Új Szó, 1963. december (16. évfolyam, 331-358.szám)

1963-12-07 / 337. szám, szombat

SZABÖ BÉLÄ: TALALKO ? Az alábbiak megértéséhez szükséges, hogy nagy vonalakban felvázoljam 3 az arany húszkoronás körül lezajlott történteket: Gábor mint elemista reggel bevásárolt a fűszeresnél. A boltban egy asszony fizetett és erszényéből b zsák ocsúba egy arany húszkoronás hullott. Gábor tudja, hogy ki akadt rá, de nem árulhatja el — mert egy közöli rokonárúi volt szú — ezért a gyanú ráhárul. Lakatos igazgató síkrrf száll tanítványáért, a megkerült húszkoronást feleságévei visszacsempészteti az ocsúba. A pénz így visszajut tulajdonosához és Gábor tisztán kerül ki a tolvajlás gyanúja alól. E

zerkilencszázhuszonegyben zajlott le a kőfaragó-mesternél . Stelner Gábor és Lakatos Károly, egykori tanítója közt a találkozás. Lakatos azért járt a kőfaragónál, hogy a háborúban elesett két fia sírján emelt emlékmű megkopott betűit újra aranyoztassa, Steiner Gábor pedig azért kereste fel a mestert, hogy megtárgyalja vele a 1919 május elsején elesett vöröskatonák emlékművének felállítását és költségvetését. Stelner már túl volt a tárgyaláson, amikor öreg, őszhajú tanítója bebicegett. Igen megörült neki, de az öreg nem ismerte fel, hagyta hát, hogy megtárgyalja a mesterrel a dolgát, csak utána köszöntötte. — jó napot Lakatos igazgató úr, hát nem ismer meg? Lakatos * szemüvege mögül rápillantott, majd az Ismert bicegőssel közelebb lépett hozzá. — Hogyne Ismernélek — veregette meg bizalmasan a vállát — te vagy a Gábor — és ráncosodó homlokán látni lehetett, hogy családi neve után kutat emlékezetében. — Igen, én vagyok — válaszolta. — Hallom fiam, hogy nagy kommunista lettél. Igaz, kommunista lettem. — Pedig jól emlékszem milyen vallásos gyerek voltál valamikor. — Hát az lehet, de arról bizonyára nem én tehettem. — Csak nem restelled?... mert kl tudja — folytatta — akkor talán azt is szégyelled, hogy a tanítványom voltál. — Nem szégyellem, igazgató úr. — Akkor meg miért nem látogatsz meg. Igazán megérdemelném... Nagy szomorúság, gyász ért engem, fiam. Bizonyára te is tudod, két fiam hősi halált halt. Gábor hallgatott. — Olyan egyedül maradtam — mondta panaszosan — mintha soha nem lett volna fiam, gyermekem, taInítványom. 1 Az utolsó szót mér nagyon halkan •mondta, mintha kifogyott volna az erőből, a panaszból. Nagyon megviselt volt az egész ember, pislogva nézett lefelé, a bicegés már ott fészkelt tétova, csalódott tekintetében, gondolatmenetében, egész tartásában. — Elhagytak a barátaim — folytatta — és te is, meg sem látogattál. — Ott voltam az udvarban az első nap, amikor megjöttem. És mégsem jöttél be. — Nem, pedig látni szerettem volna, hisz több mint tíz éve hogy nem találkoztunk. — Hát miért nem jöttél? — Féltem — válaszolta habozva, nem tudta elmondja-e neki az Igazi okot. Aztán mégis amellett döntött, hogy elmondja. — Tetszik tudni •— kezdte — régen, még gyerekkoromban, meg akartam látogatni. Tudtam, hogy otthon van, mégis amikor meghúztam. a csengőt és Lakatos néni ajtót nyitott, letagadta magát és az orrom előtt becsapta az ajtót. A

z öreg ránézett, kerekre nyílt, csodálkozó szemmel, aztán egyszerre mintha fény, az emlékezés fénye gyúlt volna meg tekintetében. Hirtelen elmosolyodott, bölcsen, mint régen, fiatal korában ... — Már tudom — mondta és karon fogta. — Bicegve az ablak felé vitte, ahol zavartalanul beszélgethettek és ahonnan a református temetőre nyílt kilátás — akkor az arany húszkoronás miatt volt bajod. Emlékszel rá?.. — Soha el nem felejtem. — Na látod, én se... bizonyára emlékszel hát arra is, hogy a feleségem segített akkor rendbe hozni azt a szerencsétlen bolondságot. — Emlékszem — válaszolta Gábor csendesen és megborzongott a szégyentől és mindattól, ami ezzel kapcsolatban eszébe jutott. — Nos — folytatta élénken — az történt aztán, hogy feleségemnek eljárt a szája, elmondta a dolgot egy barátnőjének, az meg persze visszamondta a vénasszonynak... Hogy»ís hívták?... az aki téged lopással vádolt. — Eleknének. — Persze Elekné... Hogy az ember milyen feledékeny már. De nem csoda, azóta sem láttam. Kidobtam. Pedig hát én ezt sosem tettem, de vele meg kellett tennem. Egy napon eljött, nem is jött, hanem betört hozzám és kérdőre vont, igaz-e, hogy a feleségem csempészte az ocsúba az arany húszkoronást. Elképzelheted, mit éreztem én akkor. Felháborodásomban tágra nyitottam az ajtót és kidobtam. Utána persze a feleségem kidobott téged, mert sejtheted, hogy a feleségem Is megkapta a magáét. Hát így történhetett. Gábor most már megértette a rejtélyt, hallgatott, nyomorúságos gyerekkora újra feltárult előtte és Itt volt a megrokkant tanú is, aki sok nehézségen átsegítette. A történet felevenítése Lakatost is kilendítette valahogy bánatából. Még mindig á karját szorongatta. — Nagyon örülök Gábor, hogy találkoztam veled. — Én is, igazgató úr — válaszolta meghatottan és egy kicsit valóban úgy érezte, mintha az apjával találkozott volna. — Elkísérsz a temetőbe, nézd néhány lépésnyire van ide. Legalább megmutatom gyermekeim sírját,, mert egy sírban fekszik mindkét fiam. Gábor ment, velük tartott a kőfaragó mester is, ecsetet vitt magával és egy pléhedényben arany festéket. Lassan mentek, a mester előre sietett. Szép nyári alkonyat volt, a nap lebukóban vöröses fénysugarakkal búcsúzott a temetőtől, a rózsák és szegfűk pompázatos színekben ragyogtak. Ügy néztek kí, mintha ünnepi ruhába öltöztek volna, a dongók, méhek még szakadatlanul dongtak, zümmögtek. Lakatos botjára támaszkodva, bicegve, de otthonosan, mint aki Itt a temetőben már minden zúgot ismer, a sírhoz vezette. Ott megállt, oly mélyet lélegzett, hogy sóhajtáshoz hasonlított. — Naponta járok Ide. — kezdte — Tudod ők már nem látogathatnak meg engem, -hát én látogatom meg őket. Újra és újra elolvasom a sírfeliratot, naponta- javítom, naponta kiegészítem azzal a fájdalommal, amely újra és újra megújul bennem. Azt hiszem én már csak ennek a fájdalomnak élek. Olvasd Gábor... olvasd, — ismételte mintegy sürgetve — hisz én tanítottalak írni-olvasni. ^pábor szíve összeszorult az öreg reszkető hangjától és a maga tehetetlenségétől. Vajon mit is mondjon az öregnek, mivel vigasztalhatná? ... Elhomályosodó tekintettel olvasta a szöveget. Fenn, a sírkő homlokzatán nagy betűkkel kezdődött a szöveg. A mester fürge ujjaival újra bearanyozta a nagy betűket, melyek a lenyugvó nap vöröses sugaraitól szinte izzottak. Steiner Gábor restelte elérzékenyülését, de tanítója sorsa mélyen megrendítette. A fájdalmas gyermekkor is megrohanta. Látta maga előtt ezt a bicegő embert, ahogy felemelt fővel harcolt mezítlábas tanítványaiért és most ez a sors jutott neki osztályrészül. Ez a sors, ez a felvirágzott, örökzöld borostyánnal befutott sir... Végül mégis lecsillapodott, megnyugodott és miközben a mester aranyozta a betűket, a sírfelirat szövegét olvasta: A HAZAÉRT Lakatos Károly honvéd, főhadnagy III. oszt. Vaskoronakereszt lovagja a III. a kat. érdemkereszt tulajdonosa, Élt 25 évet Hősi halált halt Galíciában a litovicel ütközetben 1915. V. 16-án. Haza vártunk megjöttél büszkék vagyunk rád Magyar tanító fia voltál Jenő a méltó öccs t. v. főhadnagy, a 111. o. k. érd. kereszt stb. tulajdonosa 1893 — Bit 25 évet — 1918. Ami Steiner Gábor figyelmét megragadta és ami az egész szövegből mélyen az emlékezetébe vésődött és ami újra és újra arra kényszerítette, hogy elolvassa, az a következő egyszerű mondat volt: „Magyar tanító fia voltál Jenő". A sírfeliratból ez a néhány szó ugrott ki, külön értelmet nyert és mintha a sírfelirat adatai, felsorolt kitüntetései csak alárendelt szerepet játszottak volna e mondat mellett, úgy tetszett, hogy a sírkő homlokzatán aranyló nagy betűk meginganak, fentről megindulnak lefelé, utánuk a Vaskoronakereszt és az érdemkeresztek betűi kopottan és aranyozottan keringeni kezdenek körülötte... aztán lassan elhullanak mind, csak a mondat marad meg, a mondat, a rokkant öreggel, aki botjára támaszkodik és elhomályosult tekintettel néz maga elé. Steiner Gábort a részvét sokáig fogva tartotta. Nem tudott szólni, nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy tanítója kisebbik fiát jobban szerette idősebb, elsőszülött fiánál... Csak később jött rá tévedésére. Rájött, hogy Károly halála után tanítója minden reménye, vigasza élő gyermeke köré fonódott, a második, a kisebbik foglalta él életében az elsőszülött helyét. Szíve minden dobbanásával várta tőle a híreket, közben tanított, az iskolában hazaszeretetre nevelte a kis nebulókat és ekkor, ki tudja, talán éppen tanítás közben kapta meg az űjabb hírt és tragikus fájdalma robbantotta ki ezt a mondatot, amely oly megrázó, mintha kisebbik fia mellett önmagát ls elhantolta volna. H

irtelen maga előtt látta a két fiút, jól öltözött gyerekek, mindketten épek voltak, mindkettő művelt és tanult volt, az idősebbet sétálni is látta a Nádor utcán egy szép szőke urilánnyal, mentek szépen, egymás mellett... És most?... — Érted te ezt Gábor? — szólalt meg ekkor a tanítója. — Értem — bólintott rá komolyan. — Nem érted — tiltakozott reszkető kézmozdulattal — nem is értheted. — folytatta — Nem gyakran az a benyomásom, hogy a sírfelirat szövege még Jenő fiam hőst halála előtt, azokon az álmatlan éjszakákon készült el, amikor félelemmel és rettegéssel viaskodtam. Én akkor gyávának, kishitűnek tartottam magam. Nem kerestem összeköttetéseket, hogy második fiamat felmentsék, állandóan arra gondoltam, hogy ilyesmi magyar tanítóhoz .nem méltó. Ezért mondom, a sírfelirat már kész volt A kőfaragó abbahagyta a betűk aranyozását, felállt, aranyport szórt a bögrébe, majd az ecsettel kavargatva megindultan így szólt: — Nincs igaza, Igazgató űr. Tanítványa voltam én ís, mint sokan itt Komáromban. Tudom, hogy mindig nyíltságra, becsületes magatartásra tanított bennünket. Tudom, hogy érettünk, szegényekért mindig becsületesen síkra szállt. Hiába tesz hát magának szemrehányást, tudom, mint magyar tanító, fiaiért semmit sem tehetett. Az öreg sápadt, reszkető kezével végigsimított homlokán. — Hiába vigasztalsz fiam, hiába mondod, hogy nem tehettem érettük semmit — válaszolta megingathatatlan keménységgel, mint aki ezen a kérdésen sokat töprengett. — Ha meggondolom, hogy Franciaországban vagy Angliában hasonló szövegű sírkövek díszítik a temetőket, rájövök tragikus tévedésemre. — Mégis — szólt közbe Steiner Gábor — ha ennek a háborúnak, ennek a vérontásnak és a sok — sok áldozatnak értelme volt, akkor azért volt, mert megszületett a nagy forradalom, megszületett szomszédságunkban a Szovjetunió, az új társadalmi rend... Arra gondolt, megmagyarázza még, hogy az ilyen tragikus tévedés szülője csak az imperialista háború lehet, amely egymás ellen uszítja a népeket, de nem jutott hozzá, mert az öreg félbeszakította. — Ugyan hagyd — intette le — ti kommunisták még az isteni gondviselés iránti hitemtől is meg akartok fosztani. ' — Az igaz — válaszolta higgadtan — helyette azonban az ember iránti gondviselést valljuk. Ez a mi eljövendő társadalmunk kötelessége lesz. Ezért harcolunk, ezért harcolok én is... És ha jól meggondolom — folytatta lassan, megfontoltan — a harc módszereit és a makacs kitartást, hogyan kell meggyőződésünkért síkra szállni, azt magától tanultam, igazgató úr. Lakatos elmosolyodott. Oldalt fordult és kissé lehajtotta a fejét, mintha szégyellte volna, hogy itt, hősi halált halt fiai sírja előtt még örülni, még mosolyogni tud, mégis hálából, mély sóhaj kíséretében szótlanul feléje nyújtotta a kezét. Gábor látható örömmel megszorította. — Hidd el — szólt az öreg megindultan — hűséges tanítványaim kézszorításai tartanak még életben. G

ábor elköszönt, a kőfaragó elégedetten bólintott feléje, örült hogy ez a szomorú találkozás ilyen fordulatot vett. örült, hogy Steiner Gábornak sikerült mosolyt varázsolni öreg tanítójának vigasztalan arcára. |( Részlet az írő Steiner Gábor életével foglalkozó, készülő regényéből.) VIKTOR NYEKRASZOVi VASZJA KOŇAKOV V

aszillj Koňakov, vagy egyszerűen Vaszja, ahogy az ezrednél neveztük, az ötödik század parancsnoka volt. Védelmi arcvonalunknak az a szakasza, amelyért ő felelt, a város fölött uralkodó Mamajev kurgán tövében húzódott. Öt teljes hónapon át ennek a magaslatnak a birtoklásáért dúltak a legelkeseredettebb harcok. Nagyon nehéz szakasz volt a Vaszilij Konakové, tökéletesen lapos, védtelen, s még súlyosbította a helyzetet, hogy meg sem tudtuk közelíteni, környékét golyózápor alatt tartotta az ellenség. Így nappal az ötödik század tulajdonképpen el volt vágva az ezredtől, csak éjszaka lehetett vele kapcsolatot tartani és ellátást biztosítani. Valamit tenni kellett. Koňakov elhatározta, hogy őszszekötő sáncot vág az ötödik század állásaitól a vasúti töltésig. Kis, alig húsz méternyi távolság választotta el őket a töltéstől, de oly erős tűz alatt tartották a német lövészek, hogy nappal teljesen lehetetlen lett volna áthaladni rajta. Ráadásul a decemberi hideg annyira átfagyasztotta a talajt, hogy robbantani kellett. Ennek kapcsán, ezredmérnöki minőségemben ismerkedtem meg közelebbről s barátkoztam később össze Konakovval. Azelőtt csak ritkán találkoztunk, az ezredparancsnokságnál tartott tanácskozásokon, meg a védelmi vonalak éjszakai ellenőrzése során. Koňakov rendszerint hallgatott, legfeljebb egy-egy mondatot vetett közbe, s így semmiféle benyomásom nem alakult ki róla. Egy éjjel megjelent nálam a fedezékben. Vaskos termetével nehezen nyomult be kuckómba. A bejáratnál leguggolt. Barna bőrű, göndör hajú, sűrű sötét szemöldökű fiatalember volt, feketeségének összképében meglepően világított kék szeme. Nem maradt sokáig, elszívott egy cigarettát, kicsit melegedett a kályhánál, végül egy kevés robbanószert kért, mert „az ördög vigye el, ebbe a földbe minden ásó beletört". — Jó, — mondtam. — Küldj egy katonát, majd adok, amennyi kell. •— Katonát? — szája szögletében parányi mosoly jelent meg. — Nincs annyi katonám, hogy küldözgessem őket. Add csak ide, elviszem magam. — Es bekecse alól jókora zsákot húzott elő. Másnap éjszaka újra eljött, aztán az őrmester, majd megint ő. — Na, hogy megy a munka? — kérdeztem. — Mendegél. Csináljuk, bár tudod, a munkaerőnek nem vagyunk éppen bőviben... Munka- és általában minden más erőnek csakugyan „nem voltunk bőviben" akkortájt. Egy-egy zászlóaljunknál húsz-harminc fegyverfogható ha akadt, a többi ezrednél, beszélték, még annyi sem. De azt, hogy ml rejlett Koňakov szavai mögött, mikor a századáról beszélt, csak néhány nap múlva értettem meg. A hadosztályparancsnokságtól jött kapitánnyal elmentem Konakovhoz. Rég nem jártam ott, sok volt a munka az aknamezőkön, más frontszakaszokon, s az ötödik század valahogy mindig kimaradt. Amikor utoljára ott jártam — úgy másfél héttel ezelőtt —, meglehetősen kellemetlen lelkiállapotban futottam át éjjel azon az átkozott húsz méteren, amely az állásokat a vasúti töltéstől elválasztotta, pedig a rákétalobbanások között két-három percnyi sötétségre csak számíthattam. Most a töltéstől, ahol nehéz géppuskák és az ezredágyú állt, nem éppen mély, de teljesen szabályszerűen kiképzett futóárok vezetett egészen az első vonalig. Konakovot ném találtuk a fedezékben. Egy, ki tudja honnan került rozsdás vaságyon, köpenyét fejére húzva, az őrmestere horkolt. A sarokban kagylóval a fülén fiatalka híradós katona görnyedezett. — Hol a századparancsnok? — Ott... — intett ki bizonytalanul valahova. — Hívjam? — Hívd. — Tartsa a kagylót. Nemsokára visszatért Konakovval. — Jó estét, mérnök elvtárs. Eljöttek hozzánk vendégségbe? — Fején át leemelte géppisztolyát, majd megrázta az őrmestert: — Kelj föl, pajtás. Sétálj egy kicsit. Az őrmester értetlenül pislogott, keze fejével megtörölte a száját. — Már ideje? — Ideje, ideje. Dörgöld meg a szemed és indulj. Az őrmester hamar fölvette köpenyét, a falról leemelt egy zsákmányolt golyószórót és kikúszott a fedezékből. En a kapitánnyal a kályha mellé telepedtem. — Nos, mi a helyzet? — kérdezte a kapitány, hogy valamivel elkezdje. Hát, megvagyunk. — Koňakov mint rendesen, csak szája szögletével mosolygott. — Harcolgatunk. — Es sikeresen? — Hogy ts mondjam... Most lecsendesedett a német, de nappal kétszer ídetolta a pofáját. — Es visszaverték? — Amint látja. — KtssS zavartan folytatta: — Csak az emberek miatt vagyunk bajban . r. — Embereknek mindenütt szűkében vannak — felelte rá a szokásos mondatot a kapitány, és elnevette magát. — A mennyiséget minőséggel kell pótolni. Koňakov nem válaszolt. A géppisztolyáért nyúlt. — Végigmegyünk a vonalon? kimentünk. S ekkor derült ki az, amire soha senki sem gondolt volna. Végigjártuk az arcvonal-szakaszt a balszárnytól a jobbszárnyig, láttunk árkokat, egyszemélyes különálló fészkeket, töltényeknek szánt kis fülkékkel, láttuk a mellvédekre fektetett puskákat és gépfegyvereket, két kézi golyószórót a szárnyakon — egyszóval mindazt, ami megfelelt az előírásnak. Csak egyet nem láttunk — katonát. A védelmi szakasz egész vonalán egyetlenegy katonával sem találkoztunk — az őrmesteren kívül, aki nyugodtan, megfontoltan, szemére húzott füles sapkában ment egyik puskától a másikig, egyik gépfegyvertől a másikig, leadott egy-egy sorozatot vagy puskalövést. Csak később, hónapok múlva, miután már befejeződött a volgográdl csata, és mi új támadásra várva pihentünk, gyűjtöttük az erőt Ukrajnában, mesélt nekem Koňakov azokról a napokról, amikor az őrmesterrel ketten egy egész század helgett tartották a védelmi szakaszt. — Mi tagadás, elég nehéz volt! Magam is csodálom, hogy bírtuk idegekkel ... Az összekötő árok robbantásakor még hat katonából állt a század. Egymás után kidőltek. A német naponta háromszor, négyszer támadott — utánpótlás sehol, tégy, amit tusz. Telefonáltam a zászlóaljparancsnokságnak, de mit tehetett?. Katonát nem tudott szülni. Várj, mondta, igérik, hogy rövidesen új erőket vetnek be. Mi várhatunk — én, az őrmester meg az a gyerek, Sziszojev híradós. Sziszojev a telefonnál, ml az őrmesterrel felváltva a vonalon. Lövöldöztünk, bolondítottuk a németeket, hadd higyjék, hogy sokan vagyunk. Támadáskor a géppuskások meg a tüzérek segítettek rajtunk. A töltésen a vagonok alatt két nehéz gépfegyver és egy ágyú állt. Azok dolgoztak... De általában, mondhatni, nem volt valami kellemes. Különösen, ha az őrmester elment a partra, a konyhába. Olyankor lélekegyedül jártam a vonalat, nagy ritkán leadtam egy-egy sorozatot — sokat nem lehetett, a lőszert komoly dolgokra kellett tartani. S közben gondolkoztam: magam vagyok, mint az ujjam, csak Sziszojev ül a fedezékben, a telefonnál, és előttem alig ötven méternyire, a jő ég tudja mennyi német. Most csak mosolyog rajta az ember, de akkor... Mikor az őrmester megjött az ebéddel, bizisten kedvem lett volna összevissza csókolni. Pár nap múlva aztán öt embert küldtek hozzánk, s akkor már semmitől sem féltem. K

oňakov további sorsát nem Ismerem. A háború elválasztott bennünket. A Donyecnél megsebesültem. Később visszatértem az ezredhez, de Konakovot már nem találtam ott. Ö is megsebesült, a hátországba került. Hol van most, nem tudom. De ha rágondolok, erre a nagydarab, nehézkes, félszeg mosolyú emberre, ha eszembe Jut, hogyan nyúlt szótlanul a géppisztolyért válaszképp a kapitány szavaira: „a mennyiséget minőséggel kell pótolni", ha arra gondolok, hogy ez az ember kettesben az őrmesterrel napjában jó néhány támadást vert vissza, s erről csak annyit mondott: „elég nehéz volt" — világos előttem, hogy ilyen embereknek, mint Koňakov, semmiféle ellenség sem félelmetes. Es nálunk sok millió sok-sok millió Koňakov él. SZÁNTÖ IRÉN fordítása Bemutatóra készülnek A gömörhorkaí CSEMADOK csoport színjátszói már több vígjátékot és haladó szellemű színművet mutattak be, sok sikert aratva községükben és a környéken. Most a Szabadság és szerelem e regényes daljátékát tanulják, a bemutatót karácsonyra tervezik. Az eddigi próbákból arra lehet következtetni, hogy ha nem lankad a szereplők szorgalma, ismét siker koronázza fáradozásukat. Nagy segítséget jelent a műkedvelő színjátszóknak, a Járási Népművelési Otthon szakelőadóinak támogatása, akik sok hasznos tanáccsal szolgálnak, mind a színjátszás, mind a táncok betanításában. Príhradský Lajos Gemerská Horka ÜJ SZÖ 6 * 1963. december