Új Szó, 1963. november (16. évfolyam, 301-330.szám)

1963-11-30 / 330. szám, szombat

LARISZA PISZMENNAJA: ANYU ELUTAZOTT rpegnap, szombaton este anyu a nagymamához utazott falura. Először aggodalmaskodott, hogy ml lesz velünk nélküle, ettől fél, egyedül nem boldogulunk. Apu nevetett: — Hogy gondolhatsz Ilyet, az üzemben egy egész részleget vezetekl A gyerekeket ne tudnám elkormányozni?! Anyu felsóhajtott: — Ne hencegi, különösen a gyerekek előtt ne. Apu méregbe lőtt: — Nem hencegek, csak azt mondom, ami igaz. A háborúban is hányszor mentem rohamra. Kitüntetéseket kaptami És most ilyen kis gyermekekkel ne boldogulnék? Nevetséges. Aztán anyu elutazott és mi egyedül maradtunk. Mindjárt elmondom, hány testvérem van. Borik, a legkisebb egyéves, Utána következik Gálocska. Kis dundl bőgőmasina, pedig már hároméves. Anyu azt mondja, hogy én ls Ilyen voltam valamikor, de azt hiszem, egyszerűen elfelejtette, hogy milyen voltam, mert én egyáltalán nem vagyok kövér. Aztán az ikrek jönnek, Andrjusa és Szerjózsa, ötévesek lesznek, és az összetévesztésig hasonlítanak egymásra, ezért anyu különböző színű ruhákat vett nekik. Andrjusa kéket, Szerjózsa sárgát kapott. Negyediknek, azaz ötödiknek — mert ez ikrek is külön-külön számítanak — következem én. Anyu, mielőtt elutazott, így szólt hozzám: — Majka, te már nagylány vagy, hétéves múltál, Iskolába jársz, benned van minden reményem, mert attól tartok, hogy apu a te segítséged nélkül nem tud majd mindent elintézni. Az éjszaka nyugodtan telt el. Csak Borikot nem rakta apu idejekorán tisztába, ezért aztán a kicsi vasárnap már kora reggel bőgni kezdett. Később még rosszabbul ment minden. Gálocska semmi áron sem akart felkelni, és hangosan ordított. Az ikrek ugyan nem sírtak, de szófogadatlanok voltak. Mikor apu fel akarta öltöztetni őket, elbújtak a takaró alá, rúgkapáltak, és visítoztak. Azután apu véletlenül elcserélte az ikrek ruháját, Szerjózsára adta a kék ruhát, Andrjuszára meg a sárgát. Gálocskának eltűnt az egyik harisnyája és apu a sajátját húzta rá. A harisnya sarka majdnem térdig ért a picinek. Reggelire apu kolbászt adott nekünk, Borlkot pedig megetette a tejbedarával, amiből anyu előrelátóan egy tele fazékkal főzött és betette a hűtőszekrénybe, hogy meg ne savanyodJon. Reggeli után az Ikrek lefröcskölték vízzel a villanytűzhely lapját, mert akkor olyan érdekesen sustorog. Lelocsolták Gálocskát ls, akinek erre eltörött a mécsese. Apu haragosan megjegyezte: — Milyen kár, hogy vasárnap szünet van az óvodábani — Aztán azt mondta, hogy öltöztessem fel a kicsiket, és vigyem le őket ebédig az udvarra szánkázni. Egy kisfiú már ott volt, és Andrjusa rögtön verekedni kezdett vele. Mikor végre sikerült szétválasztanom őket, Gálocska fakadt megint sírva, mert apu harisnyája feldörzsölte a lábát. Később felmentem a lakásba megnézni, Jöhetünk-e már ebédelni. Apu szörnyen borzas volt, s asztalkendőt tartott a kezében. Borik ott csúszkált a konyhában, a tűzhelyen rotyogott valami egy fazékban és égett szag terjengett. Apu tisztába tette Borikot és megkérdezte tőlem, hogy anyunál ls Így megy-e ez egész nap? Aztán kivette a sütőből Borik kezeslábasát, mert ott szárította meg. Do • ••••••••• az megégett a sütőben és óriási lyuk éktelenkedett rajta. — Milyen szörnyűi — kiáltotta apám dühösen. — Majka, hozz a szobából egy másikat, ott szárad a fűtőtesten. Öltöztesd át a kicsit, aztán etesd meg, eddig én elkészítem a levest. Végre ebédhez ülünk. Az Ikrek rosszalkodtak az asztalnál, és Szerjózsa felborította a tányérját. Apu nem gondolt rá, hogy tévedésből elcserélte az ikrek ruháját, és azt mondta Andrjuskának, ezért büntetésből nem kap semmit születésnapjára. Andrjuska bőgött, hogy nem ő borította fel a tányért, hanem Szerjózsa, aki szintén sírva fakadt, mert a leves kis patakokban folydogált rajta. Gálocska ls zokogott, nem akarta apu főztjét megenni. *Jsak Borik voll csendben. Apu a fejét fogta és fel-alá szaladgált a szobában. Közben azt kiáltozta, csodálja, hogy anyu nem bolondult még bele ebbe. Amikor egy kicsit lecsillapodott, kolbászt adott nekünk, mert a levest elsózta. Ebéd után apu törülközőt kötött maga elé, és azt kérte, hogy ne zavarjuk, mert megpróbálja kimosni Andrjuská levessel leöntött öltönyét. Én le akartam fektetni Gálocskát és az Ikreket, de nem hallgattak rám. Gálocska az asztal körül kergetőzött velem, aztán mind a hárman kiszaladtak a konyhába, és felborították a vizesvödröt. Apa olyan méregbe gurult, hogy majdnem ő ls sírva fakadt. Kijelentette, hogy életében nem volt még ilyen komisz napja, mint a mai, és a világért sem maradna mindig mellettünk, mint anyu. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett anyu. Ogy megőrültünk, hogy majdnem kiugrottunk a bőrünkből. Borik is felébredt, kimászott az asztal alól, de nem sírt, hanem anyu felé kinyújtotta karocskáit és kacagott. Anyu körülnézett, azután feltűrte a ruháját, rongyot hozott és feltörülte a konyhát. Utána kitisztította az öltönyt és a kezeslábast, száradni terítette őket, majd lefektette Borikot, megvetette az ikrek ágyát, nekem pedig azt mondta, hogy tanuljam meg a hétfői leckémet. "Fste mindnyájan asztalhoz ültünk a széf>en kitakarított szobában, finoman megvacsoráztunk, és örültünk, hogy nem kell aznap harmadszor is kolbászt ennünk. Senki sem ordított, senki sem rosszalkodott, még apu is jókedvre derült. Fel-alá járkált a szobában, hátrasimította a haját és azt mondogatta anyunak: — Hát nálad Ilyen egyszerűen megy? / (Szirmai Marianna fordítása) A. Osztasev: Vihar kerekedik (linómetszet, 1962.) — Hát nem gyönyörű? Ez a leve• gö? Igazi Ózon! „Az ózon az oxigén három atomos módosulata, zivatar után, a légkörben végbement elektromos kisülések hatására keletkezik", emlékezett vissza. Zivatar nem volt sem ma, sem tegnap, sem tegnapelőtt, aszályos az idő, fojtó a levegő. De a kilátás valóban szép volt: a sűrű fenyvesek között óriási folyóként kanyargott a rét, kiszélesedett, majd megint összeszűkült. Az útról, amelyen jöttek, egész le lehetett látni, ahol a rét sokágú folyama a még lekaszálatlan fű és virágok széles tavába ömlött. Idefönn, az út alatt, a hegyoldal közepéig már lekaszálták a rétet, a szénát is elhordták. De az illata megmaradt. Keserédes, átható illat, mintha a napsugarak oda szögezték volna a dermedt levegőbe. Hogy a kocsi hirtelen megállt, a gyerek felébredt és elkeseredetten dörzsölte szemét. — Ogy, és most lefutok egy darabon, hozok friss vizet a forrásból, tudok itt egyet, — dobta le válláról a hátizsákot a férfi, termoszt vett ki belőle. — Minek, ne vesztegessük az időt, inkább siessünk, hogy minél előbb ott legyünk, — vetette ellen az aszszony. — Hol? Hisz már itt is vagyunk, ez itt Paradicsom. Várj csak, segítek. Visszajött, kicsomagolta a takarót. — Itt jó lesz, látod, árnyék is van meg nap ts. A takaró könnyű volt. Nem simult a földhöz, mint tető feszült a lekaszált növények csonka szárán. — Itt? — meredt az asszony a tarlóra. — Itt? — ismételte sírós hangon. Ezeken a tüskéken üljenek, itt futkározzon a gyerek? — Itt bizony, — kiáltotta boldogan a férfi, már rohant is lefelé a hegyoldalban, hátat fordított az asszonynak és a gyereknek, nem látta őket, HANA PONICKA: FORRÓ FÖLD csak a folyamként kanyargó rét szélén sötétlő fenyveseket látta, odalenn a kaszálatlan fű és virágok tengerét, feje fölött a tiszta kék égboltot, s a rajta evező madárszárnyakat. Igazi Paradicsom, jó nevet adtak neki, találóbbat hiába is keresne! Végre mindkettejüket elhozta ide. Két éven keresztül, míg egyedül volt keleten, egyre arról írt nekik, hogy vasárnaponként majd együtt eljönnek ide, megírta, milyen gyönyörű táj, sokkal gazdagabb, megkapóbb, mint lent délnyugaton, a Duna mentén, a szőlőskertek között... Csak jöjjenek el, hamarosan el is felejtik, hogy valaha a fővárosban éltek! Eltűnt a fák között. — Hallgass! — ordított az asszony a gyerekre, aki még félig aludt, s megijedt, amikor kiemelte a kocsiból és a főidre állította. A férje valóban nem látná ezt a tarlót? Miért nem látja? Vagy mit lát helyette? Csalódást érzett. Mi vár még rá mellette? Eddig oly kevés Időt töltöttek együtt, még vasárnaponként is. Már két hónapja itt vannak nála, s ez az első vasárnap, hogy végre megszabadul az építkezéstől, elhozta őket családi kirándulásra — ebbe a Paradicsomba. Utálkozva rázott le a kezéről egy nagy fekete hangyát, a kocsiból a vánkosokat a takaróra rakta, ráültette a gyereket. A férfi két éven keresztül irt, s most már két hónapja mesélt erről a helyről. Reggel óta egyfolytában jöttek ide. Még rájuk vár az út viszszafelé! Fáradt volt, csak most érezte, mennyire fáradt, szeretett volna, elnyúlni a földön, de félt, hogy öszszeszurkálja a tarló. — Így ni, itt a friss vizecskel A szélesnyakú termoszban a VÍZ színén száraz fenyőtű úszkált. De lehetett akár szitakötő lárva vagy más viziféreg is. — Vagy tudod mit? Gyere te Isi Megmutatom nektek, a kicsinek is, milyen szép kutacska! — Nem megyek, — kiáltotta az asszony. — Elég volt? — s kiöntötte a földre a vizet, mind kiöntötte, egy csöpp sem maradt a termoszban. A férfi némán meredt rá. A gyerek elsírta magát. De tüstént el is hallgatott. Leült a puszta földre, az asszony kezdte kicsomagolni a hátizsákból az elemózsiát, a gyerek meg talált a földön egy szalmaszálat, odakínálta a nagy fekete hangyának, amely nemhogy belefúlt volna a vízbe, de alig-alig nedvesítette meg a lábát a tócsában: a kiaszott, forró föld egyszerre magába szívta a vizet. TÖTH TIBOR fordítása. Irodalmunk időálló értéke Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz című regényéről * Ä JÖITÉLETO, MŰVELT kritikusként és jeles műfordítóként is számontartott Rácz Olivér egy formájában és mondanivalójában színvonalas verseskötet — Kassal dalok — és egy Ifjúsági regény után — Puffancs, Göndör és a többiek — váratlanul nagyszabású, közel hatszázoldalas regénnyel jelentkezik a karácsonyi könyvpiacon.* Meglepetés és ünnep számunkra ez a könyv, amely vitathatatlanul a csehszlovákiai magyar irodalmi élet nagy eseménye. A szerző igényes feladatot tűzött maga elé, mondhatom, a legnagyobbat, amelyet szlovákiai magyar író vállalhat: megrajzolni az Itt élő magyarság sorsát, átfogni hányatott, drámai fordulatokban bővelkedő életét a háború éveitől az ötvenes évek kezdetéig. Dicséretes eltökéltség ez, hiszen nem kevesebbről van szó, mint társadalmunk kialakulásának átfogó képéről, a nagy szlovákiai magyar regényről, amelyet az olvasó idősebb és induló prózaíróinktól joggal elvár. A müncheni árulás óta éppen egy negyed évszázad telt el, s ez alatt történelmünk nem egy, de tíz nemzedéknek is elegendő tragikus eseményeket jegyezhetett fel. Határok tolódtak el, köztársaságunk feldarabolódott, a Morván túli része német megszállás alá került, a Morván inneni részében megalakult az úgynevezett Szlovák Állam, a mai Szlovákia jelentős, magyarlakta része Horthy Magyarországához csatoltatott, háborúba sodródtunk, a Don kanyarban és az Ukrajnában folyó harc — amely a szlovák és magyar katonák, munkaszolgálatosok zömét érintette — tízezreket sodort kl sorainkból, megéltük a Szlovák Nemzeti Felkelést, anÖszi séta. (B. Z. felv.) • Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz. Kiadta a Krajské nakladatelstvo všeobecnej literatúry, Košice. 5S4 oldal. nak leverését, a párt Illegális hősi harcának eseményeit, majd jött a felszabadulás — számunkra eztán a kényszerű hallgatás, a mellőzés három esztendeje, míg negyvennyolc februárja a másodrendű, deklasszált magyart egyenrangú állampolgárrá tette. Rácz Olivér helyesen tette, hogy nem vállalkozott — egyetlen műben nem ls vállalkozhatott — e negyedévszázad teljes átfogására, hogy annak történelmi hátterébe beleágyazza hősei sorsát. Az a nyolc-kilenc esztendő, amit a Megtudtam, hogy élsz felölel, csak egy része, és éppen a legtragikusabb része ennek a negyed évszázadnak, de bőségesen elég idő ahhoz, hogy Rácz megmutassa a társadalomban erjedő változásokat és hősei sorsának rajzával valljon a szocialista humanizmus jegyében fogant eszményeiről, melyekről regénye rokonszenves hőse, Hernádi Tivadar kissé feliengősen, de találóan Így nyilatkozik: „Az élet parancsa: alkotni kell. Termőföldet és lakóházat, gépet és szerszámot, festményt és üdülőtelepet, szobrot és szökőkutat, verset és helikoptert, műanyagot, bútort, rádiót, hibrid kukoricát: alkotni kell! Hajlam és képzettség, erő és tehetség szerint. Mert csak az alkotásra képtelen ember vállhat a többi alkotásra képtelen diktátorává, megrontójává, lezüllesztőjévé. Csak ezekből lesznek a harácsolók és hatalmaskodók, a fölényeskedők és üres önhittségükben tetszelgők, a tudatlanságukban mindent jobban tudók, a Nachtigall-különítmények parancsnokai, akiket bárgyú bátrakká tesz a pusztítás gyönyöre és korcs hősökké formál a mások megnyomorítása. Alkotni kell: ez az élet parancsa." REGÉNYE FŐHŐSÉBEN, Hernádi Tivadarban az író önmagát adja, lényegében saját sorsát, élményeit írja le önéletrajzi vallomás és számvetés helyett regényben, melyben hiteles, élö alakok mellett felsorakoztatja képzeletszülte alakjainak dús galériáját. Ezt megerősíti az író maga is, aki helyenként szakít a regény szokott formájával, kilép szokott keretéből és énformában beszél tovább, az eseményeket előre gördítve, refleksziókat fűzve hozzájuk, ugyanakkor kommentálva Hernádi tetteit is. A befejező fejezetek egyikében aztán — mintegy megérezve a kettős vonalvezetés és elbeszélésmód tarthatatlanságát — be is vallja végül, hogy Hernádi és az énformában jelentkező, közelebbről nem jellemzett ismeretlen egy személy. A három részre osztott, szélessodrású, drámai történésekben gazdag regény első két részében Hernádi alakja dominál, a befejező részben pedig — amely az országépítés első éveinek tükrét próbálja megadni — a hangsúly áttolódik a kassal illegális harcok egyik vezetőjére, Szélesre, akit a fordulat egy téglagyár élére állít. A regény egyensúlya ezzel kissé felborul, ám ez nem csodálható, mert a felszabadulás után a magát magyarnak valló Hernádi nem foglalhatta el helyét a katedrán, tehát passzív szerepre lett kárhoztatva, ugyanakkor Széles afféle kivételezett lett, akire a magyarságot érintő megszorítások nem vonatkoztak, s így megőrizhette aktivitását. Az egyensúlynak ez a felborulása nem volna különösebb hiba, ha nem Járna azzal, hogy Rácz a hozzánk legközelebb álló éveket, azok társadalmi és politikai hátterét már nem tudja olyan hiteilel és hűséggel megvilágítani, mint az előző éveket. A társadalmunkban történő változásokra utal ugyan, ám csak igen hézagosan és nem azzal a részletező gazdagsággal, amellyel a háborús történéseket, a zsidók deportálását, a párt illegális harcát kísérte figyelemmel. VAJON CSAK AZ IDŐTÁVLAT hiánya okozta, hogy a lakosságcsere, aa áttelepítés drámai eseményeit mellőzi, beéri néhány soros utalásokkal, noha ezek az események nem egy keserű órát okozhattak hősének, Hernádinak és tagadhatatlanul hatással voltak a regény többi alakjának sorsára is? Hernádiról mindent tudunk, mi történt vele a háború alatt, ismerjük szatirikus ízzel ecsetelt összecsapását a korlátolt tanfelügyelővel, ismerjük elbocsáttatása után katonáskodásának, munkaszolgálatos küzködéseinek minden feljegyzésre érdemes élményét; magatartását a zsidók összefogásának és deportálásának napjaiban, ismerjük szerelmeit, kapcsolatát Hajnallal, majd Judittal és annak családjával. Az aprólékos és nagyon reális rajz elhitetően mutatja meg, hogyan eszmél önmagára a háború zűrzavaraiban, és hogyan talál utat a kommunistákhoz, hogy aztán velük karöltve munkálkodhasson a kibontakozáson. Rácz regényének a legszebb fejezetei azok, amelyekben megírja, hogyan ismerkedik meg Hernádi Judittal, hogyan próbálja őt és családját megmenteni. Megrendítő a gyűjtőtábor leírása, Hernádi találkozása Koré Lászlóval, kapcsolata Szélessel, a szembesítése a hallgató és minden kínt némán elszenvedő Pirivel; az események pergése dinamikus, szinte lélegzetfojtó, minden igaz és hiteles itt, érezzük a történelmet mozgató erőket, a nácik és nyilasok barbárságát, teljes itt a társadalmi háttér, amely kitűnő árnyaltsággal mutatja meg a pusztító erők hitványságát, de jelesen megvilágítja az ellenállás hősiességét is. Rácz regénye itt olyan magaslatokat ér el, mint Mináč regénytrilógiája második kötetében, frontleírásai pedig egyenértékűek Rudolf Jašik puszthumus regénye harctéri képeivel. EZEKBEN A LEGJOBBAN megkomponált, hiteles hátteret adó fejezetekben teljesen kiegyensúlyozott és kifoŰJ SZÖ 6 * 1963. november 30.