, korán reggel meg az erdészházba. — Házhoz szállltlak én, akár egy taxi! — Ne fáradj! — tiltakoztam tétován. — Arra nincs út. Gyalogolni kell... — Megfagysz. A sofőrnek meg télen országút az egész világ! — Elhallgatott, majd kis idő múlva odavetette: — Ha hiszed, ha nem, számomra nincs járhatatlan út. Olvadáskor, vagy télvíz idején elhajtok én akárhova. Persze, nem hittem, mert jól ismertem a járásban az utakat. De féltem megsérteni, s nem . mutattam, csak a fejemet hajtottam le. De nem sikerült megtévesztenem. — Nem hiszed? Hát Csekunovkáról hallottál már? Hallottam-e Csekunovkáról? Ez a legtávolabbi falu a kis Lenyivka fo lyó partján. Oda tavasszal, meg ősszel • a postát és a kenyeret is traktoron viszik. De csak jó időben. — Két évvel ezelőtt, ősszel, onnan hoztam el ezen a kocsin Iván Fomicsot, az irodalomtanárt. Alig volt benne élet. Valami megpattant benne. Ott dolgozom én a járási egészségügyi főiskolán már öt éve Ezt a taligát is ott szedtem össze a limlom közül. Észrevetted-e, hogy milyen öreg? De van egy kiváló tulajdon* sága! Magasan jár! A terepjáró a hasán csúszik, és ha elmerül a kereke, meg sem tud moccanni. De az én tragacsom mint a táltos! Felteszem a láncot, s akkor úgy hajtok, mint' egy Isten! Az én kocsimat, barátom, kinevetheted az aszfalton, de a latyakban mind a négy kerekét megcsókolod! ... Azon az őszön az eső állandóan zuhogott, mintha dézsából öntenék! Augusztus óta egy napra sem állt el. Ivan Fomics Csekunovkába ment halászni. Hát az első konferencián, tudod, ahol mindent megbeszélnek meg az órákat beosztják, nincsen sehol. . Gondolták, elakadt az úton. Másnap aztán a tanácsházból telefonáltak Csekunovkából: „Mit csináljunk a tanárukkal? Itt haldoklik! El vagyunk vágva a világtól!" A hallgatók azt mondták, helikopterre van szükség! De az Igazgató elküldött engem Borlszov doktorral, az is ott tanít a főiskolán. „Eljutsz?" — kérdezte. „Felteszem a láncot? s akkor úgy hajtok, mint egy isten!" — feleltem. Elindultunk Hát ott találtuk Ivšan Fomicsot magasan felpolcolva az ágyban, Nasztya néne tiszta szobájában Nehezen lélegzett Borlszov doktor megfogta a kezét, miadenfélét megmért nála Azután kijött a ház elé. „Nagy baj van — mondta. — Kórházba kell vinni. Keress szánt!" Elmentem, kerestem szánt, és visszatértem üres kézzel „Nincsen." Ladik van, taeg bárka. Akkor már jobb az én kocsim jó sok szénára ráfektetjük ..." „De értsd meg — felelte, — hogy szétrázza a kocsi! Belehall" „Úgy hazaviszem — nyugtattam —, mintha a karomban ringatnám!" Kénytelen-kelletlen beleegyezett Megraktuk a kocsit szénával, felráztuk és a tetejére fektettük Ivan Fomicsot. Borlszov doktor mellé ült. Sötétedett. Elindultunk. Körös-körül minden csupa latyak. Az utat odafelé megjegyeztem magamnak. Csak haj toltam, mint aki álmodik. És egyszer csak a hátsó kerekek süllyedni kezd tek. Ez aztán a kulimász! ~No, mon dom édeskélm, kedveskélm! És a szí vem mélyén ott bujkált a félelem De, istennek hála, kikecmeregtünk! A kórházig 25 kilométer — két óra alatt értürrk oda. Azután — már a láncok nélkül — berepítettem Boriszov doktort a városba. „No, tudod — mondta nekem — Charon a föld alati királyságban volt révész: az emberek lelkét vitte át a, másvilágba Te meg ma egy lelket a túlsó partról hoztál vlsza az életbe!" -p. ánéztem. Arcán mosoly ült. Is S aggodalom, mintha attól félne, hogy nem hiszek neki. — Rágyújtunk? — kérdezte. Hallgatagon szívta cigarettáját, s aztán, mintha véletlenül tenné, megint meg bökött a könyökével. — Kijött Ivan Fomics a kórházból és megint előadásokat tartott. Mondtudom befejezni! Segítsen nekem kérem; olyan nőknek való, érzelmi probléma. ." Megtiszteltetésnek tartom —• felelte a lány —, hogy egy írónak segíthetek. KI a hőse?" „A hős egy művész, nem fiatal, korombeli — felelte Dosztojevszkij. — Ifjú korában arca verejtékével kereste meg a kenyerét, de se pénzre, se dicsőségre neiíi tett szert. Szeretett, szenvedett és álmodott... de nem ismerte a boldogságot! S akkor, amikor már élete bealkonyult, találkozott egy kedves fiatal lánnyal, annyi Idős lehetett, mint maga. Meg tudja-e szeretni ez a fiatal lány az én hősömet? Nem művészi képtelenség ez?" „Miért ne szerethetné meg? — felelte a JEVGENYIJ BOGÁT: BOLDOGSÁG tam neki, amikor találkoztunk: „Szeretném meghallgatni, Iván Fomics, a hallgatók nagyon dicsérik!" Hallottam róla, mert én is a diákotthon épületében laktam. „Ha akarja holnapi előadásomat Dosztojevszkijről a maga tiszteletére fogom megtartani!" — válaszolta. Megvallom, Dosztojevszkijtől még az életben semmit sem olvastam. Nem nagyon érdekeltek a regények Szeretek olvasni nagy emberekről: Garibaldiról, Spartacusról, vagy Kutuzov tábornokról. .. Még az étel sem kell, ha kezembe kerül llyesitú. Egyszer amiatt az állásomat is elveszítettem. Azért elmentem meghallgatni Iván Fomicsot. Ügy beszélt, hogy ritka gyönyörűség volt hallgatni! Rohant velük a kocsi, mintha úsztunk volna a fehérlő förgetegben. Nem értettem, hogy lehet így vezetni, ő meg a volánon tartva barna, inas kezét, jóízűen mesélt tovább: — Tudod, az úgy volt, hogy Dosztojevszkijnak be kellett volna fejeznie a regényét. Egy hónapon beiül. Különben kész a kulimász. A kiadó — ragadozó vadállat. S a regény sehol. Akkor — ha hiszed, ha nem — talált egy fiatal gyorsírónőt és tollba mondta a regényt. Fejből! De nem ez volt a legcsodálatosabb! Iván Fomics elmesélte, hogyan nősült meg Dosztojevszkij. A gyorsírónőjét vette el. Figyelj ide! Mint aki még most is csodálkozik a történteken, felnevetett: — Este történt

1 Novemberben öszszejöttek, hogy az új regényen dolgozzanak Dosztojevszkij szörnyű állapotban volt. „Mi történt magával? Megbetegedett?" „Nem! — felelte —, a regény kínozott meg! Sehogysem leány. — Ha a hősnőjének jő szive van... Hát csak a fiatalságot, szépséget és gazdagságot lehet szeretni?" Dosztojevszkij e szavak hallatára még jobban felindult. „Állítsa magát — mondta —, egy percre... a hősnő helyébe, és képzelje el, hogy a már nem fiatal, beteg művész... én vagyok. Mit válaszolna nekem, ha megkérdezném?" „Azt, hogy szeretem magát és síromig szeretni fogom!" Három hónap múlva Pétervárott összeesküdtek. Látod, ilyen fura történet ez. Mint a mesében. — Azután elkezdtem keresni Dosztojevszkij életrajzát. Nem találtam. Szóltam Iván Fomicsnak. Amilyen jótétlélek megsajnált és odaadta nekem olvasni Dosztojevszkij leveleit. Nagyobbára Íróknak, meg művészeknek írta. öreg, drága könyv volt, olyan finom az illata, mint a ciprusfából faragott ikonnak. És az a sok levél úgy a lelkembe vésődött, hogy szüntelenül rájuk gondoltam, a volán mellett, meg álmomban is. — Mondtad, hogy egyszer az állásodat is elveszítetted az olvasás miatt — szakítottam félbe. — Nem érdekes. De ha akarod, elmondom. Egy erőműtelep főmérnökének a kocsiját vezettem. Különös ember volt; hirtelen, de becsületes jóba voltunk Tegeztük egymást Előfordult, hogy egy asztalnál ebédeltünk. Egyszer hármasban utaztunk. A feleségét vitte magával, névnapi mulatságra Szép, fiatal asszony volt, mint egy virágszál Gyengéd .. De akkor késtek, idegeskedtek. Rossz volt az út. Látom, kint függ a tábla: „Az út járhatatlan." Megfordultam, hogy körbe megyek. Rámordított: „Gyáva"! És az anyámat szidalmazta. Amikor megérkeztünk, és a felesége kiszállt a kocsiból, visszatartottam egy percre „Tudod — mondtam ne ki — én dörzsölt fickó vagyok, de nők előtl nem káromkodok! A fele ségedre gondolhattál volna Marx ról azt mondják, hogy a felesége je lenlétében még a szakállát is szé gyelte megfésülni " Másnap reggel amikor elmentem érte, beült mellém, rám sem nézett. „Ha te engem — mondta — a pokol fenekére küldesz, vagy akár meg is ütsz, nem bántam volna De azzal, amit mondtál, szíven ütöttél!" Elváltunk egymástól Telebeszéltem a fejedet, ugye? In kább aludj egyet Volt nálunk Maga dánban egy öreg orvos, nagyon sze rette a közmondásokat: „Az okosnak a szive mélyén van a szája, az ostobának meg a száján van a szive ..." Aludj! S

zundítottam ls egy keveset, azután hirtelen felébredtem, ta Ián attól, hogy az' útitársam alig észrevehetően hozzám ért megint Hallottam, hogy halkan beszél — ... betegen feküdtem, és egy este bejött. Almát, meg birsalmasajtot rakott az éjjeliszekrényre. „Mi van magával — kérdezte —, magas a láza?" Ez csak a fele baj — vá laszoltam —, annál jobban kínoz engem a barátom sorsa. Az is olyan sofőrfajzat, mint én. Hadd mondjam el magának. Fiatal korában taxis volt. jól keresett, kiöltözött. Azután jött a háború. Amikor megint a volán mellé került, egy szállítmány téglát nem jól mért meg/az első héten. Tudnia kellett volna, mit szabad, mit nem. Ű meg: egyenesen a tigris torkába ugrott! Megjárta a börtönt. És amikor megismerkedett egy csinos fiatal asszonnyal, tudta nem hozzá való. Mondja, lehetséges, hogy az az aszszony megszeresse őt?" „Miért ne? — felelte. — A férfinak nem a kora, vagy a külseje a fontos." „Azután meg — mondtam —, a könnyű élet elkényezette". „Az se baj — felelte. A

kocsi könnyedén siklott, már az országúton jártunk. — Ha hiszed, ha nem — mondta halkan —, én akkor nem is gondoltam Dosztojevszkijre. Csak azután jutót eszembe: hiszen én egy más ember példájára szereztem meg a boldogságot! Hát így történt... Megálltunk. — Az erdőőr tíz lépésnyire lakik, jó éjszakát! Ránéztem furcsa, fiatalos árcára. Megkérdeztem: — És boldog vagy? — Te csodabogár! •»•— nevetett fel. — Hát nem érted meg az emberi lelket? Miért álltam én meg éppen ott, amikor feltartottad a kezedet? Fordította: KARIG SÁRA Vojtech Nemeček: Az űrhajós ciklusból ('inóleummetszet) Megtárgyalták a párt határozatát Pártunk Központi Bizottságának az ideológiai munka Időszerű kérdéseitől szóló határozatát a CSEMADOK komáromi járási vezetőségének tagjai is megtárgyalták. Az összejövetelen Hégely Ferenc, a járási pártbizottság küldötte tartott időszerű termelési és ideológiai kérdésekről nagy tetszéssel fogadott, színvonalas előadást. Utána Hencz György, a CSEMADOK járási titkára ismertette azokat a feladatokat, amelyek a párt határozatából eredően a CSEMADOK-ra várnak. A vitában felszólalók egyetértve a párt határozatával, többek között a termelés, aa elosztás, a közlekedés és a munkaerkölcs problémáiról, a kulturális tevékenység fokozásáról, a szakmai továbbképzésnek és a szlovák nyelv elsajátításának a szükségességéről és más időszeiű kérdésekről beszéltek. Az öt pontból álló határozatában a CSEMADOK komáromi járási vezetősége többek között megfogadta: az ideológiai munka fokozása érdekében az eddiginél is több előadást tartanak, elmélyítik együttműködésüket a testvérszervezetekkel, hatékonyabbá teszik az iskolán kívüli nevelést, újabb népi akadémiákat, honismereti és más szakköröket szerveznek. (•>) B ED 3 H KlolK Fábry Zoltán 1

A kérdések mellbevágók és el• keserítők. Kérdezd meg egv lesántult, vagy inn szakadt futótói mik a tervel?! Va lahogy így vagyok én is. Munkám len ne elég és Jövőre vonatkozó tervek is mozgatnak, dP g mit érek velük ha azok nem rea iizálódnak. Beteg ség-bénítóttan a megkezdett mun kák is állnak és várnak. A lapok és ,„.

:íi szerkesztőségek a III megmondhatói: mit, mennyit bosszankodnak miattam. A Hét-ben megkezdett „Antisematizmus"-t, melyet kórházi kényszerszünet szakított meg, próbálom folytatni: két hónap alatt vagy 30 gépelt oldal íródott, amiből ki lehet számítani a napi munkaképességet, munkamennyiséget: 15 sori Az Irodalmi Szemle regényeink kritikáját várja. Január 10-re~ ígértem a határidőt; nem tudtam betartani, még hozzá sem foghattam, és félő, hogy még a februárit is elmulasztom: sose tudhatom, mit hoz a holnap. Még egy hét terjedelméig sem tudok tervezni Fránya betegség ez: meghalásra úgy látszik még kevés, de munkabénltásrü épp elegendő. Ez persze mind érdektelen apró <ág, de meg kellett írnom, hogy az ilvasók érzékelhessék, milyen nehe zen, lehetetlenül, elkeseredetten és elkeserltőn kell dolgoznom Két éven át a téli hónapok voltak munkahó napjaim: most ez is elmaradt. Olvasóink tájékoztatására körkérdéssel fordultunk íróinkhoz, akiket megjelent könyveik, vagy könyvük alapján már ismernek az írott szó szerelmesei. Két kérdésre kértünk választ: • vMin dolgozik jelenleg? • Mik a jövőbeli tervei? A beérkezett válaszokat — minden rangsorolási szándék nélkül, lapunk szombati számaiban - ismertetjük. 2

Az asztal balsarkáról „Európa • elrablása" nés lelém, szemrehányón. Ha tudnám, ez éven ezt szeretném befejezni. Május óta nem került hozzá új fejezet. Pedig már csak az utolsó kapitolákról van szó, és épp a cél előtt meg kell torpanni. És sietni kéne: meg kell jelennie még mielőtt el nem rabolják újra Európát és vele a világ békéjét. Közben a régi fejezeteket bővítem: újabb tanúvallomásokat és dokumentumokat montálok bele; szavakat, jelzőket cserélek. A kis íróasztalon ott porosodik „Ady igaza". Kész az anyag: csak fizikai erő kéne, hogy összeálljon és megszólaljon. Nincs kétségbeejtőbb helyzet, mint az íróé, aki tele van mondanivalóval és a kézből nem fut semmi a papirosra. Mind ennek van valami tanulsága és értelme. Ez az én esetem, ez a tehetetlenség figyelmeztesse a fiatal írókat és a még munkabírókat: amíg tart az egészség, használjunk ki minden munkapercet. Minden mulasztás megbosszulja magát! Egri Viktor 1

Terjedelmesebb regényen dol• gozom. Főhőse háborús sérült, aki a Felkelésben csaknem elpusztult, és akinek eszmélése 1944. őszén kezdődött. A történet ma játszódik le a Csallóközben, de közbeiktatott napló formájában visszapillantok benne a múltra is; a mi múltunkra, amelyben több volt a keserűség, mint az öröm, több a megbántás és igazságtalanság, mint a megbecsülés és jó szó. De ép pen ez a súlyosan sérült, évekig boldogtalan házaséletet élő és igazság talanul börtönt ls elszenvedett ember teremti meg itt, a hajdani szenvedé sek földjén társainak és magának az emberhez méltó életet, két serdülő fiának pedig azt a lehetőséget hogy ők ls emberek lehessenek majd a maguk posztján. 2

Esztendők óta több színmű • terve é! bennem. Az egyiket verseskomédiának képzelem el, főhő, se alfélé mai Ludas Matyi volna; nagy kézügyességű, fúró-faragó, eszes és vidám fickó, fiatal özvegyek, boldogtalan nők bálványa, megvlgasztalója. Csapodár a természete, vándormadárként hamar odébb száll, de a nők jő szívvel gondolnak vissza rá, mert boldoggá tette őket, szürke életükbe álmokat, színeket hozott. Végül — mert az a világ rendje — a vándormadár szárnyát megnyesi egy fiatal lány és a nyugtalan csavargót magához láncolja. . • A másik témám hőse egy búvármunkájának élő tudós volna, akit a forradalom napján — véletlenül — kint az utcán egy golyó leterít. A sebláztól gyötört emberben felébred a gondolat, hogy túlságosan passzív módon éltele életét - két nő között sem választotta az Igazit — és víziói egy másik életet időznek eléje, melynek útját és célját tudatosan ő maga szabja meg, melyben ő a forradalom egyik mozgatója és a golyó mint aktív harcost éri. Két életnek a szembeállítása volna ez a költői játék, azza! a kicsengéssel, hogy a tudós elvonult ságában is megtette a magáét, embe rül megállta a helyét. Két egymástól merőben eltérő té ma, amiben csak az volna a közös, fiogy blankversben próbálnám a gondolatot formába önteni. De lehet, hogy nem ez a két téma, hanem egy har madik érik meg addigra, míg regényemmel elkészülök. Attól függ, melyik témának alakjai válnak olyan elevenné, hogy bizonyos értelemben ők szólalnak meg helyettem, ők kényszerítenek arra, hogy papírra vessem sorsukat, ahogy megszólalni. és élni akarnak. De ez már az írói munka műhelyéhez tartozik, s erről szívesebben szól az ember, ha már túljutott a munkán. * Bábi Tibor 1

Tavaly rendeztem sajtó alá • Tízezer év árnyékában című verseskötetemet. Ezzel csaknem egyidőben befejeztem Josef Hora válogatott kötelményienek fordítását. Most végeztem el a két könyv hasábkorrektúráját. A versekbe az utóbbi évek tragikus, egyben felszabadító élményeit sűrítettem bele. Bár a legszemélyesebb élményeim, úgy érzem, mégis közösségi élmények. A költészetet egyelőre nem is tudom másképp* elképzelni. Azt hiszem, ennek az egységnek a megvalósítása minden művészet alapvető követelménye. A műfordítás pedig helyzetünkből adódó feladat. Most is fordítok - prózát. Ezt a tevékenységet inkább pihenésnek és tanulmánynak tekintem. Szeretnék magam is prózát írni. A verset becsülöm mégis a legtöbbre; Dlyan ez számomra, mint a hívő számára az imádság. O J'erveaii őszintén szólva nincsenek, csak gondolataim és szándékaim. Ha kimerítettem egy tel•jes élmény- és gondolatkört, azt mondom, befejeztem egy kötetet. A tervezést a könyvkiadóra bízom. Egyelőre odáig jutottam, hogy legújabb verseimnek adtam egy összefoglaló címet, vagy ha úgy tetszik, munkacímet: A forrás éneké-x. Az internacionalizmust akarom megfogalmazni, mely nem politikai program, de létünkből fakadó természetes életérzés. ÜJ SZÖ 8 * 1964. február 1.