Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)
1963-09-07 / 247. szám, szombat
ÄtEKSZANDR TVARDOVSZKIJ Az Izvesztyija a közelmúltban teljes terjedelemben közölte Alekszandr Tvardovszkij Tyoŕkin a túlvilágon című új poémáját, mely a költő híres háborús Tyorkinciklusának folytatása. A poémához Adzsubej, az Izvesztyija főszerkesztője írt bevezetőt. Adzsubej a bevezetőben többek közt ezeket írja: „Ogy gondolom, Alekszandr Tvardovszkij új poémájának nincs szüksége különösebb előszóra. Ez az elöljáróban írt néhány sor egészen más jellegű ... Jól emlékszem arra az időre — régen volt ez, több mint húsz esztendővel ezelőtt —, amikor Vaszilij Tyorkin először adott hírt magáról, frontélményeiről. Milliók szerették meg. A fronton még viták is keletkeztek: vajon irodalmi hős-e Tyorkin, vagy Tvardovszkij valamelyik élő katonáról ír. Az író és a mű erejére vall, hogy ebben a vitában mindkét félnek igaza volt. És most újra találkoztunk Vaszilij Tyorkinnal. Különös találkozás ez, azt mondhatnám, még a különösnél is különösebb, hiszen a poéma élesen szatirikus, majdhogynem groteszk. Bizonyára ébreszt majd vitákat is, ellenvéleményeket is — és ez jó dolog. De a legjobb az, hogy Vaszilij Tyorkin él. Jó, hogy a nagy költő, Alekszandr Tvardovszkij nem siette el a dolgot, kilenc évig várt míg Tyorkin „túlvilági utazását" az olvasók ítélőszéke elé állította, egyre dolgozott rajta, nem volt rest átírni, keresni a legpontosabb, megfogalmazásokat. (Példa lehet az egyik-másik fiatal és: túlságosan fürge költő számára.) Az olvasók milliói újra találkoznak régi ismerősükkel, a frontharcosok visszaemlékeznek a hajdani csatákra. Örülnek mindazok, akik ismerik Tyorkin régebbi útjait és a fiatalabbak ís minden bizonnyal elolvassák majd Tyorkin háborús kalandjait is..." Az alábbiakban részleteket közlünk a műből. Tyorkin súlyosan megsebesül a fronton, halálán van, sfit látszólag már meg is halt. Eljut a túlvilágra, amely a személyi kultusz korszakának szatirikus képét mutatja: ... Szóval hát: fiatalon, java erejében Vaszilijunk egy napon kikötött — az égben. Folyosók! Fényáradási[ Ámulva tekint szét: mint egy metróállomás, csak szűkebb kicsinykét. Bürokratikus hivatalok hosszú sarán kell keresztülvergődnie, hogy beJusson a holtak közé. Mindeqfitt bejegyzik, űrlapokat töltenek ki róla és töltetnek ki vele. is. A nyíl nyomán elkocog jobbra. Egy kanyargó folyósón kőoszlopok, keresztben sorompó. Őrség. — Név? Egyéb adat? S már az írnok írja. — Minősítőlapodat? — szólnak Vaszilijra. Néz csak a mi emberünk, ámul: — Engedelmet, minősítőlap nekünk harcban sem kellett. En meghaltam. Bánom énl Elég tőlem ennyi. — — Mi is meghaltunk, legény, de rendnek kell lenni! Akkurátusak vagyok. Dolgunk: minden embert igazolunk, iktatunk, hogy j Ó l halt-e meg leni. Néha vitás esetet küldnek a nyakunkra: nem-halálos sebeket— s az sok fölös munka!.. i Életrajzot ts kell írnia, hiába tiltakozik ellene. f.. Szántott-vetett öregapám, osztott földjén robotolt. Külföldre nem járt, és talán protekciója se volt. Inni — ivott. Kurjongatva járt, víg volt, hangoskodó, de módjával: le ne kapja tíz körméről nagyanyó, nem viflt élmunkás, futaimat nem kapott, díjat, medált. És, hogy színigazat valljaki, nem is képezte magát. Dolgozott, kitérve csendben. Nyolcvan éves. Annyi szent: nem fejlődik már kicsit sem. Nem nőtt — inkább összement .ÍI Tyorkint a sok hercehurca nagyon kifárasztja, alig várja, hogy véget érjen kálváriája, s lefeküdhessen. De ahhoz fekvőhelyre volna szüksége. ...Mit tegyen? Gondolkozott, s egy perc múlva ott állt a pultnál, hol egy halott fűzte a sok aktát, s szólt: — Én immár itt vagyok örök tartalékos. Agyat mikor kaphatok? Pokróc is kell, vánkos. —. 'Az szemügyre vette őti álmosat pislantott, ujjával hátrabökött, mutatott egy ajtót. Odament a katona, s hallott még egy mérges dörmögést: — Aj, micsoda fövés-menésl Rémes! —. Átmegy. Ott is: írnokok. Az elsőhöz lépne, de az hátrabök, morog, s küldi a fenébe, más írnokhoz. Az tovább. S Tyorkin, nagy-esetlen odább áll, s megint odább a tágas teremben. Végül tisztán hallható választ adnak hátrább: — Nincs ágy, vánkos, takaró raktáron, csak — ágyláb! : Ágyláb? Mármint ágy helyett? Azzal mit csináljak? — — Ágy — nincs! Ebből érthetett. Megmondtam magának. Esze lassan jár nagyon. Ez pedig világos. Viszont — kiutalhatom á szalmát — a zsákhoz..—: Tyorkin már a kilincsen motoz, esküdözve, beírja ezt, bizisten, be a panaszkönyvbei Kéri is, de intenek: 2 — Panaszkönyv? Az nincs. Nincs panaszkönyv, értse meg! Mivel itt — panasz sincs ... Elhatározza, hogy mégis panaszt tesz a Sírvilág című lap szerkesztőségében. Már csak abban bízik. De mit tapasztal? A szerkesztő elé kerül, aki elmélyülten tanulmányoz egy cikket, előbb elölről olvassa, azntán hátulról visszafelé, majd kihúz, beír, gondosan ügyelve, bogy megfelelően érvényesüljenek a legújabb szempontok. Segítés helyett kioktatják arról, hogy mi a „vonal", amelyet ismernie kellene. A későbbiek során találkozik hajdani bajtársával, akitől megtudja, hogy tulajdonképpen két túlvilág van: az egyik a szovjet, a másik a burzsoá. A szovjet túlvilágban rend és fegyelem uralkodik, a másikIggtMÜflltfJBa iWW™ smtíré^mm^m^i Vojtech Ottó: Ruhaszárítás (fametszet). ban teljes zűrzavar. Bejárják kettesben a szovjet túlvilágot. A katonák részlegében unatkozó harcosokat látnak, akik dominózással töltik Idejüket. A polgári foglalkozásúak végtelen Iratkötegek fölé görnyednek, vagy naphosszat üléseznek. Egy szónok, ládában állva, lelkesítő beszédet olvas fel az előtte levő papírról. Az író megjegyzi: nem szeretem az ilyen, papírról olvasó, „lelkesítőket". Az útjukba kerülő halottak között, szokatlanul furcsa figurát találnak. Odanézi! Ott ül egy nagyon tekintélyes fő személy. Önmagával telefonon Kétféle hangon beszél. Képzelt titkárnő fülénele szánja, ámuljon a nő: a kisjónök s a nagyfőnök -*. ez is ő, meg az is ö. S önmagától tttasulva hangot vált és hirtelen alantasát, aki nulla, oktatja fölényesen, magasából lehajolva, hozzá, a kts senkihez. S ettől, mintha ivott volna, mámoros jókedve lesz. Tyorkin képtelen megérteni az eléje táruló képet. Miért van annyi haszontalan s értelmetlen dologgal foglalkozó ember? S egyáltalán, hol folyik itt munka, ki dolgozik? Mire jók ezek a mérhetetlen nagyságú Hivatalok, Szervezetek? Nem lehetne-e csökkenteni a létszámot? De lehet, válaszolja a barátja. Csakhogy az nem olyan egyszerű: Gondold csak el, micsoda nehéz ügy ez, katona: csökkentjük a státust, már most csinálnunk kell újabb státust, mely számít és kalkulál. A dolog tehát úgy áll: csak egy módon csökkenthetünk — Í hozzátesszük, mit elveszünk. Végül egy különálló részleghez Jutnak. Tyorkin megtudja barátjától, hogy az előttük álló titokzatos épülettömb a „Különleges Osztály". > Ki irányítja a „Különleges Osztályt" — kérdezi Tyorkin. „Akinek nevében a katonák meghalnak a harcmezőn" — feleli társa. Tyorkin meglepődik. De hát S él, veti ellen. Igen. él — mondja a barátja. — De csak részben, részben már halott... Váratlanul felbőgnek a szirénák. Riadó. A biztonsági szervek gyanakszanak, hogy élő ember került a túlvilágra. Általános ellenőrzés kezdődik. Barátja közli Tyorkinnal, hogy kötelessége fit bejelenteni. Tyorkinnak azonban, a látottak alapján, sem mi kedve végleg a túlvilágon marad ni. Elhatározza, hogy élni fog és visszatér a földre. Elrejtezik egy visszafelé induló szerelvényen, ügye sen kijátssza az őrök éberségét, s el jut a földi élet határira. Kl segíti át a határon? Ha lenne isten, imádkozna hozzá. Ám, vannak emberek," ,.. nem túlvilági hatalmasságok, olyanok, mint fi, r.sak azok segíthetnek rajta". És segítenek is. ., .Ocsúdott, a szemét kinyitva lassacskán életre tért. — Tudományos csoda! Ritka! — ért el hozzá halk beszéd. Ágyban feküdt, jó melegben* Nyújtózkodott, egy nagyot. Mellette, fehér köpenyben, ember állott, nem halotti. — Boldog újévet! — köszöntik. — Ojév? Azám! — s feltekint. 8 morajlik tovább, mint eddig, a háború odakint. Fekhely, méteg. El ríiűr iéšžíl Alszom még egy kévését! — i S a tudomány zengedezi: — Tyorkin/ Micsoda esetf —: Másvilágról e világra Visszatért egy katona — í száz évig él bizonyára. Nem is hal meg már soha! Fordította: RAB ZSÜZSfl Az idei bányásznap tisztelea C tére Prievidzán kiállítást rena ® dez Strompach Lajos festőművész képeiből a Járási Népkönyvtár. A festőnek több alkotását ihlették a munkásság szociális és politikai harcainak témái. Bányásztárgyú alkotások közül a „Handlovai sztrájk" elnevezésű, 1960-ban készült pasztellt mutatjuk be olvasóinknak. Jlftl RUŽIČKAi (szgy) Gy anu Oose/ Paíout, a Hivatal csoportvezetője ingujjban ült túlfüI tölt kis irodájában. Belemerült számtalan aktái egyikébe, és közben ide-oda hintázott székén, jobb kezében piros ( J ceruzát tartott, amellyel a sorokat követte, baljával le— letörülte izzadó homlokát. Ha feszült gondolkodást igénylő aktán dolgozott, akkor íróasztalának üveglapját ütögette a ceruzával. Végül eltolta az aktákat, hátratámaszkodott és miközben idegesen dobolt az íróasztal szélén, tekintete a semmibe meredt. Azután nehézkesen felállt és a fogashoz lépett. Már sikerült teljesen kikapcsolódnia a hivatalos ügyekből, ajkán mosoly játszadozott, szeme felragyogott, és a hivatali szoba csendjét megtörve, egy divatos sláger dallamát fütyörészte. _ Elégedettségének e közvetlen megnyilvánulása nem tartott soka. keiöltője zsebébe nyúlt, és a fütty abban a pillanatban elhalt az ajkán. Villámgyorsan átkutatta a kabátja másik zsebét is. De mivel ott is hiába keresgélt, arca elkomorult. Felöltője összes zsebeit átnézte, de kutatása eredménytelén maradt. Paíout arca megnyúlt, szeme idegesen hunyorgott, arca vérvörös lett. Újra végigkotorászta összes zsebeit, kifordította a nadrágzsebeit is. Semmi kétség: tárcája az egész fizetésével együtt eltűnt! Nyoma veszett, és ha nincs az íróasztalán sem, akkor ellopta valakil Kétségbeesetten az íróasztalához ugrott. Egyre idegesebben kapkodott. Összedobált mindent, ami az asztalon hevert, és ettől a rendetlenség egyre fokozódott. Ojra átkutatta összes zsebeit és keze szemmel láthatóan reszketett. Az ablakhoz lépett, és megkísérelte, hogy higgadtan gondolkozzék. — Ellopták — de kicsoda? Ki lehetett az? Az egész fizetésem benne volt a tárcában. A tárca persze nem számít, de a pénzem! Ki vihette el? Bizonyára a büfésnő. Sőt egész biztos! Ez az öregasszony kezdettől fogva nem tetszett nekem!... Megfordult és megpillantotta az üres tejesüveget, mellette pedig az odakészílett aprópénzt. Tovább morfondírozott. — Nem, mégsem Ö lehetett, hiszen ma még nem járt itt. Világost Svoboda volt, az a nyomorult. Örökké itt sündörög, rám erőszakolja a társaságát. Otthon érzi magát a szobámban. Úgy tesz, mintha szeretne engem, de tudom, hogy a legszívesebben megfojtana egy kanál vízben. De Hájek is lehetett. Annak mindig sok a pénze. De hogy honnan, azt az ördög tudja. Biztosan lopja. Ez már a vérében van. Hiszen ö maga meséli, hogy a háború alatt lopott a németektől. Vagy talán csak nem Lojzo volt? Nem nézné tolvajnak az ember, dehát a múltkor ts mondta, hogy nem tudja honnan szerez pénzt mosógépre. Hogy az ördög vigye el. Már senkiben sem bízhat meg az ember. Persze, Sleplčková is lehetett az. Ez a nő mindig kicicomázva jár, állandóan színházba, hangversenyekre, táncmulatságokra szaladgál. A legújabb divat szerint öltözködik. Már régen gyanús nekem. De nem, ó sem lehetett. Hiszen betegállományban van. Számításba jöhet még Votruba. Az olyan furcsa szerzet. Sohasem panaszkodik, félénknek látszik. De hát, lassú víz partot mos. Votruba televízióra gyűjt ...De nem, nem. Inkább Macháčekt lgen f Macháček! Ö haragszik is rám a prémium miatt... Paíout nehézkesen leereszkedett a székre, és egy hirtelen ötlettől indíttatva listát készített mindazokról, akik bejáratosak voltak az irodájába. Rövidesen tizennyolc nevet jegyzett jel. Az igazgatón kívül az osztály összes dolgozói szerepeltek a listán. Az igazgató nevét nem azért mellőzte, mert őt gyanún felül állónak tartotta — hiszen semmi sincs kizárva —, de hát az Igazgató mégiscsak igazgató. Némelyik név mellé kérdőjelet tett, más neveket piros ceruzával aláhúzott, többeké után pedig felkiáltójelet rajzolt. Csak az volt érdekes, hogy a gyanúsítottak száma nem akart csökkenni. — Kráľ is lehetett — töprengett tovább. — Az mindenre képes. Miért ne lophatta volna el ő? — ... Es Zariba? Teringettét! Nem akarok neki bajt okozni, de... ő igazán nem szimpatikus. Minden hájjal megkent fickó... De. mi a helyzet Hájekkal? Most épít családi házat. Vajon hogyan áll a gubával? Hisz a ház egy vagyonba kerül! Ördög tudja, végül csak nem ez a semmirekellő volt? Mindig is az idegeimre ment... Hát az a hogyishívják, az a Hrebíček? Annak már a neve is gyanús. Ez a fickó sohasem köszön nekem előre... S Hrebíőek mellé két vörös kérdőjel került. — Ö... Valisová! Az is különös teremtés. Már megint a hegyek közé megy üdülni... No és itt van Pešková. Nyert a lottón! Megszokta, hogy mindig van pénze és nem tudja elviselni, hogy kevesebb legyen neki. Mindig vigyorog, ha meglát engem. Haragszik rám, mert nem mondok bókokat neki. Összeszűrte a levet a Plísekkel. Plísek! Hogy erre nem gondoltam rögtön. Nem volt neki már hasonló ügye? Sikkasztás vagy más efféle! Rémlik valami... Paíout lassan a névsor végére ért. Letörülte izzadt homlokát és elhatározta, hogy még egyszer átnézi a listát. Gondolatai azonban már szertekalandozlak. Végül mégis hozzáírta az igazgató nevét. hirtelen úgy érezte világosság gyúl az agyában: felötlött benne, hogy más osztályról is jöhetett a tettes. És elhatározta, hogy haladéktalanul a rendőrséghez fordul. Kinyitotta a fiókját, hogy kivegye a telefonkönyvet. Ab ban a pillanatban észrevette a tárcáját. Felkapta és kinyitotta. A pénz hiánytalanul benne volt gondosan összehajtogatva. Paíout arca felderült. — Hiszen itt van — kiáltotta vidáman és darabkákra tépte a gyanúsítottak listáját. [•Szirmai Mqrianne fordítósai Ű| SZÖ 6 * 1 96 3. szeptember 7.
