Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-01 / 01. szám, újév

RIPORT A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGRÓL / ó három évszázaddal ez­előtt itt vert seregeivel tábort a német protestánsok segítségére siető U. Gustáv Adolf svéd király. A harminc­éves háború vérzivataros csa­táiban elfáradt zsoldosai ne­héz vértjüket ledobták, a zsí­ros ürücombokat pirító vígan pattogó tüzek mellé. Fejük fölé hajoltak a tisztást szegé­lyező, sudáran magasba szök­kenő fák susogó lombjai és a szokalanul szelíd, andalító erdei zene az ínycsiklandozó illatra fáradhatatlanul köve­telő gyomrot is elcsitította. A marcona harcosok szemhé­jára ólomsúllyal nehezerett az álom. De ekkor a sűrűben szá­raz gallyak roppantak meg s a tőrvetés ellen éber fülekben riadót dobolt a gyorsan kö­zeledő léptek zaja. A fáradt­ság és az álom a pillanat tö­redéke alatt elillant, fegyver után nyúltak az izmos kezek, s tágra nyílt szemek kutat­ták a tisztás széleit. A bok­rok szétválltak és a zsoldo­sok — ki nyers nevetéssel, ki bősz káromkodással — megnyugodtak. Tán harminc­tagú mezítlábas, toprongyos, csonttáfogyott gyerekserea lépett ki a fák alól. Szemük­ben a félelem és az emberte­len éhség villózott. Már nem látták a katonákat, csak a füstöt kígyózó zsarátnokot, táguló orrcimpával szívták be a mennyel illatot, amelyet a nyársra húzott, sistergő, ser­cegő valami árasztott. A ne­vét rég elfeledték, vagy ta­lán nem ts ismerték, csak tud­ták, hogy az a valami ehető és összeaszott ajkukról egyet­len szó perdült le szárazon koppanva: Brot... Kenyér. Könyörgés és követelés. A hamlncéves háború dúlta akkoriban Európa és különö­sen Németország földjét. Ár­va és elhagyott gyerekek tíz­ezret járták az országot, nem tudták, miért futottak erre az elvadult sorsra, de azt már í€ö m igs Is ei ti© megtanulták: élni csak úgy lehet, ha a hadak nyomába szegődnek és kivárják az elébük szórt morzsát. Mert akkoriban csak a paraszt utolsó véka gabonáját elrek­viráló, árván bégető birkáját elhajtó katonáknak volt mit enniük. Königsheidenek nevezte el a nép ezt az erdős, bokros, tisztásos, szemet gyönyörköd­tető kis zugot. S ma a szo­cializmust építő Német Demo­kratikus Köztársaság szívé­nek, Berlinnek peremén, a Friedrichstrassetől az S-Bahn­nal alig huszonöt perc alatt elérhető Schöneiveideben, ez a nép, amely következetesen leszámolt nemcsak a kirá­lyokkal, a császárokkal és a fejedelmekkel, hanem a dik­tátorokkal is — változatlanul Királyrétnek nevezi. Gustáv Adolf kimagasló uralkodó volt és korának leg­nagyobb hadvezére. S én mégis azt hiszem, tán nem ts az ő emlékét őrzi az elneve­zés, hanem inkább annak a királyt lakomának, amelyet harminc kiéhezett gyerek csa­pott, amikor a sok mindent megért martalócok kemény szíve is megesett rajtuk és odavetették elibük a ropo­gósra sült birka félig lerá­gott csontjait. Aztán mérhetetlenül sok víz folyt le a Spreen, míg ugyanitt. a Köntgshetden megismerkedtem más harminc elhagyott német gyerek sor­sával. A tizenkét hektárnyi park megmaradt, néhány fa még emlékezik a régi törté­netre, a pázsit ts évről-évre kizöldül, de a zsoldos tábor helyén gyermekváros terül el, a königsheidei Kinder­hetm — gyermekotthon. Ki­lenc kétemeletes takaros ház­ban több mint hatszáz gye­rek talált itt otthonra, szere­tő gondoskodásra. Günther R i e s e immár tíz éve, az alapítás pillanatától, igazga­tója ennek a kts birodalom­nak. Végigvezet a szépen be­rendezett szobákon, megmu­tatja az Iskolát, a bölcsődét, az orvosi állomást, a gazdasá­gi épületeket, az éttermet és a konyhát, a fűtőházat és a nagytermet, a játszóteret a kis medencével. „Ezt a nö­vendékek építették — mond­ja büszkén — éppúgy, mint a tornatermet, a nyolcszáz fé­rőhelyes szabadtéri színpadot, a sportpályát és Prieros-ban egy nyári üdülőtelepet". Fá­radhatatlanul beszél a nagy állami gondoskodásról, az el­hagyott gyermekek nevelésé­nek pedagógiai problémáiról, a magyarországi fóti gyermek­várossal fenntartott kapcso­latukról, a fennállásuk tize­dik évfordulóját ünneplő gyermekotthon eredményeiről és a célkitűzéseiről. De engem a hatszáz gyer­meksors közül most elsősor­ban az a harminc érdekel. Előző nap olyan német anyá­val beszéltem, akinek tizen­kilenc hónapos kisfiát ragad­ták el tőle Nyugatra és im­már egy esztendeje hiába mozgat meg a gyerekért min­den követ, a pereskedés egye­lőre eredménytelen. Es most olyan gyerekekkel találkozha­tom, akiktől ez a Berlinben furcsa módon folyó háború­ság a szüleiket ragadta el Nyugatra. Olyan gyerekekről, akiknek szüleit csak a leg­nagyobb jóindulattal nevez­hetjük szülőknek, sőt embe­reknek, De ítéljünk a száraz tények alapján. A Cipperling-családban úgy sorakoztak a gyerekek, mint az orgonasípok. Nyolcan vol­tak, amíg egy szép napon a papa és a mama a legidősebb fiúval együtt otthagyott csa­pot, papot, kulcsra zárta a lakást és átsétált Nyugat­Berlinbe. A rendőrség ezt csak napok múlva tudta meg, amikor a szomszédok felfi­gyeltek a lakásból ktszüremlő füstre. Feltörték az ajtót, el­oltották a gyerekek által ra­kott tüzet és egymás után mentették ki a kiéhezett, síró csöppségeket. Azon az éjjelen a gyermekotthon hat új ne­veltet fogadott be. Valameny­nyit lesoványodva, testükön kiütésékkel, mosdatlanul. /I legidősebb hétéves volt és el­ső szava: Brot. Az alig öt hó­napos legfiatalabb gyereket kabátba csomagolva szállítot­ta a mentőkocsi a kórházba, de segíteni már nem tudtak rajta. S ez csak egy történet a sok közül. Milyen anya lehetett Metd­rothné, aki hatéves Evelynjét kétszer is elhagyta, másod­szor már véglegesen, s aki­ben volt ahhoz is elég kegyet­lenség, hogy írásbelileg le­mondjon gyerekéről? Az ilyen szülők egy részében is utólag felébred a lelkiismeret, leg­alább annyit megtesznek, hogy hébe-hóba levelet írnak gyereküknek, vagy ajándé­kokkal „kedveskednek" a ha­táron túlról. De Metdrothné, éppen úgy, mint az elhanya­golt lakásban talált három­éves Paulus Martina, vagy a hétéves Olaf Kovalh, vagy az egyhónapos korában elha­gyott Müller Mario mamája — nem jelentkezik. Nem tö­rődnek semmivel — csak ön magukkal. Igen, a múltban is nemegyszer előfordult ilyesmi és akkor is a szülőt érzés megcsúfolása volt az Wm:m> VAJON HÁNY ALKATRÉSZE VAN A RÁDIÓNAK? ilyen tett. De többnyire az ínség, a nyomor késztetett erre a lépésre. Most viszont munkája mindenkinek van, éheznie nem kell senkinek. Szabad jobb életet hajhászni ilyen áron? A nyugati csaló­ka csillogásért feláldozni édes gyermeke szemének ra­gyogását? A königsheidei gyermekott­honban azonban nem huny ki a gyermekszemekből az öröm fénye. A szülői szeretetet az oktatók és a nevelők népes gárdája igyekszik pótolni. Nem könnyű feladat, különö­sen, ha már nagyobbacska volt a gyerek, amikor ideke­rült és tragédiájából fel tu­dott mérni valamit. De meg­van itt mindenük, ellátásukra az állam évente és fejenként 4300 márkát fordít, tanulnak, művelődnek, dolgoznak és szórakoznak, néha meghívást kapnak családi környezetbe, fejlődnek és az idő ís gyógyít. Az élet megy tovább, egyszer felnőnek, saját lábukra áll­nak. Egyesek talán nem is fogják tudni, hogy apjuk, anyjuk koloncot látott ben­nük és az egyéni szabadsá­got felelőtlenséggé torzító módon gondtalanul kilépett a „szabad világ" felé. Ebben a városban még egy­két évvel ezelőtt furcsa, lep­lezett háborúság szakíthatta el a legerősebb kötelékeket. A gyerekek, mire felnőnek, nem tudják ezt majd megér­teni. Hogy ts érthetné ezt meg a fekete hajú, nagy sze­mű Carmen, akt éppen most tízéves és életének ezt az el­ső évtizedét ebben a gyer­mekotthonban töltötte el? Ho­gyan értheti meg ezt a nyolc­éves szőke és kék szemű An­gelika Romanenko, aki kitö­rő örömmel fut felénk, mert Gunther Riese a gyermekvá­ros hatszáz neveltje szemé­ben a „Vater", a papa... Hogyan tudnák megérteni, mikor ez olyan nehéz szá­munkra is? Csak azt érez­zük fokozottan, hogy minden háborúságnak egyszer vége kell hogy szakadjon. Legyen már végre béke és az ember legyen az ember, hogy a Königsheiden és másutt már soha többé ne vádoljanak a gyermeksorsok. Nincs is en­nél szebb, gyermek és felnőtt számára érthetőbb kívánság most, háromszázöt évvel a harmincéves háború, tizen­nyolc évvel a második világ­égés után, egy új esztendő, 1964 küszöbén... GÄLY IVÁN 1 KUBAI RIPORT Gépekkel permetezik az El Vaquerlto szövetkezet kukortca­f öld jelt Havanna tartomány délkeleti részében, ahol egykor Battsla diktátor állami tisztviselői üdültek jényüzö szállodákban, mialatt a környék népe a legelképesztőbb nyomorban tengödött. Nagy nekilendülés A Havannai-öbUI bal partján, Guanabacoa vidékén alacsnny öreg épületek között egy új vállalat épiilettestei emelked­nek. Vanguardla socialista — Szocialista Élcsapat a neve a forradalom győzelme után épült elcktroacél-öntődének Az építő­állványok még nem tűntek el, de a részlegekben már megin­dult a termelés: gépeket gyár­tanak fij építkezésekre, pótal­katrészeket bánya , köziekedé si- és mezőgazdasági berende­zésekbe. Még nlnns kétéves, de már több mint száz (ajta alkat­rész gyártását honosította meg, pont azokét, amelyben oly nagy hiányt érez az ország. A gyár munkásai nem ren­delkeznek nagy tapasztalatok­kal, de fokozatosan elsajátítják szakmájuk minden csínját-bín­ját. Hónapról hónapra javul a termékek minősége és emelke­dik a munka termelékenysége, havonta újabb gépek indulnak útnak pótalkatrészekkel együtt, Az üzem fejlődésével párhuza­mosan a gyári kollektíva Is Iz­mosodik. Az emberek Az egyik részlegben egy élen­járó brigád versenyzászlaját pillantottuk meg. Beszédbe el­egyedtünk vezetőjével, Flllpe Riopedrével. Jől megtermett, zö­mök férfi. 6 már régen kita­nulta az öntödei szakmát, bri­gádjának tagjai azonban még újoncok. Justiniano Plnha falu­ról jött, Carlos Rodriguez utcai árus, Serilo Rope napszámos, Cldro Crus gyümölcsfelvásárló volt. Különféle emberek talál­koztak a brigádban, de egy vágy fűtötte és egyesitette őket: mun­kájukkal, a szakma mielőbbi el­sajátításával segíteni akarják a forradalmi haladást. Határtalan örömöt éreznek, valahányszor egy új gép újabb láthatárokat nyit meg az emberek előtt. Százával dolgoznak Itt ilyen emberek. Emilio Caturla Quln­cosa, az egykori teherhordó ma élenjáró brigádot vezet, mely szintén elnyerte a versenyzász­lót. Roberto Castro Alvares gyárigazgató is egyszerű mun­kásból küzdötte fel magát a vállalat élére. Olvasztár volt a szomszéd öntödében és a for­radalom győzelme után bízták meg a gyár vezetésével. Ha esu nép magának dolgozik A csendes öböl partján fek­szik Oriente tartomány Nlcaro városa. A környező hegyek gaz­dag nlkkBllelöhelyei ide csábí­tották az amerikaiakat, akik dúsítót építettek, de az előké­szített ércet az Egyesült Álla­mokban olvasztották. Monda­nunk sem kell, hogy Kubától bagóért kapták a nyersanyagot. Amikor három évvel ezelőtt államosították a külföldi mono­póliumok vállalatait, az ameri­kai mérnökök és segédjeik el­hagyták az üzemet. Arra szá­mítottak, hogy nélkülük megáll az élet. Elszámították magukat. — Nagyon jól megvagyunk amerikaiak nélkül ls. SSt, még jobb is, hogy elmentek, mert most magunknak dolgozunk, s ez a tudat erőt ad. — mondja Jósé Busón Malcheco, a szárí­tórészleg vezetője, miközben végigkalauzol a vállalaton. Atillában is változik az élet Valamikor a forradalom előtt a földtulajdonosok másfél szá­zaléka a kubai termőföldek majdnem felének ura volt. Vol­tak olyan gazdag földbirtoko­sok, akik 200 hektárt vallhat­tak magukénak, ugyanakkor tömegével voltak a szegények, akiknek még hektárnyi földjük sem volt. Most a föld azoké, akik megművelik. F. Castro kormánya százezer földadományozó levelet adott az egykori nincsteleneknek, zsellé­reknek, bérlőknek. 2 millió 700 ezer hektár termőföldet kaptak a parasztcsaládok az államtól. A nagybirtokok helyén népi gazdaságok alakultak. Santa Clara tartományban megtekintették a Valfredo Pa­jed gazdaságot. Atillo körzeté­ben fekszik, több száz cabnllé­ria területű nagybirtokból léte­sült. Kétszáztíz család él a gaz­daságban, mind egykori nincs­telen. —• Nagy változások történtek életünkben — meséli losé Mar­tlnez Hernandez, az állattenyész­tési farm munkása. — Azelőtt évente 3—4 hónapon át jutot­tam Idénymunkához. Most állan­dóan van munkám. Régen 11— 12 órai munkáért 1,2 pesót fi­zettek. Most nyolc őrát dolgo­zunk és havonta 79 pesöt kere­sünk, s egész évben van mun­kánk. Gyermekeim állami Isko­lában tanulnak. Olcsóbban ju­tunk tejhez és más termékek­hez. Az atillói változások a többi kubai falura Is jellemzőek. Az amerikaiak azelőtt csak a cu­kornád egyoldalú termesztését szorgalmazták, mert érdekeik­nek ez így felelt meg. A föld új gazdái most mér a gyapot, a szójabab termesztését is meg­tanulták, sőt szőlőtermesztéssé! kísérleteznek. Az ország gyapot szükségletének 42 százalékát ha­zai termésből fedezi. Mind több szovjet, csehszlo­vák, lengyel és román gyártmá­nyú gép tűnik fel a kubai föl­deken, lobban szervezik a mun­kát. A kubai mezőgazdaság egy­re szilárdabban rátér a tervsze­rű fejlődés, a gyors haladás út­jára. ALEXEI ULARIONOVICS LĽKOVEC GHANAI RiPORT Beszélő dobok Reggelente ő hívta össze a tanulókat. „Nincs idő, sietni kell, a tudomány nehéz do­log" — pergett beszélő dob H allottak-e már a ghanai ghanai a dzsungelben Ilyen Daku uJí a i ütésére, dobokról? Ha nem, ak- megtaláltalak; ne haragudj Megkértem Dakut, mutassa kor látogassanak el Ide. A rám, azért, hogy kiváglak, meg nekem a csodálatos „hir­ghanai dobok hangja mindé- Ne üss vissza. Tam-tam-okat közlési technikát", nilvé elhallatszik: a főváros csinálunk belőled és te liosz- Két közepes nagyságú do­közepén egy nagy állami szú életű leszel. Minden ki- bot tett az asztalra. Az áruház közelében éppen úgy járó tiszteletet megadunk ne- egyiket, a basszus hangút, megszólal, mint valamilyen ked. férfinak, a máslkat, a vékony elhagyott csendes falucská- Ezután a faluból, valameny- és lágy hangút nőnek neve­ban, vagy a szállodai rádió- nyi nemzedék képviselőiből zlk. A hang minősége a dob készülék hangszórójában. A küldöttség érkezik a fához, szerkezetétől és a bőrtől ghanai dob hangja bejárja a Körültáncolják, borral hintik függ. dzsungelt, a szavannát, szin- meg, tojásokat törnek szét Kitéptem egy lapot a jegy­te összeköti a településeket, rajta Ledöntik, azután újra 2e teimből és megállapodtunk Nem véletlenül hívják a bocsánatért könyörögnek, tíz mondatban í Uetve témá­ghanai dobot beszélő majd szétdarabolják. ban. Daku behívta a kövér dobnak, a bennszülöttek nyel- Kevesen ismerik a dobké- of u rj t gs valamit magyará­vén, tam-tam-nak. Szavakat szítés titkát, melyet csak a zott neki 0furi egy üveg és egész kifejezéseket közöl- mesterek gyermekei örököl- bort vett elő és lelocsolta a hetnek vele. Erről Aburi vá- nek. Ugyanilyen titok marad C] 0ij 0 t _ Ez a kötelező adó rosban győződhettünk meg a dobok kezelése is. a fának és a bőrnek — ie­egy ünnepség alkalmával. Két Ghanában sok nemzetiség o ye zte meg Daku hosszúkás tam-tam dob állott él: ga, nzema, eve, hausza, ö ' ,' , ' egy magaslaton. Éltesebb akan stb. Mindegyik más . ? ak u f f® le n?, el t.® a szarvv é§ u ghanai férfi időnkint hol az nyelven beszél, ám mindnyá- A P™ seöesen US" egyikhez, hol a másikhoz fu- jan értik az akan nyelvet, me- rá,ta k d 0" 1* 1 » tott, s mindig valamilyen új lyet magas és alacsony tónu- ľ a' , z, e m V?!?? L szamú „közleményt" adott le rajtuk' »ai ritmikussá tesznek. A k Ö, zIe m! ny : ..Felhívás minden­Az emberek a tam-tam jelző- ťam-tam-ok is akan nyelven kl h® z' £ al lS assák a hálaadást sére üdvözölték a megjelenő „beszélnek". « >*• or­törzsfőnököket, gyűltek ősz- Megismerkedtem Ofej Edu ",l° k m i" d­sze és mutatták be rituális Daknval, aki művésze a tam- í¥ dt a? unk neked f a- ? me ly~ táncaikat. tam megszólaltatásának, űs- b°\ a ^Lf^-^^n ľ "t Az accrai egyetem mellett erdei faluban született, a "LzüU^k Daku az" akaľnéo központ létesült az afrikai törzsfőnök öreg dobosától les- k™ e k. ^ f kan kultúra tanulmányozásra. Itt te el a tam-tam titkát. 118 l 0§ I* 1®"?. 1.: Ig y _ f oí y„ gyűjtötték össze az or­szágban fellelhető tam­tam típusokat. Külön szo­bában helyezték el a be­szélő dobokat. Szép rend­ben sorakoznak. Elefánt­vagy antilópbőrből készültek, érdekes díszítések találhatók rajtuk. A legnagyobb tam-tam könyvszekrényre hasonlít. Vannak mosógép, vödör vagy hőpalack alakúak is. A dobok ga ritkán lelhető erdőben. Ez tölgyhöz hasonló gosabb és könnyebb. Lassan növekszik, éveken át gyara­podik, míg kolosszális mére­tűvé terebélyesedik. Ha egy fára talál, letérdepel és így könyörög: — Bocsáss meg, fa, hogy A ghanai tam-taindobosok egy nép ünnepélyen tatódott ez a 10. közleményig. Ki tudja, hány évszázada beszél­jél nek az afrikai do­JjÉÍ bok. Hányszor ad­1 tak hírt a falvak­nak háborúról, ül­dözésről, sorscsa­pásokról. Ma is minden reggel megszólal a tam­tam, amikor a rá­dión keresztül köz­li: „Halljad, Gha­na! Oj napok vir­radtak rád!" Most megváltozott a hangja: új építke­zésekről, iskolák­ról, a féltve őrzött szabadságról ad hírt a népnek. D. CSERNYIKOV ÜJ SZÖ 4 * 1964. január 1.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents