Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-01 / 01. szám, újév

TÖRÖCSIK MARI Magyar színművésznő MIT VÁROK 1964Szilveszter napján Budapestről küldöm üdvözletemet a brattslavat O j Szó minden kedves olvasó já nak. Ebben a néhány sorban ben ne van magyar müvésztársaim köszöntése is. Olyanoké, akik már mng fordultak az Önök szép országában, s olyanoké is, akik még csak ezután készülődnek az utazásra. jómagam gyakran tártam Csehszlovákiában, mindenhonnan ked ves emlékeket hoztam haza a tarsolyomban. Néhány évvel ezelőtt a Karlovy Vary-i filmfesztiválon, mint a Kölyök szeleburdi fősze replője, találkoztam a csehszlovák közönséggel. Annyi szeretet és figyelmesség vett ott körül, hogy szinte sajnáltam, amikor véget értek a fesztiváli napok. Barangoltam Prága ékszerdoboz szépségű óvárosában, láttam Bratislava új lakónegyedeit, s Igazán kellemes emlékeket őrzök a Devin Hotelből, ahol nagyon kedvesen és barátian gondoskodtak rólam, amikor ott forgattuk a csehszlovák—magyar kooprodukcióban készült Szent Péter esernyôjé t. Alig várom, hogy újra útnak induljak, s azt tervezem: ha lesz télen néhány szabad napom, amikor nincsen a színházban előadás, a filmgyárban forgatás, szeretnék valahol a Tátrában pihenni a férjemmel, Bodrogi Gyulával együtt, aki a budapesti József Attila Színház tagja... Űj esztendő — tarka kendői Így mondja a jókedvű, találó magyar közmondás. Én ebbe a tarka kendőből kötött 1964-es batyuba sok mindent jót kívánok1 Békét elsősorban, egészséget és nyugalmat, boldog órákat és kiegyensúlyozott életet. Kívánom, hogy a filmvásznon, s az életben egyaránt gyakran találkozzunk a csehszlovák közönséggel ml, magyar művészek, s fordítva is, minél több kedves csehszlovák kollégát köszönthessünk a mi szép Budapestünkön' Száz szónak is egy a vége: nagyon boldog új eszendőt kívánok valamennyiüknek VICTOR PERLŐ Neves amerikai közgazdász MM VA'ROK 1964-Ttí Az 1964 es évtől a béke, a nemzeti felszabadulás és a szocializmus erőinek további előretörését várom. Ügy vélem, hogy az ame rikai kongresszusi és elnöki választásokon 1964-ben az emberek sokkal komolyabban foglalnak állást az életbevágó problémákhoz, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Azt is remélem, hogy 1964-ben kedvező lesz az időjárás és a szocialista országok mezőgazdasága fellendül. Legforróbb újévi jókívánataimat küldöm bratislavai barátaimnak. ITALO CALVINO: A

rturo Massolari munkacsoportja éjszaka dolgozott, reggel hatkor fejezte be a munkát Hazáig elég hosszú volt az útja, nyáron kerékpárral, télen és az esős hónapokban villamossal tette meg. Háromnegyed hét és hét között érkezett haza, olykor néhány perccel mielőtt a felesége ébresztőórája csengetett, máskor meg pár perccel később. A két zaj — férje léptei és az ébresztő berregése — Elida tudatában gyakran fedte egymást, s elhatolt mély, súlyos reggeli álmának tudatalattijáig, miközben a párnába fúrta arcát s megpróbálta legalább néhány perccel megnyújtani álmát. Végül kitépte magát az ágyból, hogy félig alva, arcába csüngő hajjal, felvegye a pongyoláját. így jelent meg a konyhában Arturo előtt, aki időközben táskájából az üres edényt, a csajkát, termoszt szedegette ki s rakta a mosogatóba, ö gyújtotta be a rezsót, kávét főzött. Mikor rápillantott, Elida szerette volna ujjaival átfésülni a haját, igyekezett minél Jobban kinyitni a szemét, mintha minden alkalommal szégyellte volna, hogy így jelenik meg előtte: rendetlenül, álmos arccal. Egészen más, ha együtt alszanak: reggel egy időben, egy álomból eszmélve, könnyebben ocsúdik az ember, s egyik sem kerül hátrányba a másikkal szemben. Néha azonban Arturo — kezében a kávéscsészével — hamarább lépett a szobába, hogy felébressze Elidát, éppen mielőtt az ébresztőóra megszólalt volna. Akkor minden olyan magától értetődő volt; az erőfeszítés, amivel álmát leküzdötte, bájt, szelíd, puha bájt vont arcára s nyújtózkodásra emelt karját végül Arturo nyaka köré fonta. Összeölelkeztek. Arturo még nem vetette le esőkabátját, s Elidának elég volt, ha a közelébe jött, megérezte a belőle áradó nedvességet, vagy hideget, s kitalálta, milyen az időjárás, esik, hó hull-e vagy dér van. Mégis megkérdezte: „Milyen az idő odakinn?", Arturo pedig gunyoros hangon, suttogva sorolta ügyes-bajos dolgait, a legvégén kezdte: a bicikli-úttal, az időjárással, ami előző este óta, mire kijött az üzemből, egészen megváltozott; beszélt a szolgálat nehézségeiről, az osztályon keringő hírekről és így tovább. Abban az órában még hideg volt a lakás, de Elida, libabőrözve nekivetkezett a mosakodásnak. Arturo sietség nélkül követte a fürdőszobába, levette ruháit, s ő is mosakodni kezdett, lassan dörzsölve magáról az üzemből hozott port és olajat. Egy kagyló előtt álltak mindketten, megmegbökték egymást, kivették egymás kezéből a szappant, a fogpasztát, beM P Si m kó Margit: Boldog új évet, Élet! Megérte e másnak? Nem tudom. Van ki átkozza, van aki féli és félelrhében csak félig éli, keri

ng nyekergőn, mint a szélmalom. Van aki óvatos s elsatnyul lába, van aki habzsol, csak inna, enne, a másik öl, mert harcolni gyenge. Őket az Élet mind mellbe vágja. Én dédelgetve hívtam, akartam, nem rettentett meg sem bál, sem robot, vettem a kesztyűt mit felém dobott, dicsérem szóban, tettben, dalban. I Mi célja vélem, azt meg sem kérdem, röpít magasba, taszít a mélybe, s mikor úgy látszik, mindennek vége, a nagy varázsló lehajol értem. Mintha csjjpa medália lenne szívemen ezer mély sebnek nyoma, mit szúrt sok lesben áiló ostoba, a halálnak nem lesz öröme benne. Hogy fog csalódni, ha rám lel majdan s dühvel mustrálja kiszáradt vázam, mert minden kincsem lobogó lázban, szerelmemnek az Életnek adtam. sziélgettek, míg lassacskán elérkeztek a vallomásokig. S néha, amint egymás hátához értek, egy-egy könynyed simogatás után egymáshoz simultak. Elida hirtelen felkiáltott: „Teremtőm, milyen késő van!" és magára kapkodta harisnyatartóját, szoknyáját, sietett, még csak le sem ült. Alaposan végigfésülte haját, hajtűit ajka közé szorítva a kommódon álló tükör felé emelte arcát. Arturo a háta mögé állt, rágyújtott, s úgy állva, cigarettával a szájában, nézte-nézte feleségét. Mintha folyton szégyenkezett volna egy kicsit, hogy úgy áll ott, tétlenül. Elida elkészült, a folyosón bebújt kabátjába, sietve megcsókolták egymást, kinyitotta az ajtót s Arturo hallotta, mint rohan lefelé a lépcsőn. Egyedül maradt. Hallgatta Elida sarkának kopogását, s mikor már elhaltak a léptek, gondolatban továbbkísérte, át az udvaron, a kapun, a járdán, egészen a villamosmegállóig. A villamost már jól hallotta: csikorgott, megállott, s valahányszor valaki felszállt rá, lépcsője odaütődött. „Megvan. Elértei" — mondta magában, és látta a munkások és munkásnők tömegében fogózkodó feleségét a „tizenegyesen", mely mindennap az üzembe vitte. Elnyomta cigarettáját, lehúzta a redőnyöket, elsötétítette a szobát s bebújt az ágyba. Az ágy úgy maradt, ahogy Elida felkeléskor hagyta: Arturo részén azonban majdnem érintetlen volt: mintha valaki újravetette volna. Odafeküdt, kényelmesen elhelyezkedett, de csakhamar átnyújtotta egyik lábát a még meleg helyre, majd a másikat is, aztán, apránként, áthúzódott Elida helyére, a mélyedésbe amely még őrizte testének formáit. Befészkelte fejét a párnába, Elida testének illatába, és elaludt. Mikor Elida este hazajött, Arturo ide-oda járkált a lakásban: tüzet gyújtott, valamit odatett főni. A vacsora előtti néhány órában tett-vett, amit tudott: megigazította az ágyat, sepregetett, beáztatta a szennyes ruhát. Elida, mint rendesen, azt mondja majd, hogy felületesen dolgozott, s meg kell adni, ő nem erőltette meg magát túlságosan; minden, amit tett, mintha Elida várásának szertartásához tartozott volna, akárha elébe ment volna, bár nem mozdult ki a lakásból; közben kint meggyúltak a villanyok és Elida a hullámzó tömegben egyik üzletből a másikba ment a külvárosban, ahol az asszonyok nagy része este végzi bevásárlásait. Végre megkoppantak sarkal a lépcsőn, egészen mástónt, mint reggel elmenetelekor, csoszogó, nehéz lépésekkel jött felfelé, fáradtan a napi munkától, nehezen cipelve a bevásárolt dolgokat. Arturo elébe ment a lépcsőkig, kivette kezéből a hálót, beszélgetve léptek be. Elida levetette magát egy székre a konyhában, még a kabátját sem húzta le, közben Arturo kiürítette a hálót. Aztán megszólalt Elida: „ Lássunk hozzá!" Felállt, levetette kabátját, háziruhájába bújt. Főzni kezdett: kettejük vacsoráját, ételt Arturonak az üzembe az éjjeli egyórás szünetre, magának másnapra tízórait és valamit Arturónak, amit délután ébredéskor eszik meg. Dolgozgatott, tett-vett, majd leült egy percre a szalmafonatú székre, s elsorolta Arturónak, mit kell még elvégeznie. Arturo meg éppen akkortájt élénkült meg, sürgött-forgott, itt is ott is talált valami munkát magának, de mindent nagyon szórakozottan, másfelé járó gondolatokkal végzett. Ilyen pillanatokban néha még össze is zördültek, kemény szavakat mondtak egymásnak. Elida azt szerette volna, hogy Arturo kitartóbban, nagyobb lendülettel dolgozzék, vagy többet foglalkozzék vele, legyen megértőbb, bátorítsa, ö azonban az első percek lelkesedése után figyelmetlen volt, látszott, gondolatai már nem Itthon, az üzemben járnak, sietnie kellett, indulni. A megterített asztalnál, ahol minden kezük ügyében volt, hogy ne kelljen felállniuk, hirtelen nyugtalanság fogta el őket arra a gondolatra, hogy ilyen keveset lehetnek együtt, alig volt idejük bekanalazni az ételt, s milyen szívesen ültek volna kéz a kézben. És mégis, a kávéig még el se jutottak. Arturo már nyugtalanul forgolódott kerékpárja körül, hogy megnézze, minden rendben van-e. Megölelték egymást. Mintha csak ekkor értette volna meg Arturo, milyen puha és meleg Elida. De már emelte is hátára kerékpárját és szaladt le a lépcsőn. E

lida elmosogatott, végigjárta a házat, fejét csóválgatta Arturo munkája láttán. Arturo közben gyéren világított sötét utcákon taposta a pedált, talán már a gázmérőt is elhagyta. Elida lefekvéshez készülődött, eloltotta a villanyt, lefeküdt helyére s lábát átnyújtotta Arturo részébe, hogy érezze a melegét, de minden alkalommal rájött, saját részén melegebb az ágy. Arturo itt aludt tehát. Kimondhatatlan gyöngédség töltötte el. Fejér Gizella fordítása. Harcban a szalamandrákkal „Valaha rég Egy drága szép Lovag nagy útra szállott, Ment, mendegélt, Száz útra tért, Kereste Eldorádot". (Edgár Allan Poe). ELDORÄDÔT, AZ ÉRTELEM és a szépség eldorádóját kereste a MaléSvatoüovicei orvos jóeszű fia is, amikor a „ha akarom város, ha akarom falu"-szerű hegyvidéki szülővároskájából útrakélt. Innen vitte magával a minden szép és új nagy szeretetét, bölcselkedő elméjét és őseinek paraszti konzervativizmusát, na meg azt a nagy felemásságot, amely egész életén és életművén vörös fonálként húzódik végig, s amely gyakran megakadályozta őt, hogy a dolgok legmélyére is eljusson. Az Öriáshegység tövéből került a prágai egyetem filozófiai karára, ahol az angolszász kultúra és életmód néhány csodálója működött, köztük dr. Eduard Beneš is. Hatásuk alatt írja meg a páratlan felkészültségű diák, — aki nemcsak a görögöket és a latinokat, hanem a klaszikus franciákon, angolokon és németeken kívül tökéletesen ismerte Anatole France-t, Bergsont, Baudelairet, Verlaint, valamint a többi modern francia költőt, no meg Poet, Whitmant és Emersont, — első művét, egy filozófiai értekezletet a gyakorlati élet filozófiájáról, az Amerikában oly divatos pragmatizmusról. így lett aztán Paul Sartre előtt a cseh Karel Čapek, ahogyan ezt Dobossy László egyik tanulmányában találóan megjegyezte, a „világirodalom szinte egyetlen írója, aki pályafutását filozófusként kezdte" Igaz hogy Karel Capelcnek, a művésznek és az embernek egyaránt a gyakorlati élet e filozófiája, no meg a relativitás gyakorlati eltúlzása nem egy esetben ártott. És bizony nagyon sok víznek kellett lefolyni a Moldván, amíg ez a nagy költő és kristálytiszta ember megtudott válni az olyan kétes értékű tételek alkalmazásától, hogy: nincsen jó, de rossz sincsen, nincsen igaz, sem hazugság, hogy végre is alakjai (nem hősei!) a rossznak ellentállni tudó emberekké váljanak, s — hogy időszerűen fejezzem ki magamat, — nem maradtak egy robotgyáros és Esti Kornél erkölcsi összeházasításának torzszülöttei. NEM KÉTSÉGES, HOGY filozófiai nézeteit az új csehszlovák állam létrejötte és ennek mind politikai, mind kulturális orientációja is megszilárdította. Most még jobban hitt Wilsonban és csehszlovákiai híveiben: Masarykban és Benešben, hit az általuk létrehozott kispolgári állam etikai küldetésében. Július Fučík, Bedíich Václavek, F. X. Salda és mások nem ok nélkül vetették a nagy író szemére, hogy a kapitalista társadalmi rendszert istentől számazó örökérvényű rendnek tekinti, ezt kiszolgálja és néhány írásában („Betörők, bírák, bűvészek és társaik") ennek „még rendőrállamai formájában is dicsérője" (B. Vaclavek!). Pedig Karel Čapek nemcsak érzékeny szívű ember volt és nagy író, ki már a „Krakonoš kertje" cimű kötet néhány írásában oroszlán körmeit úgy istenigazában meg is mutatta, hanem élesszemű riporter, is volt — ha őneki ez úgy tetszett. Hiszen Egon Erwin Klsch is megirigyelhette volna tőle azokat a pátoszmentesen, tömör stílusban megírt és halk szóval vádoló riportokat, amelyeket a „Hazai képekben" jelentetett meg „Razziák" cím alatt. Amit és ahogyan Karel Čapek ott a Savlin ház, meg a 251-es számú ház nyomortanyáin sorvadó gyerekhadról ír, az még ma, vagy harminc-negyven év távlatából is megrendíti az olvasót! „Talán egyetlen vadállat sem él Ilyen nyomorúságos odúban, mint ezek az emberek, — írja néma elképedéssel az a Karel Capek, aki viszont Árvá-ban csupán a folklórt látja meg, az árvái falvak töretlen tisztaságú architektúráját. Nem veszi észre a nyomort, a testi és szellemi elmaradottságot, az alkoholizmust, a denaturált szesz hatását és a tömeges kivándorlás okait... Több mint valószínű, hogy Karel Čapeknál mindebben nagy szerepet játszott az a tény is, hogy a péntekesek társaságába tartozott és ezeknek befolyása érvényesült nála, amikor rózsaszínű szemüvegen keresztül nézte a világot a duchcovi, radotíni, kosuti sortűzek idején is. (A péntekesek T. G. Masaryk baráti körét, sőt úgy is mondhatnám agytrösztjét alkotó művészek, politikusok és nemzetgazdászok voltak, akik minden hét péntekén az első csehszlovák köztársasági elnöknél jöttek össze.) ÄM AZ IS IGAZ, hogy Karel Capek még hibáit is hazafias meggyőződésből követte el. Védte a burzsoá köztársaságot minden hibájával, s az is megtörtént, hogy nem a híSfrnat ostorozta, hanem ,a tőkés társadalmi rendszer ellenzőit támadta! Hitt a kapitalista Csehszlovákiában, hitt a masaryki és wilsoni demokrácia erkölcsösségében. Meg volt róla győződve, hogy a hibák egyszer majd valami kompromisszumos alapon rendbejönnek, s jó maga is orvosnak, internistának vallotta magát, s úgy gondolta, hogy egy aszpirinnel, egy angoltapasszal vagy egy borogatással meggyógyítja a tőkés társadalmat rágcsáló rákfenéket. És mivel okos ember volt, meg is állapította a helyes diagnózist, de ahogyan ezt A. Matuska — K. Capek egyik kiváló isŰJ SZÖ C * 1964. január 1.