Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)

1963-09-28 / 268. szám, szombat

Szarka /stván f A rendőr A

harmincöt év körüli szolgálattevő rendőr idegesen pislogott aranyozott karórájára. Még másfél óra... Még egy... Soha nem várta még ennyire a váltást. Kíváncsisága szinte felkorbácsolta agyában a gondolatok örvényét. Maga sem hitte, hogy egyszer mégis csak sikerül. Es most ott van zubbonya zsebében a levél. Szülőfalujából kapta. A helyi nemzeti bizottság titkára értesíti benne, hogy a falu öregebbjei még emlékeznek valamilyen talált gyerekre. Harminc esztendővel ezelőtt történhetett az eset... Nyomoztak is ai ügyben, de eredménytelenül. El azon'ban a faluban egy Nagy Rozália nevű öregasszony, aki '.esküdni is merne rá, hogy Zöld Piroskáé lehetett a gyejrek. A kastélyban szolgált ...Az eset után még a faludból is eltűnt. Ügy hírlett, hogy a városba ment. Azt is mondták, hogy gyári munkás lett belőle. A szülei híresztelték, — akik egyébként már évekkel ezelőtt, meghaltak —, hogy férjhez ment valamilyen Porubský Ádám nevezetű gépészhez. Lehet, hogy csak csalóka délibáb az egész, de az is megeshet, hogy jó szimatot fogott... Dehát lehetséges volna, hogy egy városban éljenek? — vetődött már jel benne számtalanszor a kérdés. Ügy, de úgy szeretné, ha csak lopva is, egyszer látni az életben. Képzeletében már nem is egyszer próbálta megformálni alakját, arcát, tekintetét. Csupán a szemének nem tudott határozott $zínt adni. Néha kéknek, tisztának látta, olyannak, akár a felhőtlen júliusi ég. Máskor meg esküdni mert volna rá, hogy zöldes szürke, akár a napsugarait fürösztő városvégi tóé. Megesett már vele az is, hogy képzelete haragosan sötét szempárt vetített eléje. A bizakodás a csüggedéssel vívott benne most is párbajt. Bárcsak mehetne már. Csak jönne az a váltás. Szörnyű ez a bizonytalanság. Ólomlábon jár Ilyenkor az idő. Végre! A fiatal rendőr szinte repült a nyilvántartási hivatal felé. Porubský Adám, Szél utca 7 — olvasta az egyik kartonlapon. Kovácsolt vaskapu zárta el a rendőr útját. A vadszőlővel befuttatott kerítés mögött megviselt palatetős családi ház szerénykedett. Amíg ujja hegye a csengő gombjára tapadt, agyában átvillant a riasztó gondolat: Mit mondjon, ha már bent lesz, hogyan kezdje? Ej, hogy erre előbb nem gondolt... Homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. Szikár, 60 körüli asszony nyitott kaput. Amikor megpillantotta a látogatót, leplezetlen kíváncsisággal vegyülő bosszúság lopakodott a tekintetében. Szava ls • fakó volt, barátságtalan. — Kit tetszik?... A felelet ts kérdés volt. — Porubsky ék itt laknak? Az asszony biccentett. — Ha meg nem sérteném... Volna néhány kérdésem Önhöz. , A vasajtóban kulcs csikordult. — Tessék! — Talán egy kicsit beljebb mehetnénk. Az asszony a konyha melletti kis szobába invitálta a vendéget. — Foglaljon helyet, egy. a fizetés — kínálta most már, egy kicsit barátságosabban. A rendőr papírt és ceruzát vett elő. Talán csak megszokásból, vagy hogy leplezze zavarát. Az avatatlan kíváncsiskodó könnyen azt hihette volna: egy főbenjáró vétségről akar jegyzőkönyvet venni. A megszokott mozdulatok úgyahogy visszaadták a rendőr nyugalmát. — A neve? — fordult hivatalos rövidséggel az elótte álló asszonyhoz. —- Porubský Piroska. — Lánykori neve? — Zöld Piroska. A rendőr kezében észrevehetően megremegett a papír. Szava is türelmetlenséget árult el. — Születési helye? — Hegyhát. — Vannak gyermekei? — "Kettő. — Férje? — Porubský Adám, géplakatos. A rendőr szünetet tartott, s közben az asszony tekintetét kereste, de mintha elfelejtette volna, amit pillanatokkal előbb kérdezett, újból megismételte: — Két gyereket tetszett mondani? — Kettőt! Talán kevés? — Kerekedett ki az asszony szeme. — Több nem volt? Az asszony arcát pirosság öntötte el. — Kikérem magamnak, hogy így vallasson. Ha lett volna is... De mit beszélek itt össze-vissza. Tisztességes asszony voltam világ életemben. A rendőr felállt és megfogta az asszony meztelen könyökét. Erősen a szeme közé nézett, amikor újból megszólalt. ~ — Önnek lánykorában is született gyermeke. Az asszonyt ostorcsapásként érte a gyanúsítás. Szája széle reszketni kezdett. Ügy érezte, mintha máris bilincsek feszülnének a csuklóján. — Az Ön gyereke ma is él, — foli/tatta a rendőr. Felesége és szép két fia van. Egyszer az életben azonban mégis csak szerette volna látni az anyját. Porubskyné arca ijesztően elsápadt. Keze görcsösen markolászta a vaskos karosszék támláját. — El? — szaladt ki száján az akaratlan vallomás. Ez lehetetlen... Félig ájultan zuhant az öblös karosszékbe. Idegeket dermesztő csend következett. Pillanatok múlva, mintha hosszú mély álomból ébredt volna, Porubskyné az emlékezés hídjára lépett. — Alig lehettem még húszesztendős ... Szerettem valakit. Ö ar volt, fcastélyban -lakott. En földhözragadt szegényember gyereke, náluk szolgáltam. Amikor megtudta, hogy gyereket várok tőle, megvert. Hónapokig bujkáltam az emberek szeme elől. Amikor megszületett, ő adta a tanácsot. Vigyem el éjnek idején valahová: a jó emberek majd csak megtalálják. Hallgattam a. szavára ... Ösz volt! Rongyaimból csináltam neki pólyát. Aztán úgy tettem, ahogy mondta... Reggel a falu már tele volt a hírrel. Azt mondták: félig már meg volt dermedve. Titokban elsirattam. Amikor nyomozni kezdtek a dologban ő vállalt értem kezességet. Később pénzt adott és a városba küldött. Gyári lány leltem. Férjemmel is ott ismerkedtem meg. S

zava hirtelen görcsös zokogásba fulladt. — Most már mindent tud... Vigyen! Legalább a férjem is megtud mindent, — Mondtam már, hogy a fia él — próbált a közömbösség köntösébe burkolózni' a rendőr. A lelencben, jó emberek nevelték fel. Különben is... Már képtelen volt az asszony szemébe nézni. Szinte gépiesen nyúlt a sapkája után. Tisztelgett és hangtalanul csukódott be mögötte az ajtó. Beteljesedett hát, amire vágyott. Megismerte Öt. Szíve táján azonban csak nem akart felengedni a jég... Léptei alatt szinte fülbántóan nyikorgott az udvar homokja, majd döngve csukódott be mögötte a rozsdás vasajtó. A Talán örökre! KÖSZÖNTJÜK A MESTERT Eugen Suchoň ötvenötödik születésnapjára A rendkívül mélyre ágyazott, hoszszú évszázadokra visszatekintő nagy zenei invenciónak, dallamszeretetnek — kis nemzetek esetében is — előbb vagy utóbb le kell csapódnia általános és maradandó értéket képviselő müvekben. Korunkban és közelünkben ezt a gondolatot kétségbevonhatatlanul igazolja a szlovák zenei élet felfigyeltető fejlődése. A felszabadulás után a gazdaságpolitikai viszonyok forradalmi átalakulása, ezzel párhuzamosan a kultúra felfelé ívelő vonala és fáklyavivőinek alapjaiban megváltozott munkalehetősége izmos Szárba és színes virágba hajtotta a szlovák nemzeti zene életerőtől duzzadó szerteágazó gyökereit is. Nem a véletlenen múlott tehát az, hogy új viszonyaink között a zeneszerzők olyan nemzedéke bonthatta ki szabadon szárnyait, amely tehetségével és alkotókészségével névre és rangra tett szert. Ennek a ma már nem fiatal, de alkotása zenitjén álló nemzedéknek legkimagaslóbb egyéniségei ján Cikker, Dezider Kardoš, Alexander Moyzes és Eugen Suchoft, a legelismertebb szlovák komponisták. A szimfonikus zene mellett kantátákat. kamarazenét és dalokat írtak s egyben a fiatalabb zeneszerzői nemzedék szárnybontogatásának sikerén lemérhető fáradhatatlan pedagógiai munkásságot folytattak. A szlovák zene hazai élvonalba jut^át azonban elsősorban az opera megújhodása terén végzett érdemdús munkásságénak köszönheti. A külföld figyelmét is elsőízben a daljáték terén elért nagyszerű sikerek keltették fel. fgy jutottak el határainkon túlra is Ján Cikker és Eugen Suchoft operái. így történt, hogy zeneértő és szerető ember ma már aligha akad, aki legalább hírből ne ismerné Cikker Bajazid bég, Feltámadás, vagy Suchoft örvény és Svätopluk című operáit. Ma, amikor Eugen Suchoň születésének évfordulóján a mesternek kijáró őszinte tisztelettel adózunk életműve előtt, túlzás nélkül "állíthatjuk, ez az alkotás immár klasszikus öröke a szlovák zene gyarapodó kincsestárának. Nem célunk, hogy felsoroljuk több mint hatvan szerzeményét. Viszont szólnunk kell arról, ami nézetünk szerint előre meghatározta Frico Kafenda és VítSzslav Novák nagy tanítványának helyét a hazai zenei életben s ami alapvetően jellemzi alkotó munkásságát. Eugen Suchoft erőteljes tehetséggel, a súlyos betegséggel is megküzdő hallatlan akarattal és munkabírással, szárnyaló fantáziával, megalapozott életismerettel és nem utolsósorban mélységes hivatástudattal és emberszeretettel a zeneköltés kohójában nemes fémmé izzította a szlovák népdal gazdagon erezett nyersanyagát és a mai életérzésnek megfelelő korszerű zenei formanyelvet. • Nem kenyere az új kifejezésmód öncélú és erőszakolt kutatása, de a régi forma szolgai átvétele sem. Amit ír, azt az egyéniség sajátos és utánozhatatlan hangvétele jellemzi. Mesteri tudása a népi és a nemzeti valóság talaján veti meg a lábát, de azért, illetve jobban mondva, éppen azért — nemzetközi kisugárzása is van. Expresszív zenéje egy nép lelkébe enged bepillantanunk, szónál ékesebben éreztetni tudja keservét és örömét, a múlt időket és a mát. Az emberi érzések széles skáláját tolmácsolja fülünknek elhaló pianisszimókban és szenvedélyesen feldübörgő fortisszimókban. Születésnapja alkalmából szívből, szeretettel köszöntjük a Mestert és további alkotó sikereket kívánunk neki a hazai zenei életet dúsító munkásságában. GÁLY IVÁN A

mikor a korrektorszoba órája elütötte az ötöt, Jekatyerina Míhajlovna- gépiesen felállt az asztaltól. — Viszontlátásra lányok. A lányok kelletlenül válaszoltak. Nem szerették, mert Mihajlovna megrótta őket a munkaidő alatti viháncolásért. Azt is rossz szemmel nézték, hogy sohasem vállalt semmiféle különmunkát. Nap mint nap, pontosan ötkor távozott, hogy időben vacsorát készíthessen Vászja fiának. Azt meg egyszerűen nevetségesnek találták, hogy huszonkét éves fiát gyerekként neveli, s ha telefonál, így szólítja: Vaszilka ... Rossz viszonyuknak más oka is volt. Marinka, akit társnői csak Maraskának hívtak (Maraska nyomdai nyelven maszatot jelent), Mihajlovna révén megismerkedett Vászjával. Egyszer cirkuszban voltak, egyszer meg moziban, de azután Maraska kijelentette, hogy a Vaszilka név nagyon is illik erre az anyás kölyökre, nem beszélve arról, hogy ráadásul még vörös is... , Ezen az estén, mint rendesen, Vaszilka hétkor érkezett haza. Vetkőzés közben — mintha csak arról lett volna szó, hogy moziba megy, könynyödén odavetette: — Mama, a szűzföldekre utazom. — Mit bolondozol — motyogta szórakozottan jekatyerina Mihajlovna. — Ülj le és egyél. — De komolyan, Mami. Nézd. Vászja jelentkezési lapot tett* az asztalra, s a fürdőszobába indult. Anyja a papírra pillantott, de elolvasni nem volt bátorsága. — És... hosszú időre? — kérdezte, mikor Vászja törülközővel a vállán visszatért. — Egészen. ŕ— Hogyhogy egészen? — Ogy. Örökre. — A gyár küld? — Nem. Miért küldene a gyár? Magam jelentkeztem. A műhelyből hár Wff 4-^í -«•--.-• -M rľírr.^tae^ŕí^'sei* SAH?* . . JGk man megyünk: Száska Platov, Bahtin és én. Mindez csak egészen lassan jutott el Jekatyerina Mihajlovna tudatáig. Megszokta már a nyugodt, egyhangú életet: reggelenként Vaszilkával együtt szeretett munkába Indulni. Olykor feljött hozzájuk egy-egy szürke, igénytelen külsejű lány, aki elfogódottan itta a teáját. Mihajlovna igyekezett nagyon szeretetreméltónak mutatkozni, és azt találgatta, melyikükből lesz egy szép napon Vászja menyasszonya ...? Jekatyerina Mihajlovna már azon töprengett, hogyan rendezik át majd a szobát, ha a gyerekek összeházasodnak. TI/Iihajlovna nem olvasott újságot. A szűzföldekről is mindössze annyit sejtett, hogy ott tevék ís találhatók, és rengeteg a tarantella meg a skorpió... — Ugye, nem gondoltad komolyan? — kérdezte szorongva. — Dehogyisnem. — Már pedig ebből semmi sem lesz! Beszélek Ivan Pavloviccsal. — Mami, nagyon kérlek, ne tégy nevetségessé! — De nem, és nem. Megtiltom. Sehová sem mégy. — Vászja a polchoz lépett s könyvei között válogatott.. — És mikor indulsz? — kérdezte anyja csüggedten. — Holnap. Mér jegyem ls van. Nem, ez lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. A fehérneműid mosásban ... Most azonnal bemégy az irodába, vagy akárhová és megmondod, hogy anyád nem enged. Igen, ezt mondd. — Mami, nemsokára huszonkét éves leszek — ha elfelejtetted volna. — Érted is" te ezt!? — fortyant fel Mihajlovna. — Sehova sem engedlek! Ne is gondolj rá. Ha másképp nem megy, eldugom még a cipőidet is... Másnap Jekatyerina Míhajlovna ott toporgott a pályaudvaron Vászja bőröndje mellett. Vászja inni ment a többiekkel. Vonatindulásig csak tizenöt perc volt hátra. Reménykedni kezdett, hogy lekésik a vonatot, amikor megjelent Vászja. — Mindennap írj! — mondta szigorúan Mihajlovna, és megigazította a fiú -sálját. — És gombolj be minden gombot. Nincs nyár. • — Talán mehetnél ls, Mami — mondta Vászja, és egyre csak arrafelé pislogott, ahol a búcsúztatásukra kivonult komszomoiísták nevetgéltek. — Minek fagyoskodnál tovább... — Megyek, megyek is — dünnyögte Mihajlovna megbántva. Háromszor megcsókolta fia hideg arcát, s elment. Egyszer sem tekintett hátra. Később valami eszébe jutott. Rohant vissza az állomásra, a vonat azonban már elindult. Mihajlovna nézte a vonat tűnő fényeit, s hirtelen teljes súlyával ránehezedett az elválás bizonyossága ... Néhány nap múlva — nem tudni honnan — az egész korrektorszoba értesült Vászja utazásáról. Legalábbis Mihajlovna érezte, hogy tudják, bár a lányok nem kérdeztek semmit Vaszükáról, de gyöngédek és figyelmesek voltak hozzá. Egy hős anyjának kijáró tisztelettel vették körül, és saját munkájukat — a nyomdai hibák korrigálását —• holmi csekélységnek érezték a szűzföldre vonult Vászja elképzelt hőstettei mellett. Jekatyerina Mihajlovna ámulva vette tudomásul a kedvező változást, és egyre inkább szégyelte eddigi ridegségét. Szeretett volna fiáról beszélni, de Vaszilka nagy kusza betűkkel megírt levelezőlapjai nem szolgáltattak sok mesélnivalóval. Nyáron valaki virágot tett Mihajlovna íróasztalára. A ugusztusban elhatározták, hogy csomagot küldenek Vászjának: Jekatyerina néni készítsen lajstromot a szűzföldön nélkülözhetetlen holmikról. És ekkor váratlanul betoppant Vászja. Hajnalban érkezett hátizsákkal, összekarmolt sáros bőrönddel, amelyet dróttal tekert át; a zárat nyilván már rég elrontotta. Belépett és enni kért. Mihajlovna levest melegített, s közben nézte á fiát. Vászja kicsit lefogyott, de egészséges volt és barna, mint egy kirgiz pásztor. Mihajlovna megvárta, amíg jóllakik a fiú, s csak aztán kérdezte: — Hát hazajöttél, Vászja? — Igen, de.., — Végleg? — Végleg ... — És elengedtek? — Hogyan kerültél haza? — Nagyon egyszerűen. Kivettem a munkakönyvemet és — viszontlátásra! — Szóval... megfutamodtál? Vászja felkapta a fejét és anyjára meredt.' „Megbántottam — gondolta Mihajlovna. — Valóban érthetetlen. El sem akartam engedni, s most, hogy visszajött, újra csak elégedetlen vagyok.'" — Nagyon nehéz volt, Vaszilkám? — kérdezte szelídebben. — Hát nem volt könnyű. A munkaterület végtelen. Kényelem — nulla. A vizet negyven kilométerről hordják, még mosdani sem elég, nemhogy fürdésre. Bezzeg, amikor indultunk, fűtfát ígértek. Hogy színészek jönnek, meg hogy lakást ís kapunk. Egész nyáron sátorban laktunk. — No jó, és a többiek? Platov például? — Platov! Az a jég hátán is megél. Mindig olyan ősemberféle volt. — Hallgass! — kiáltott haragosan Mihajlovna. Legszívesebben sírvafakadt volna szégyenében. Elfordult, s régi bevált módszerével próbálta megerősíteni a szívét. Felidézte Vaszilka gyermekkorát, rövidnadrágos lábait, fésülhetetlen tüskehaját, a kaviccsal kitömött zsebeket... De az emlékektől talán még szomorúbb lett. Reggel töprengve bandukolt a kiadó felé. „Hogy történhetett? Lehet, hogy én vagyok a hibás? — gondolta szomorúan — én, én, mert minden erőmmel igyekeztem visszatartani ..." T

ermészetesen Maraska volt az, aki hírét hozta Vászja hazatértének: — „Lányok, »Vaszilka« hazajött a szűzföldekről, hogy magával vigye Jekatyerina Mihajlovnát. Vasárnap utaznak, tehát rsggel nyolckor találkozunk a pályaudvar előtt. Elbúcsúztatjuk Kátya nénit, ahogy illik." Fordította: NÉMETHI GYÖRGYI 0] SZÖ 6 * 1963 szeptember 28.