Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-25 / 25. szám, szombat

A

z istálló széles bejárata felett fecskepár fészkelt. A tető alatt verebek találtak otthonra. A fészkek fölött két apró ablak nézett a világba. Az ablakban néha kivirágoztak a levendulák, de fentről, az istállóból ezt már nem lehetett látni. A két ablak mögött lakott a néni. Kövér volt, fehér kötényt viselt. Ha belépett az istállóba, az mindig bajt jelentett. Mint egy generális járt a tehenek hosszú sorai között, majd megemelte hófehér köténye csücskét, mutatójával végighúzta néhány békésen kérődző tehén teli hasán. Ezután tört ki a vihar. A néni kiabálni kezdett, rohangászott az istállóban, magasba tartva a köténycsücskét, s mindenkinek mutogatva, milyen piszkosak az állatok. Az ott dolgozó asszonyok ezt természetesen nem szerették. Elvégre — mondották —, az állat mégiscsak állat, nem lehet mindig olyan tiszta, mint a néni köténye.. Csakhogy a néni kiskirályként uralkodott az istállóban, Tehette, mert a majoros felesége volt. Á bácsi ezzel szemben sovány volt, mint a deszka, s a néni árnyékában élt. Szudétanémet volt. Csak akkor lehetett hallani a szavát, amikor leitta magát. Erre minden héten egyszer, vasárnap délután került sor. De a bácsi akkor is csak az állatokhoz beszélt. Vékony lábain dülöngélt az Istállókban, sertésólakban, s közben be nem állt a szája. A lovak közé ment, átölelte az egyik ló nyakát és a fülébe súgta: — Bizony, bizony, neked van a legjobb dolgod a világon. Utána a sertések közé tántorgott, vakargatta az állatok fületövét és mondogatta nekik: — Mégis csak nektek a legjobb a világon. Mindpzt elmondta még a kutyának, macskának, azután lefeküdt. A dunnát a fülére húzta, hogy ne hallja a néni perlekedését, s egy perc múlva már mélyen aludt. A néni csak sóhajtozott, ha ő nem lenne, a bácsit már rég megették volna a tetvek. Mindenki előtt talány volt, hogy ez a két ember miképpen kerülhetett össze. A kocsisok sör melett, az aszszonyok fejés közben sokszor beszélgettek erről. A bácsi második férje a néninek. Az első meghalt tizennégyben a világháborúban. Ma sem tudja, hol esett el. Hivatásos altisztként szolgált a hadseregben, s a néni nem tudja elfelejteni. Tagbaszakadt ember volt. Vasgyúró. Durva és felelőtlen. Ha nem lett volna gyereke tőle, mielőtt összeházasodtak, faképnél hagyj ta volna. Legalábbis ezt állította a t nagyanyó, aki a nénit, még lénykorában, fejszével kergette a ház körül, amiért egy ilyen „gyilkoshoz" akart férjhez menni. Igen ám, csakhogy egyszerre megjött a gyerek, aztán természetesen a lakodalom, utána pedig... nos, hát a háború. A néni férje először egy éremmel látogatott haza, másodszor már két érem díszítete a mellét. A néni keble dagadt a büszkeségtől Nagyanyó közben eltávozott az élők sorából. Harmadszor aztán csak egy cédula érkezett, hírül adva Feldvébl Zimmerman hősi halálát. A háború véget ért, a néni elvette a sovány bácsit, a majorost, hogy annak a „szerencsétlen gyereknek" apja legyen. A néninek azonban volt egy kikötése: első férje egyenruhás, bajszos képmása, a csillagokkal, érmekkel, faágakból készült rámában, felkerült a falra. Nem a konyhában, mert oda emberek járnak és az mindenféle szóbeszédre adhatna okot, hanem a néni belső szobájában. A bácsi oda úgysem jár. Ä

néni addig hízott, mosta a kötényeket és a bácsi gallér nélküli Ingeit, lármázott az istállóban, míg az aranyhajú Trude, a szerelemgyerek egyszerre csak nagylány lett. A néninek nem kellett fejszével a ház körül kergetni őt, bár képes lett volna erre. Trude azonban a néni kedvére való vőlegényt választott. Gustlnak hívták, született német volt. A sörfőzdében kocsiskodott, két hatalmas mén volt gondjaira bízva. A városban mindenki csodálkozott, hogyan nőhettek meg lovak Ilyen nagyra. Gustl hétköznap sapkát és kék kötényt viselt. Ünnepnap zöld kalapot, tiroli ruhát, mellényt hordott, később pedig, amikor a háború előrevetette árnyékát, tükörfényes csizmát. Amikor a néni és Trude körül forgolódva széles mosolygása közben kivillantotta fehér fogait, a néninek mindig nevethetnékje támadt, hogyan vethette szemét az ö szőkehajú copfos lányára a cseh kisebbségi iskola tanítójaj aki a cseh jószágigazgatóval, gazdasági tanácsossal. meg néhány cseh kocsissal és fejőnővel hazafias beszélgetéseket és színházat tartott. A színház és az összejövetelek ellen nem volt a néninek kifogása, sőt szorgalmasan részt vett rajtuk, éppúgy, mint a cseh bálokon, hiszen cseh anya szülte őt is. De Trude nem ilyen ember számára termett. A néni az igazi férfiakat kedvelte. Ha elterjedt a híre annak, hogy az ilyen tiroli kalapos, igazi férfiak összevertek valakit, a bácsi csak morgott az orra alatt és köpött egyet a fogai között. — Ach Schweinerei, alles Schweinereil — Inkább elment a disznók közé, vakargatta hosszú fülüket, s ha ittas volt, beszélt hozzájuk: — Bizony,, mégis csak nektek a legjobb a világon. Az ilyen híreket a néni sem szerette. Ha fülébe jutott valami, vastag, vörös mutatóujjával megfenyegette jövendőbeli vejét: — Gustl, jézusom, Gustl, ha megtudom, hogy maga is, hát vasvillával kergetem ki a házunkból. Gustl ilyenkor ártatlanul mosolygott, csóválta a fejét, hogy ő bizony nem. De a cseh kocsisok meg fejőnők azt állították, hogy csavarog, házon kívül tölti az éjszakát, a lovakhoz is az apja kel fel, nehogy felforduljanak éhen. — Ilyen világot, ilyen világot, —siránkozott a néni. Gustl ezalatt a váK A R E L M I S A Ŕ: A NéŇĹ kredenc üvege mögött akkor már ott fehérlett Trude távirata, melyben Gustl elestéről értesítette őket. A táv irat délelőtt érkezett. — Özvegy lettél hát aranyos kislányom — sóhajtozott a néni. Attól kezdve valahogy elfogyott a szava. A bácsi egy szombat délelőtt a nyitott ajtón keresztül meglátta, hogy a néni a nehéz tölgyfakomőd előtt térdelt és a ruhák között kotorászott. Naf talinszag tölltötte be a há. zat. Amikor a néni észrevette a bácsit, felegyenesedett és olyan arcot vágott, mintha isten tudja miféle közlendője lenne, de csak két szót mondott: — Elmegyek hozzá! A bácsi sokatmondóan bólintott, pedig nem gondolt semmire. A néni döntése mindig megmásíthatatlan volt, a bácsinak, ha legalább a látszatot meg akarta őrizni, nem volt más válaszelvakította. Szemét törölgetve állt fel. De az elébe táruló látványtól felsikoltva rogyott vissza. Előtte, mögötte, jobbra és balra csupa sírhantot látott. Friss sírokat. A föld még meg sem szikkadt rajtuk. És azok a keresztek. Egész erdő volt ott fehér fából készült keresztekből. A sírhalmokon virágcsokrok hervadtak, fehér, kék és piros virágokból kötött csokrok, apróbb és nagyobb virágok, illat nélküli virágok, illatukat elfojtotta a klórmész mindent átható szaga. A néni fronttemetőben töltötte az éjszakát. Lélekszakadva menekült a rémes helyről. A közeli falu felé vette az irányt. — Nem tudom, honnan, de rögtön tudtam, hogy azt a falut látom, amelyben Trude élt, — mesélte később odahaza, s ennél a mondatnál mindig sírva fakadt. — Azt azonban nem gondoltam volna, hogy az a sovány, aranyhajú lány 3 né&f&Ám rosban ténfergett, a tölgyfák alatt, amelyeknek hajlékony ágaival a hozzá hasonló német sihederek és csitrik a zsidó kereskedőket verték. A csehek csakhamar elköltöztek onnan, véget ért a tölgyfabotok idillje. Gustl sebbel-lobbal megházasodott. Trjidet elvitte valahová a Birodalomba, ahol hozzátartozói kis birtokon gazdálkodtak. Egy évvel a háború kitörése után behívták katonának. A Birodalomba indulás teljes csöndben történt. Igaz, a bácsi morgott egy kicsit, az volt a véleménye, hogy a levendulás ablakok mögött, az istállók és sertésólak körül mégiscsak nyugalom honol. Csakhát az ő véleménye nem sokat számított. Tudták róla, hogy látóköre csak a hegyesfülű sertésekig, a kérődző tehenekig és a széles hátú lovakig terjed, amelyek olyan lomhán mozogtak, mint a bácsi. A néni azon a véleményen volt, hogy az asszony a pokolba is kövesse az urát. Trudenek pedig Gustl volt az istene, kívánsága törvényt jelentett számára. A három háborús év alatt a néni kétszeres nagymama lett. A hírre először is, másodszor is elsírta magát. Másodszor kétszeresen zokogott az örömtől, mert a kisebbik lény az ő nevét kapta. Könnyei potyogtak a válaszlevélre, amelyet a bácsi bricskával vitt a postára. Azért ment a bricskával, mert lóheremagot is küldött. Gustl nagynénje halála után Trude lett a gazdasszony a hat hektáros birtokon, amelyen apósával együtt gazdálkodott. A bácsi útközben leitta magát a méregerős pálinkából, amelyet a marhák számára szánt melaszból kotyvasztott. A főnök, a sánta von Biedermann. elszegényedett nemes, aki béna lába miatt nem kellett a hadseregben, sokszor figyelmeztette: — Majoros, meglátja, egyszer megvakul majd a pálinkájától. D

e nem vakult meg tőle sem a majoros, sem a sánta von Biederman, aki, miután a keleti fronton elesett egyetlen fia. bánatát szintén evvel a pálinkával gyógyítgatta. A bácsi akkor nagyon berúgott. Éppen csak ki tudta fogni a lovakat és hozzákötni a jászolhoz. Utána elnyúlt a jászol alatt. Reggel ébredt fel, amikor až álmos kocsis a kezére taposott. Öt óra tájban szorongó szívvel óvakodott haza. Kitervelte, hogy valamelyik tehén borjazásával indokolja elmaradását, tanúról is gondoskodott arra az esetre, ha a néni kételkednék a szavában. De ez egyszer nem volt rá szükség. A nénit borzasan, kisírt szemmel találta az ágyban. A bácsi megkövülten állt az ajtóban. Mi történhetett szegény asszonnyal. Azt egy pillanatig sem tételezte fel, hogy a néni talán az ő elmaradása miatt esett kétségbe. Nem bizony. Amikor leült az ágydeszkára, a 'néni sűrű könnyhullatás közben mondotta el, hogy rémes álma volt. Franzot, első férjét látta egyenruhában. Egy ideig a konyhába^ járkált, a néni ámuldozva nézte, egyszer csak térdre hullott előtte az álombeli alak, ölébe hajtotta a fejét és rettenetesen sírni kezdett. Hangosan. (Pedig az életben sohasem láttam őt könnyezni!) Aztán felemelte a fejét és a homloka közepén ujjnyi lyuk sötétlett. — Az az érzésem — mondta végül a néni —, hogy Gustl elesett a fronton. A bácsi nyugtatta a nénit, már amennyire néhány pálinkafajtára, sörre, takarmányokra, állatbetegségekre és a hozzá beosztott kocsisok neveire kiterjedő gyér szókincsétől tellett Cslttítgatta, nyugtatgatta, de eredménytelenül. A néni zokogott, tűzra kás és kávéfőzés közben is folyton sírdogált, szinte csodálatos volt, hon nan jön belőle az a sok óriási könny csepp. Délután azonban csodák cso dájára elapadtak a könnyei. Pedig a tása, mint bólogatni és mélységesen az unokám, aki az elhagyott tartályhallgatni. Az utazással járó formasá- nál vizet merített. A gokat von Biederman, a sánta jószágigazgató, az elszegényedett nemes intézte. A- néni csupa tartós, elálló dolgokat sütött, főzött a bácsinak, megmutatta neki, hol szokott lenni a kor a v

lj

ág eltűnt előle a néni ölelő zsír, meg a tojás, és általában sok k

a

rj

aj között. * — Aber, Frau, hagyjon békén, nem érek rá! A riadt kismadár hangja elhalt a néni ölelésében. Visszatért a faluba, összecsókolta a kisebbik lányt, a nagyobbik kíséretében megnézte a házat. Később a kicsi sírni kezdett és a nagyobbik hozzáfutott. A néni magára maradt a homályos falusi hálószobában. A hitvesi ágy felett SS egyenruhában Gustl nagyméretű képmása függött. A fénykép színes volt. — Úgy lóg ott, mint valami sírásó. A» néni e szavak után abbahagyta a sírást. Közelebb lépett, mert a nagyított fényképen valamiféle írást vett észre. Odahajolt, úgy betűzte: M

i vagyunk a régi gárda, melyben a vezérnek kedve telik. A néni sokáig állt mozdulatlanul a fénykép előtt. Soha nem árulta el, mire gondolt eközben. Aztán megragadta a ráma alját és megpróbálta a képet leemelni. Első kísérletre ,hem sikerült. Űjból megkísérelte, megint sikertelenül. Errs teljes erővel ráncigálni kezdte az óriási képet, mely azt az embert, ábrázolta, akit a vezér szeretett. Végre sikerült letépnie a falról. Ekkor kinyitotta az ablakot, amely előtt, mint faluhelyen rendszerint, trágyagödör volt és a képet odahajította. Aznap még ebédet és vacsorát főzött. Másnap felöltöztette a gyerekeket, összeszedte a kevéske fehérne... . műt és házaindult. Három hónapig a kövér, tartott az út- N

e

m volt értelme Trude felől érdeklődni. Az emberek bizalhasznos tanáccsal látta el az élettel kapcsolatban. A „szegény kislányok számára" cukorkát vásárolt Michalőik úrnál, az elnémetesedett lengyel üzletesnél, aki uborkát, sót, fűszert, lisztet, petróleumot és más hasonló dolgokat árult. Utána bricskára ült. kislány rátekintett piszkos, boglyos öregasszonyra, illedelmesen megmondta a roatíano

'iTvôľtäk',' főként"pedig"kö"zömnevét, de halaira rémült, mi- bfjseki mert akko

r mindenkinek megvolt a maga gondja, mindenkinek hiányzott valakije. — Itt hozom ezeket a szegény kismadárkákat — mondta késő éjszaka a bácsinak, aki ez alkalommal tényA~ húgom odahaza éhes. Egész leg a tehén ellése miatt jött későn haza. — Már elsirattalak — mondta szomorkásán a bácsi. A néni meglepődve nézte, miként ingadozik hosszú póklábain, milyen piszkos és borostás. éjjel sírt — szabódott a gyermek. ľ'?ľ"

a

l "

1 ľ j , "

L ° k ľ u, ľ^ ™ i í uľ „oo" Á néni csak ekkor tért magához. fag

b

á,állf

na

d

0 LpolS'

á

lmel Je" ^tve indult a házak felé. ütkiben máskülönben a lovak hátát szokta vé- a

a

h°

S

y ° 3 deni a hidegtől. Aztán megrántotta n

a|™

o

a' a

n

G

r°f'

n

U"

e': lHta hn

m a gyeplőt és elkocogott a nénivel az J

U™ ^"Tan^kát valahová s egyáltalán nem háborodott fel azon, állomás teie. elhurcolták. Aztán nagy lövöldözés hogy a bácsi Istállót csinált a lakásR

émes utazás volt. Kezdetben támadt, majd csend lett. Azóta eltelt ból. Reggelig beszélgettek. A kislámég tűrhetően ment minden, két éjszaka és egy nap, de anyuka A vonat egyhangúan zakatolt, nem tért vissza. a néni táplálkozott, kltekin- Biztosan őt is agyonlőtték — mondgetett az ablakon, s közben hangos ja végül a kislány, megjegyzéseket tett a termésre. Az — Azt hittem, megőrülök, nem is igazat megvallva, nagyon gyengének igen voltam akkor észnél — emlegetmutatkozott a termés Utána azonban te a néni. sokkal rosszabbá 'vált az utazás. Városokon haladtak át, amelyek létezéséről a néningk azelőtt fogalma sem volt. Némelyiket összebombázták. Az — Magukra hagytam a kislányokat, futottam egyenest á keresztek felé. Odaérve lerogyott a megbalygatott ablakok vakon meredtek a világba, földre, kimondhatatlan fájdalommal Ügy tűnt, mintha a rémülettől vakul- mélyedtek ujjai az agyagos földbe, tak volna meg, pedig a tűz és a kövér testét a zokogás rázta. légnyomás bánt el velük. A

z egyik lerombolt városban értésére adták a néninek, hogy tovább nem lehet menni. Nehezen értette meg ezt, mert úgy tudta, a vasút azért van, hogy — Trude, Trude, kislányom, kislányom, Trude ... drága ... kislányom ... / Lecsillapodva felemelkedett. Üresnek érezte a fejét. Az egyik kereszten függő sisakon rigó fütyült, mintnyok a néni első szobájában aludtak. A néni reggel fehér kötényt kötött és kávét főzött. A kisebbik lány egy kicsit sírdogált, a bácsi ölébe vette és jókora késsel hosszú forgácsokat hasított puhafából. Két fadarabot keresztbe tett, úgy nézett ki, mint egy nagy X-betű. A felső meg az alsó sarkakra ráerősített még két forgácsot, aztán középre tett egyet. Amikor kész lett, a kislány kezébe adta. Az rögtön játszani kezdett vele, s nyomban elrontotta. Megint a bácsi elébe állt. Szó nélkül a kezébe nyomta a fadarabokat. A bácsi újból megcsinálta a játékszert. A néni figyelte őket és a könnyek végigfolytak az arcán. rajta az ember megözvegyült lányá- ha misem történt volna. Csak a.klórhoz és elárvult unokáihoz utazhassék. mész árulkodott arról, hogy mégiscsak De nem volt más választás, ki kellett történt itt valami. A (L. Cvengrosová rajza.) levandulás ablakok mögött, a fecske és verébfészek, s az 1 istállók meg az ólak felett várták négyen a nagy háború végét. Nem változott semmi. Csak Trude tűnt el nyomtalanul, mintha a világon sem lett volna, és két kislány jelent meg, mintha mindig itt éltek volna. Semmi változás nem történt. Talán csak annyi, hogy a néni visszatérte után lekerült az első szoba faláról a csillagos,* bajuszos, medáliás katona képmása, az első férje fényképe. A néni azt hitte, hogy a bácsi ezt talán észre sem vette. Pedig ki tudja? Lehet, hogy mégis észrevette. De hiszen ez mindegy, vagy talán mégsem? Fordította: GÁL LÄSZLÔ szállni és nehéz testét kiégett terepen, gyanús tekintetek között, utakon és mezei ösvényeken tovább vinni. Ez sem jelentett akadályt. Rosszabb volt azonban, hogy minél közelebb került a célhoz, annál pusztább lett a vidék. — Ha madarak nem lennének — gondolta — olyan lenne itt, mint a sírban. Ez a vidék! Ma már nem érek oda, — mondta, s piszkosan, éhesen leült az erdő szélén. A tájra bágyadt fényt vetett a hold, előtte sápadt és fekete felhők vonultak. Nemsokára teljesen besötétedett, a hold is eltűnt. A néni félni kezdett. Valahol azonban ffe kellett hajtania a fejét. Elindult hát egy terebélyes fa felé, amely vagy hat méterrel állt az erdőtől. Amikor odaért, nagy fekete madarak repültek fel a fa koronájáról. — Életemben soha nem láttam még olyan madarakat. — mondta később, amikor leírta éjjeli szállását. — Nagyok voltak, mint a libák, és teljesen feketék. És mennyien voltak, tán szá zan is. A néni csakhamar elaludt. Átaludta az éjszakát. Reggel a napfény szinte Évzáróra készülnek Diósförgepatonyon, a Csemadok helyi szarvezete évzáró közgyűlésre készül. Az első vezetőségi gyűlésen tizennégy ember volt jelen. Tizennégy ember, akinek komoly gondja, hogy Dióspatony ismét visszakerüljön a kultúra áramkörébe. Mert volt idő, amikor ebben a faluban is éltek az adott lehetőségekkel, bár akkpr még alig volt meg az úgynevezett adott lehetőség. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt nem volt kultúr ház. Nem volt két klub szoba, sem televízió stb De volt egy jó \evfi énekcsoportjuk, színját szó együttesük (állandó), zenekaruk, táncegyüttesük. Ma már van kultúrház (igaz nem korszerű, de van), két klubszobájuk könyvtárszoba és moziterem is. Korunk gyors fejlődésére jellemző azonban, hogyan nyilatkoztak erről a dióspatonyi elvtársak. Ami volt, az volt — mondják. Ha nem volt semmi, talán úgy is jó volt. Első volt a gazdálkodás, a szövet kezet. De ami most van — az már kevés. Az átalakított kultúrház ma már nem» megfelelő. A népnek megnőtt az igé nye, nem jönnek oda és talán Igazuk is van. A moziterem pedig bunker. Csak így röviden. Marad a két szoba és a könyvtár helyisége. Itt már eddig is szépen dolgozik az ifjúsági szervezet... Jó vezető kel). Ez derült ki a beszélgetés folyamán. A tizennégy ember komoly vitája azt bizonyította, hogy valóban elkezdődhet a kulturális munka, ha jó kezekbe kerül a vezetés. És erre is van lehetőség. Van, mert a tanácskozáson ott voltak a tanítók is, akik már eddig Is nagy segítséget nyújtottak az ifjúsági szervezetnek. És nyújtanak majd a Csemadoknak Is. GYURCSÖ ISTVÁN ÚJ SZÖ 8 * 1984. január 25.