Új Szó, 1963. november (16. évfolyam, 301-330.szám)

1963-11-16 / 316. szám, szombat

A Csendes Don, az Emberi sors, a Hazáért harcoltak és más nagysikerű művek szerzője a húszas évek elején írt — itt bemutatott elbeszéléséből — mélységes emberi tragédia tárul az olvasó elé. A forradalom okozta sorsfordulatok kérlelhetetlensége, az emberi szívek és lelkek fájdalma és vergődése, bánata és reménykedése — csodálatos formában csendül kl Solohov elbeszéléséből. A

kert alatt, a cserjés bágyadt zöld sörtéje között Iebukóbun van a nap. A sztanyicából a Don, a rév felé tartok. Talpam alatt nedves homok; rothadt szaga van, akár a vízben megduzzadt, rég korhadó fának. Az út cikcakkban kúszik a cserjésben, akár a nyúlcsapás. A nap erőlködve, bíborvörösen lehuppant a városi temető mögött, és nyomban máris galambszürke alkonyat gomolygott a berekben. A komp a kikötőben megkötve áll; a lila víz kotyog az alja alatt; táncolva és oldalt dőlve nyikorog a villában az evezőlapát. A révész a merítőedénnyel koszorálJa a komp behomokosodott fenekét, kl-kiloccsantja a vizet. Felemell fejét, ferde metszésű, sárgás szemével rám tekint és kelletlenül azt dörmögi: — A túlsó oldalra igyekszel? Mingyán indulunk, old el a kötelet! — Csak ketten evezünk át? — Ogyís át kéne mán. Sűrűsödik az éjszaka, vagy jön ember, vagy se. Felgyűrte buggyos nadrágját, megint rám tekintett. — Látom, nem földi vagy, nem idevalósi ... Mi szél fútt erre? — Hazamegyek, katonáéktől. A révész levette sapkáját, egy fejránditással hátracsapta a fekete patinás, csavart kaukázusi ezüsthöz hasonló fürtjeit, rám kacsintott, és kivillantotta kopott fogait. — Aztán hogy? Szabadságra vagy suttyómba? — Leszereltem. Elengedtek egy esztendőt. — No hát akkor... megnyugtató... Az evezőlapátokhoz ültünk. A Don játékosan sodor bennünket a parti erdő elárasztott, fiatal cserjése felé. A komp érdes aljához ridegen dörgölődzik a víz. A révész kék erekkel keresztül-kasul szeldelt, mezítelen lábán kidagadnak az izomtömegek, megkékült talpa tapadva feszül a síkos keresztdeszkához. Keze hosszú, csontos, az ujjai bütykösek. Magas, keskeny vállú, esetlenül evez, belegörnyed, de az evezőlapát engedelmesen vág bele a hullám tarajos hátába, és mélyen felkavarja a vizet. Hallom egyenletes, ütemes lélegzését; kötött gyapjúingéből csípős izzadság, dohánybűz és a víz édeskés szaga árad. Elereszti az evezőt, arccal felém fordul. — Úgy látszik, az erdőbe sodor bennünket! Cudar história, de nincs mit tenni, cimbora! Közepén még sodróbb az ár. A komp megiramodott, makrancosan felfelé rúgott a tatjával, majd oldalt dőlve az erdő felé húzódott. Egy fél óra múlva elárasztott fűzfákba ütköztünk. Az evezőlapátok eltörtek. A villában sértődötten izgett-mozgott a szilánkokra hasadt csonk. A résen szörcsögve csurgott be a víz. Egy fára kapaszkodtunk fel: ott töltjük az éjszakát. A révész egy ágat meglovagolva mellém ült, pöfékelt cseréppipájából, fülelt a vadludak szárnyának suhogására, melyek a fejünk fölött szeldelték a szuroksötétséget — de közben beszélt: — Hazamégy, a családodhoz... Anyád biztosan vár: visszajön a fia, aki eltartja, megenyhíti öregségét, pedig te bizonyára nem is vészed szívedre, hogy ő az anyád, fényes nappal sóvárog érted, éjszakánként meg majd elsorvad, annyit sír-rí... Ilyenek vagytok ti mind, fiúk ... Amíg nincs ivadékotok, tompa a lelketek a szülei szenvedésekkel szemben. Pedig de sokat kell szenvednie mindegyiknek. Némelyik asszony, amikor felhasítja a halat, kifakasztja az epéjét; eszedeszed a hallevest, de Iszonyú keserű. Hát így vagyok én ís: élek-élek, csak hát a legeslegkeserűbbet kell bekanalaznom ... Néha tűr-tűr az ember, és azt mondja: „Hej, élet, élet, mikor fordulsz még rosszabbra?..." M* SOLOHOV: mmmmiiiiimiiimiiimiiiimimiii Ä gyűlésen azt mondtam? — Tisztelt Vének! Mindnyájan tudjátok, hogy nagycsaládú ember vagyok. Hét gyermekem van. Hát ki visel gondot a családomra, ha a fűbe harapok? Én — így meg úgy, de ők csak — nem! Nem voltak tekintettel semmire, nyakon fogtak, és máris vittek a frontra. A hadállás épp ott volt a kertek alatt. Ez húsvétkor történt; bekísérnek a faluba kilenc foglyot, és Danylluska, az én kedves magzatom — köztük van... A téren át a századparancsnokhoz vezették őket. A kozákok kitódultak az utcára. — Agyon kell verni a bitangokat! — ordítozták. — Ha kivezetik őket tem szaladni egy kis utcába, oldalt néztem, és azt láttam, hogy az én Danyiluskámat a földön hengergetik. Az őrmester a torkába szúrta a szuronyt, ő meg csak — hrrr... Lenn, a víz ostromára megreccsentek a komp deszkái, hallani lehetett, ahogy áramlik belé a víz, a fűzfa pe dig megremeg, és elnyújtva megnyikordul. Mikisara megérintette lábával a felágaskodó tatot, és a pipájából sárga szikrazáport verve azt mondta: — Elsüllyed a kompunk, holnap délig a fűzfán keli rostokolnunk. Lám, milyen baleset ért bennünket! Sokáig hallgatott, majd csendesebb hangon, tompán megszólalt: — Engem ezért a dologért törzsőrmesterré léptettek elő ... Sok víz lefolyt azóta a Donon, de A nagycsaládú ember Te nem vagy idevalósi ember, idegen vagy — hát csak fogd fel ésszel: milyen hurokba dugjam a fejem? Van nékem egy lányom: Nataska, az iflén éri meg tizenhetedik tavaszát Azt mondja nekem: — Utálok egy asztalnál magával enni, apám. Ha ránézek a kezére, mingyán eszembe Jut, hogy evvel a kezével ölte meg a bátyáimat, és olyankor még a lelkem is majd kihányom ... Hát nem érti a kis nyavalyás, kik miatt történt minden úgy? Hisz minden ómiattuk, a gyermekek miatt történt! Fiatalon nősültem; nagyon szapora asszonyt adott a sors, nyolc ágrólszakadt csemetét pottyantott a világra, de a kilencedik vesztét okozta. Megszülni ugyan megszülte, de az ötödik napon sírba vitte a láz... Egyedül maradtam, mint a kisujjam, a gyermekek közül meg egyet se vett el az isten, akárhogy kértem is... Iván volt a legidősebb... Hozzám hasonlított, olyan fekete, jóképű. gyerek volt... Szépszál kozák lett belőle, becsületesen dolgozott. A másik fiam négy évvel fiatalabb volt Ivánnál. Ez az anyjára ütött: alacsony, zömök volt, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme meg barna; ő volt nekem a legkedvesebb, őt szerettem a legjobban. Danyilának hívták ... A többi hét — kislány volt meg egészen apró gyerek. Megházasltottam Ivánt ott, a falumban, nemsokára kisgyermekük született. Danyilát is már éppen meg akartam házasítani, de akkor jöttek azok a zűrzavaros idők. Felkelés tört ki a sztanyicánkban a szovjet hatalom ellen! Másnap hozzám szaladt Iván. — Gyerünk, apám — azt mondja — menjünk a vörösökhöz! Krisztus Istenre kérem. Nekünk őket kell pártolnunk, mert ez véghetetlenül igazságos hatalom. Danyila szintén erősen unszolt. Sokáig csábítgattak, de én azt mondtam nekik: »— Én nem tartalak vissza benneteket erővel, mehettek, de én nem megyek sehova sem. Nálam még heten vannak a padokon, és mindegyik száj megköveteli a betevő falatját! Akkor azután el is tűntek a faluból, a sztanyicánk meg felfegyverkezett avval, ami kinek-kinek épp a keze ügyébe akadt, én meg a fehérek kezébe kerültem, és a frontra vittek. a vallatásról, elbánunk vélek istenesen! Én ott állok köztük, reszket a térgyem, de nem mutattam, hogy sajnálom a fiamat, Danyiluskát... Oldalt sandítok, látom, súgnak-búgnak a kozákok, és felém integetnek a fejükkel... Odajön hozzám Arkaska, az őrmester, és azt kérdi: — No mi az, Mikisara, fogod ütni a kommunistákat? — Ütöm én azokat az ilyen meg amolyan gonosztevőket! — No, akkor nesze ez a szurony, és állj a tornácra. — Ideád nekem egy szuronyt, kivicsorítja a fogát: — Szemmel tartunk, Mikisara... Vigyázz, mert baj lesz. A lépcsőre álltam, ás azt gondoltam: „Szent szűzanyám, csak nem fogom megölni a fiamat?" Hallom a századparancsnok kiáltását. Kivezették a foglyokat, legelői az én Danyilámat... Ránéztem, és megfagyott bennem a vér ... A feje akkorára dagadt, mint egy veder, és mintha megnyúzták volna... A vér csomósán ráalvadt, a szőrmés kesztyűjét a fejére szorította, hogy ne csupasz helyet üssenek... A kesztyűt vér itta át, és rászáradt a hajára... A falu felé jövet ís ütötték őket. Támolyogva jön a pitvarban. Rám néz, felém nyújtja a kezét... Mosolyogni akar, de a szeme csupa kék tolt, az egyiket elborította a vér... Ekkor megértettem: ha nem döfök belé, akkor agyonvernek a falubeliek, keserves árván maradnak a kisgyermekek ... Odaért hozzám. — Apám — azt mondja — édesapám, Isten veledl A könnyei lemossák a vért az arcáról, én meg ... nagy nehezen felemelem a kezemet... mintha megmerevedett volna ... A markomban szorongattam a szuronyt. Avval a végével döftem belé, amékkel a puskára tűzik. Ide, erre a helyre döftem, a füle fölébe... Mekkorát jajdult, jajI — eltakarta az arcát a két tenyerével, és leesett a lépcsőről... A kozákok hahotáznak: — Vérbe füröszd őket, Mikisarai Ügy látszik megesett a szíved Danyilkádonl... Üsd-vágd, különben mi csapoljuk meg a véredet! A századparancsnok kijön a tornácra, káromkodik, de a szeme nevet... Ahogy elkezdtük a szuronnyal döfködni, a lelkem megzavarodott. Elkezdéjszakáként még mindmáig is hallomi mintha valaki hörögne, fuldokolna... Akkor, amikor szaladtam, hallottam a Danyiluska hörgését... Hát ez: a lelkiismeret öl meg engem ... Tavaszig tartottuk a frontot a veresek ellen, aztán csatlakozott hozzánk Szekretyov tábornok, a Donon túlra kergettük a vereseket — a szaratovi kormányzóságba. Én nagycsaládú ember vagyok, de semmiféle könnyítést nem adtak a szolgálatban, mert a fiaim a bolsevikok közt voltak. Eljutottunk egészen Balasov városáig — a legidősebb fiamnak — se híre, se hamva. A fene tudja, hogy tudták meg a kozákok, hogy Iván a — Ha sajnálsz, engedj el... Hisz alig éltem még ezen a világon! Az út közepén leborult, háromszor földig hajolt előttem. Erre azt mondom neki: — Menjünk a szakadékokig, fiacskám,, ott szökj meg, én meg a látszat kedvéért utánnad lövök kétszer... És lám csak, milyen az ember ... Kicsi korában egy kedves szót se lehetett kihúzni belőle, most meg odaborult hozzám, C csókolgatta a kezemet... Mentünk vagy két versztét. O is hallgat, én is hailgatok. Odaértünk a szakadékokhoz, ott megállt. — No, apám, búcsuzzunk el! Ha életben maradok, halálomig hálás leszek neked, egy goromba szot se hallasz tőlem... / Megölel, nekem meg majd meghasad a szívem. — Szaladj, kedves fiaml — mondom neki. Elszaladt a szakadékok felé folyton hátranézegetett és integetett. Engedtem vagy húsz ölnyire, aztán levettem a puskámat, letérdeltem, hogy ne reszkessen a kezem, és belelőttem a hátába.... Mikisara sokáig kereste a dohányzacskóját, sokáig csiholta a tüzet a tűzszerszámjával, rágyújtott, és Cuppogva szívta pipáját. A markában vöröslött a tapló, mozogtak arcizmai, és lebocsátott szemhéja alól szúrósan és konokul nézett ferde szemével. — No, hát felugrott, nekiiramodva szaladt vagy nyolc ölet, mind a két kezével a hasához kapkodott, felém fordult. — Apám... miért! — Elesett, és rugdalózni kezdett. Odaszaladtam hozzá, lehajoltam; már felakadt a szeme, és a, száján habzott a vér. Azt hittem, haldoklik, de hirtelen felállt, és megragadja a kezemet az egyik kezével: — De apám, hisz nekem gyermekem, feleségem van ... veresektől átpártolt, és a harminchatodik kozákütegnél szolgál. A falumbeliek megfenyegettek: „Ott fojtjuk bele a síuszt Vanykába, ahun tanáljuk." Elfoglaltunk egy falut, hát ott a harminchatodik üteg ... Megtanálták az én Ivánomat, megkötözték, és a századhoz vezették. Ott kegyetlenül megverték a kozákok, és azt mondták nekem: Kísérd az ezredparancsnokságNaplementa a Latoiica mellell (J. Molnár felvétele) ra! A parancsnokság szállása húsz versztnyire volt attól az orosz falutól. A századparancsnok idead nekem egy papírt, azt mondja — de nem mer a szemembe nézni — Mikisara, itt egy papíros. Kísérd a fiad a parancsnokságra, biztosabb, ha veled megy, az apjától csak nem szökik meg! Akkor megvilágosított az Úristen. Megsejtettem: azért rendelnek éppen engem kísérőül, mert azt gondolják, hogy szabadon eresztem a fiam, osztán majd ót elfogják, éngem meg agyonvernek... Bemegyek abba a házba, ahun Ivánt fogva tartották; azt mondom az őrnek: — Adjátok csak ide azt a foglyot, majd én kísérem a parancsnokságra. — Vigyed — azt mondják — mi nem sajnáljuk. Iván a vállára vetette köpenyét, a kucsmáját meg csak forgatta

rforgatta a kezében, aztán a padra dobta. Kimentünk a kertek alá, a dombra, hallgat, én is hallgatok. Hátranézek, azt akarom látni, nem követnek-e bennünket. Megtettük már a fele utat, elhagytuk a kis kápolnát — de senkit se láttunk, aki követett volna. Ekkor Iván felém fordult, és panaszosan azt mondta: — Apám, a parancsnokságon úgyis agyonlőnek, a halálba kisérsz te engem! Még mindig alszik benned a lelkiismeret? — Nem — mondom — nem, Ványa, nem alszik bennem a lelkiismeret! — Hát nem sajnálsz? — Sajnállak kedves fiam, rettenetesen fáj a szívem. KÔS LAJOS rajza A fejét oldalt ejtette, és megint elesett. Ujjával beszorította a sebet, de ugyan mit használt az... Az ujjain keresztül is csak bugyogott a vér ... Hörögni kezdett, hátra fordult, szigorúan nézett rám, a nyelve meg már alig forgott... Akar mondani valamit, de csak azt hajtogatja: „Ap-apap-apám ...Megeredt a könnyem, és azt mondtam neki: — Fogadd el helyettem, Ványuska, a vértanúk koszorúját. Neked csak feleséged és egy gyermeked van, ds nálam heten feküsznek a padokon. Ha elengdtelek volna, engem megöltek volna a kozákok, a gyermekek meg mehettek volna a vakvilágba koldulni ... Ott feküdt még egy Ideig, aztán meghalt, a kezemet meg a magáéban tartotta... Lehúztam róla a köpenyt meg a cipőt, betakartam az arcát egy kendövei, és visszaindultam a faluba... No hát, ítéld meg magad, jóember! Mennyi bajt kellett már elszenvednem ezekért a gyermekekért, egészen beleőszültem. Megkeresem nekik a betevő falatot, se éjjel, se nappal nem ismerek pihenést, ők meg... például Nataska, a lányom azt mondja: Utálok én, apám, magával egy asztalnál enni!" Hát hogy viselhetem én ezt most el? Lehorgasztotta a fejét, ős súlyos, merev tekintettel nézett rám. Mikisara révész, a háta mögött homályos derengés bodrosodott. A jobb parton, a boglyas topolyák fekete csomója közül vadrucahápogás és egy náthás, álmos kiáltás száll felénk: — Mi-k-t-sa-ra-a! A fenébe ls! Gyere ir.á-ár avval a komp-pa-al! Makai Imre fordítása • MAURICE SINÉ, a híres francia karikaturista, aki szívére vette, hogy legjellegzetesebb alkotásait nem merik közölni a francia lapok, lapot alapított, Siné-massacre címmel. E képeslap évente kétszer jelenik meg. Különben Kubában most adták ki Síné El verdadero cuento del tio Sam (Sam bácsi igaz története) című antiimperialista rajzgyüjteményét. Ezequiel Martinez Estrada argentin író szellemes kísérőszövegeivel. ÖJ SZÖ 6 * 18

M- nuvemiwr 1«.