Új Szó, 1963. november (16. évfolyam, 301-330.szám)

1963-11-30 / 330. szám, szombat

ILLAGOK Látogatás SZABÓ GYULA festőművésznél • •• A TÄGAS SZOBA NAGY sarokab lakán árad, özönlik a novemberi napsugár. Aranyos, derűs fényt áraszt, de már nem hevít, hosszú útján tűzét vesztette. Beragyogja a zsúfolt könyvespolcokat, az apró faszobrocskákat és a falon függő sok-sok olajfestményt. A szobába lépve furcsa, megmagyarázhatatlan szorongás vesz rajtam erőt. Talán csodálat? Megilletődés? Maga sem tudom. Hirtelen döbbenek rá, hogy ez a furcsa érzés nem ismeretlen számomra. Gyermekkoromban akkor töltött el, amikor a vadvirágos rétet jártam. Elnéztem az ezernyi színt, mohón szívtam a bódító illatot. Mennyit töprenglem akkor azon a láthatatlan erőn, amely ugyanannak a virágnak minden évben ugyanazt a szint és illatot kölcsönzi. A szobában is ezernyi szín. A művész ecsetje nyomán olvadnak harmonikus képbe. De micsoda ismeretlen erő mozgatja a művész kezét, aki ecsetvonásaival megfoghatatlan dolgokat — szépséget, bánatot, örömet, kéjt, gyönyört, haragot, szeretetet — varázsol vásznára. Nem tudom, és a felfedezés reménye izgalommal tölt el. Az utóbbi időben a művészet sorozatos viták tárgyát képezi a zártkörű összejöveteleken, nyilvános tanácskozásokon. Napirendi pont a modern művészet. Szenvedélyes eszmecsere folyik művésza« és műbírálók között, de hallatják hangúkat a hozzá nem értő kontárkodók is, akik állásfoglalásukban mulaszthatatlan politikai kiállást látnak. Szabó Gyula csöndes losonci villájában, a főváros és nagyvárosi* örvénylésétől, áramlásaitól távol, önmagával és az egész világgal folytatja szakadatlan vitáját. Nem szótlanul, nem hangtalanul és n«m is kívülállóként szemléli korunk művésze tének lázas útkeresését. Nem lehet semleges szemlélő, amíg a művész fegyverét — az ecsetet, a t«;llat szilárdan markolja. Szokatlan időben, reggel nyolckor lépek dolgozószobájába. Az asztalon egy éppen befejezett vers. A festő versel? Néha — magyarázza, és a liangja ingerültségről árulkodik. Vers, „modern" vers került a kezébe. Mimién sorát más betűtípusból szedték.Hlrtelen lázba jön, felugrik ültéből. Hévvel, szenvedéllyel magyaráz. Ennyi lenne az egész? A művészet lényege leegyszerűsíthető egyszerű dekoratív szerepére? Nemi Es a „nem" ezen a délelőttön még néhányszor elhangzik. Ez a tiltakozása ihlette versírásra. Értelmetlen szótagok képezik a ritmikus verssorokat, csengésük zenei, de nem mondanak semmit. Vagy mégis? ELNÉZEM A MŰVÉSZ REZGŐ, hegyes szakállát. Nyugtalan. Tovább vitázik, érvel, pedig még egyetlen ellenvetésem sem volt. De lefegyverzett, mielőtt megszólalhattam volna. Hirtelen átcsap a festészetre. — A modern művészetről folyik a vita. Absztrakt? Nem absztrakt? Elvégre minden művészet absztrakt. Az egyéni meglátás, a szubjektív átélés és a sajátos kifejezési forma teszi azzá. E nélkül maradna a másolás, a koplrozás... De nem erről van sző. Ha valaki lefest egy kávédarálót, akkor a kritikusok ne találgathassanak, hogy a kép fésülködő nőt, esetleg mást ábrázol-e ... Természetesen a művészet problémái a valóságban sokkal bonyolultabbak. Éveken át uralkodott egy hivatalosan elismert irányzat. Ezentúl minden más megbélyegeztetett. De az élet nem tűr sablonokat, a művészet kitör a mesterségesen megszabott mederből. Amikor új kifejezési formákat keres, akkor sok-sok kérdésre keresi a választ. ÜJ korszakot élünk, új társadalom épül, űrhajók szelik a világmindenséget, az emberi agy funkcióit elektronikus gépek veszik át. Történelmileg rövid időszakban óriási fejlődés szemtanúi vagyunk. Ma döbbenünk rá tíz, tizenöt év előtti hibákra, melyek nélkül már sokkal előbbre lehetnénk. Keressük a hibák okozóit. Tíz év előtt még szent és sérthetetlen nézeteket vetünk el, s minden újat kétséggel fogadunk. Vajon a jelenleg szentnek hitt nézeteinket tíz év múlva nem veti-e el az utánunk következő nemzedék? Szédületes a fejlődés, őrjítő a rohanás ... Az ember elszakadt a földtől és elindult a világmindenség meghódítására. Szabó Gyula nagy grafikai sorozata, az Ecce homo (íme, az ember) közvetlen a háború utáni években készült. Egyik képe e sorozatból az Ad astra (A csillagok felé) folyosója falát díszíti. Hatalmas, erős ember a földgolyón ágaskodik, minden izma megfeszül, és tekintete az aprónak tűnő csillagok világába réved. Nagyszerű jelkép! Az ember a Föld elhagyására készül és a csillagok felé kapaszkodik. Akkor a világűr megismerése tudós és művész esetében egyaránt csupán vágyálom volt. De másfél évtized sem telt el, s valósággá vált. Nem egész két évvel az eriiber első űrrepülése után a nyilvánosság megismerhette Szabó Gyula második nagy, díjnyertes ciklusát — az Ecce vitá-t (íme, az élet). Meggyőző, óriási erejű korkép huszonkét metszetben. Az emberiség túlélte a második világháború bozalmait, amit a művész Atvonulők című rajzában ábrázol nagy kifejező erővel. A háború csak átvonulás. A csatateret holttestek borítják, paripák száguldanak rajtuk keresztül, a fa lombját megtépázta a vihar, erős ágak, zsenge gallyak törtek le a fa testéről, de a törzs és a gyökér megmaradt Az élet folytatódik tovább, a jelkép-fa új rügyet hajt... AZ EMBER EREJÉBE, JÖVÖJÉBE vetett hit mellett tesz tanúságot minden tollvonás. Mégis a Múlt, jelen, jövő című rajza megtorpanást, aggodalmat tükröz. A múltat jélképező fáraóalaknak háttal meztelen férfi áll. Riadtan nézi a magasban száguldó mesterséges holdat. Az ember alkotta, ő bocsátotta földkörüli útjára és egyszeriben megriad tőle. Mi történik az emberi ész alkotásával? Az emberiséget fogja szolgálni, vagy maga az ember használja fel az emberiség pusztítására? Nagy, mindanynyunkat foglalkoztató kérdés. Elég lesz-e az a kis petróleumlámpa, amely Szabó Gyulánál az értelmet jelképezi, hogy gyér fényével átragyogja az emberi agy sejtjeit. Vagy következik a pusztulás? A rajz jövőt ábrázoló mozaikja már az Élet győzelmét érzékelteti. A Napot, pálmaágat tartó érett asszony méhében új élet- új ember fogamzott... A művészt korunk nagy problémái ihletik. Velük él, velük küzdődik és az élet kuszált jelenségeiből próbálja kibogozni a választ azokra a kérdésekre, melyeket maga az élet állít korunk elé. Említett díjnyertes clklu* V. Gavrilov: Derűs nap. sa mintegy összegezett önvallomás. A címlapon a szépség jelképe, róz9a •lóg a bitófán. Egy másik lapon rakéta ível a magasba. Egyik szárnya angyalszárny, a másik sátánkarom. Visszatérő szimbóluma: az Embert rakéta röpíti mennyei magasságok felé, de ugyanaz a rakéta szabadíthatja Földünkre a poklot. Kishitűség? Nem — életigazság. Az ember átlépte az atomkorszak küszöbét és megtette első mérföldeket a csillagok felé. Egyben felszabadította a pusztító erőket is. Bár a művész jövőbe vetett hite megingathatatlan, a jelen aggasztja. Hivatkozhatnánk a béke meghatványozott erőire, de a háború, a pusztítás erői sem szunnyadnak: a rakéták és atomtöltetek sorozatban készülnek és halmozódnak a világ minden' táján. Az emberiség veleszületett békevágya a történelem folyamán nem mindig bizonyult elegendőnek a tragédia elhárítására. Ez korunk realitása. Minden rózsaszínű máz megtéveszthet. Az élet va lóságának művészi feltárása — ha az félelmet, aggodalmat tükröz is — felkiáltás, óvás. figyelmeztetés. AZ EMBERISÉG KIUTAT KERES a pusztulás veszélyének útvesztőiből A művész keresi az utat a milliókhoz. Az emberiség és a művészet ma! útkeresése elválaszthatatlan. Gyakran hangzik el a kérdés, beszélhetünk-e egyáltalán művészi alkotásról, amikor a müvet nemcsak a közönség, de a szakemberek szűkebb köre sem érti meg. Ugyanakkor különös kifejezési módiára felfigyelnek s a művész örömmel nyugtázza, hogy lényegében elérte célját. Legalább ennyit akart! Életünkben akad számtalan Jelenség, amit az első pillanatban, vagy éppen ma még nem teljesen értünk meg. De felfigyelünk rájuk és különféle érzést: egyetértést, nemtetszést, stb. váltanak ki bennünk. Ugyanez megtörténhet a művésszel is. Sokszor maga is csak érzéseket, benyomáso kat tolmácsol művében. De mély, ki forrott gondolatokat is kifejezhet sokak számára érthetetlen ..nyelven". Üj kor küszöbét léptük át, nemzedékünk nagy, beláthatatlan messzeségek felé tör utat. Az újonnan felfedezett jelenségek új művészi kifejezési formákban csapódnak le. S ha olyan művészet mellett kardoskod nak is, amely milliókhoz szól, egyben milliók számára érthető, a mű pillanatnyi meg nem értése egyroa gában feljogoslthat-e valakit arra, hogy alkotóját elkárhoztassa? A művész is keresi az utat, hogy műveivel tömegeket ihlessen. Ez az egyszer többé, máskor kevésbé sikeres útkeresés végső fokon csapástörés, kristályosodási folyamat lehet. De elengedhetetlen követelmény, hogy a művész minden művével a tájékozódási nehézség ellenére is mindig csak előre mutasson, a társadalmi haladást és a legszebb eszmék, erkölcs! értékek győzelmét szolgálja. S a művészet „szolgaisága" csak ebben, kizárólag ebben nyilvánuljon meg. SZABŰ GYULA MŰVÉSZI PÁLYÄJA töretlen. Alkotásaiból az Ember szeretete, erejébe vetett hite, a haladás nagy eszméinek diadala csendül. Minden aggodalom, féltés, elégedetlenség ebből a szenvedélyes szeretetből fakad. A művész alkotásai megtalálhatók nemzetközi kiállításokon, Európa országainak képcsarnokaiban. Jugoszláviai kiállítási anyagát most vitték át a bécsi Albertinába. Sok-sok díj, köztük nemzetközi díj nyertese is. Mégis többet szeretne: további ezrek, százezrek szívét, érzéseit meghódítani. Hogy ezek nemcsak „megtekintsék" alkotásait hanem művészete megtermékenyítse széliem! és érzésvilágukat, az emberbe, jövőbe vetett kiolthatatlan hitét átplántálja szivükbe, lelkükbe. Sokat dolgozik. Üj sorozata — az Átvilágítanak a csillagok — készül. Korunkat a csillagok fénye ragyogja be. Közelebb kerültünk hozzájuk, mégis sok-sok titkukat rejtik még. De fényükben nagy emberi érzések tárulnak ki. Csodálatos sugaruk áttör testeken, sejteken. Ezt érzékelteti új, eddig Ismeretlen, üdén hatő kifejezési formájával is. Mintha röntgensugarak vetítenék a képet, melyen az apró sejtecskék parányi árnyékokat vetnek. Szabó Gyulának mondanivalója kimeríthetetlen. Gondolatait hol erős, hol hajszálnyi vonalakba önti, eze^ ket körtefába vési, s erről készülnek a számozott levonatok. Máskor ecsetet ragad és színekben „beszél". Sokrétű érzés, a mából fakadó gondolati gazdagság sugárzik műveiből. A TALÄNY MEGOLDÓDOTT. Íme, a csodálatos erő, amely a művész szívét, agyát, ecsetjét áthatja és az emberi lélek rejtekeiből nagy érzéseket varázsol elő... ZSILKA LÁSZLÖ 11 U HERMANN KASACK A KÉPMÁS-GEP — Egy úr kiván önnel beszélni — jelentette a titkárnő. Ránéztem a névjegyre: Tobias Hull, B. A. — Foglalkozás nélkül. Kérdő pillantásomra: — Javakorabeli úr, elegáns. Bizonyára külföldi. Mindig megzavarnak. Valamilyen ügynök. Vagy? Ki tudja. — Kéretem. Tobias Hull úr óvatos járással lépett be. Lábát lába elé helyezte, mintha attól félne, hogy túl erőteljesen lép fel. Talán fáj valamije? Korát úgy jó negyvenesre becsülöm. Simár<i borotvált, nem ellenszenves arcáról barátság sugárzott. Nagyon korrektül volt öltözve, úgy tetszett nekem, hogy nyájas mozdulataiban valamiféle kimértség van. Nos, majd meglátjuk. Kezemmel üléssel kínálom: — Minek köszönhetem látogatását? — Öh! Csupán be akartam mutatkozni. — Nagyon kedves — mondottam. — Óh! Ön megértett! — Ez^a némiképp vonltásra hasonló „óh" utánozhatatlan volt. Fáradt, kissé monoton hangjában egy kis idegen akcentus. Barátságos várakozással tekintett rám. Látogatásának indoklásán mégis csodálkoztam, s megismételtem: — Nagyon kedves. Mégis, ha megkérdezhetném ... Ekkor rögtön félbeszakított az „óh"-jával. — Kérem, ne is kérdezzen. — És aztán megkezdte mondókáját, amelyet láthatólag legalább már százszor előadott: — Én ugyanis mesterséges anyagból vagyok! — De ... engedje meg! E különös lény, aki megfontoltan nézett rám, rá se hederített közbeszólásomra, hanem tévedhetetlenül tovább folytatta: — Ne ijedjen meg, én automata vagyok, egy emberformájú gép, hogy úgy mondjam, egy helyettes. Mr. Tobias Hull valóban létezik. Főnöke egy nagy gyárnak, amelyben a képmás-gépeket állítják elő. Én — ahogy mondják — az ő gyártmányuk vagyok, igen, propagandájuk ügynöke. Szerkezetemről természetesen nem mondhatok részleteket ... ön megérti: ez gyártási titok! Ha azonban arra gondol, hogy manapság a legtöbb ember kénytelen egészen sablonosan élni, tárgyalni és gondolkozni, akkor rögtön meg fogja érteni, min alapszik a mi elgondolásunk! Belőlünk hiányzik a szív és az ész. Ezek azok, amelyek az életben oly gyakran idéznek elő zavaró komplikációkat. Mindezt nálunk a rutin helyettesíti. Ugyebár, ez nagyon érthető? Zavartan bólintottam. — Öh! Bennem egy elektromos vezérlőrendszer van, automatikus kapcsoló, negysžerfi! Antennaszerkezet, amely a legfinomabb hullámokra érzékeny. Elvégezteti velem az emberi lény valamennyi funkcióját, bizonyos értelemben még ennél is többet. ön is láthatja, milyen jól funkcionálok. Kételkedve, bizalmatlanul néztem ezt a különleges teremtményt. — Lehetetlen! — mondottam. — Szemfényvesztő trükk. Nagyon ügyes. Mégis... — Öh! Hét nyelven tudom megértetni magam. Ha például megforgatom mellényem legelső gombját, akkor angolul beszélek folyékonyan, s ha a következő gombhoz nyúlok, úgy franciául beszélek folyékonyan, és ha ... — Ez valóban csodálatos! — Obi Bizonyos értelemben. Mindenekelőtt azonban kellemes. Az időjárásról kíván beszélgetni, a filmről, a sportról? Talán a politikáról, vagy az absztrakt festészetről? A modern ember majd valamennyi témája és kifejezése megvan bennem. Még egy tekercs közhelyet is lehet forgatni. Mindez ésszerű, kényelmes és praktikus. Milyen kellemes lesz az ön számára, ha rendelkezésére áll a képmás-gép ... Még jobb, ha mindjárt két példányt készített. Egyidejűleg több üzleti úton vehet részt, több tárgyalást bonyolíthat le, mindenütt megjelenhet, és azonfelül nyugodtan ülhet odahaza. Énjének van egy helyettese, amely valószínűleg jobban bonyolítja le ügyeit, mint saját maga. A dupláját fogja megkeresni és saját személyét megóvhatja az élet sok felesleges kellemetlenségétől. Lénye megsokszorozódik. Mondhatnám, ön meg Is halhat, anélkül, hogy ezt valaki észrevenné a világon. Mert nekünk automatáknak a létünk az emberektől való küzdelemtől függ. — Mig az emberek fokozatosan egészen feleslegessé válnak. — Nem. Éppen ebből az okból. Két ember-automata egymással csak nagyon kevésre képes. Ad-e tehát megbízást számomra? Hirtelen fordulattal tért át a lényegre, föl s alá rohangált a szobában. — Öh! Szabályozni tudjuk a gyorsaságot is. Híres autóversenyzőknek és versenyfutóknak van automataképmásuk, akik állandóan javítják a rekordokat. — Fantasztikus! Rövidesen nem lehet tudni, vajon emberrel vagy automatával van dolgunk. — Öh! — suttogta a fülembe — a természet végső titkait mi sohasem sajátíthatjuk el... Megrendelhetem az ön másodpéldányának elkészítését? Szerencsés dolog, hogy az ön összetétele nem túlságosan komplikált. A belefektetett tőke feltétlenül jövedelmezni fog. Holnap Jön majd egy úr és mértéket vesz. — Az ön létezésének tanúsága valóban megdöbbentő, mégis... — Nem találtam szavakat s úgy tettem, mintha fontolgatnám az ügyet. — Mégis, beszéljen csak arról, hogy az az űr, aki holnap eljön automata lesz-e, vagy valóságos ember? — Ügy tudom, még valódi ember. De ez nem változtat a dolgon. Jó napot! Mr. Tobias Hull eltávozott. Képzelődésről szó sem lehet, a titkárnő is tanúskodhat. A gép-gentlemannek nálam tett látogatása után azonban valami történhetett, mert sem másnap, sem a következő napokon senki sem Jött, hogy képmásom számára mértéket vegyen. Mégis, remélem, hogy legalább ezekkel a sorokkal személyemre Irányíthatom a Tobias Hull Rt. figyelmét. Egy dologról azonban megbizonyosodtam tárgyalásunk óta: sok emberrel találkoztam időközben, színházban és moziban, értékezleteken és társaságban, a klubban és a törzsasztalnál, akik feltétlenül nem ők maguk voltak, hanem a róluk készített képmás-gép. (Flórián László fordítása) STAN ÉS PAN, a hollywoodi filmkomikuspár ajánlatot kapott egyszer egy New York-i kalapgyártól, hogy ötezer dollár ellenében engedjék át nevüket reklámcélokra. Az egyezség után hamarosan fel ls tűntek a plakátok, hirdetvén: STAN ÉS PAN CSAKIS PARKERKALAPOT VISEL. A reklámba azonnal beleszólt a konkurens kalapcég, amely másnap — csekély költséggel — a maga javára fordította vissza a versenyt, ezzel az átragasztott szöveggel: ... S röhög is rajtuk az egész világ! Az absztrakt festő gondja — Kölyök, valld be őszintén, melyik képet mázoltad össze. (A Komszomolszkaja Pravda karikatúrájaj ÜJ SZÓ 8 * 1963. november 30.