Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-26 / 296. szám, szombat

Több megértéssel, nagyobb felelősséggel EREDETILEG KULTÜRHÁZ-ÜGYBEN látogattunk el Rimaszombatba, ösztönző hívásnak Sedlák Mihály elvtárs, a városi nemzeti bizottság elnökének szerkesztőségünkbe küldött levelét tekintettük. Maga a levél, a felelősség és hozzáállást illetően méltó bizonyíték. Igazolja, hogy közéletünk illetékesei nem hagyják figyelmen kívül a sajtó hasábjain elhangzott bíráló észrevételeket, még ha az számunkra kedvezőtlen is. „Bontják a kultúrtermet" címmel még augusztusban foglalkoztunk a város áldatlan kulturális helyzetével. Nyitva hagytuk a kérdést, az átalakításra kerülő Tátra-szálló nagyterme kulturális célokból való kirekesztése után, hogyan biztosítják Rimaszombatban a kulturális élet igényes feladatainak megvalósítását. A levél kétségtelen jóindulatot tükrözött, s erről győződhettünk meg a személyes találkozáskor is. A megoldás felvetett lehetőségei — és ezt ottjártunkkor láthattuk — afféle kényszermegoldások. A megmásíthatatlan tény — ami a levélből is kiviláglik—, hogy a város mindmáig nélkülözi a kulturális rendezvények szempontjából számításba jövő méltó hajlékot. „Városunkban nincs kultúrház, bár építéséért évek óta hadakozunk, eddig azonban eredménytelenül" — olvassuk a levélben, s szinte visszatérő panaszként halljuk ezeket a szavakat a rimaszombatiak ajkáról. S ezen még az sem segít, hogy ez ideig csak tervekre több mint kétszázezer koronát adtak ki. A megvalósulás ugyanakkor ma ls erősen kétséges. Nem is szólva arról, hogy az illetékes szervek ma már tervmódosítást javasolnak. Joggal bosszankodnak hát a város vezetői, hisz a feleslegesen befektetett százezreknek másutt is lett volna ásott verme. A kérdés mihamarábbi megoldása kétségtelenül indokolt. A fürkésző szem azonban valami mást is kénytelen tudomásul venni. Éspedig, a kulturális élet tudatosságának, szervező-tségének a hiányát is. Talán kissé szigorúnak, túlzónak tűnhet ez a megállapítás, érdemes azonban arra, hogy az Illetékesek elgondolkodjanak rajta. Nem akarunk vitába szállni azzal a kétségtelen igazsággal, hogy a járási vagy a két hónapja alakult városi népművelési otthon tevékenységének bizonyos kézzelfogható Jeleit adhatja* Az azonban túlzott Jóakaratot Igényelne, ha azt állítanánk, hogy a szervezettség, irányítás, a munka koordinálása szempontjából az adott lehetőségek maximumát adják. S ha e kérdésnél is elidőzünk, ez aligha árthat az ügynek. Lássuk mindenekelőtt a tényeket: — A városi Népművelési Otthon pillanatnyilag az egyedüli lehetőség, ahol a színpadigényes rendezvények lebonyolításra kerülhetnek. Befogadóképessége kétségtelenül kicsi, berendezése, felszerelése azonban még ennél is igénytelenebb. Rudolf Altcichter: Épül a fúrótorony. — A Tamásfalán felépített szövetkezeti klub — 400 férőhellyel — meglehetősen kívül esik a városon, így inkább csak a vendégszereplések megszervezése szempontjából jöhet számításba. — Esztrád- és kabaréfellépésekré a mozi terme ls igénybevehető — olvassuk a levélben. A tények azonban arról győznek meg, hogy ez a lehetőség nagyon is költséges. Az elmaradt mozielőadásért fizetendő 400—800 korona lelépés ugyanis az öntevékeny csoportok számára aligha elfogadható. A SZEGÉNYES LEHETŐSÉGEK közül tehát a választás — a munka fő súlya — elsősorban a városi népművelési otthonra esik. Eltekintve attól, hogy az otthon mindenre emlékeztetett, csak kulturáltságra nem, lényegében, — ha szűkösen ls — pillanatnyilag fedni tudná a követelményeket. Ha... és itt a bökkenő. Kissé olyan hadsereg nélküli vezérkarnak tűnik ez az intézmény. A Járás már nem tekinti magáénak a művelődési otthont, a városnak pedig nincs, vagy legalábbis eddig nem volt annyi ereje (elsősorban gazdaságii), hogy a kultúra hajlékává tegye. Ugyanakkor azonban az erkölcsi szempontokba kultúra ügye iránt tanúsítandó odaadás is még sokszor hiányt szenved. Ez okozza azután, hogy a tömegesség elve, a kultúra tömegvonzásának elve ma inkább igény, mint valóság. Nem kívánunk most azzal foglalkozni, amit Héger Károly, a CSEMADOK járási titkára vetett fel, hogy sem metódikai, vagy erkölcsi, sem technikai segítséget nem kapnak a népműveléstől; sőt Ondrej Lendvaynak, a Városi Népművelési Otthon dolgozójának a felszerelés hiányosságát és a klubtevékenységet fékező megjegyzéseit ls mellőzzük. Érzésünk szerint ezek a kérdések ugyanis a kölcsönösség, a megértés és átgondoltság révén — megoldhatók. Egy dologról azonban szólnunk kell. A népművelés irányításának fő kérdése Rimaszombatban — szerintünk — elsősorban politikai jellegű, s nem kimondottan gazdasági kérdés, ahogy azt ottlétünkkor a járási népművelési otthon két munkatársnője igykezett — nagyon energikusan -» védelmezni. A FELADATOK MEGÍTÉLÉSÉBEN elsősorban pártunk XII. kongresszusának határozataiból kell kiindulnunk. Gondolunk itt elsősorban az eszmei offenzíva megvívására. Ez ma már nemcsak igény, hanem a népművelés soronlevő feladata. Az ÚJ embernevelése ugyanis szorosan összefügg a nemzedékeken át kialakult szokás, erkölcs formálásával. E téren a döntő fordulatot éppen az eszmei nevelésnek, a társadalmi célok tudatosításának kell biztosítania. Mégpedig abből az elvből kiindulva, hogy a helyes művelődéspolitika nemcsak rögzíti az elért eredményeket, hanem — az előrehaladás feltételeit ismerve — alakítja is az igényeket, s formálja a gyakorlati tevékenységre ható és azt előrelendítő népművelési munkát. Csakis ennek az elvnek a következetes érvényesítésével érhetjük el törekvésünk tulajdonképpeni célját, hogy az új feladatoknak való nekibuzdulás találkozzék a társadalmi céllal, segítse és előmozdítsa a kulturális tevékenységet. S ha e helyütt nyomatékosan hangsúlyozzuk a népművr.Iési munka tulajdonképpeni éltető elemét, a tudatosság és ösztönösség, öntevékenység és szervezettség dialektikus egységét, ezzel tulajdonképpen a feladatok bonyolultságának megértését és a szervezettség kezdetlegességeinek száműzését szeretnénk ösztönözni Rimaszombatban is. Mert ml másnak mondható, ha nem kezdetlegességnek, hogy éppen az Illetékes népművelési Intézménynek nincs kellő áttekintlse a városban folyó kulturális munkáról. Héger Károly szavai szerint „a városi népművelési otthon csak kiírja az egyes akciókat, s azt, hogy ki biztosltja. Ennél többre nem terjed a figyelme". S hogy ez hova vezet, arról a legbeszédesebben éppen a hadseregnapi rögtönzött fellépés tanúskodott. Márpedig ha a rögtönzés gyakorlattá válik, aligha remélhető, hogy a 300—400 főnyi közönség legközelebb újra kapható lesz egy, a kudarc határát súroló rendezvény megtekintésére. S ha figyelembe vesszük a közönség passzivitását, amelyről a város! nemzeti bizottság elnöke is beszélt, az Ilyen és hasonló „megoldások" aligha öregbítik a kulturális munka jó hírnevét. NINCS OKUNK KÉTELKEDNI Sedlák Mihály NB-elnök megállapításábap, hogy a városban folyó kulturális élet általában gyenge lábakon áll. Sőt azt sem állíthatjuk, hogy ez kimondottan a kultúrház rovására írandó... Arra is, de nemcsak arra. Ha a társadalmi és tömegszervezetek hiányolják a közvetlen segítséget, erkölcsi támogatást, megértést és ösztönzést, akkor a fő mulasztás elsősorban a vezetésre, Irányításra hárul. Az utóbbi időben éppen erről sok sző esik. A vezetés színvonalának emelése — társadalmi viszonylatban is — döntő fontosságú, szinte közügy. S a vezetés megítélését illetően kevés csak a szándékot s az elképzeléseket figyelembe venni. Ahogy a szavak szele nem forgat malmokat, ugyanúgy a papírtervek értéke is csak annyi, amennyi a valóság számára lecsapódik belőle. S ha a tudatosságot ma még gyakran az ösztönösség helyettesíti, ennek oka az Is, hogy — egész ottjártunkig — hiányzott a város kulturális életét összehangoló művelődési tanács. Ugyanakkor a városi nemzeti bizottság iskolai és kulturális szakbizottságának is — az illetékesek bevonásával — mélyrehatóbban kellene foglalkoznia a kulturális élet lehetőségeinek feltárásával s rendszeresen ellenőrizni a kitűzött tervek megvalósulásét. NEM TÚLZUNK, ha azt állítjuk, hogy a kulturális élet megszervezésében éppúgy, mint az öntevékeny csoportok munkájának fellendítésében a város kedvező feltétrtekkel rendelkezik. A népművelési otthon mellett megalakult zenekar és tánccsoport erre éppúgy példa, mint a Jó hlrü „Fáklya" irodalmi, színpad, vagy a CSEMADOK színjátszó és tánccsoportja. A kultúra lelkes munkásaiból nincs itt hiány. Jócskán akadnak, akik nem hivatásból, de elhivatottságból, nem hivatali, de emberi közösségtudattól vezérelve fárdoznak a köz javáért. Ezt a tényt Papp László és Mikűlás Soják népművelési felügyelők is bizonyítják. Rajtuk kívül egyébként nehezen tudunk dűlőre jutni abban Ü kérdésben, hogy a kulturális életben' tapasztalható hiányosságokért Jelentős felelősség hárul éppen a népművelési otthonra. (Járási és városi szinten egyaránt!!) Jogosnak mondható az a megalapítás, hogy egy kétnyelvű járásban —< a személyi állomány általány jellegénél fogva — szűkre szabottak a módszertani segítségadás lehetőségei, Szűkre szabottak, de mégsem kizártak. Főleg ha az aktivisták segítségére ls támaszkodnak. Persze, ehhez arra is szükség volna, hogy a népművelés szakaszán dolgozók valóban és teljes emberként törődhessenek a népműveléssel _ sőt feleljenek munkájáért — s mondjuk a takarítás ne az igazgató (vagy a népművelési dolgozó) feladata legyen, hanem a gondnoké, vagy a takarítóé ... Látszólag egészen természetes dolgok ezek, mégis úgy tűnik, hogy sokszor a magától értetfi*é-dolgokat is túlkomplikálják. Látogatásunk margójára még egy dolog említést kíván. Hangsúlyozni szeretnénk, ez nem kimondottan rimaszombati specialitás, de Itt is kísért. Talán úgy tehetnénk fel a kérdést, a magyar dolgozók körében végzendő népművelési munkának ki a gazdája, ki a felelős érte? A válaszadást illetően nemegyszer berzenkedik a kísértés: a CSEMADOK! S itt a tévedés lényege. Véleményünk szerint ez politikai Jellegű kérdés és nem szervezési, vagy egyéb elhanyagolhatónak tetsző probléma. A CSEMADOK bármennyire hasznos munkát fejt ls ki, a népművelés ügye nem reszortérdek, hanem — és elsősorban — társadalmi. így a felelősség kérdéséberi elsősorban közigazgatási szerveink, köztük a népművelést Intézmények osztozkodnak. Ha ezt mindenütt kellőképpen tudatosítják, úgy a magyar dolgozók kprében végzendő népművelő tevékenység nem belátás vagy jóakarat dolga lesz, hanem szocialista rendünkből eredő legsajátabb feladat. S AZ EMLÍTETT PROBLÉMÁKRA — a nemzeti bizottság felelőssége mellett — hadd hívjuk fel a pártbizottságok és a pártszervek figyelmét Is. Három dolog kívánkozik itt előtérbe: — fordítsanak nagyobb gondot a helyes kultúrpolitikai szemlélet kialakítására, a vezetés színvonalának emelésére a népművelésben; — a pártszervek — a párthatározatok szellemében — törődjenek többet a város kulturális Igényei és feladatai megvalósításával, éppen a kultúra közkinccsé tétele érdekében; — segítsék a kulturális munka kibontakozását, támogassák és ösztönözzék a művelődés dolgozóinak áldozatkész munkáját, hogy a kulturális-népművelő munka valóban méltó lehessen a járási székhelyhez. . MEGGYŐZŐDÉSÜNK, ha a nemzeti bizottság és az életre hívandó művelődés! tanács hivatása tudatában Jár el, s ez a kérdés a pártszerveknél ls megértésre talál, Rimaszombat kulturális életében már a közeljövőben jelentős előrehaladás tanúi lehetünk. A kérdés lényege az erők összefogásában rejlik, hogy közösen munkálkodjanak a kulturális forradalom célkitűzéseinek sikeres megvalósításán. És Rimaszombatban nem többről, nem kevesebbről, egyedül erről van szó! FÓNOD ZOLTÁN A jövő építői. Felvételünk a bratislavai Pionír utcai bölcsődébe^ Jtészült. (B, Z. fe&í yítézslav Nezvalí TU 104 Tízezer-ötszáz méter magasságban, hol nem danolt még fülemüle sem, repülő mánkat istenítenem kell a távolbalátás korszakában. A mát, mely sarkról oázisba röppent órák alatt, mint egykor vikendre, 6 Szovjetuniónak intve 1B e dicsőséges út ma engem döbbent. Fönn... fönn... s mint otthon, karosszékbe dőlve, szárny fölött, mely a mesék evezője, ózonban, melyben zümmögő légy nincsen, kívántam forrón az egész világnak testvériséget békét termő fákat — majd ... bóbiskoltam odafönt, mint Isten. SÍPOS GYŐZŐ fordítása Monoszlóy M. Dezsőt VIRRASZTÓ AKARAT Virrasztok. Néha éjjel is. Mert virrasztani annyi mint akarni, s az akarat a legemberibb erő. Az állat csak élelemért bújik vackából elő, vagy hogy meghemperedjen vízben, mocsárban, fényben, nyOjtozkodjon, hörögjön a párzás hevében, aztán elnyúlik, szendereg. De én virrasztok. Néha éjjel is, s velem virrasztanak a többi emberek, az éjjelt műszak munkásai, az önként nemalvók serege. A szimat persze őzet is riaszt, s veszélyre ébreszt a fogfájós ts aludna hogyha tudna, de az én csapatom tudatosan változtatja nappalá az éjjet. Mert virrasztani annyi mint akarni. Most is a pihenés ördögével szálltam harcba érte, akaratommal, fegyveremmel, mely az ösztön-világ sötétje ellen lázi embert szellem fáklya fénye. Gyurcsó István i ÖSZl SOROK Sárga kabátot vesz magára, majd azt is leveti lassan a Föld, már számít szürke dérruhára: Elszomorit, de rágondolok a télre, mikor hópaplan alatt, fázva, bújva, szerelmi okok a Nyárból, lám, csak ennyit örökölt, szülik meg újra csendben a tavaszt, / 19B3. október 26. * (Jj %