Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)

1963-09-25 / 265. szám, szerda

A Szovjetunió kormányának nyilatkozata [A nyilatkozat első részét lapunk hétfői és keddi számában közöltük. Ma a befejező részt közöljük.) III. Az utóbbi Időben a Kinai Népköztársaság vezetőinek meglehetősen gyakran kell mentegetőzniük a világ közvéleményének az eiien a jogos vádja ellen, hogy politikájukkal élezik a nemzetközi feszültséget, termonukleáris háború felé taszítják a világot. A kínai vezetők szeptember 1-i nyilatkozatukban igyekeznek bebizonyítani, hogy ők állítólag sohasem léptek fel a béke és a békés együttélés politikája ellen, éppen ellenkezőleg, ők a háború elhárításának legszenvedélyesebb hívei. A kínai vezetőség e kijelentéseit üdvözölhetnénk, ha ezek a gyakorlatban fordulatot jelentenének a KKP vezetőinek a háború és a béke kérdésében vallott nézeteiben és nemzetközi politikájában. A valóságban azonban azt látjuk, hogy még csak nem is gondolnak ilyon fordulatra, hanem továbbra is védelmezik a háború és a béke kérdésében követett hibás, a népek biztonsága szempontjából rendkívül súlyos következményekkel fenyegető koncepciójukat. Ielenlegi és előző kijelentéseik között csupán annyi a kUlönbség, hogy most még inkább igyekeznek elködösíteni, a békeszeretetről, a béke megőrzésére irányuló törekvésekről hangoztatott szavakkal leplezni igazi álláspontjukat. A nyilatkozat szerzői azonban, amikor cáfolnak és igazolni akarják magukat, még inkább összezavarodnak és újabb kételyeket támasztanak a kínai vezetőségnek a háború és a béke problémáját illetően elfoglalt igazi álláspontjával szemben. Valójában mit akarnak bebizonyítani? Azt, hogy a szovjet dokumentumokban állítólag felhasználják Mao Ce-tungnak összességéből kiragadott és helytelenül magyarázott azon kijelentését, hogy a jövő háborúban nem mindenki bal majd meg, hanem csak az emberiség fele, és a Vörös Zászló címii folyóirat Éljen a leninizmus című ismert cikkéből a „gyönyörű távlatokat", amelyek állítólag a termonukleáris háború után tárulnak fel az emberiség előtt. Nos, mi készek vagyunk megvizsgálni azt a kérdést, hogy ki torzítja el és ki magyarázza helytelenül a két idézetet. Ezzel majd a későbbiekben foglalkozunk. Talán a nyilatkozat szerzői nem látják, hogy Ilyen módon csak leleplezik önmagukat, és nemhogy n^egcáfolnák, hanem csak ismét megerősítik a kommunista világmozgalom és a haladó közvélemény súlyos aggodalmait a kínai magatartás miatt? Mit fejtegetnek a kinai vezetők? Lényegében azt, hogy. az emberiségnek mekkora része pusztul majd el egy új világháború esetén. — Száz százaléka-e vagy csak a fele. A nyilatkozat így hangzik: „Mao Ce-tung elvtárs 1957-ben elhangzott és fentebb idézett szavait azokhoz az emberekhez intézte, akik azt állítják, hogy amennyiben az imperializmus kirobbantaná a nukleáris háborút, elpusztulna az emberiség — hangzik a továbbiakban a nyilatkozat. — Mi nem értünk egyet pesszimista és teljesen kétségbeesett nézeteikkel. Mi azt mondjuk, hogy ha az imperializmus kirobbantja a nukleáris háborút, az a legroszszabb esetben is a föld fele lakosságának pusztulását vonja maga után." Befejezésül pedig: „Mi hiszünk az emberiség ragyogó jövőjében." Valóban szörnyűek ezek a vélemények. Miféle „gyönyörű jövőről" lehet beszélni az emberiség fele kipusztulásának perspektívája mellett! De nem kevésbé veszélyes a másik dolog sem: A kínai vezetőknek, amikor egy háború esetleges következményeire vonatkozóan adnak prognózisokat, ezzel nemcsak az a céljuk, hogy lelki szemeikkel behatoljanak a jövőbe, hanem az is, hogy megindokoljanak egy meghatározott politikát. Ezt nem cáfolják maguk a nyilatkozat szerzői sem. Amikor összegezik annak a vitának az eredményét, hány ember pusztul majd ei a termonukleáris háború tüzében, a kővetkezőket írják: „A kérdés lényege, hogy végül is milyen politikát kell folytatni az amerikai imperializmus nukleáris zsarolásával és nukleáris fenyegetésével szemben: ellenállást kell-e kifejteni, vagy kapitulálni kell-e?" Magától értetődik, hogy a szovjet vezetők közül soha senki nem vetette fel és nem vethette fel a kapituláció kérdését. A Szovjetunió nem azért teremtett hatalmas nukleáris erőt és nem azért tökéletesíti azt. Még kétség sem támadhat abban az irányban, hogy amennyiben az imperialista agresszorok megtámadnák a szocialista tábort, megsemmisítő csapást kapnak. A kérdés másként meriil fel: Kell-e komolyan és minden erővel küzdeni a békéért, követni kell-e a különböző társadalmi rendszerű államok békés együtt élésének elvét, mint a külpolitika ló irányvonalát, vagy a „veszettek" járszalagján kell-e haladni, versenyezni kell-e az imperialistákkal a nemzetközi feszültség szításában? Cs fme, e kérdés megoldásánál a kinai vezetők azt latolgatják. hogy az emberiség fele vagy száz százaléka semmisül-e meg az új háború tüzében. Ha pedig „csak" a fele, ebből az következik, hogy meg lehet kockáztatni a háborút, mert a másik felére „gyönyörű jövő" vár. Hogy a kérdés Így merül fel, bizonyltja Mao Co-tung kijelentése, még abban a preparált formában Is, ahogyan azt a kínai kormány szeptember l-l nyilatkozata Idézi. („ ... Legrosszabb esetben elpusztul az emberiség fele, de a másik fele megmarad, az imperializmus pedig eltűnik a föld színéről, s az egész világ szocialistává válik.") Ebben az értelemben nem kevésbé sokaimondó a Vörös Zászló egy kitétele — amelyet a ÜJ SZÖ 4 * 1963. szeptember szeptember 1-i nyilatkozat igyekszik kimagyarázni —, hogy háború esetén a győztes népek „rendkívül gyors ütemben az elpusztult imperializmus romjain ezerszer magasabb fokú civilizációt építenek". MI, kommunisták, teljesen tűrhetetlennek tartjuk a vitát olyan alapon, amikor azt javasolják nekünk, hogy a politikát attól kell fUggővé tenni, mennyien pusztulnak el a termonukleáris háborúban: az egész emberiség-e, vagy a fele. Nekünk, marxista—leninistáknak minden nép sorsa drága. Mi teljes mértékben számot vetiink azzal, hogy mit jelent a korszerű nukleáris fegyver, és ezért képteleneknek és felelőtleneknek Ítéljük a jövendő háború áldozataira vonatkozó jóslásokat, amivel a kínai vezetők foglalkoznak, ahelyett, hogy az új világháború elhárításáért vívott harcra összpontosítanák erőfeszítéseiket. Ha a kommunisták, a békeharcosok, a békeszerető erők megengedik, hogy hullani kezdjenek az atombombák, a kormányoknak és politikai pártoknak már nem lesz befolyásuk arra, hogy hány ember pusztul el és hány marad életben. Ezt akkor már a haditechnika, a háború fejlődésének logikája, valamint a nukleáris fegyverek közvetlen vagy közvetett hatósugarába került országok és népek száma dönti el. A kínai vezetők, akik megkísérlik, hogy elferdítsék az SZKP-nak az atomháború és annak következményei kérdésében elfoglalt álláspontját, bizonyos kijelentéseket tulajdonítanak az SZKP vezetőségének és N. Sz. Hruscsov elvtársnak — amelyek állítólag a testvérpártok bukaresti tanácskozásán hangzottak el — arról, hogy napjainkban, amikor atomfegyverek vannak, a nép nem hadsereget, hanem csupán ágyútölteléket jelent. S miután kitalálták ezt a sületlenséget, nyomban le is vonták a hajmeresztő következtetést: ,,A szovjet vezetők szemében földünk egész hárommilliárdos lakossága csupán haszontalan limlom". De akad-e olyan ember, aki ismerve a szovjet külpolitika nagyfokú humanitását, harcunkat a népek boldogulásáért, bedől ennek a koholmánynak? N. Sz. Hruscsov valójában a következőket jelentette ki: „Ne sértődjenek meg a kínai elvtársak, akik természetesen nagy harci tapasztalatokkal rendelkeznek, de elsősorban a partizánháborű tapasztalataival, mi viszont sokkal komolyabb, mondhatni klasszikus háborút vívtunk a hitleri Németországgal. Az imperialista stratégák a hadosztályokat ma már csupán ágyútölteléknek tekintik, azt számolgatják, hogy kinek hány hidrogénbombája, harci repülőgépe van. S míg korábban feltétlenül szuronnyal kellett ártalmatlanná tenni az ellenséget, most bombákat fognak dobni." Erről volt szó tehát Bukarestben. Mit fedeztek hát fel ebben a kínai vezetők? A kínai teoretikusok knmolyan hozzáláttak a „boldogabb jövő"-ről szóló receptjeik megalapozásához. Sőt igyekeznek alátámasztani valamiféle törvényt, amelynek értelmében a forradalom szempontjából jó, ha minél több ember pusztul el; ,.A különböző rendű és rangú reakciósok terrorral akarták megsemmisíteni a forradalmat — olvasható ,.Az imperializmus és minden reakció csupán papirtigris" című kínai gyűjteményben — azt gondolták, hogy minél több embert gyilkolnak meg, annál inkább csökken a forradalom ereje. E reakciós szubjektív óhajokkal ellentétében a tények viszont arról tanúskodnak, hogy minél több embert gyilkolnak meg a reakciósok, annál jobban növekednek a forradalom erői, annál közelebb keriil a reakció, a pusztuláshoz. Ez megcáfolhatatlan törvény." A klnal vezetők arra szólítanak, hogy a szocialista országok, a kommunisták legyenek fatalisták, és fogadják el azt, hogy az új háborúnak menthetetlenül fel kell áldozni az emberiség felét. S ha csak a feléti Világos, hogy a sűrűn lakott cs a hadműveletek központjába kerülő országok veszteségei mindennél nagyobbak lesznek, s népeik esetleg teljesen elpusztulnak. A kínai vezetők egyébként erről nemegyszer teljes leplezetlenséggel beszéltek. Amikor például az egyik csehszlovák újságíró Tao Csuval, a Kínai KP Központi Bizottsága tagjával folytatott beszélgetésen felemlítette, hogy Csehszlovákiában, ahol 13 millió ember él, egy nukleáris háború esetén megsemmisülhet az egész nemzet, ezt a választ kapta: „Egy világégés esetén a szocialista táborba tartozó kis országoknak alá kell vetniük saját érdekeiket az egész tábor közös érdekeinek." A KNK egy másik felelős vezetője szovjet képviselőkkel folytatott beszélgetésében azt állította, hogy Togliatti elvtársnak az Olasz KP főtitkárának nincs igaza, amikor népe sorsa miatt aggódva azt mondja, hogy nukleáris háború esetén egész Olaszország elpusztul. „Hiszen más népek megmaradnak — jelentette ki e* a vezető —, s az imperializmus megsemmisül ..." íme így fest lényegében az a nézet, amelyet a kínai vezetők lettek magukévá a nukleáris világháború kérdésében. Nem óhajtanak számolni azokkal a hatalmas áldozatokkal, amelyeket a háború okozna. nem akarnak tudomást venni a tudomány fényeiről, hanem olyan konoksággal, amelyet jobb lenne, ha Inkább máshol gyümölcsöztetnének, azt állítják, hogy szükségtelen eltúlozni a világháború veszedelmes következményeit, még abban az esetben is, ha földünk lakosságának a fele elpusztul. De ha az emberiság egy része — a fele, annál több vagy kevesebb — mégis túléli a háborút, ki számolhat komolyan azzal, hogy az életben maradott emberek gyorsan felépíthetik az új, magas fokú civilizációt, olyan körülmények között, midőn a városok, a gazdasági és a kulturális központok radioaktív romhalmazzá válnak, midőn egész országokat feléget a nukleáris tűz, a föld légkörét pedig halálos radioaktív anyagok teszik mérgezetté. A politikában nem utópiákból kell kiindulni. hanem abból, hogy egy termo nukleáris háború katasztrofális következményekkel járna minden népre, az egész világra. Minden ország, még azok is, amelyek túlélnék a háborút, évtizedekre, de esetleg évszázadokra is viszszaesne fejlődésében. Abban a világban, amely túlélné a termonukleáris háborút, nem úgy állna a dolog a születések körül sem, ahogyan a kínai vezetők feltüntetni szeretnék: elpusztulna — mondják az emberiség fele, de ez semmi, az anyák majd szülnek megint és az emberiség nem korcsosul el. A kínai vezetők nem akarnak számolni a fent elmondott tényekkel. Űk lényegében véve azt hirdetik, hogy megengedhető egy termonukleáris háború. Vajon mi ez? Különleges hősiesség, vagy valami újsütetű humanizmus? Os«zeegyeztethető-e ez az álláspont a munkásosztály, a dolgozó nép vezetőinek magasztos kötelességével? Vajon elgondolkoztak-e Pekingben arról a kérdésről, hogy tulajdonképpen kire várna az a sors, hogy elégjen a termonukleáris háború tüzében, ha az kirobbanna? Az imperialistákra, a monopolistákra? Sajnos, nemcsak rájuk — ők kirobbantanák a háborút, de abban a dolgozó emberek, munkások, parasztok, értelmiségiek óriási tömegei pusztulnának el. Egyetlen marxista párt, amely felelősséget érez a nép iránt, sem lesz hajlandó valaha is politikájának alapjává tenni a kínai tételeket. Így áll a dolog a vita lényegét illetően. Most pedig nézzük az idézetek kérdését. A kínai nyilatkozat szerkesztői módosított formában idézik annak a nyilatkozatnak a szövegét, amelyet Mao Ce-tung tett az 1957-ben megtartott moszkvai tanácskozáson, s ez a módosítod szöveg lényegesen különbözik az eredetitől. Az igazság kedvéért idézzük a tanácskozás jegyzőkönyvéből Mao Cetungnak a tanácskozás részvevői jelenlétében ténylegesen elmondott szavait. Ebből a nyilatkozatból különösen leplezetlenül kitűnnek a kínai vezetők hibás nézetei. „Fel lehet-e tételezni — mondotta Mao Ce-tung —, mennyi emberéletet követelhet áldozatul egy leendő háború? Valószínűleg a föld 2700 millió lakosának egyharmadát, vagyis csupán 900 millió embert. Cgy vélem, ez még kevés, ha valóban atombombákat fognak ledobni. Ez természetesen igen rettenetes. Da ínég az sem olyan rossz, ha a fele esne áldozatul. Miért? Azért, mert nem mi akartuk ezt, hanem ők, űk kényszeritik ránk a háborút. Ha harcolni fogunk, akkor bevetésre kerül az atom- és a hidrogénfegyver. Én magam úgy gondolom, hogy az egész világot olyan szenvedések érik, hogy elpusztul majd az emberiség fele, esetleg még a felénél is több. Vitatkoztam erről a kérdésről Nehruval. O ebben a vonatkozásban peszsziniistább, mint én. Azt mondtam neki,hogy ha az emberiség fele megsemmisül, akkor is még megmarad a másik fele, viszont az imperializmus teljesen megsemmisül, és az egész világon csak szocializmus lesz; fél évszázad, vagy egy teljes évszázad alatt pedig a lakosság ismét megszaporodik, még többel, mint a felével.' Ennek a nyilatkozatnak a lényegét a szeptember elsejei kínai nyilatkozat teljes mértékben megerősítette, de a nyilatkozatban idézett szövegváltozat olyan szavakat és mondatokat tartalmaz, amelyek elárulják a világos igyekezetet arra, hogy elkendőzzék Mao Ce-tung kijelentéseinek igazi értelmét. így például a szeptember elsejei nyilatkozat különösen kiemeli ezeket a szavakat: „Nálunk Kínában építés folyik, mi békét akarunk. Ámde, ha az imperialisták semmivel sem törődve háborút kényszerítenek ránk, akkor fogunkat összeszorítva el kell halasztanunk az építést és a háború után kell rá visszatérnünk." Csakhogy az 1957-ben megtartott moszkvai tanácskozáson egyáltalán nem ezek a szavak hangzottak el. Mao Cetung akkor ezt mondta: „Kínában még igazában nem bontakozott ki az építés. Abban az esetben, ha az imperialisták háborút kényszerítenek ránk, készek leszünk arra, hogy félbeszakítsuk az építkezést; ám rajta, jöjjön előbb az erőpróba, majd azután visszatérünk az építéshez." Mindenki láthatja, hogy ennek a kijelentésnek egészen más az értelme. Mit jelent az a felszólítás, hogy „előbb jöjjön az erőpróba, majd azután visszatérünk az építéshez"? Vajon a békére, a békés együttélésért való harcra irányuló felhívást? Lényegében véve ez irányvétel egy háborús konfliktusra, a szocializmus és a kapitalizmus kiizötti ellentétek háborús megoldására. Senki sem képes e tételt úgy feltüntetni, mintha egyszerű nyelvbotlás lenne. A kínai vezetőknek nem tetszik, ha emlékeztetik őket Mao Ce-tung e kijelentésére. arra hivatkoznak, hogy arról az esetről volt szó. ha a* imperialisták háborút kényszerítenek a népekre. Ezznl kapcsolatban meg szeretnők kérdezni: hol és mikor beszéltek ők a kapitalizmus fölötti győzelem más perspektívájáról. hol és mikor Jelentették ki határozottan. hogy a szocialista országok a békés verseny útján vereséget mérhetnek a kapitalizmusra. A kínai sajtóban. * Kínai Kommunista Párt dokumentumaiban rendszeresen é> makacsul hirdetik azt a gondolatot, hogy „a békés gazdasági verseny nem reális eszköz az imperializmus elleni harcban" — továbbá, hogy a „békés együttélést nem lehet a szocialista országok fő politikai irányelveként elismerni". A tények azt mutatják, hogy á békés együttélés politikája helyett a kínai vezetők erőteljesen dicsőítik a hidegháborút, a nemzetközi feszültséget. A Kínai Népköztársaság vezetői már 1958-ban, amikor Pekingben szemlátomást még csak kialakulóban volt az a nézet, amely szerint a hidegháború állítólag előnyös a forradalom érdekei szempontjából, az alábbi gondolatokat fejtették ki: a Nyugat úgy véli, hogy a hidegháború neki előnyös. Am valójában a hidegháború „kedvezőbb a mi országainknak". Később a kínai vezetők ezt a meggyőződésüket egész „elméletté" fejlesztették. „A nemzetközi politika kérdéseiről folytatott beszélgetésekben — mondja a Costa Rica-i Népi Elcsapat Párt Központi Bizottságának 3. pténumán hozott határozat a kínai vezetők azt mondták elvtársainknak, hogy »a hidegháború jó dolog«, hogy »a feszültség állapota jó á!lapot« a forradalmi harc kibontakoztatása szempontjából." Ezeket a gondolatokat a Kínai Népköztársaság sajtója ls széltében-hosszában hirdeti. Idézzünk néhány példát. A Renmin Ribao 1962 decemberében ezt írta: „Ami azt az állítást illeti, hogy a békés együttélés útján meg lehet teremteni a háború nélküli világot, ez a legteljesebb badarság." Liao Cseng-csi, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a Béke-világtanács 1961 decemberi stockholmi ülésszakán ezt bizonygatta: akik azt hiszik, hogy az Imperialistákkal megegyezésre lehet jutni és biztosítani lehet a békés együttélést, azok önmagukat csapják be. Nézzük meg közelebbről, mit jelentenek tulajdonképpen ezek a tételek. Egyfelől a kínai vezetők azt állítják, hogy a háború elkerülhetetlen mindaddig. amíg van imperializmus, nlyan nézeteket hirdetnek, hogy a nemzetközi feszültség, a hidegháború jó dolog. Másfelől azt mondják, hogy ha lenne is világháború, akkor sem történnék semmiféle szörnyű dolog, mert még mindig életben maradna az emberiség fele, amely még szebb jövőt építene föl. Ha csokorba szedjük ezeket a nézeteket, akkor világossá válik, hogy egyáltalán nemcsak arról van szó, hogy mi történik, ha a békeerők niinden erőfeszítése ellenére az imperialisták háborút robbantanak ki. Nem, az ilyen kijelentések csupán ködösítésre valók. A kínai vezetők álláspontja valóban egészen más megvilágításban rajzolódik ki. Számukra az események fejlődésének háborús változata elkerülhetetlen, és egyenesen kívánatosabb, mintsem a békés változat. Ezek után a kínai vezetők bajosan tüntethetik fel magukat a béke és a békés együtélés híveiként. Ámde a dolog lényege nemcsak az idézetekben és nyilatkozatokban van. A fő dolog az, hogy a Kínai Népköztársaság vezetői az utóbbi években gyakorlatilag Is olyan politikát folytatnak, amely nem hagy semmiféle kétséget afelől. hogy a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének aláásására törekednek. A kínai vezetők nem hisznek a termonukleáris világháború megakadályozásának lehetőségében, s ennek alapján akadályokat gördítenek az elé, hogy megvalósuljanak a nemzetközi feszültség enyhítése céljából a Szovjetunió és más szucialista országok által javasolt intézkedések. Valahányszor az utóbbi években a szocialista országok, a békeszerető népek erőfeszítései alapján a nemzetközi feszültség enyhülésének jelei mutatkoztak. a Kínai Kommunista Párt vezetői minden eszközzel az enyhülés meghiúsítására törekedtek. Ma már nem forog fenn semminemű kétség afelől, hogy a kínai vezetőknek a kommunista világmozgalom általános vonala ellen irányuló támadását 1959-ben a többi között a nemzetközi feszültség akkor kibontakozó enyhülése, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti hidegháború bizonyos gyengülése váltotta ki, különösen Hruscsov elvtársnak az Egyesült Államokban tett látogatása után. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a kínai vezetők éppen ebben az időszakban bonynlódtak fegyveres összetűzésbe az indiai—kínai határon, ami nemcsak ebben a térségben élezte ki a helyzetet, hanem végeredményben azt célozta, hogy egészében meghiúsítsa a nemzetközi feszültség kibontakozóban levő csökkenését. A kínai—indiai konfliktus kezdetén, 1959-ben a szovjet vezetők nyíltan kijelentették a Kínai Népköztársaság kormányának. hogy a himalájai határterületek miatt még a régi időkből Kínára és Indiára maradt vita kiélezése és nagy fegyveres konfliktussá válása nemkívánatos. Egy ilyen konfliktus hátrányos következményekkel járhat nemcsak a kínai—indiai kapcsolatokra. hanem az egész nemzetközi helyzetre. Ogy véljük, hogy a határvitákban s még inkább a kínai—indiaihoz hasonló vitában azokat a lenini nézeteket kell követni, amelyek szerint mindennemű határkérdést közös akarattal meg lehet oldani fegyverek alkalmazása nélkiil. Ma már mindenki látja, hogy a kínai—indiai konfliktusnak a Himalájában igen káros következményei voltak a béke ügyére, a viszály nagy kárt okozott az ázsiai imperialistaellenes front egységének és rendkívül nehéz helyzetbe hozta India haladó erőit. Mint várható volt, Kína sem nyert semmit. Tekintélye a világ népei, mindenekelőtt pedig Ázsia és Afrika népei előtt egyáltalán nem erősödött. A népek értetlenül és sajnálkozva látták. hogy egy szocialista ország, amely nemrég vívta ki függetlenségét és példát mutatott a népeknek, katonai konfliktusba keveredett egy fiatal semleges állammal. és kihasználva saját katonai fölényét, megkísérelte ily módon a maga számára kedvező megoldást keresni valamilyen területrész kérdésére. A kínai vezetők nem vették figyelembe más szocialista országok és testvérpártok elvtársi tanácsait. Sőt ebben azt vélték látni, hogy nem akarják támogatni őket a nemzetközi küzdőtéren. Ezeket az elvtársi tanácsokat magukra nézve nagy sértésnek tekintették. A Mi váltotta ki a nézeteltéréseket? című cikkben a kínai elvtársak a testvérpártokkal fennálló nézeteltéréseik kezdetét közvetlenül összekapcsolják azzal a ténynyel, hogy a Szuvjetunió és más szocialista országok nem támogatták feltétel nélkül Kína álláspontját az indiaikínai határon támadt viszályban. A Kinai Népköztársaság vezetőinek cselekedetei, amelyek aláássák a semlegességi politikát, lényegében lehetőséget adnak az imperialista hatalmaknak arra, hogy fokozzák befolyásukat a felszabadult országokban, elsősorban pedig Indiában. Mindez természetesen lefékezheti a nemzeti függetlenségért vívott harc fejlődését, és hátrányosan hathat a nemzetközi küzdőtéren az erőviszonyokra. Ez a magatartás egy semleges országgal szemben, annál kevésbé érthető, minthogy a Kínai Népköztársaság kormánya mindenképpen kacérkodik nyíltan reakciós rendszerekkel Ázsiában és Afrikában. köztük olyan országokkal, amelyek imperialista háborús tömbökhöz tartoznak. A kínai vezetők gyakran szovjetellenes célokra akarják kihasználni az Indiának nyújtott szovjet segítséget. Nem mondják meg azonban népüknek az igazságot, azt, hogy a felszabadult országok népeinek nyújtott szovjet segítséget az a törekvés diktálja, hogy ezek az országok megszilárdíthassák gazdasági és politikai pozíciójukat az imperializmus ellen, a függetlenségükért vívott harcban. Ez a politika jutott kifejeződésre Indiával fennálló kapcsolatainkban is. A Szovjetunió segített az angol imperializmus uralmától megszabadult indiai népnek megszilárdítania semlegességét, ellenállni az imperialisták mesterkedéseinek. amelyeikkel gazdaságilag béklyó, ba akarták verni Indiát. Ezt a politikát helyesnek tartottuk és tartjuk ina is, mert megfelel a béke és a szocializmus érdekeinek. Nem felesleges megemlíteni, hogy 1959 előtt a Kínai Népköztársaság Indiával kapcsolatban ugyanilyen politikát folytatott. Bennünket örömmel töltött el i jószomszédi kapcsolatok fejlődése Ázsia két legnagyobb állama között, az. hogy kölcsönösen segítették egymást a békéért vívott harcban az imperializmus agresszív tervei ellen. Megelégedéssel láttuk a kínai és az indiai vezetők baráti kapcsolatait, a béke javát szolgáló közös megnyilatkozásaikat, különösen pedig a Pancsa Sila elveit, amelyeket Csou En-laj és Nehru miniszterelnök hirdettek meg. Mindennek fényében a kínaiindiai fegyveres konfliktus teljesen váratlanul érte a szovjet embereket, éppúgy, mint a világ egész közvéleményét. A kínai vezetők most vádaskodnak és azt Jhondják, hogy India Kína ellen támad, s szovjet fegyvereket használ. De hát először is: ez így nem felel meg a valóságnak. Másodszor: ezt a gondolatmenetet követve az indiai kormánynak sokkal több oka lenne kijelenteni, hogy kínai csapatok támadnak India ellen és szovjet fegyvereket használnak, mivel mindenki jól tudja, hogy a Szovjetunió milyen óriási katonai segítséget nyújt Kínának. Mi segítettük a szocialista Kínát és a békeszerető Indiát, mégpedig a legjobb szándékoktól indíttatva. Ezek a baráti érzések, a béke megszilárdításának érdekei, az Imperialistaellenes erők egységének érdekei vezéreltek bennünket akkor, amikor kijelentettük, hogy mélységes sajnálatot kelt bennünk a kínai—, indiai konfliktus. Mi ma is úgy véljük, hogy ennek a viszálynak békés úton, tárgyalások útján való rendezése megfelelne a kínai és az indiai nép érdekeinek, a világbéke érdekeinek. Az utóbbi években a kínai fél a szomszédos államok határain olyan tetteket követ el, amelyek alapján azt kell gondolnunk. hogy a Kínai Népköztársaság kormánya egyre jobban eltér a lenini megállapításoktól ebben a kérdésben. A nép figyelmét szándékosan a határkérdésekre összpontosítják, s a Kínai Népköztársaság vezetői mesterségesen szítanak fel nacionalista szenvedélyeket, más népekkel szembeni ellenséges hangulatot. Kínai katonai és polgári személyek 1960 óta rendszeresen megsértik a szovjet határt. Csupán 1962-ben több mint ötezer olyan esetet jegyeztek fel, hogy kínai részről megsértették a szovjet határokat. Kísérletek is történtek a szov jet terület meghatározott részeinek önhatalmú kisajátítására. Egy kínai állampolgárnál. aki átlépte a határt, Hejlungcsiang tartomány népi kormányának utasítását találták, amelyben ez állt: „Ai Amur és az Usszuri vitás szigetein a szovjet határőrök gyakran azzal az igénnyel lépnek fel, hogy halászaink hagyják el ezeket a szigeteket, javasoljuk a halfogás folytatását a vitatott szigeteken, s a szovjet határőröknek megmondani, hogy az említett szigetek Kínához tartoznak, s így a határt nem mi sértjük meg, hanem ők." Majd a továbbiakban: ,. . . . semmi esetre sem hívjuk vissza halászainkat ezekről a szigetekről. Feltételezzük, hogy tekintettel az államaink között fennálló baráti kapcsolatokra, a szovjet fél nem tesz erőszakos intézkedéseket, hogy halászainkat kiszorítsa e szigetekről." A szovjet kormány már több ízben javasolta a Kínai Népköztársaság kormányának, hogy tanácskozzanak a határvonal bizonyos részeinek pontos meghatározásáról mindennemű félreértés lehetőségének kizárása végett. A kínai fél azonban mindig kitér az ilyen megbeszélések elől, s ugyanakkor továbbbra U megsérti a határt. Ez a magatartás feltétlenül relkeltl a figyelmet, annál is inkább, mert a kínai propaganda határozott célzásokat tesz a szovjet—kinai határvonal egyes részelnek a múltból származó állítólagos Igazságtalanságára. ^Folytatás az 5. oldalog \