Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-11 / 11. szám, szombat

A SZEGÉNY emberek itt Európában valamikor nagyon szegények lehettek, mert a „mindennapi kenyeret" imádságukba is belefoglalták. Vámbéri Ármin, az Ázsia kutató egy útleírásában azt állítja, hogy az arab ember talán még a csallóközinél is szegényebb, mert ő így imádkozik AIlah-hoz: „a mindennapi vizemet és piláfomat add meg . . ." Arábia sziklás területein és végeláthatatlan sivatagjain a burnuszos arabok elsősorban nem azt kérdik reggel az aszszonytól, lesz-e ma mit enni, hanem • lötyög-e még valamicske víz a bőrtömlőben. Így írt valamikor a múlt században Dunaszerdahely szülöttje, a ma már csak külföldön emlegetett Vámbéri Ármin. Talán azért felejtettük őt el annyira, mert ma már más időket élünk. Kenyérért már nem imádkozunk, mert egyszerűen elmegyünk reggel a péküzletbe és, veszünk, amennyi csak kell, az arabok vízproblémája meg még annyira sem érdekel bennünket. Mi itt Bratislavában, vagy Komáromban, vagy ... vagy minden más valamirevaló kisvárosban és sok falun is egyszerűen megcsavarjuk a vízcsapot és már folyik ís a hideg, vagy meleg víz. Egyszerűen megcsavarjuk a vízcsapot. Ez pedig igen egyszerű ... í..vagy nem is olyan egyszerű? A véletlen nemrégiben összehozott engem egy érdekes foglalkozású emberrel. Bemutatkozott, megmondta, hogy Jozef Tandžik a neve és mindjárt azt is hozzátette: „én vagyok Bratislava vízfelelőse. Ha valahol a kilencedik emeleten nem folyik a csapból a víz, engem szidnak," mondotta. — Nem folyik a víz? Miért nem iolyna, mikor ma már mindenütt van vízvezeték, — kérdeztem őt a beavatatlanok naivságával — Nem olyan egyszerű dolog ám negyedmillió embernek megteremteni a mindennapi vizét. — Igen, Szlovákia fővárosának ma már több mint kétszázötvenezer lakosa van... — Kétszázötvenezer. Mondjuk csak ezt a kerek számot, hogy könnyebben számolhassunk. És ön csak egy személy abból a 250 ezerből. Ha szabad kérdeznem, maga mennyi vizet iszik meg naponta? — Vi-i-zet? Hát... talán két-három decit. A „vízfelelős" megértően ránézett az előttünk álló sörösüvegekre s bólintott. — Mellékesen megjegyzem, ha nem haragszik meg, hogy azért a sörben ís van némi víz. Sőt, néha a borban is... Meg ugyebár, „néha" azért mosakodni is szoktunk. És ahhoz is víz kell. — Egyszóval: mennyivel szorozzam meg akkor azt a 250 ezret? — Talán csőválni fogja a fejét, ha megmondom: Négyszázzal. És ekkor még csak Bratislava egynapi vízfogyasztását kapjuk meg. Literekben. Ez pedig — szinte hihetetlen — napi százmillió liter vizet jelent. Valóban, ezen már az ember fejét csóválja. Mert ha a szeszfogyasztási statisztikát tanulmányozzuk, akkor viszont az derül ki, hogy a bratislavaiak alig isznak vizet. Érdekes... Azután a múzeumba mentünk Mert arra is kíváncsiak lettünk — ha már ennyit számoltunk és tűnődtünk —, hogy régebben, a régi ióvilágban is így volt-e ez. A városi krónika megsárgult pergamenjei között lapozunk. A XVI. században járunk, de ahogy a latinszakos történelemtudós a régi fóliánst olvassa, egyszerre csak ismerős figura tűnik a szemünk elé: — Nini, kiáltunk fel, hiszen ez meg az Április 4-e téren álló Roland lovag szobra. — Az bizony, bólint a történelem szakos „deák". Mégpedig teljes díszben. Úgy, ahogy azt Maximilián császár uralkodása első évében — 1563ban felépítette. Mégpedig a város első nyilvános kútjának díszítésére. Pontosan most van annak négyszáz esztendeje. — Akkor bizonyos tekintetben ezt a kutat a bratislavai vízvezeték ősének is tekinthetjük..? — Ahogy tetszik. Különben nagyon érdekes indítóokből építtette ezt a kutat a császár. Feljegyezték róla, hogy pontosan a császár koronázása pillanatában tűz ütött ki a városban. A már akkor is rendkívül fontos metropolis jő része porrá égett. Az uralkodónak is fülébe jutott, hogy a nép ezt az eseményt rossz jelnek tartja. Elhatározta hát, hogy mintegy Jóvátételül a város lakosságának kutat építtet, hogy az esetleges tűz esetén legyen mivel oltani. A kút létesítése előtt ugyanis minden házba a Kiskárpátok lankáin levő forrásokból hordták az ivóvizet. A város vezetősége látva, hogy milyen hasznos tett a kútépítés, fokozatosan újabb kutakat ásatott. A múlt század közepén már tizenhárom nyilvános kút volt a városban. Az egykorú metszetek gyakori témája volt a kutaknál tereferélő asszonytársaság, vagy a Bratislaváról szóló régi könyvek illusztrátorai nemegyszer a nyilvános kutaknál pihenőt tartó postakocsikat örökítették meg. Évtizedes vita a vízvezeték körül A bratislavai városi tanács először 1368-ban vetette fel: vízvezetéket kellene építeni. Mert a városnak egyrészt nem volt elegendő mennyiségű egészséges ivóvize, de tűzvészek esetén sem tudtak a lakosok kellőképpen védekezni, mert kevés volt a kút. A városi urak csaknem két évtizeden keresztül vitatkoztak a felvetett kérdésen. A régi iratok azt bizonyítják, hogy a tanácsbeliek közül többen is hasznot akartak húzni a vízvezeték építéséből. 1884-ben végre egy drezdai építészt megbíztak a vezeték elkészítésével. A rákövetkező esztendőben — 1885-ben már a vízvezeték egy részét át is adták rendeltetésének. Mai szemmel nézve — mikor a vízvezetékhálózat napi kapacitása 100 ezer köbméter — szinte gyermekiesen kicsinyesnek tűnik a tervezőkkel szemben felállított követelmény: Olyan vízvezetéket építsenek, amely naponta 3000 köbméter vizet is adhat a városnak. Egy téves hiedelem Ha a város negyedmilliónyi lakosának mindegyikétől megkérdeznénk, honnan kerül víz a bratislavai vízvezetékekbe, legalább 240 ezer ember így felelne: „Honnan? Hát csak természetes, hogy a Dunából". Pedig ez távolról sincs így. Igaz, itt hömpölyög az öreg folyó a városon keresztül, a tervezők mégis — és nagyon helyesen — úgy döntöttek, hogy inkább kutakból .szivattyúzzák a vizet, mert ennek több előnye ls van. A mélyre fúrt kutak egész hálózatát építették hát fel a Duna balpartján levő „Sihot" szigetecskén. A város innen kapja a hatalmas mennyiségű vizet. Vastag csöveken keresztül a folyam alatt szívatják át a vizet, hogy mind a Hviezdoslav téren, mind pedig a város legmagasabb pontján — a jó pár száz méterrel magasabban fekvő Zergehegyen ls legyen elég ivóvíz. Miért nem közvetlenül a Dunából szivattyúzzák a vizet, kérdik bizonyára azok, akik eddig a tévhitben éltek. — Elsősorban is egészségügyi okok késztetnek bennünket erre, válaszolt a „vízfelelős". A Duna vizébe rengeteg szennyező anyag kerül. Ennek eltávolítása nagyobb műszaki felkészültséget és nagyobb befektetéseket venne igénybe, mint a kutak hálózatának kiépítése. Alapjában véve így is a Duna vizét issza a város lakossága, de ezt a vizet a talaj a legtökéletesebb műszaki szűrőnél is jobban áttisztítja. , Labirintus a város alatt A Vízművek központjában — a diszpécserszolgálat helyiségeiben — ilyenkor télen nagy a sürgés-forgás. Hogyisne, hiszen ahogy már az imént is bebizonyította a város „vízfelelőse", nem kis dolog negyedmillió ember mindennapi ivóvizéről gondoskodni. És még ha csak ivóvízről kellene gondoskodni! Eláruljuk, hogy a napi 100 millió ^literes adagnak csak a felét használják fel a. háztartások. A másik öt*en százalék a város iparának szükségletét és egyéb célokat szolgál. Szlovákia fővárosa arról híres, hogy itt az ipari termelés jelentős hányada az ország élelmiszerszükségletét elégíti ki. Itt pedig ipari vizet nem szabad felhasználni, csak ivóvizet. A lakosság számához viszonyítva ezért oly nagy Bratislava vízfogyasztása. A több száz tagú karbantartó csoportnak — a mellékvezetékeket ls beleszámítva —ma már négyszáz kilométer hosszúságú vízvezetékről kell gondoskodnia. A vezetékhálózat a város alatt olyan, mint egy labirintus. Csakhogy ebben a labirintusban a Vízművek emberei tökéletesen kiismerik magukat. Tavaly a 25—30 fokos hidegben naponta átlag 13 csőrepedés fordult elő. A vállalatok, vagy a háztartások egy rövid telefonhívására percek alatt a színhelyen teremtek a javitócsoport emberei. Pedig nem irigylésreméltó munka a farkasordító hidegben vassal és hideg vízzel dolgozni! Hányszor csavarjuk meg naponta a vízcsapot? Van, aki tízszer, van aki negyvenszer. És rendszerint — ezt természetesnek vesszük — folyik a hideg vagy meleg víz. A Vízműveknél 600-nál több ember gondoskodik róla, hogy ez így legyen. TÖTH MIHÁLY g|( a milói Vénus párját iiiiiiiiiiiiiiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimimiimiiii A SZOVJET RÉGÉSZETI KUTATÓK TAVALYI MUNKÁLATAINAK GAZDAG EREDMÉNYE • KŐKORSZAKBELI TÖRTÉNELMI EMLÉKEK A KURILI-SZIGETEKEN • AZ AGCA BARLANG TITKA • A TAMANYI APHRODITÉ Abháziában már régóta izgatta a régészek képzeletét egy „szent hely": az Agca barlang. Az öreg abházok, ha arra jár-, nak, kalapot emel nek előtte. Tudós kutatók, hegymá szók segítségé vei nemrégen meg fejtették a nehezen megközelíthető barlang titkát. Kitágították bejáratát és a rejtelmes sötétségbe behatolva egy ősrégi monostor titkos folyosójára bukkantak. A barlang szája i/oltaképpen titkos kijárat volt. i A barlang sziklafalán a fáklyák és zseblámpák fényében kőbe vésett emberi kéz körvonalai bontakoztak ki. Talán titkos üregre, álcázott csapdára, vagy valamilyen vészkijáratra akarták felhívni a figyelmet az egykori barlanglakők? A kaukázusi háborúk idején barlanglakó szerzetesek ugyanis útvesztőbe csálták az utánuk törő ellen- A tamanyi séget. Más érdekes rajzokat is felfedeztek a barlang falán. Volt ott sajátos kidolgozású kereszt, kunyhó, nyíl, íj, állati figurák, melyeket alkotójuk körökbe foglalt. Egy ismeretlen feliratról megállapították, hogy a VIII. században használt ógrúz, aszantavruli ábécé betűivel írták, és bizonyos figyelmeztetést jelent. A barlang titkára akkor derült fény, amikor a rajzok vizsgálata közben megállapították, hogy nem egy időben keletkeztek. Ezt az egymásra rakódott agyagrétegek árulták el. A barlang őslakói 30—25 ezer évvel ezelőtt, a paleolit korszakban kezdetleges hajlékaikat, a . későbbi, neolit korszakban élő utódaik pedig vadászfegyvereiket, élményeiket, kedvelt állataikat örökítették meg. Ezután jöttek a „szent" barlanglakók, pogány papok és keresztény szerzetesek, akiktől a rituális motívumok származnak. Paleolit petroglifa lturup szigeten A Kurili-szigeteken munkálkodó geológusok sem mindennapi felfedezéssel büszkélkedhetnek. Egy kialudt tűzhányó sziklafalán méteres nagyságú rajzot találtak. Kitől szármažhat? Talán az őslakóktól? A kiszállt régészeti expedíció további rajzokat és vagy húsz kövön különös írásjeleket fedezett fel. Nagy részük a római IV. és V. számjegyekre, mértani idomokra stb. hasonlít. Kurlli őslakói az ajnók voltak, akikről a legtöbb tudós azt állította, hogy nem tudtak írni. Csak dr. Karilov bizonygatta, hogy igenis saját ábécéjük vol. Később egy pigmeus törzs lakói, a tomcsik lakták a szigetet. Ok hagyták volna kézjegyüket a sziklákon? A titkot még kutatják. Annyi bi" zományos, hogy a kvarcbaltával és neolit vésővel készült rajzok a kőkorszakból származnak. A talány | akkor oldódik meg, ha több írásjelet találnak [a képíráshoz hasonlítanak). Ekkor majd elektronikus számítógépek segítségével megfejhetik értelmüket mint annak idején a maják kódexét. Aphrodité a romok közt A szovjet régé, , , szek legnagyobb Aphrodité sikere mégis a tamanyi Aphrodité megtalálása a Fekete-tenger partvidékén. A krími Feodoszija közelében, az antik Kefe város, egykori görög település helyén bukkantak rá ősi templom romjai közt. Feje hiányzik. Lehet, hogy egy ókori barbár kardcsapással levágta a szerelem istennőjének fejét. A tamanyi Aphrodité és a milói között kétségtelenül van különbség, bár nagyon hasonlítanak egymásra. Sok

1 szovjet tudós azt állítja, hogy egy időben, azaz időszámításunk előtt a II. vagy az I. században születtek. Az Aphrodité szobor mellett valamelyik boszporuszi királynő márványfejét is megtalálták. A leletek között van egy másik szobor talapzata a / boszporuszi uralkodó ajánlásával. A lakkozott edénydarabokon megmaradt alkotójuk monogramja: AF. A becses műtárgyakat a moszkvai Történelmi Múzeumban helyezik el. Most már az a kérdés, kik éltek itt, kiktől származnak az értékes műalkotások. Az ókori földrajztudós, Sztrabón szerint a szkíták (szittyák) szomszédai, a szindek lakták e földet. A vitéz nép a fegyverforgatás mellett a művészetet is kedvelte. A szobrászatot a közeli görög település mestereitől tanulta. Viszont barbárságra vall az, hogy az öböl mentén olyan régi erőd maradványaira bukkantak, melynek falai közé becses szobrokat ékeltek úgy, hogy védjék a harcosokat az ostromlók lövedékeitől. Ki tehette ezt? Feldolgozta: L. L. A NAP SZÍNE ÉS IZE A Roland kút — városunk legrégibb kútja (Barsi Imre felvétele) Hogy van az, hogy némely csemegét csakis egy bizonyos helyen tudják a legjobban elkészíteni? Hogyan lehetséges az, hogy a legjobb pezsgőt csakis a francia Champagne-i szőlőből lehet gyártani, holott másutt is terem kitűnő, pezsgőkészítésre alkalmas szőlő, miért éppen Budapesten füstölik a legfinomabb magyar szalámit s miért Valašskóból szállítjuk az öt világrészbe a legfinomabb szilvapálinkát? Miben rejlik mondjuk a vizovicei „genius loci"? Fő a nyugalom Ezt a Svejk-ízű mondatot ugyan ltjába keresnénk a négykötetes Hašekregényben, éppúgy nem találnánk, mint ValaÉsko területén bármely irodában, önkiszolgálóban vagy restiben. Talán éppen azért, mert itt tényleg mindenütt nyugalom uralkodik. Senki sem siet, és mégis minden a maga idejében történik, senki sem káromkodik, és mégis elkészül a munka; sőt még az EFSZ fiatal tagjai is mintha nyugodtabban nyargalásznának motorbiciklijükön. Éppen ez a nyugalom az első gyártási titka az itteni világhírű „Jelinek Plum Brandy"-nak. Először a kertész nyugalma szükséges, ki hét éven át várja, amíg az itteni rosszul termő dűlőkön gyümölcsözik a fa. Az itteni szilva ezt minőségével fizeti vissza; mert más szilvából, például a csehországi duránciból igazi Jelínek-szilvóriumot nem lehet égetni. Végre beérik a termés! Nyugodtan ki kell várni a megfelelő időt. Az égetőbe bizonyos fokig túlérett szilvát lehet csak szállítani, melyet még a legcsekélyebb penész sem ért.- A szeszfőzde laboratóriuma a legkisebb hibáért visszautasítja a gyümölcsöt. Ha az ember a Jelínek-szeszfőzdében jár, rádöbben, hogy Diogénesz hordólakása nem is lehetett olyan kényelmetlen; az itteni óriáskádak ugyanis sok esetben nagyobbak, mint némely most épülő lakás szobái. A szilva napokig erjed bennük, ami még a természettől is nyugalmat igényel; az ősznek nem szabad sem hidegnek, sem fülledtnek lennie. Csak miután a laboratóriumi vizsgák végre megmutatják, hogy a szilva már teljesen megérett, kezdődhetik az égetés. És ezzel — a házi utasítások szerint — befejeződne az egész folyamat. Kész a pálinka. Kész, de az íze még túl nyers, az aromája csípős — mint a házi készítésű párlatnak. Egy cseppet sem hasonlít a világhírű Old Gold Jelinek Plum Brandy-re, melynek színe aranyos, mint a jantár, az íze a legfinomabb konyakra emlékeztet; — a szakértők szerint benne van a — „Nap színe és íze"! Ahhoz, hogy ilyenné váljon, újra csak idő kell, és . A százados hagyományok Jan Werich szerint a szilvóriumot az alkimisták találták fel II. Rudolf Idejében, amikor az életelixírt próbálták a ázilvából desztillálással előállítani. Ezért is nevezték el — a nyugtalan szellemek szerint, melyeket közben idéztek — spiritusznak. Vizovicében az ember azt hajlandó elhinni. Az első párlatot egy másik üzemben újra desztillálják. Ma, a villany és a gőz, a műanyagok és a rozsdamentes acél idejében a letűnt idők romantikáját elevenítik fel az itt használt műszerek; oly nagyszerű sárgarézből készültek, akárcsak a kereszteslovagok kardfogantyúi, és a pirosra égetett téglák közt parázsló tűzre épp úgy, mint a régi időkben, közönséges lapáttal rakják a legközönségesebb szenet. Gőzzel természetesen könnyebb lenne desztillálni, s a folyadék is egyenletesebben melegedne fel, de éppen az egyenlőtlen felmelegedés következtében nyeri a desztillátum zamatját, s keletkeznek benne azok az aromatikus anyagok, amelyek megadják a Jelínek-szilvórium sajátságos ízét. A legtöbb azonban a desztilláló és a kóstoló művészetétől függ. Pontosan el kell találniuk a „mag" menynyiségét. Annak a folyadéknak, amely az égetés legelső és utolsó szakaszában csapódik le, ugyanis nem sza-ljjsa (31 $70 4 * 198

4 iani'ár 11.