Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-19 / 291. szám, szombat

: GIUSEPPE TOMAS! Dl IAMPEDUSA Az Öröm äs a Törvény 1%/Tlhelyt felszállott az autóbuszra, 1-*-*- csupa haragos indulatot kavart fel maga körül. Különféle papírokkal tömött Irattáskája, a hatalmas csomag, amelyet beha|lított bal karja alatt cipelt, vastag gyapotsálja, folyton kinyíló esernyője erősen akadályozta abban, hogy felmutassa tértijegyét. Kénytelen volt a csomagját a jegyszedő asztalkájára helyezni, de ettől záporként hullott a földre a pehelykönnyű apróoénz, megpróbált lehajolni, de a mögötte szorongó felszállók tiltakozni kezdtek, mert attól féltek, hogy az önműködő ajtó odacsípi kabátjuk szegélyét, ha továbbra ls feltartóztatja őket. Végül sikerült befurakodnia a széksorok között szorongó utasok tömegébe. Bár sovány volt, rengeteg holmijával több helyet foglalt el, mint egy hétszoknyás apáca Amíg meg-megcsúszva igyekezett előbbre lutnl a nyomasztó és kaotikus zsúfoltságban, alkalmatlan térfogata miatt a haragos Indulatok tovább gyűrűztek körülötte a kocsi végétől az elejéig. Ha letaposott egy lábat, ez visszataposta, mások dühös méltatlankodással néztek rá, amikor hallania kellett azokat a sziszegve kimondott szavakat Is, amelyek egy feltételezett perverz szerelmi kapcsolatára utaltak, a büszkeség mármár arra késztette, hogy visszaforduljon, de abban a pillanatban azt ls megérezte, hogy egy fenyegető tekintet fúródik fáradt szemébe. Közben egyre szaladtak mellettük ez utcák, amelyeken a rusztikus barokk stílben épült homlokzatok nyomorúságos negyedeket takartak el, de ezek mlnden sarkon mégis előbukkantak, és nyolcvanesztendős üzletek sárgásán pislogó fényei előtt rohant tova az autóbusz. A megállója előtt csengetett, majd leszállott, alaposan megbotlott ez esernyőjében, de végül egyedül találta magát a négyzetméternyi járdaszigeten, sietett meggyőződni arról, hogy kezében van-e a műanyagból készült Irattáska. Most már felszabadultan élvezhette a boldogságát. Ez az irattáska harminchétezerkétszáznegyvenöt lírát rejtett, a „tizenharmadik fizetést", ez év végi jutalmát, amelyet egy órával ezelőtt vett fel, és amely egy csapásra több tüskét húzott ki a szivéből a háziúr fenyegetőzését — két havi részlettel tartozott neki, és mivel befagyasztott házbért fizetett, a tulajdonos követelőzése erőszakossá vált —, a halálos pontossággal jelentkező ügynök szemrehányásait a feleségének vásárolt nyűlbőr kabátka elmaradt részleteiért („Jobban áll neked szívem, mint egy hosszú felöltö, karcsúbb vagy benne" ], a halárús és a zöldséges mord tekintetét. Az a néhány nagy alakú bankjegy elűzte a legközelebbi villanyszámla Izgalmát, az új cipőre áhítozó gyermekek epekedő tekintetét, a folyékony gáz pislákoló lángjáért tett aggodalmas megjegyzéseket. Persze gondtalanságot ez még nem leientett, nem. Ilyesmiről szó sem volt, de némi szünetet ígért a gondok közepette, a szegénynek pedig nincs ennél nagyobb öröme, és ki tudja, néhány ezer líra talán túl is éli az első napot, hogy majd a karácsonyi ebéd fényeiben semmisüljön meg. T"\e már többször kapott Ilyen „tizenharmadik" fizetést, és pontosan tudta, hogy a vele járó futó megkönnyebbülés nem magyarázza meg azt a hatalmas örömet, amely most rózsaszínűre hevítette az arcát. Igen, Igen, rózsaszínűre: Ilyen volt a csomag is, amely kedves teherként húzta a bal karját Ebből sarjadt ki az öröme, a hét kilós kalácsból, amelyet a hivatalból vitt haza. Nem mintha bolondult volna ezért a nyomatékosan garantált és éppen ezért oly kétes származású lisztből, cukorból, tojásporból és mazsolából készült keverékért. Sőt, tulajdonképpen nem is szerette a kalácsot. De hét kllónyl luxuscikk, csak Így, egyszerre! jól körülhatárolt, de mégiscsak komoly bőséget jelentett ez egy olyan házban, amelybe tíz dekánként és fél literenként surrant be az étel-ital! Micsoda előkelő áru a harmadosztályú márkákhoz szokott kamrábanl Hogy örül majd Máriai És micsoda sivalkodás lesz a gyermekek közötti Két hétig fogják élvezni a számukra Ismeretlen Vadnyugatot, amelynek uzsonna a neve! Dehát mindez a mások öröme, úgyszólván tárgyias öröm, vanília és színes papír, egyszóval ez a kalács. Az ő szegényes boldogsága egészen más természetű: lelki öröm, amelybe némi büszkeség és meghatottság Is vegyült. Igenis, ez a helyes kifejezés: lelki öröm. Amikor valamivel előbb a Commendatore, e hivatalfőnöke az- egykori fasiszta gerarca-ra emlékeztető leereszkedő kedélyességgel kiosztotta a fizetéses borítékokat és ráadásul a jókívánságait, azt Is kihirdette, hogy a Nagy Termelő Vállalat egy hét kilós kalácsot küldött ajándékba a hivatalnak, és hogy ezt az arra legérdemesebb tisztviselőnek juttatlák. felhívta tehát a kedve« kartársakat, hogy a Iegdemokratikusabban (éppen ezt a szót használta) jelöljék kl ott helyben a szerencsés jutalmazandót. ^ÖPilPiiÉ * Jtľl N m/j $ A kalács közben ott hevert az ** Íróasztalán, súlyosan, légmentes csomagolásban, „jövendöléssel terhesen", ahogy a Commejidatore maga mondta volna húsz évvel korábban, amikor még fekete Inget viselt. A kollégák nevettek, sugdolóztak, majd egyszerre mindenki — és elsőként a főnök — az ő nevét kiáltotta. öriási öröm ez, no meg biztosítja a hivatalbeli fontosságát is, azaz más szóval Igazi diadal! És ezt a felemelő érzést többé semmi sem ronthatta le, sejn az a háromszáz líra, amit kl kellett guberálnia a lenti bárban, amikor a felleges alkonyat és az alacsony feszültségű neoncsövek kettős homályában megkávéztatta a barátait, sem a csomag súlya, sem az autóbuszban elszenvedett sértések fájdalma:, semmi, még a tudata legalján felvillanó érzése sem, hogy a kollégái tulajdonképpen megalázó könyöradományokkal akartak segíteni a gondjain; valóban, túlságosan szegény volt ahhoz, hogy a gőg dudvája ott üsse fel benne a fejét, ahol nem kell; ezt nem engedhette meg magának. Hazafelé tartott az omladozó utcában, amelynek tizenöt évvel korábban egy bombázás adta meg a kegyelemdöfést, elért az Ijesztő külsejű térhez. De vidáman köszönt Cosimónak, a házmesternek, aki magasabb fizetést húzott és ezért lenézte őt. Kilenc lépcsőfok, majd három, majd újra kilenc: ezen az emeleten lakott a Lovag. Pihal Igaz, hogy van egy ezerszázas Fiatja, de a felesége öreg rusnya és fel is szarvazza: Kilenc lépcsőfok, majd három, aztán egy széles forduló, újra kilenc lépcsőfok, a Doktor lakása. Ez még roszszabb eset: a fia közönséges semmirekelő, aki bolondul a motorokért és a robogókért, a rendelő mindig üres. Kilenc lépcsőfok, majd három, majd újra kilenc: ez az ő lakása, egy megbecsült, tisztességes, közszeretetnek örvendő, kitüntetett és nem közönséges képességekkel rendelkező könyvelő kedves otthonai Kinyitotta az ajtót és belépett a parány! előszobába, amelyben az égett hagyma szaga érzett. A kosárnyi nagyságú padládára tette a súlyos csomagot, a mások pénzétől duzzadó lrattáskát és az alkalmatlan vastag sálat. A hangja csak úgy csengett: „Mária! Gyere gyorsan! Nézd, mit hoztam!" A felesége kijött a konyhából; a kék pongyoláját viselte, amelyen meglátszott a kormos edények nyoma, a sok mosogatástól kivörösödött kicsi kezét szüléstől lepetyhüdt hasán tartotta. A csöpögő orrú gyerekek kiabálva vették körül a rózsaszínű tömeget, de nem mertek hozzányúlni. „Jó, de a fizetést megkaptad-e? Tudod, hogy már egy lírám sincs"! „Itt van, szívem. Én csak az apróját tartom meg magamnak, kétszáznegyvenöt lírát. De ide nézz, micsoda Istencsodáját hoztaml" TV/T ária valamikor csinos volt, és néhány évvel ezelőtt még egy szeszélyes fényű szempár világította be okos arcocskáját. De azóta annyit veszekedett a szatócsokkal, hogy a hangja eldurvult, a rossz ételek tönkretették a bőrét, az örökös köddel, akadályokkal fenyegető jövőt kutató szeméből kialudt a fény. Csupán egy szent női lélek élt benne tovább, de éppen ezért hajthatatlan és szigorú volt, és mély jósága arra kényszerült, hogy szemrehányásokban és tilalmakban fejezze ki magát. És még valami volt benne: lappangó, de szilárd és gőgös kasztszellem, mert egy híres kalapos unokája volt (a Via Indipendenzán laktak' valamikor), és ezért megvetette az ő Girolamójának az övével távolról sem mérkőző családfáját, egyébként úgy szerette, mint ahogy egy buta, de kedves gyermeket szeret az ember. A tekintete közömbösen siklott végig a díszes csomagon. „Kapóra jött. Holnap elküldjük az ügyvédnek. Nagyon le vagyunk kötelezve neki". Risma, az ügyvéd, két évvel ezelőtt egy bonyolult könyvelői munkával bízta meg, jól megfizette, ezenkívül mindkettőjüket meghívta ebédre, absztrakt és fényes berendezésű otthonába, ahol a könyvelő a pokol kínjait állotta ki a nagy alkalomra vásárolt ú| cipőjében. És most ezért az ügyvédért, akinek mindene megvolt, az ő Máriájának, az ő Andreájának, Saveriónak és a kis Giuseppinának, de saját magának is le kell mondania a bőség egyetlen kis erecskéjéről, amely anynyi év óta először kezdett csordogálni ebben a házban! •Kirohant a konyhába, felragadott egy kést és dühösen szét akarta vagdalni az aranyozott zsineget, amellyel egy szorgalmas milánói munkásnő gyönyörűen átkötötte a csomagot: de egy vörös kezecske fáradt mozdulattal megérintette a vállát: „Ne légy gyermek, Girolamo. Hiszen tudod, hogy le vagyunk kötelezve Rismának". „De szivem, ezt én Jutalmul kaptam! Az érdemeimérti Ügy mutatták kl, hogy mennyire megbecsülnek!" „Hagyd csak el. Ismerem én a te kollégáid figyelmességét. Alamizsnát kaptál, Giro, alamizsnát"! Glrőnak szólította, a régi nevén, ahogy valamikor becézte, és közben rámosolygott a szemével, amelyben már csak ő tudta felfedezni a régi varázst. „Majd veszel holnap egy kisebb kalácsot, nekünk az is elég lesz és vásárolj a Standéban négy piros gyertyát ls, olyan csavarosat, így nagy ünnep lesz nálunk is". Valóban másnap vett Is egy kisebb közönséges és névtelen kalácsot, és hozzá nem négy, hanem csak két gyertyát, és egy ügynökség útján elküldte a rózsaszínű masztadont Risma ügyvédnek — ami újra kétszáz lírájába került. Egyébként karácsony után kénytelen volt még egy kalácsot vásárolni, álcázva, szeletekre vágva bevitte a kollégáknak, akik már tréfás célzásokat tettek, hogy még egy morzsát se juttatott nekik a pazar zsákmányból. Az elsőszülött kalács sorsát pedig ködfátyol takarta. Elment a „Villám" ügynökséghez és megreklamálta a dolgot. Megvetően az orra alá dugták a szállítási naplót, amelyben az ügyvéd Inasától származó fordított aláírás Igazolta az átvételt. Vízkereszt után egy névjegyet kapott, amelyen az ügyvéd „hálás köszönetét és Jókívánságait" fejezte kl. A becsülete meg volt mentve. Lőrincz László fordítása CSINGIŽ ÄJTMÁNOV*: <^J-elíér // eso f-^zejnep anyó a nyitott ajtóban áll, az ajtófélfához támaszkótiva V és befelé néz a szobába. Mozdulatlan, görnyedt tartásán, csoK^y dálkozástól felvont szemöldökén, a szorosan összezárt afka szögletén megbúvó keserű ráncon furcsa, hangtalan néma keserűség látszik. Tálán valami szörnyűségtől tartva nem mer átlépni a küszöbön, vagy valami eszébe ötlött, azért torpant meg; de az ts lehet, hogy a hegyek felöl szálló hangokra figyel, amelyeket a szélrohamok hoznak a hátukon... Ruhájának ícét bó, hosszú uffa esetlenül csüng sovány vállán. Közvetlenül a lába mellett a vízhordórúd hever, odább a csordultig telt vödrök. Szejnep anyó e percben tért vissza a folyóról. Ott mondták neki a hírt, hogy a lánya, Szaadat férfhez ment. Bekövetkezett, amitől az anya leginkább rettegett. Most hát egyedül maradt a szülői házban. Ügy tűnt, minden megvan, mégis, ahogy a lánya elment, mlnden elvesztette értelmét. Ki tudja, meddig álldogált volna még az ajtóban Szefnep anyó, de közben megérkezett Zsijdegul, Tokoj-aka lánya. Ahogy az öregasszony meglátta, keserves jajveszélkelésben tört kl: — Hát ilyen az én lányom! 0, én szerencsétlen asszony. Megvert az Isten, hogy nem fiút adott. A fiam nem hagyta volna el a szülői házat. Szégyent hozott rám Szaadat! Ogy ment el, mint a szökevény, köszönés nélkül, a beleegyezésem nélkül, valami jöttmentértl Elviszi tőlem, nem látom többé... — Ugyan már, Szefnep anyó, hogy mondhat ilyet, hiszen itt van a közelében! —- vette védelmébe a lányt Zsijdegul. _ Hallgass! Te ts vétkes vagy, hiszen Tokaja-aka beszélte ráSzaadatot högu menjen el a gépállomásra. Eredj, mondd meg, ha drága neki a testvére emléke meg a család becsülete, hát hozza vissza Szaadatot. Eredj!... Tokoj-aka még aznap elküldte feleségét, az idősebb fogához tllöen, hogy vezesse el hozzá Szefnep anyót. Sógornőjére várakozva komoran ült a birkabőrön, amelyet a nemeslap főié terítettek. A nagy család többi tagja is ott ült körülötte. A szobában meleg volt, a fazékban hús főtt, az asztalon szamovár zümmögött. — Mindent tudok, Szejnep — kezdte Tokof-aka, és tiszteletteljes mozdulattal átadott az asszonynak egy piál teát. - Szégyenkezem miattad! Ha Szaadat becstelenül cselekedett volna, tüstént nyeregbe szállnék és hajánál fogva vonszolnám ide! - Az öregember szeme haragosan villant. — De én nem cselekszem így. Inkább a kezem száradjon el.., A Nomád tábor földjei réges-régen olyan emberekre várnak, mint a te lányod. Nem akarlak vigasztalni, vagy rábeszélni Szejnep, de egy dolgot azért meg kell említenem. — TokoJ dohánykockát dugott a szájába és elgondolkodva simította szét megbarnult bajuszát. — Most feltörik a Nomád tábor szűzföldjeit. Annak idején álmodni sem mertünk arról, hogy földet kapunk a folyó alsó folyása mentén. A bajok gyötörtek, sanyargattak bennünket és végül a Nomád tábor földjeire kergettek, Milyen is volt ott a szántás, az öntözés. — Emlékszel, amikor megszid—ítél a testvéremet, elszöktetek együtt, ide, erre a földre? Hogy fel ne foMuljunk éhen, elhatároztuk, felszántunk egy darabka földet, nem nagyobbat, mint ez a birkabőr. Bizonyosan nem felejtetted el, hogy tisztogattuk a földet, hordtuk a rrťarkunkban a köveket, ástuk az öntözőcsatornát a hegy lejtőjén. — Emlékszel erre, Szejnep? Talán volt valami értelme, puszta kézzel zúzni a sziklát? Kárba veszett minden munkánk, a vetés kipusztult. Emlékszel Szejnep, hogy zokogtál akkor, és még mi, férfiak is alig bírtuk visszafojtani könnyeinket. Akkor még egy tenyérnyi földet sem tudtunk megművelni. Most meg a ml gyermekeink fognak munkához a Nomád tábor földjein, s ha láttad volna milyen derekas munkát végeznek! Vannak gépeik, és van tudásuk... Hamarosan úgy fog lezúdulni hozzánk a gabona, mint a folyó vize. Hej, Szefnep, fiatal korodban te ahhoz mentél, akit szerettél, hát akkor most a lányodnak miért ne lenne joga hozzá, hogy együtt dolgozzon azzal, akit szeret, miért? Szejnep anyó hallgatott. — Te okos asszony vagy — folytatta Tokoj-aka — és meg kell értened, hogy Szaadat nem cselekedhetett másként. A vőd Kazsimdzsan pedig nem holmi jött-ment csavargó, hanem derék dzsigit, a brigád legjobb traktorosa. Szülei rendes, tiszteletre méltó emberek... Ami pedig Szaadatot illeti, nem olyan lány ő, aki elfelejti az édesanyját. A lakodalmat meg akkor üljük meg, amikor betakarítjuk az első termést és beköltöznek az új házba. Mindazt, amit az öreg Tokoj-aka mondott, Szejnep anyó szótlanul hallgatta végig. Majd felállt és az ajtó felé indult. Tokoj-aka kikísérte a vendéget. Odakint úgy zuhogott a zápor, hogy nem látszottak sem a hegyek, sem a fák, sem a távoli házak. A szakadó esőzuhatag mindent eltakart. — Ejnye, de rázendített! Fehér eső, ennek nem lesz vége két-három napnál hamarább, meglátod — mondta Tokoj-aka. — Fehér eső, azt mondod? — kérdezte tompa hangon Szejnep anyó és a választ meg sem várva, megindult az úton. f- M " " 'Amikor hazaért, kábultan ült le a szoba sarkába és az esőkönnyeket síró ablakokra bámult. — Fehér eső! — suttogta, mintha valamilyen emléket Idézne. Valami munkát próbált keresni magának a ház körül, de minden kifordult a kezéből. Egyre csak az forgott a fejében, hogy valami hiányzik neki, de hogy mi, sehogy sem tudta kitalálni. Es végül mégis kitalálta: a motorok ismerős, megszokott zúgását nem hallotta a hegyek felöl. A traktorzúgás rendszerint megnyugtatta, hiszen ezekhez a gépekhez kapcsolódott lányának jövendő élete. Szejnep anyó nyugtalankodni kezdett: „A gépek némák, zuhog a fehér eső, ami 'talán két-három napig sem áll el... S mit csinálnak azok ott kinn a sátrakban, a szegények? Nedves, vizes minden, kályhájuk nincsen." Nagyon megsajnálta a fiatalokat. Hiszen a mézesheteket élik. Csak már itt volna az a vasárnap! Üldögélt egy ideig, majd felállt, a ládából fehér lenvásznat vett elő, és nagy férfiinget szabott belőle. Aztán befűtötte a kemencét. Mindjárt kellemesebb lett a szobában. Amíg a hus főtt, Szejnep anyó majdnem teljesen elkészült az tngvarrássál. Most azután már egy percig sem ült ölbetett kézzel, egyre a kemencénél sürgött-forgott, ahol a serpenyőben illatos pecsenye, boorszoki sült. Szejnep anyó úgy határozott, hogy nyomban elmegy a fiatalokhoz, ahogy az előkészületekkel végzett, elővette a Szaadatnak hozományul szánt nagy, virágos kendőt és az inggel együtt kosarának egyik rekeszébe tette, a másikban pedig a főtt húst és a pecsenyét helyezte el. Aztán felvette az új selyemruháfát, magasszárú cipőjét a sárcipővel, bő köpenyét, vállára akasztotta kosarát, nagy zsákot terített magára s kiment a házból. Odakint zuhogva hullott a fehér eső... m m m J z eső szürkésfehér ködén keresztül a szántáson át húzódó /• csapáson egy asszony haladt lassan, lóháton. Igen, jól mondXJL ta Tokoj-aka: tengersok földet felszántottak, széles öntözőcsatornákat ástak, és a tavaszi búza nedves, üdezöld hajtásai félénken, már ott kandikáltak a rögök között. Rá sem ismerni a Nomádtáborrra! Hol van a tenyérnyi földdarab, amely nem adott termést nekik? Hol az a csatorna, amelyben soha nem emelkedett föl a víz? Szejnep anyó leszállt a lóról, egy sziklára ült és sírvafakadt. De ezek már a büszkeség örömkönnyei voltak. Arvaí János fordítása * 1963. évi Lenin-díjas. tJJ SZÖ 6 * 1963. október 19.