Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-19 / 291. szám, szombat

: GIUSEPPE TOMAS! Dl IAMPEDUSA Az Öröm äs a Törvény 1%/Tlhelyt felszállott az autóbuszra, ­1-*-*- csupa haragos indulatot kavart fel maga körül. Különféle papírokkal tömött Irat­táskája, a hatalmas csomag, amelyet beha|lított bal karja alatt cipelt, vas­tag gyapotsálja, folyton kinyíló eser­nyője erősen akadályozta abban, hogy felmutassa tértijegyét. Kényte­len volt a csomagját a jegyszedő asztalkájára helyezni, de ettől zá­porként hullott a földre a pehely­könnyű apróoénz, megpróbált leha­jolni, de a mögötte szorongó felszál­lók tiltakozni kezdtek, mert attól féltek, hogy az önműködő ajtó oda­csípi kabátjuk szegélyét, ha továbbra ls feltartóztatja őket. Végül sikerült befurakodnia a széksorok között szo­rongó utasok tömegébe. Bár sovány volt, rengeteg holmijával több he­lyet foglalt el, mint egy hétszoknyás apáca Amíg meg-megcsúszva igyeke­zett előbbre lutnl a nyomasztó és kaotikus zsúfoltságban, alkalmatlan térfogata miatt a haragos Indulatok tovább gyűrűztek körülötte a kocsi végétől az elejéig. Ha letaposott egy lábat, ez visszataposta, mások dühös méltatlankodással néztek rá, amikor hallania kellett azokat a sziszegve kimondott szavakat Is, amelyek egy feltételezett perverz szerelmi kap­csolatára utaltak, a büszkeség már­már arra késztette, hogy visszafor­duljon, de abban a pillanatban azt ls megérezte, hogy egy fenyegető tekintet fúródik fáradt szemébe. Közben egyre szaladtak mellettük ez utcák, amelyeken a rusztikus ba­rokk stílben épült homlokzatok nyo­morúságos negyedeket takartak el, de ezek mlnden sarkon mégis elő­bukkantak, és nyolcvanesztendős üz­letek sárgásán pislogó fényei előtt rohant tova az autóbusz. A megállója előtt csengetett, majd leszállott, alaposan megbotlott ez esernyőjében, de végül egyedül talál­ta magát a négyzetméternyi járda­szigeten, sietett meggyőződni arról, hogy kezében van-e a műanyagból ké­szült Irattáska. Most már felszabadultan élvezhet­te a boldogságát. Ez az irattáska harminchétezer­kétszáznegyvenöt lírát rejtett, a „ti­zenharmadik fizetést", ez év végi ju­talmát, amelyet egy órával ezelőtt vett fel, és amely egy csapásra több tüskét húzott ki a szivéből a háziúr fenyegetőzését — két havi részlettel tartozott neki, és mivel befagyasztott házbért fizetett, a tulajdonos követe­lőzése erőszakossá vált —, a halálos pontossággal jelentkező ügynök szemrehányásait a feleségének vásá­rolt nyűlbőr kabátka elmaradt rész­leteiért („Jobban áll neked szívem, mint egy hosszú felöltö, karcsúbb vagy benne" ], a halárús és a zöld­séges mord tekintetét. Az a néhány nagy alakú bankjegy elűzte a leg­közelebbi villanyszámla Izgalmát, az új cipőre áhítozó gyermekek epekedő tekintetét, a folyékony gáz pislákoló lángjáért tett aggodalmas megjegyzé­seket. Persze gondtalanságot ez még nem leientett, nem. Ilyesmiről szó sem volt, de némi szünetet ígért a gondok közepette, a szegénynek pe­dig nincs ennél nagyobb öröme, és ki tudja, néhány ezer líra talán túl is éli az első napot, hogy majd a karácsonyi ebéd fényeiben semmisül­jön meg. T"\e már többször kapott Ilyen „tizenharmadik" fizetést, és pontosan tudta, hogy a vele járó futó megkönnyebbülés nem magya­rázza meg azt a hatalmas örömet, amely most rózsaszínűre hevítette az arcát. Igen, Igen, rózsaszínűre: Ilyen volt a csomag is, amely kedves te­herként húzta a bal karját Ebből sarjadt ki az öröme, a hét kilós ka­lácsból, amelyet a hivatalból vitt ha­za. Nem mintha bolondult volna ezért a nyomatékosan garantált és éppen ezért oly kétes származású lisztből, cukorból, tojásporból és ma­zsolából készült keverékért. Sőt, tu­lajdonképpen nem is szerette a ka­lácsot. De hét kllónyl luxuscikk, csak Így, egyszerre! jól körülhatárolt, de mégiscsak komoly bőséget jelentett ez egy olyan házban, amelybe tíz dekánként és fél literenként surrant be az étel-ital! Micsoda előkelő áru a harmadosztályú márkákhoz szo­kott kamrábanl Hogy örül majd Má­riai És micsoda sivalkodás lesz a gyermekek közötti Két hétig fogják élvezni a számukra Ismeretlen Vad­nyugatot, amelynek uzsonna a neve! Dehát mindez a mások öröme, úgyszólván tárgyias öröm, vanília és színes papír, egyszóval ez a kalács. Az ő szegényes boldogsága egészen más természetű: lelki öröm, amelybe némi büszkeség és meghatottság Is vegyült. Igenis, ez a helyes kife­jezés: lelki öröm. Amikor valamivel előbb a Com­mendatore, e hivatalfőnöke az- egy­kori fasiszta gerarca-ra emlékeztető leereszkedő kedélyességgel kiosztot­ta a fizetéses borítékokat és ráadá­sul a jókívánságait, azt Is kihirdette, hogy a Nagy Termelő Vállalat egy hét kilós kalácsot küldött ajándékba a hivatalnak, és hogy ezt az arra legérdemesebb tisztviselőnek juttat­lák. felhívta tehát a kedve« kartár­sakat, hogy a Iegdemokratikusabban (éppen ezt a szót használta) jelöljék kl ott helyben a szerencsés jutal­mazandót. ^ÖPilPiiÉ * Jtľl N m/j $ A kalács közben ott hevert az ** Íróasztalán, súlyosan, légmen­tes csomagolásban, „jövendöléssel terhesen", ahogy a Commejidatore maga mondta volna húsz évvel ko­rábban, amikor még fekete Inget vi­selt. A kollégák nevettek, sugdolóz­tak, majd egyszerre mindenki — és elsőként a főnök — az ő nevét ki­áltotta. öriási öröm ez, no meg biz­tosítja a hivatalbeli fontosságát is, azaz más szóval Igazi diadal! És ezt a felemelő érzést többé semmi sem ronthatta le, sejn az a háromszáz lí­ra, amit kl kellett guberálnia a lenti bárban, amikor a felleges alkonyat és az alacsony feszültségű neoncsö­vek kettős homályában megkávéz­tatta a barátait, sem a csomag sú­lya, sem az autóbuszban elszenve­dett sértések fájdalma:, semmi, még a tudata legalján felvillanó érzése sem, hogy a kollégái tulajdonképpen megalázó könyöradományokkal akar­tak segíteni a gondjain; valóban, túl­ságosan szegény volt ahhoz, hogy a gőg dudvája ott üsse fel benne a fejét, ahol nem kell; ezt nem en­gedhette meg magának. Hazafelé tartott az omladozó utcá­ban, amelynek tizenöt évvel koráb­ban egy bombázás adta meg a ke­gyelemdöfést, elért az Ijesztő kül­sejű térhez. De vidáman köszönt Cosimónak, a házmesternek, aki magasabb fizetést húzott és ezért lenézte őt. Kilenc lépcsőfok, majd három, majd újra ki­lenc: ezen az emeleten lakott a Lo­vag. Pihal Igaz, hogy van egy ezer­százas Fiatja, de a felesége öreg rus­nya és fel is szarvazza: Kilenc lépcső­fok, majd három, aztán egy széles forduló, újra kilenc lépcsőfok, a Doktor lakása. Ez még rosz­szabb eset: a fia közönséges semmi­rekelő, aki bolondul a motorokért és a robogókért, a rendelő mindig üres. Kilenc lépcsőfok, majd három, majd újra kilenc: ez az ő lakása, egy megbecsült, tisztességes, közsze­retetnek örvendő, kitüntetett és nem közönséges képességekkel rendelkező könyvelő kedves otthonai Kinyitotta az ajtót és belépett a parány! előszobába, amelyben az égett hagyma szaga érzett. A kosár­nyi nagyságú padládára tette a sú­lyos csomagot, a mások pénzétől duz­zadó lrattáskát és az alkalmatlan vastag sálat. A hangja csak úgy csengett: „Mária! Gyere gyorsan! Nézd, mit hoztam!" A felesége kijött a konyhából; a kék pongyoláját viselte, amelyen meglátszott a kormos edények nyo­ma, a sok mosogatástól kivörösödött kicsi kezét szüléstől lepetyhüdt ha­sán tartotta. A csöpögő orrú gyere­kek kiabálva vették körül a rózsa­színű tömeget, de nem mertek hoz­zányúlni. „Jó, de a fizetést megkaptad-e? Tu­dod, hogy már egy lírám sincs"! „Itt van, szívem. Én csak az apróját tartom meg magamnak, kétszáznegy­venöt lírát. De ide nézz, micsoda Istencsodáját hoztaml" TV/T ária valamikor csinos volt, és néhány évvel ezelőtt még egy szeszélyes fényű szempár világította be okos arcocskáját. De azóta annyit veszekedett a szatócsokkal, hogy a hangja eldurvult, a rossz ételek tönkretet­ték a bőrét, az örökös köddel, akadályokkal fenyegető jövőt kutató szeméből kialudt a fény. Csupán egy szent női lélek élt benne to­vább, de éppen ezért hajthatatlan és szigorú volt, és mély jósága arra kényszerült, hogy szemrehányásokban és tilalmakban fejezze ki magát. És még valami volt benne: lappangó, de szilárd és gőgös kasztszellem, mert egy híres kalapos unokája volt (a Via Indipen­denzán laktak' valami­kor), és ezért megve­tette az ő Girolamójá­nak az övével távolról sem mérkőző családfá­ját, egyébként úgy sze­rette, mint ahogy egy buta, de kedves gyer­meket szeret az ember. A tekintete közömbö­sen siklott végig a dí­szes csomagon. „Kapóra jött. Holnap elküldjük az ügyvédnek. Nagyon le vagyunk kötelezve neki". Risma, az ügyvéd, két évvel ezelőtt egy bo­nyolult könyvelői mun­kával bízta meg, jól megfizette, ezenkívül mindkettőjüket meghív­ta ebédre, absztrakt és fényes berendezésű otthonába, ahol a könyvelő a pokol kínjait állotta ki a nagy alkalomra vásárolt ú| cipő­jében. És most ezért az ügyvédért, akinek mindene megvolt, az ő Má­riájának, az ő Andreájának, Saverió­nak és a kis Giuseppinának, de saját magának is le kell mondania a bőség egyetlen kis erecskéjéről, amely any­nyi év óta először kezdett csordo­gálni ebben a házban! •Kirohant a konyhába, felragadott egy kést és dühösen szét akarta vagdalni az aranyozott zsineget, amellyel egy szorgalmas milánói munkásnő gyönyörűen átkötötte a csomagot: de egy vörös kezecske fá­radt mozdulattal megérintette a vál­lát: „Ne légy gyermek, Girolamo. Hiszen tudod, hogy le vagyunk kö­telezve Rismának". „De szivem, ezt én Jutalmul kap­tam! Az érdemeimérti Ügy mutatták kl, hogy mennyire megbecsülnek!" „Hagyd csak el. Ismerem én a te kollégáid figyelmességét. Alamizsnát kaptál, Giro, alamizsnát"! Glrőnak szólította, a régi nevén, ahogy va­lamikor becézte, és közben rámo­solygott a szemével, amelyben már csak ő tudta felfedezni a régi va­rázst. „Majd veszel holnap egy kisebb kalácsot, nekünk az is elég lesz és vásárolj a Standéban négy piros gyer­tyát ls, olyan csavarosat, így nagy ünnep lesz nálunk is". Valóban másnap vett Is egy ki­sebb közönséges és névtelen kalá­csot, és hozzá nem négy, hanem csak két gyertyát, és egy ügynökség útján elküldte a rózsaszínű masztadont Risma ügyvédnek — ami újra két­száz lírájába került. Egyébként karácsony után kényte­len volt még egy kalácsot vásárolni, álcázva, szeletekre vágva bevitte a kollégáknak, akik már tréfás célzá­sokat tettek, hogy még egy morzsát se juttatott nekik a pazar zsákmány­ból. Az elsőszülött kalács sorsát pedig ködfátyol takarta. Elment a „Villám" ügynökséghez és megreklamálta a dolgot. Megvetően az orra alá dugták a szállítási nap­lót, amelyben az ügyvéd Inasától származó fordított aláírás Igazolta az átvételt. Vízkereszt után egy név­jegyet kapott, amelyen az ügyvéd „hálás köszönetét és Jókívánságait" fejezte kl. A becsülete meg volt mentve. Lőrincz László fordítása CSINGIŽ ÄJTMÁNOV*: <^J-elíér // eso f-^zejnep anyó a nyitott ajtóban áll, az ajtófélfához támaszkótiva V és befelé néz a szobába. Mozdulatlan, görnyedt tartásán, cso­K^y dálkozástól felvont szemöldökén, a szorosan összezárt afka szögletén megbúvó keserű ráncon furcsa, hangtalan néma keserűség látszik. Tálán valami szörnyűségtől tartva nem mer átlépni a küszöbön, vagy valami eszébe ötlött, azért torpant meg; de az ts le­het, hogy a hegyek felöl szálló hangokra figyel, amelyeket a szélroha­mok hoznak a hátukon... Ruhájának ícét bó, hosszú uffa esetlenül csüng sovány vállán. Közvetlenül a lába mellett a vízhordórúd hever, odább a csordultig telt vödrök. Szejnep anyó e percben tért vissza a folyóról. Ott mondták neki a hírt, hogy a lánya, Szaadat férfhez ment. Bekövetkezett, amitől az anya leginkább rettegett. Most hát egye­dül maradt a szülői házban. Ügy tűnt, minden megvan, mégis, ahogy a lánya elment, mlnden elvesztette értelmét. Ki tudja, meddig álldogált volna még az ajtóban Szefnep anyó, de közben megérkezett Zsijdegul, Tokoj-aka lánya. Ahogy az öregasszony meglátta, keserves jajveszélkelésben tört kl: — Hát ilyen az én lányom! 0, én szerencsétlen asszony. Megvert az Isten, hogy nem fiút adott. A fiam nem hagyta volna el a szülői házat. Szégyent hozott rám Szaadat! Ogy ment el, mint a szökevény, köszönés nélkül, a beleegyezésem nélkül, valami jöttmentértl Elviszi tőlem, nem látom többé... — Ugyan már, Szefnep anyó, hogy mondhat ilyet, hiszen itt van a közelében! —- vette védelmébe a lányt Zsijdegul. _ Hallgass! Te ts vétkes vagy, hiszen Tokaja-aka beszélte ráSzaada­tot högu menjen el a gépállomásra. Eredj, mondd meg, ha drága neki a testvére emléke meg a család becsülete, hát hozza vissza Szaadatot. Eredj!... Tokoj-aka még aznap elküldte feleségét, az idősebb fogához tllöen, hogy vezesse el hozzá Szefnep anyót. Sógornőjére várakozva komoran ült a birkabőrön, amelyet a nemeslap főié terítettek. A nagy család többi tagja is ott ült körülötte. A szobában meleg volt, a fazékban hús főtt, az asztalon szamovár zümmögött. — Mindent tudok, Szejnep — kezdte Tokof-aka, és tiszteletteljes moz­dulattal átadott az asszonynak egy piál teát. - Szégyenkezem miattad! Ha Szaadat becstelenül cselekedett volna, tüstént nyeregbe szállnék és hajánál fogva vonszolnám ide! - Az öregember szeme haragosan vil­lant. — De én nem cselekszem így. Inkább a kezem száradjon el.., A Nomád tábor földjei réges-régen olyan emberekre várnak, mint a te lányod. Nem akarlak vigasztalni, vagy rábeszélni Szejnep, de egy dol­got azért meg kell említenem. — TokoJ dohánykockát dugott a szájába és elgondolkodva simította szét megbarnult bajuszát. — Most feltörik a Nomád tábor szűzföldjeit. Annak idején álmodni sem mertünk arról, hogy földet kapunk a folyó alsó folyása mentén. A bajok gyötörtek, sanyargattak bennünket és végül a Nomád tábor földjeire kergettek, Milyen is volt ott a szántás, az öntözés. — Emlékszel, amikor megszid—ítél a testvéremet, elszöktetek együtt, ide, erre a földre? Hogy fel ne foMuljunk éhen, elhatároztuk, felszán­tunk egy darabka földet, nem nagyobbat, mint ez a birkabőr. Bizonyosan nem felejtetted el, hogy tisztogattuk a földet, hordtuk a rrťarkunkban a köveket, ástuk az öntözőcsatornát a hegy lejtőjén. — Emlékszel erre, Szejnep? Talán volt valami értelme, puszta kézzel zúzni a sziklát? Kárba veszett minden munkánk, a vetés kipusztult. Emlékszel Szejnep, hogy zokogtál akkor, és még mi, férfiak is alig bírtuk visszafojtani könnyeinket. Akkor még egy tenyérnyi földet sem tudtunk megművelni. Most meg a ml gyermekeink fognak munkához a Nomád tábor földjein, s ha láttad volna milyen derekas munkát végez­nek! Vannak gépeik, és van tudásuk... Hamarosan úgy fog lezúdulni hozzánk a gabona, mint a folyó vize. Hej, Szefnep, fiatal korodban te ahhoz mentél, akit szerettél, hát akkor most a lányodnak miért ne lenne joga hozzá, hogy együtt dolgozzon azzal, akit szeret, miért? Szejnep anyó hallgatott. — Te okos asszony vagy — folytatta Tokoj-aka — és meg kell ér­tened, hogy Szaadat nem cselekedhetett másként. A vőd Kazsimdzsan pedig nem holmi jött-ment csavargó, hanem derék dzsigit, a brigád leg­jobb traktorosa. Szülei rendes, tiszteletre méltó emberek... Ami pedig Szaadatot illeti, nem olyan lány ő, aki elfelejti az édesanyját. A lako­dalmat meg akkor üljük meg, amikor betakarítjuk az első termést és beköltöznek az új házba. Mindazt, amit az öreg Tokoj-aka mondott, Szejnep anyó szótlanul hallgatta végig. Majd felállt és az ajtó felé indult. Tokoj-aka kikísérte a vendéget. Odakint úgy zuhogott a zápor, hogy nem látszottak sem a hegyek, sem a fák, sem a távoli házak. A szakadó esőzuhatag mindent eltakart. — Ejnye, de rázendített! Fehér eső, ennek nem lesz vége két-három napnál hamarább, meglátod — mondta Tokoj-aka. — Fehér eső, azt mondod? — kérdezte tompa hangon Szejnep anyó és a választ meg sem várva, megindult az úton. f- M " " 'Amikor hazaért, kábultan ült le a szoba sarkába és az esőkönnyeket síró ablakokra bámult. — Fehér eső! — suttogta, mintha valamilyen emléket Idézne. Valami munkát próbált keresni magának a ház körül, de minden ki­fordult a kezéből. Egyre csak az forgott a fejében, hogy valami hiány­zik neki, de hogy mi, sehogy sem tudta kitalálni. Es végül mégis kitalál­ta: a motorok ismerős, megszokott zúgását nem hallotta a hegyek felöl. A traktorzúgás rendszerint megnyugtatta, hiszen ezekhez a gépekhez kapcsolódott lányának jövendő élete. Szejnep anyó nyugtalankodni kez­dett: „A gépek némák, zuhog a fehér eső, ami 'talán két-három napig sem áll el... S mit csinálnak azok ott kinn a sátrakban, a szegények? Nedves, vizes minden, kályhájuk nincsen." Nagyon megsajnálta a fia­talokat. Hiszen a mézesheteket élik. Csak már itt volna az a vasárnap! Üldögélt egy ideig, majd felállt, a ládából fehér lenvásznat vett elő, és nagy férfiinget szabott belőle. Aztán befűtötte a kemencét. Mindjárt kellemesebb lett a szobában. Amíg a hus főtt, Szejnep anyó majdnem teljesen elkészült az tngvarrássál. Most azután már egy percig sem ült ölbetett kézzel, egyre a kemencénél sürgött-forgott, ahol a serpenyőben illatos pecsenye, boorszoki sült. Szejnep anyó úgy határozott, hogy nyomban elmegy a fiatalokhoz, ahogy az előkészületekkel végzett, elő­vette a Szaadatnak hozományul szánt nagy, virágos kendőt és az ing­gel együtt kosarának egyik rekeszébe tette, a másikban pedig a főtt húst és a pecsenyét helyezte el. Aztán felvette az új selyemruháfát, magasszárú cipőjét a sárcipővel, bő köpenyét, vállára akasztotta kosarát, nagy zsákot terített magára s kiment a házból. Odakint zuhogva hullott a fehér eső... m m m J z eső szürkésfehér ködén keresztül a szántáson át húzódó /• csapáson egy asszony haladt lassan, lóháton. Igen, jól mond­XJL ta Tokoj-aka: tengersok földet felszántottak, széles öntöző­csatornákat ástak, és a tavaszi búza nedves, üdezöld hajtásai félénken, már ott kandikáltak a rögök között. Rá sem ismerni a Nomád­táborrra! Hol van a tenyérnyi földdarab, amely nem adott termést ne­kik? Hol az a csatorna, amelyben soha nem emelkedett föl a víz? Szejnep anyó leszállt a lóról, egy sziklára ült és sírvafakadt. De ezek már a büszkeség örömkönnyei voltak. Arvaí János fordítása * 1963. évi Lenin-díjas. tJJ SZÖ 6 * 1963. október 19.

Next

/
Thumbnails
Contents