Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)

1963-09-25 / 265. szám, szerda

A Szovjetunió kormányának nyilatkozata (Folytatás a 4. oldalról) Rendkívül veszélyes útra lép azonban az, aki napjainkban mesterségesen vet fel bármilyen területi kérdést, különö sen szocialista országok között. Ha az államok ma elkezdenének egymással szemben területi Igényeket támasztani ásatag adatokra, elődök sírjaira hivatkozva, kardoskodnának a történelmileg kialakult határvonalak felülvizsgálása mellett, akkor ez semmi (óra sem vezetne, iisszeveszltené egymással a népe ket a béke ellenségeinek ürömére. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy á múltban a területi viták és Igények kérdése sokszor vált feszültségek és konfliktusok forrásaivá az államok között, nacionalista szenvedélyek felszltásának eszküzévé. Ismeretes, hogy a te rüieti viták és a határkonfliktusok rablóháborúkra szolgáltak ürügyül. A kommunisták ezért következetes hívei a határkérdések tárgyalások útján történő megoldásának. A szocialista országoknak, amelyeket kölcsönös kapcsolataikban a proletár nemzetköziség elvei vezérelnek, más népek számára példát kell mutatniuk a területi kérdések baráti megoldásában. A Szovjetuniónak egyetlen szomszédos állammal sincs semmilyen határkonflik tusa. Erre ml büszkék vagyunk, mert az ilyen helyzet megfelel nemcsak a Szovjetunió érdekelnek, hanem az összes szocialista országok érdekeinek és a világbéke érdekelnek Is. A kínai vezetőknek a szocialista országok lenini külpolitikai Irányvonala elleni harcában alkalmazott méltatlan fogások szembetűnően megmutatkoznak a Karib-tenger térségében tavaly lejátszó dott válsággal kapcsolatos eszmefuttatásaikban. Szeptember 1-én kelt nyilatkozatukban nagy teret szentelnek ennek a kérdésnek. Találhatók a nyilatkozat ban olyan állítások, hogy a válság okai „a szovjet vezetők elhamarkodott cselekedetei" voltak, és hogy szovfet rakéták elhelyezése Kubában ..kalandorkodás" volt. Ide tartozik azután az az alaptalan állításuk is, hogy a rakéták kivonása Kubából „behódolást" jelentett. Mindez megtalálható a Klnal Népköztársaság kormányának nyilatkozatában, de ezeknek az állításoknak egyike sem Igaz. Ha valaki a kínai vezetőket hallgatja, akkor úgy tűnik, hogy 1962 októberében nem az amerikai imperializmus agresszivitása sodorta a világot termonukleáris katasztrófa szélére, hogy az amerikai imperializmusnak mindehhez semmi köze sem volt, esze ágában sem volt fenyegetni Kubát. Ez azonban szembetűnő hazugság, amelyre Pekingnek most azért van szüksége, hogy utólagosan megrágalmazza a szovjet kormánynak azokat a cselekedeteit, amelyekkel a válságos pillanatban megvédte a kubai forradalmat az Egyesült Államok katonai intervenciójának veszélyével szemben. Ahhoz, hogy ez a veszély fennállt, hogy szinte napról napra sűrűsödtek a felhők Kuba fölött, sem a kubai vezetők részéről, sem a szovjet kormány részéről nem fért semmiféle kétség. Azt a tényt, hogy a kubai behatolásra megállapodás állt fenn az Egyesült Államok kormánya és a kubai ellenforradalmárok között, és csupán a behatolás pillanatának megválasztásáról volt még szó. fél esztendő múltán nyilatkozatban megerősítette Miro Cardona, a kubai ellenforradalmárok egyik vezére. 1963 áprilisában nyilvánosságra hozta azt a tényt, hogy a kubai ellenforradalmárok egyezményt Írtak alá az Egyesült Államok kormányával a kubai behatolás megszervezésének kérdéséről. Ilyen körülmények között a Szovjetunió a proletár nemzetköziség szellemében járt el, nem Ingadozott. Kuba forradalmi vívmányainak megvédésére rendelkezésre bocsátotta rakétanukleáris erejét. A kubai nép elszántsága és a szovjet rakéták megtették a magukét. Az amerikai imperializmus nem merte rászánni magát a Kuba elleni támadásra. a behatolási terv meghiúsult, s ezen felül az Egyesült Államok elnöke biztosítékot ls adott, hogy az Egyesült Államok nem intéz támadást Kuba ellen, s ilyen támadástól a jövőben visszatartja saját szövetségeseit is. Mindez világszerte közismert. Nézzük csak, hogyan értékelte Fidal Castro a Szovjetuniónak azokban a zord napokban játszott szerepét, hatalmát, a forradalmi Kuba sérthetetlenségének biztosítására irányuló politikáját. Fidel Castro ezt mondta: „Teljes nagyságában fog ragyogni az az ország, amely egv tőle sok ezer mérföldre levő kis nép megvédése érdekében a termonukleáris háború kockázatának tette kl azt a jólétet, amelyet 45 év építőmunkája hozott létre óriási áldozatok árán! A szov|etek országa. amely a Nagv Honvédő Háborúban a fasiszták ellen több emberéletet vesztett, mint Kuba egész lakossága, hogy meevé delmezze a létezésre és hatalmas gazdagságának kibontakozására iránvuló iogát, habozás nélkül vállalta esy súlyos háború kockázatát a ml kis országunk | megvédése érdekében! A történelem nem 1 ismer példát hasonló szolidaritásra. Ez az internacionalizmus! Ez a kommunizmus!" Kell-e még valamit hozzátenni Fidel Castro elvtárs e szavaihoz? Így járt el a Szovjetunió a proletár nemzetköziség elveitől vezérelve. Félre vetette a karib-tengeri válság idején Pekingből érkezeit uszító „tanácsokat", amelyek kétségtelenül egy termonuk leárls háború örvényébe sodorták volna a világot, ha rájuk hallgattunk volna nem pedig külpolitikánk lenini Irányvn nalát követtük volna. Lényegében véve a klnal vezetők rendkívül veszélyes ka landba próbáltak sodorni bennünket Kubát pedig olyan küzdőtérré változtál ni. ahol elöfzür próbálták volna kl a Pekingben a kis népek számára meg fogalmazott elgondolást: áldozzák fül magukat „az emberiség ragyogó jövője érdekében". Most, egy évvel a karibi válság ntán még világosabb, hogy a klnal vezetők szabotálták a szocialista országok megegyezésen alapuló akcióit — amelyeknek célja a szabadság e szigete biztonságának megvédése volt —, s ezzel az Imperializmus agresszív erőinek malmára hajtották a vizet. A nyugati imperialista körök leplezetlen megelégedéssel fogadják a Kínai Népköztársaság jelenlegi irányvonalát. Nyíltan kijelentik, hogy a Kinai Népköztársaság kormányának politikája megkönnyíti számukra a karibi térségben a feszültség fenntartására irányuló lépéseket. Mondhattunk-e a kínai vezetőknek erről az Irányvonaláról mást, mint azt, hogy az a kubai nép érdekeinek elárulása, a szocialista országok népei érdekeinek elárulása? A szovjet kormány politikáját, amely a karib-tengeri válság békés-megoldására, a kubai nép békés munkájának megvédésére irányult, lelkesen és egyöntetűen helyeselte az egész szovjet nép, föld minden békeszerető embere. Csak a kínai vezetők rendkívüli dühével ma gyarázható, hogy ők még most is azok ra a nehézségekre spekulálnak, amelyek a karibi válság megoldásánál mutatkoztak. Ojra meg újra előállnak a Szovjetunió akkur követett politikájáról gyártott provokációs verziójukkal. IV. Nem most először találkoztunk a kinai vezetőknek olyan kijelentésével, hogy a nemzetközi feszültség enyhüléséért, a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttéléséért vívott harc ellenkezik a világforradalom, a nemzeti fel szabadító mozgalom feladataival. A kínai vezetők szeptember elsejei kormánynyilatkozatukban szintén felhasználják az alkalmat, hogy újból felvessék ezt a kérdést. Azt állítják, hogy a Szovjetuniónak a békéért és a békés együttélésért folytatott harca nem egyéb mint „a forradalom letiltása", megfeledkezés a népek felszabadító harcának érdekeiről. Miután a háború, a béke és a forradalom kérdésének helyes megértése a ml időnkben rendkívül fontos abból a szempontból, hogy a szocialista országok, az egész kommunista mozgalom helyes politikai irányvonalat dolgozhas s.anak ki, ismét rá kell mutatnunk, mi lyen hibásak a kínai vezetők e kérdések kel kapcsolatos nézetei és lépései, s ki kell fejtenünk saját álláspontunkat. Kedvező-e a béke és a békés együttélés politikája abból a szempontból, hogy kibontakozzék a forradalmi osztályharc a kapitalista országokban, fel lendüljön a nemzeti felszabadító mozga lom? Erdeke-e a munkásosztálynak, a dolgozó tumegeknek, vagyis a föld la kossága óriási többségének, hogy erő södjék a béke, s az imperialisták rá kényszerüljenek a különbözö társadalmi rendszerű államok békés együttélésének politikájára? Az e kérdésekre adott választól jelentős mértékben függ a kommunista és munkásmozgalom stratéglá a és taktikája. A világot átfogó munkás- és nemzeti felszabadító mozgalomnak a háború utá ni években szerzett tapasztalatai meg gyfizöen bizonyítják, hogy a szocializmusért vívott harc szorosan összefonódott a békéért vívott harccal. A népek fórra dalmi és felszabadító harcának egyetlen valamennyire Is fontos kérdését sem lehet ma a békéért és a békés együttélésért folyó harccal való kapcsolat nélkül vizsgálni. E tapasztalatokat általánosítva a kommunista és munkáspártok képviselőinek részvételével 1960-ban megtartott tanácskozásáról kiadott nyilatkozat rámutat, hogy éppen „a békés együttélés viszonyai között jönnek létre a kedvező lehetőségek ahhoz, hogy kibontakozzék az osztályharc a kapitalista országokban, a népek nemzeti felszabadító mozgalma a gyarmati és függő országokban. A forradalmi osztályharc és a nemzeti felszabadító harc sikerei viszont előmozdítják békés együttélés megszilárdulását." A béke a legelsőbbrendű feltétel ahhoz, hogy a szocializmus állásai megszilárduljanak és bővüljenek a világ küzdőterén. A szocializmusnak nincs szüksége háborúra. A szocialista rendszer számára békés viszonyok között adódnak a legkedvezőbb lehetőségek arra, hogy megmutassa előnyeit a kapitalizmussal szemben, sikereket érhessen el a gazdasági élet fejlesztésében, kibontakoztathassa a demokráciát, növelje a nép jólétét és emelje kulturális színvonalát. Mint Lenin tanftotta, ez a legfőbb mód arra, hogy a szocialista országok forradalmasitóan hassanak más népekre. A két rendszer békés együttélése során a fejlett kapitalista országokban fellendül a munkásosztálynak, a dolgozók tömegeinek gazdasági és politikai harca az Imperializmus ellen, sa|át létfontosságú követeléseik teljesítéséért, a szocializmusért. A háború után eltelt 15 év alatt a kapitalista világban két és félszer annyi munkás és alkalmazott sztrájkolt, mint a háborút megelőző 20 év alatt. A sztrájkmozgalom hulláma egyre magasabbra csap. Míg 1956-ban 13,8 millió ember vett részt a sztrájkharcban, addig 1961 ben több mint 60 millió. A nemzetközi kommunista mozgalom korunk legnagyobb politikai erejévé vált. Az élet azt mutatja, hogy a békére, a békés együttélés megszilárdítására irányuló politika nem gátolja, hanem előmozdítja a nemzeti felszabadító mozgalom fellendülését. Nyilvánvaló tény, hogy a különböző társadalmi rendszerű .álla mok békés együttélésének viszonyai kőzött több mint ötven ország érte el nemzeti függetlenségét. Ezek az országok I békés viszonyok között kedvező lehetőséghez jutnak, hogy megszilárdítsák politikai függetlenségüket, kivívják gazdasági önállóságukat, leküzdjék évszázados elmaradottságukat. A nemzeti demokratikus erők számára lehetővé válik, hogy a néptömegek érdekelt szolgáló társadalmi átalakítások megvalósításira törekedjenek. A gyarmati elnyomás alól felszabadult országok ma már egyre komolyabb politikai tényezővé válnak nemzetközi téren. Ma már egyetlen világproblémát sem lehet megoldani az fl részvételük nélkül. A béke a szocializmusnak, a nemzetközi munkásmozgalomnak, a nemzeti felszabadulásért küzdő népeknek hű szövetségese, és az idő a szocializmus és a haladás javára, az Imperializmus ellen dolgozik. De mi lenne, ba a szocialista országok, a nemzetközt kommunista mozgalom a kínai vezetőknek a háború és béke kérdéseiről vallott felfogásával értene egyet? A szocialista országok számára ez azt Jelentené, hogy le kellene állítaniuk a békés építést, lassítaniuk kellene a termelőerők fejlődési ütemét és a néptömegek jólétének emelkedését, mert sokkal több eszközt kellene átállítaniuk katonai szükségletekre. A kapitalista országok reakciós • körei rendszerint arra használják fel a nemzetközi feszültséget, hogy könyörtelen megtorló Intézkedéseket foganatosítsanak a munkás- és demokratikus szervezetek ellen, szétzúzzák és illegalitásba kényszerítsék a kommunista pártokat, támadást Intézzenek a dolgozók létfontosságú érdekei, demokratikus Jogai és szabadságjogai ellen. A gyarmati uralom alól felszabadult országok számára a feszültség fokozódása bonyolultabbá tenné annak a feladatnak a megoldását, hogy megteremtsék nemzeti iparukat, gazdasági életükből kiszorítsák az imperialista monopóliumokat, a haladó erők szociális reformokat valósítsanak meg, háborús készülődésekre vonná el az amúgy is szűkös anyagi erőforrásokat. Ez gátolná azoknak a népeknek a felszabadulását, amelyek még a gyarmatosítók igája alatt élnek. Ha a kínai vezetők álláspontja kerekedne felül, ha a kommunisták a békeharc helyett maguk is a nemzetközi feszültség élezésének útjára tépnének, s elismernék, hogy a világháború végzetszerűen elkerülhetetlen, akkor az emberiség termonukleáris katasztrófa örvényébe sodródnék. Es hiába áltatják magukat és másokat a kinai vezetők azzal, hogy ez közelebb hozná a világforradalom diadalát. Amikor a Szovjetunió Kommunista Pártfa és a más országokban működő testvérpártok azt mondják, hogy egy új világháború tüzében megsemmisülne az imperializmus, abból indulnak ki, hogv maguk a dolgozók buktatnák meg hazájuk kizsákmányoló uralkodó osztályát, amelyet sok millió ember szörnyű kiirtásának súlyos bűne terhelne. Ha azonban a kommunisták a klnal vezetők vonalát követve, eldobnák a béke zászlaját, sőt maguk mozdítanák elő a háború kirobhantását, vajon akkor rábíznák-e sorsukat a néptömegek az ilyen „kommunistákra?" Nem, a népek sohasem bocsátanák meg azoknak, akik valamiképpen termonukleáris háborúba taszítanák az emberiséget, bármilyen forradalmi frázisokkal lepleznék is ezek magukat. Nem nehéz belátni, hogy a kinai vezetők vonala valamennyi ország néptömegeinek alapvető érdekel ellen irányul. Ez a vonal valójában a világszocializmus, a munkás- és a nemzeti felszabadító mozgalom elárulását, a világforradalom elárulását jelenti. A marxizmus-leninizmus tanítását, a kommunista mozgalom fő Irányvonalát revízió alá véve, a kínai vezetők olyan elméletet próbálnak rákényszeríteni a nemzetközi munkásosztályra és a nemzeti felszabadító mozgalomra, amely szerint a forradalmat „forradalmi háborúk" segítségével kell előrelendíteni. A klnal vozetők véleménye szerint a szocialista országok csak ily módon vihetik előbbre a forradalom ügyét a kapitalista országokban. Itt arról van szó, hogy a kínai vezetők megszegik azt a lenini tételt, amely szerint a forradalom minden ország dolgozóinak belső ügye, és a forradalmat nem szabad exportálni. A Klnal Népköztársaság vezetői, amikor a forradalom előrelendltését hirdetik, felelőtlenül abból indulnak kl, hogy a forradalom mindig, mindenütt és minden körülmények között lehetséges. Figyelmen kívül hagyják a tényleges osztályerőviszonyokat, nem törődnek azzal a kérdéssel, vajon megvan-e a forradalmi helyzet valamely országban, nem veszik számításba a nemzetközi helyzetet. A kínai teoretikusok tudatosan egy halomba dobnak sok különböző kérdést: a világháború, a lokális háborúk, a nemzeti felszabadító és polgárháborúk, a népfelkelések, a forradalom békés és nem békés útjának kérdését. Erre azért volt szükségük, hogy elferdítsék az SZKP és más testvérpártok álláspontját, úgy állítsák be a dolgot, mintha a kommunista mozgalom azáltal, hogy a béke megvédésére vett irányt, a forradalom^ ellen lépne fel. Ezzel szemben az SZKP és a testvérpártok álláspontja világos. Mi a leghatározottabban ellenezzük a világháborút, mint ahagy egyáltalán ellenezzük az államok közötti háborúkat. Világháborúra csak az Imperialistáknak van szükségük, hogy idegen területeket kaparintsanak meg, leigázzanak és kifosszanak népeket, harcoljanak a szocialista országok ellen. Mi szilárdan és következetesen kitartunk azon az állásponton, hogy nincs és nem lehet semmiféle igazolást találni egy új világháború kl rubbantására, amely a korszerű fegyverek pusztító ereje következtében igazi katasztrófa lenne a népekre nézve. Az természetesen vitathatatlan, hogy ha az imperialisták mégis kirobbantanak egy háborút, a népek elsöprik és eltemetik a kapitalizmust. Ámde a népeket képviselő kommunisták feladata, hogy mindent megtegyenek az új világháború megakadályozásáért. Az SZKP és más marxista-leninista pártok ugyanakkor feltétlenül szükségesnek tartják, hogy maximális éberséget tanúsítsanak az „erű helyzetéből" folytatott Imperialista politika által szült valamennyi lokális háborúval és konfliktussal szemben. A tények arról tanúskodnak, hogy bizonyos imperialista körök szembekerülve az erőknek a világ szocializmus javára történt megváltozásával, attól való félelmükben, hogy a világháború az imperialisták teljes vereségével végződhet, a helyi lokális háborúk klrobbantására helyezik tétjüket, ezen az úton igyekeznek megvalósítani agresszív szándékaikat. Valamennyi demokratikus és békeszerető erő feladata a leghatározottabban szembeszállni a lokális háborúk imperialista főkolomposaival. Ez annál inkább lényeges, mivel a helyi háborúk szolgáltathatják azt a szikrát, amelytől a világháború lángra lobban. A klnal vezetők súlyos hibát vétenek, amikor azt állítják, hogy a lokális konfliktusok semmilyen körülmények között nem vezetnek termonukleáris világháborúhoz. Megfontolásaik logikája a helyi háborúknak a politika elfogadható és célszerű eszközeként való elismeréséhez, a szocialista országok számára pedig a forradalom „exportjának" elfogadásához vezet. Azonban a háború utáni évek egész tapasztalata, az olyan válságok tapasztalata, mint például az Egyiptom elleni angol—francia—izraeli agresszióval kapcsolatos szuezi válság — arról tanúskodik, milyen nagy korunkban a helyi háborúk általános háborúvá való kiszélesedésének veszélye. Teljesen reális a nukleáris fegyverek lokális háborúkban való alkalmazásának veszélye is, ha ezeknek a háborúknak a részvevői olyan országok, amelyek rendelkeznek Ilyen fegyverekkel, vagy megfelelő szövetségi egyezmények fűzik filcet nukleáris hatalmakhoz. A mi viszonyunk a nemzeti felszabadító háborúkhpz, a népi felkelésekből eredő polgárháborúkhoz elvileg kifogásolhatatlan. A szabadságukért, függetlenségükért és a szocializmusért fegyverrel harcoló népek igazságos háborút vívnak, és ezeket mi mindig támogattuk, és a jövőben is támogatni fogjuk. A felszabadító háború, amint a polgárháború is, rendszerint egy országon belül folyik. Ezzel kapcsolatban nem merül fel a nukleáris fegyverek alkalmazásának kérdése. Azokat Ilyen háborúkban mindeddig nem alkalmazták. Ez érthető is, hiszen ilyen esetekbea gyakran még az allenfeleket elválasztó front vonala is meghatározatlan. így volt ez Vietnamban, Kubában, Algériában és más országokban. A szovjet kommunisták üdvözlik R nemzeti és társadalmi felszabadulásért háborút viselő népek küzdelmét és mindennemű támogatást megadnak nekik. Ami a nemzeti felszabadító harc és a szocializmusért vívott küzdelem békés és nem békés formáinak kérdését Illeti, az SZKP és a testvérpártok állástogla lása ebben a kérdésben is teljesen vllá gos és tökéletesen megfelel a népek érdekeinek. Abból Indulunk kl, hogy a harcnak különféle formál léteznek hogy a forradalmi erőknek ismerniük kell mindezeket a formákat, a békéseket és a nem békéseket egyaránt, és ésszerűen, a konkrét helyzetnek meg felelően kell alkalmazniuk azokat. Ez a valóban lenini és egyedül helyes ál láspont. Ezt az álláspontot erősítették ineg a nemzetközi kommunista mozgalom legfontosabb dokumentumai. Nem az SZKP és nem a kommunista mozgalom tér el ezektől a tételektől hanem a kinai vezetők. Ök nyíltan iiszszekapcsolják a forradalom győzelmét a háborúkkal. Mao Ce-tung ezt ki ls mondta, amikor arról beszélt, hogy világot" csak puskák segítségével lehet átalakítani", és hogy „a háborút csak háború segítségével lehet megsemmisíteni". Mao Ce-tung szavai szerint a háború az a hfd, amelyen keresztül „az emberiség átkel az új történelmi kor szakba". „A forradalmi háborúnak" a forradal ml fejlődés előrelökését célzó teóriája ágyáltalában nem új: ezt az elméletet a trockizmus porlepte archívumából vet ték elő. Vlagyimir Iljics Lenin annak idején pozdorjává zúzta és elvetette ezt az álforradalmi teóriát. Gs íme most. sok évvel azután, megpróbálnak univer zális jelleget adni ennek a sémának és ráerőszakolni a forradalmi erőkre. Mit mondott Lenin a forradalom előrelökésének úgynevezett elméletéről, amelyet Trockij és a „baloldaliak" hirdettek? Lenin „a forradalmi' frázisok viszketegségének" nevezte, és kijelentette, hogy bármelyik paraszt azt mondaná az efféle teória szerzőjének: „Nézd, jó uram, ne államot kormányozz, hanem menj el tréfacslnáló bohócnak, vagy menj egyszerűen a gőzfürdőbe, hogy megszabadulj a vlszketegségtől." (Lenin Művei 27. kötet, 20., 21. old.) Maga Lenin pedig ezt mondotta az ilyen embereknek: „Talán úgy vélik a szerzők, hogy a nemzetközi forradalom érdekei a nemzetközi forradalom előrelökését követelik, ilyen előrelökés pedig csakis a háború lehet, semmi esetre sem a béke, mert az a tömegekben az imperializmus »legalizálásának« benyomását keltené? Az efféle »e!mélet« teljes szakítás volna a marxizmussal, amely mindig tagadta a forradalmak »előrelökését«, mert a forradalmak oly mértékben fejlődnek, amily mértékben a forradalmakat előidéző osztályellentétek élesednek. Az ilyen elmélet egyértelmű volna azzal a nézettel, hogy a i fegyveres felkelés az a harci forma, I amely mindig és minden körülmények között kötelező." (Lenin Művei 27. kötet, 57. old.) Lenin fáradhatatlanul hadakozott t forradalmi szájhősök ellen. Meghagyta a kommunistáknak: „Harcolni kell • forradalmi frázis ellen, harcolni, okvetlenül harcolni kell, hogy na mondják el rólunk majd valamikor a keserű Igazságot: »a forradalmi háború forradalmi frázisa döntötte pusztulásba a forradalmat''." (Lenin Művel 27. kötet, 12. old.) A kínai teoretikusok előtt, akik szüntelenül Ismételgetik a forradalom „megtiltására" vonatkozó szánalmas szovjetellenes rágalmaikat, természetesen nem lehet ismeretlen dolog, hogy a forradalom nem Moszkvából vagy Pekingből érkező utasításra megy végbe, hanem amikor megérett, s ekkor semmiféle „tilalommal" nem lehat megállítani. Ha ők valóban hisznek abban, hogy a forradalmat baloldali forradalmi frázisokkal végzett hókuszpókuszok segítségével elő lehet idézni, akkor igen távol kerülnek a marxizmus-leninizmustól. A marxizmus—leninizmus tanítása a forradalomról ma minden művelt ember előtt ismeretes. A forradalom győzelméhez — tanltja a marxizmus—leninizmus — meghatározott objektív és szubjektív előfeltételek szükségesek. A forradalomért vívott harc a kapitalista országokban minden egyes ilyen ország munkásmozgaloménak belső kérdése. Csak az illető ország munkásosztálya és annak kommunista élcsapata határozhatja meg a forradalmi taktikát, a harc formált és eszközeit, csak ezek az erők állapíthatják meg a forradalom időpontját és formáit. A szocializmus, a nemzeti felszabadító mozgalom győzelme elkerülhetetlen. Ez objektív fulyamat, amely az emberi társadalom fejlődéséből következik. Ahogyan annak idején a kapitalizmus felváltotta a feudalizmust, úgy a szocializmus is elkerülhetetlenül legyőzi a kapitalizmust. A kapitalizmus összeomlásának falyamatát nem állíthatja meg sem Washington, sem London, sem Párizs, sem Bonn. Nem az a kérdés, hogy „legyen-e forradalom vagy ne legyen , ahogyan a pekingi teoretikusok állítják. Csak naiv emberek feltételezhetik, hogy csupán óhajtani kell a „forradalmi frázlsviszketegségben" szenvedő személyiségek valamelyikének, és a forradalom abban a pillanatban lángra lobban a világ bármely részén. Az llyon elméletek szerzőinekel kellene gondolkozniuk azon, vajon mi az oka, hogy az élet minden hókuszpókuszuk ellenére maga mögött hagyja őket. Vajon a háború utáni időszak forradalmi tapasztalata beleillik bármiféle sémába is? A kínai vezetők például úgy vélik, hogy a háború után eltelt évek a „forradalmi háhorúk" évei és hogy minden nép kizárólag háború segítségévei vívta ki vagy vívhatja ki felszabadulását. Ez azonban kísérlet a valóság klforgatására, holt sémák szűk keretei közé való kényszerítésére. A valóságban a népek nemzeti felszabadulása olyan harcban valósult meg, amelyben fellelhető a legkülönbözőbb — békés és nem békés — módszerek és eszközök bonyolult szövevénye. A kínai vezetfik paclfizmussal vádolják a szovjet embereket, és azt állítják róluk, hogy meg akarják fosztani a felszabadult országokat fegyvereiktől. Talán vannak bizonyítékaik erre a kínai vezetőknek? Nem. Egyetlen Ilyen bizonyítékuk sincs, és bármilyen hoszszúak Is nyilatkozataik, egyetlenegyszer sem említettek konkrét példákat. Ezért ls kell üres szavakra alapozott kiáltványokhoz folyamodniuk. Nem kávés az ilyen megalapozatlanság a kinai kormány legutóbbi nyilatkozatában sem. Ebben azt állítják, hogy a mi nemzeti felszabadító mozgalommal kapcsolatos politikánk állítólag a következő: „Nem lehet ellenállást tanúsítani a nukleáris fegyverekkel rendelkező imperialistákkal szemben; ha az elnyomott népek és elnyomott nemzetek ellenállást tanúsítanak és a szocialista országok támogatják ezt az ellenállást, akkor ez az emberiségnek a termonukleáris világháborúba való beletaszltását fogja jelenteni." Ebből egy szó sem Igaz, és e kijelentések célja a tájékozatlan emberek megzavarása és becsapása. Ennek a politikai dlverzlőnak az értelme nyilvánvaló: befeketíteni a Szovjetuniót, bizalmatlanságot kelteni politikájával szemben az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népek körében. A harcoló népek azonban |ól tudják, hogy a Szovjetunió mindig sfkraszállt és a jövőben is fel fog lépni a gyarmatosítás ellen, támogatta és a jövőben is támogatni fogja az elnyomott népek szent harcát. „A Szovjetunió álláspontja — hangoztatta N. Sz. Hruscsov — határozott és világos: sem Ázsiában, sem Afrikában, sem Latin-Amerikában, a föld egyetlen térségén sem élhet egyetlen nép sem, amely gyarmati béklyóban sínylődik, minden népnek szabadnak kell lennie." A Szovjetunió mindent megtesz, hogy nukleáris tűzvész ne terjedjen el földünkön, ne perzselje fel a világrészeket, ne hagyjon maga után millió és millió holttestet még a gyarmati Iga alól felszabadult országokban sem. Mi ebben a rossz? Erre a kérdésre minden józanul gondolkodó ember így válaszol: Ez jó, köszönet és hála érte a Szovjetuniónak." A kínai kormánynak azonban valamiért nem felel meg a Szovjetuniónak ez a küzdelme. Mivel azonban ezt nem merte nyíltan kijelenteni, hamisításra vetemedett, megpróbálta fehérnek feltüntetni azt, ami fekete. A Szovjetunió politikájának befekotítésére irányuló törekvésében a klnal kormány nem riad vissza durva koholmányoktól sem, amelyek sokszor az os(Folytatás a 6. oldalon) 1963. szeptember 25. + (Jj SZÖ 5