Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-31 / 300. szám, csütörtök

TANULNI SOSEM KÉSŐ TÖBB MINT TÍZ ESZTENDEJE már, hogy a címben Idézett „tanulni so­sem keső" elv mély igazságától át­hatva egy középkorú, csallóközi pa­rasztasszony — négy gyermek anyja — jelentkezett az egyik iskola igaz­gatójánál: tanulni szeretne. Öt magái ugyan a család, a háztartás lekötötte, s hogy mégis vállalkozott a közép­iskola elvégzésére, arra a tudás­szomjon kívül a „nőnek a gyerekek" leiismerés is sarkallta. Mert a gyere­kek valóban nőttek, s ő maga azt a tudást, amit annak idején a népisko­lában szerzett, már kevésnek vélte ahhoz, hogy gyermekeinek a tanu­lásban is hathatós segítséget nyújt­hasson. Egyedi jelenség volt ez akkor, s ma sem mondhatnánk tipikusnak. Egy valamiről azonban tanúskodott, éspe­dig a tudásszomjról. És ez a tudás­szomj ma már tipikussá, korszellem­mé vált. A korszellemmel pedig együttjár a korszerű műveltség igé­nye, annak felismerése, hogy nincs ez a foglalkozás, amelyhez ma már elegendő volna a tegnap műveltsége. S hogy ez a nézet napjainkban mennyire általános, azt elég néhány számadattal bizonyítanunk. Tíz év alatt a felnőttoktatás olyan méreteket öltött hazánkban, hogy ma már társadalmi jelenségként be­szélünk róla. Míg az 1950—51-es tan­évben a művelődés iskolán kívüli for­máiba hazánkban 3894 dolgozó kap­csolódott be, öt év múlva ez az arány több mint tízszeresére növeke­dett, 1960—61-ben pedig a szakközép­iskolák hallgatóinak száma megha­ladta a 92 ezret, a főiskolák távtanu­lóié pedig a 26 ezret, A most folyó tanévben még tovább nőtt ez az arány, s több mint 200 ezer azon dolgozók szátna, akik felnőttoktatás­ban részesülnek. Ebből kb. 60 száza­16k a szakiskolások és szakközépisko­lások, 20 százaléka a főiskolások szá­ma, a többiek pedig különféle iskolák A Testvériség-díjával tüntették ki a franciaországi cigányokról szóló filmet Franciaországban nyolcvanezer vándorcigány van, társadalmi hely­zetük megalázó, tizenhárom éves koruktól különleges személyi iga­zolványt kell hordaniuk és sűrű időközökben fölmutatniuk, táplál­kozásuk silány, orvosi ellátottsá­guk szinte semmi, város- és falu­végeken sok helyütt tábla jelöli kl a területet, ahol a „nomádok" sá­torozhatnak, rendszerint a hulla­déktelepen. | Nemrég a Le Monde­ban láttuk egy ilyen tábla fény­képét.) A film több, lazán egy­máshoz kapcsolódó történet kere­tében mutatja be a cigányok éle­tét. (Cigánylány szomorú szerelmi históriáját, Párizsba vetődött, munkát kereső cigányok viszon­tagságai, rendőrségi razzia stb.) Néprajzi elemek is tarkítják a filmet: cigányhiedelmek drámai megjelenítései. A film kezdetben élénk vitákat váltott ki: Michel Mandore a Les Lettres Francaises-ben meglehe­tősen elutasító kritikát közölt ró­la; ugyanez a lap következő számá­ban Piiilllppe Audiget vitába szállt vele. és nagy elismeréssel szól a film rendezőjének, jean Schmidt­nek humanista felfogásáról és mű­vészetéről. Legutóbb pedig már ar­ról érkezett hír, hogy Jean Schmidt filmje megkapta a Testvé­riség-díját. Ezzel az igen jelentős művészeti díjjal 1955 óta évről évre olyan alkotásokat jutalmaz­nak Franciaországban, amelyek rangos eszközökkel harcolnak a faji megkülönböztetés különböző formái ellen. Első ffcben, nyolc esztendővel ezelőtt Elsa Trioíet-t és Jules Isaac-ot tüntették ki a Testvériség-díjával. s üzemi tanintézetek (institútok) hallgatói. Fejlődésünknek ez az Irama, mely­ről a statisztika ad számot, megnyug­vással tölt el bennünket. Különösen a múlthoz viszonyítva kétségtelenül óriási az az út, melyet a felszabadu­lás óta megtettünk. A megnyugvás mellett azonban a további igények is sarkallnak bennünket. Jelenünket ugyanis nemcsak múltunkhoz mérjük, hanem ahhoz a jövőhöz is, melyet a magunk számára kijelöltünk. Ez pedig — ugyancsak a számok nyelvén szól­va — 1980-ig mintegy 650 ezer főis­kolai szakképzettséggel és egymillió 350 ezer középiskolai végzettséggel rendelkező szakemberre számít. S ép­pen a távlatokat illetően akad még jócskán teendő is. Sok előítélettel, közönnyel, meg nem értéssel kell még csatáznunk, hogy a terveket, el­képzeléseket a mindennapokhoz sze­lídítsük. HA HARCRÖL BESZÉLÜNK, akkor ez a harc ma nem kizárólag a bizal­matlanság, a „fenntartások" ellen irá­nyul — hisz ma már életünk minden területén bárki meggyőződhet róla, hogy a távtanulásnak jövője van. A fő ellenség a kényelem, a közöny és ér­dektelenség, amivel még — nem is kis mértékben — ma is találkozha­tunk. Erről győzött meg bennünket Jozef Novák elvtárs, a kelet-szlová­kiai kerület tanfelügyelőjének érvelé­se éppúgy, mint az az ellenőrzés, me­lyet a dolgozók továbbképzésére léte­sített szlovákiai bizottság végzett. Az év elején ugyanis kormányren­delet intézkedett (123 számú) a fel­nőttoktatás egységes irányításáról. Központi és szlovákiai bizottság léte­sült a felnőttoktatás szervezésére, irányítására, s a központi szerveknél éppúgy, mint az egyes termelo-gazda­sági egységekben és üzemekben létre­hozzák a kádernevelésért felelős szer­veket. (Ez a szerv az üzem igazga­tójának felel munkájáért.) Az intézkedés Indokoltságához nem férhet kétség. Időszerűsége bármeny­nyire vitathatatlan ls, megvalósítása mégis sok helyen késedelmet szen­ved. Nem egy üzemben nehezen értik meg, hogy az üzem vezetősége és a tömegszervezetek támogatása nélkül a felnőttoktatásnak ez a szerve nehe­zen tudja a távtanulás iránt megnöve­kedett érdeklődést a társadalmi igé­nyekkel összhangba hozni. A siker csakis a közös munka, a kölcsönös­ség alapján érhető el. Túlzás volna általánosítani. A ke­let-szlovákiai kerületben e téren a Vasuui, vagy a Chemosvit munkája példamutató, a közép-szlovákiaiban a Martini Gépgyáré, a nyugat-szlová­kiaiban pedig a Kabloé, vagy a Ma­gasépítő Vállalaté, hogy csak néhány kiragadott példával bizonyítsunk. Akadnak azonban olyanok is, mint a Považká Bystrica-I Gépgyár vagy a szeredi Nikkelkohó, ahol saját „szájízűk" szerint értelmezték a kor­mányrendeletet s a létesítendő szer­vet a szociális osztályhoz csatol­ták UGYANAKKOR A TÖMEGSZERVEZE­TEK — s köztük elsősorban a FSZM, — állásfoglalása sem segíti minden esetben az intézkedés gyors megva­lósításét. Ladislav Skok, a komáromi hajógyár kádernevelésének vezetője az egyik bratislavai értekezleten így jellemezte ezt: „A szakszervezet sem­miben sem fékez bennünket, csupán keveset segít." Mondani sem kell, hogy az Ilyen magatartás aligha fedi azt az igényt, mely a szakszervezet­ben a nevelés, a szocializmus iskolá­ját látja. A szakszervezetek üzemi, sőt já­rási tanácsai ls nemegyszer megfe­ledkeznek arról, hogy ez a kormány­rendelet — megszabva a közigazgatási szervekkel együtt végzendő egy­séges oktatás alapelveit —, az ő fe­lelősségükhöz is szól. Márpedig a dol­gozók továbbképzését illetően éppen a szakszervezetekre vár komoly fel­adat. Ezek a tapasztalatok, illetve hiá­nyosságok feltétlenül megkövetelik, hogy a dolgozók továbbképzésének ügyét nagyobb ügyszeretettel s kö­rültekintéssel kezeljék. Különösen in­dokolt ez napjainkban, amikor az üze­mek a szakképzettség biztosításának távlati tervén (1970-ig) dolgoznak. A távlati terv összeállítása nem le­het csupán formális, hanem az igé­nyek és szükségletek elemzéséből kell kiindulnia. Ahhoz, hogy az összeállí­tandó terv reális legyen, elengedhe­tetlenül szükséges, hogy összeállítói ismerjék az üzem dolgozóinak jelen­legi képesítését s ezzel összhangban szabják meg az elkövetkezendő évek felnőttoktatási programját. Hogy ez mennyire fontos, Indokolja az a tény is, hogy például a közép-szlovákiai kerületben 30 éves korig csaknem 21 ezer dolgozónak nincs meg a teljes alapiskolai végzettsége. (8-éves, il­letve 9 éves középiskola.) A TANULÁS ÜGYE MA MÁR nem magánügy, nem személyi jellegű kér­dés. Pedig sok helyütt még így s néz­nek rá. A hiányos felkészülés mel­lett aztán ez is egyik oka annak, hogy a felnőttoktatásban résztvevők­nek sokszor több mint 40 százaléka lemorzsolódik a középiskolák és szak­iskolák első két osztályában. Nem egy helyütt még vonakodnak a köz­pontilag megengedett tanulmányi kedvezményektől s ezáltal kedvét szegik a tanuinlvágyóknak. Márpedig a társadalmi gondoskodás erre is kiterjed. Az előírás a heti óraszám­tól függően, nemcsak a 4—8 óra (heti) tanulási lehetőséget biztosítja (a munkaidőből), hanem a tovább­tanulók munkaszervezéséi Illetően is több kedvezményt tesz lehetővé. Hogy ezeket az Intézkedéseket az egyes üzemekben valóban be is tartsák, — segítve ez által a felnőttoktatást — nagyon sok függ éppen az üzem vezetőségének álláspontjától. A továbbtanulást illetően a vezetők egyéni példamutatása is döntő. S ez végeredményben- Indokolt ls, különö­sen ha figyelembe vesszük, hogy a főiskolai végzettséggel rendelkező üzemi igazgatók és helyetteseik szá­zalékos aránya mindössze 18,9, a vezető tisztségekben pedig még ennél is kisebb. Szlovákiában ugyanakkor — a szakképzettség terén — a tíz­ezer lakosra eső szakemberátlag ls lényegesen kisebb az országosnál. A statisztika szerint országos méret­ben — 1962-ben — 644,3 szakember jutott tízezer lakosra, mís a szlová kiai átlag ebből mindössze 455. Kü­lönösen gyenge a mezőgazdasági űze­tnek részaránya. Bizonyításként elég ha megemlítjük, hogy a kelét-szlová­kiai kerületben például — a mező­gazdaságból — mindössze tizenöten vesznek részt a felnőttek szakoktatá­sá bein GYAKRAN LEHETÜNK TANÜI AN­NAK, hogy az emberek, főleg az idő­sebbek, restellik bevallani, milyen kezdetleges fokon maradi az iskolai végzettségük. S a vezetők példamu­tatása e- téren ls segíthet magasabb szakképzettségre sarkallva a többie­ket. R,ohamosan változó és fejlődő világunkban ösztönzőleg kell hatni e téren annak is, hogy ma már egy sokoldalúan képzett, s lényegesen műveltebb nemzedék lép az elődök örökébe. Ez a nemzedék értékeli ugyan az elődök jelenért vívott har­cát, azonban saját jövö|ét csakis a gyarapodó emberi tudásra építi. És a mai fiatalok ezzel kellő tartalmat adnak a szocialista társadalom által felkínált lehetőségeknek. EZEK A LEHETŐSÉGEK azonban az idősebbek előtt Is nyitva állnak. Jórészt rajtuk múlik, hogy a „tanulni sosem késő" elvet magukénak vallva, ne a múlt elmaradt lehetőségire hi­vatkozzanak, hanem a tanulás érde­kében hozott áldozatvállalással segít­sék épülő jövőnket. Ezzel tulajdon­képpen önmaguk jobb érvényesülé­sének útját is egyengetik. FÖNOD ZOLTÁN <\ > ; i 1 • : ' éC, ; fy, 1Ä / í ^ , " & 4 1 iälľ Mf MS ...ijiäj,^ fífeŕ 'í ^ >• f a' § i §® lÄiti^téÄir^ " '" á^tt ' * ff /« Jŕ ... '' ' lltfli® "mm fSÄIíl t j \ h" v gü í i m MHM um f m 1 sv y i Ä i? I. RUBLEV: Európa, Amerika, Afrika (panneau) Vlagyimir Szolouhin A csontnyelü bicska raptam egyszer Moszkvából egy helyes kis csontnyelü bicskát, . Pengéje kettő is volt. egy nagyobb meg egy kisebb, tükörfényesek. A rúgó új volt s ló erős, bizony megizzadtam, amíg kiny'ottarn. Ahhoz viszont, hogy becsukjam, éppen hogy csak meg kellett pöccintenem a pengét, máris magától becsapódott egy apró csattanással; ette is a többi kölyköt a sárga irigység. Apám egy kövön kiélesítette mind a két pengét, s ettől a bicska felbecsülhetetlen értékű kinccsé vált. Gon­doltam, vágok magamnak például egy diófabotot. Lehajtottam egy alkal­mas vesszőt. Akár hiszik, akár nem, de még a hüvelykujjnyi ágat ts egyetlen metszéssel vágta át a bicskám. A sípfaragás ellenben már nehezbb munka volt. De az én bicskám alól szép, rendes sípok kerültek ki. Szeptember elsejével aztán kiderült, hogy van az én késemnek még egy nagy előnye. Még maga a tanítónk, Fjodor Petrovics is kölcsönkérte ceruzát hegyezni. A baj is éppen Fjodor Petrovics óráján esett. jurka meg én elhatároztuk, hogy belevésünk a padba egy I vagy egy V betűt és én benyúltam a táskámba a bicskámért. A kezem nem találta a szokott helyén. Lázasan kotorászni kezdtem a táska fenekén. Beletúrtam a füzetek és könyvek közé, ám a mellemben máris valami kellemetlen szorongást éreztem, s megborzongtam, érezve, hogy valami jóvátehetetlen bal történt. Egyszeribe megfeledkeztem az óráról meg a tanítóról, sorra kiforgattam a zsebeimet, hátranyúltam a pad fiókjába, és éppen jurka részében akartam folytatni a kutatást, amikor Fjodor Petrovics felfigyelt a működésemre és egy szempillantás alatt ott termett mellettem, haragjában lecsapni készen. — Mi van itt? Mit keresel a pad alatt? — (Tudnlllik én akkor a buzgó keresés lázában már a pad alatt csúszkáltam.) — Állj fel ha mondomI Zavartan felálltam és keserves képpel feleltem: — A bicskámat... amit Moszkvából kaptam ... ellopták .. t — Hátha otthon felejtetted? Próbálj visszaemlékezni. — Tudom én anélkül ls. Az első órán még megvolt, jurka meg én ki­hegyeztük vele a ceruzánkat... — Állj fel furijl Igaz, hogy ceruzát hegyeztek az órán? furka olyan piros lett, mint a főtt rák. Nyílván nem tetszett neki ez a história, mert hiszen mindenki nyomban őrá gondolhatott; ott ült mel­lettem, velem egy padban. A ceruzahegyezést azonban becsületesen be-, vallotta: — No jól van — mondta Fjodor Petrovics fenyegető hangsúllyal. —> Jelentkezzék, aki elvette a kést. Egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. — No jól van! — mondta még egyszer a tanító, és elővette az osztály­névsort. — Barszukova! Állj fel. Te vetted el?. — En nem vettem el. — Leülhetsz. VoronyífI Állj fel, Te vetted el?. — En nem vettem el. — Na jól van — mondta utoljára Fjodor Petrovics. — Majd mindjárt megtudjuk, melyiktek a tolvaj, sőt nemcsak tóival, lianem becstelen hazug is ráadásul. Mindetiki lépjen ki a padból és álljon a tábla elé. S a tanító az összes gyerekei felsorakoztatta a tábla előtt, egyedül én ma­radtam ülve a padban és ez valami ijesztő határvonalat húzott közém és a többiek közé. Fjodor Petrovics legelőször a tanulók táskáit és fiókjait vizsgálta át. Szenvedélyesen kutatott a gyerekek holmija közt. Megszólalt a szünetet jelző csengő, majd be is csengettek a következő órára, azután megint, de már nem újabb szünetre, hanem hazamenetelre — ám a kutatás egyre tartott. Miután Flodor Petrovics gondosan végigkutatta valamennyi táskát és padot, magukat a gyerekeket vette sorra. Kiforgatta zsebeiket, végigta­pogatta a kabátjuk alját Inem rejtette-e valaki a bélés alá) levettette velük cipőjüket, zoknijukat, és csak ha már végképp meggyőződött arról, hogy az illető gyereknél nincs a bicska, elküldte az osztály másik sar­kába, nehogy az elveszett holmit átadhassa neki egy olyan, aki még nem esett át a motozáson. Lassan mind kevesebben lettek a tábla előtt, s mind többen az osztály túlsó sarkában, ám a bicska nem került elő. Es amikor a tanítónak már csak három gyereket kellett volna megmo­tózniá, valami rettenetes dolog történt. Nekiláttam visszarakni a táskám­ba a könyveimet, meg a füzetelmet és ekkor az egyik füzet lapjai közül kicsúszott áz a szerencsétlen bicska. Egy csöppnyi örömet sem éreztem, hiába tartottam kezemben ismét az én kedves, csontnyelü tükörjényes pengéjű bicskámat. Inkább annak örültem volna, ha megnyílik a föld, és elnyelt a bicskát velem együtt. Közben tovább folyt a motozás, énrám pedig, aki még csak nyolc rövid évet élt meg a földön, az a roppant nehéz feladat Járt, hogy megoldjam az emberi élet egyik legnehezebb lélektani problémáját. Ha most nem vallom be, hogy a bicska megkerült, számomra egyszerű az ügy: nem lett meg, hát nem lett meg. Talán, aki ellopta, időközben ügyesen becsúsztatta valami üregbe, vagy a tapéta mögé, vagy egy padló­hasadékba. De ekkor továbbra is azt fogják hinni, hogy tolvaj van az osztályunkban. Ha ellenben én most megmondom, hogy... juj, erre még gondolni is borzalmas volt! Akkor énmiattam rendezték ezt az egész fölösleges cir­kuszt, énmiattam motozták végig ilyen mégalázó módon ezeket a fiúkat és lányokat, énmiattam hitték őket tolvajnak. Hátha még mindig köny­nyebben elviselnék azt a gondolatot, hogy nem volt fölösleges a motozás, nem volt hiábavaló a megaláztatás? Arra képtelen voltam, hogy felálljak és hangosan kimondjam: „Meg­van a bieskaľ A nyelvem nem engedelmeskedett, az agyam parancsá­nak, felálltam a helyemről, és mint egy holdkóros, előre tartott kézzel odavánszorogtam a táblához. Tenyeremen ott feküdt a bicska. — Te pupákI — ordított rám a tanítónk (ez volt a szavajárása, ha ha­ragudott). — Mit csináltál? Mars ki az osztályból! Hallottad?! Azután ott álltam az iskola kapuja előtt, és sorra elmentek mellettem az osztálytársaim. Amint elmentek mellettem, úgyszólván valamennyi megállt egy pillanatra, s mintha leköpött volna, úgy vetette oda: „Éj, te ..." Elment mellettem Vanyka Grubov és azt mondta: „Ej, te ..." Majd Katka Barszukova, „Ej, te ..." is tudo m' miérí ne m szaladtam haza, s miért nem vettem be (/1f magam a kert végébe, ahol belefeküdhettem volna a magas fűbe, [/ L- kisírni magam, távol az emberektől, s kivárhattam volna, amíg elcsitul a fájdalom tapasztalatlan gyermek-szívemben, amely most került első ízben összeütközésbe az épphogy csak elkezdődő élettel, és mindfárt sebet is kapott. Makacsul kitartottam a kapu előtt, amíg csak el nem vonult mellettem az egész osztály. Utolsónak Fjodor Petrovics jött kl. — Te pupák! — mordult rám újból elkeseredett dühvel. — Méghogy ellopták a bicskáját,.. Ej, te ... Fordította: SZABÖ MARIA KULTURÁLIS HÍREK • ANGLIA ELSŐ NEMZETI Szín­háza Sír Lawrence Olivier vezetésé­vel hamarosan megkezdi működését, bár a színház Temze parti épülete csak két év múlva készül el. Addig is a tavasszal megszűnt Old Vic szín­ház öreg épületében lép a közönség elé a Nemzeti Színház, ezzel is je­lezve, hogy vállalja a hagyományok folytatását. Az Old Vic társulatát 1818-ban alapították, és színpadán dráma, opera, operett, komédia és cirkuszi rendezvény egyaránt helyet kapott a 145 évad folyamán. • IRAK VEZETŐ lRŐI, akik a ki­rály-diktatúra alatt mind börtönben ültek, újra börtönökben várják né­pük felszabadulását. Köztük van Mahdi al-Dzsavaráhin, az Iraki író­szövetség volt elnöke és Muhainmed Salih Bahr al Uluim, akiknek a nyár folyamán minden vagyonukat elko­bozták, ők maguk pedig osztoztak az iraki hazafiak ezreinek sorsában. B EDITH PIAF, a nemrég elhunyt francia sanzonénekesnő életéről rö­videsen filmet készít egy olasz válla­lat; a címszerepet Marisa Solinas ala­kítja. I 1963. október 31. * 0] SZÓ 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents