Új Szó, 1963. augusztus (16. évfolyam, 210-240.szám)

1963-08-10 / 219. szám, szombat

A

kislány hirtelen betegedett meg. Reggel még jókedvűn rugdalózott görbe lábacskáival. Estefelé belázasodott. Sír? ni való volt, olyan csendesen feküdt, még a fejecskéjét sem tudta megfordítani. Anyja aggódva szólongatta: Anka. Szívecském. Elébe tartotta a fából faragott, tarkára pingált kakast. A kislány tekintete egy pillanatra megpihent rajta, mintha meg is csillant volna a szeme,'de aztán megint kihunyt a szikra. Nagyanyja tapasztalt, hozzáértő szemmel sokáig nézte a gyereket. Csupa tűz szegényke, forró, akár a kemence. Borogatást raktak rá. Alul langyos, fölül hideg borogatást. De a gyerek láza nem csökkent, továbbra is úgy feküdt, mint a halott, sírni sem tudott. Hőmérőjük nem volt, csak kezüket szorították a homlokára: szinte perzselt. Anyja még egész fiatal, a kislány az első gyermeke, nem tudta, mihez kezdjen, kezét tördelte és sírt. Nagyapa nem győzte nézni, a szomszédokhoz ment tanácsot és segítséget kérni—a legközelebbi szomszéd több mint egy kilométerre lakott. El is jött égy sokat tapasztalt, sok mindenhez értő asszony, aki valamikor szüléseknél segédkezett. De ő sem tudott segíteni. A kislány homlokára tette kezét, megforgatta a gyereket, végigkopogtatta, ahogy a doktoroktól látta. Aztán megcserélte a borogatást: másféleképp szokta a betegre rakni, alul hideget, felül langyosat. A kislány persze nem lett jobban. Leültek mindnyájan, tanácskoztak: elvigyék a gyereket a városba? A város messze volt, tizenhat kilométerre. A legközelebbi autóbuszmegálló öt kilométernél messzebb. De szombat volt, az utolsó autóbusz hat óra tájt indult. Mialatt tanakodtak, elérik-e, sok idő telt el: gondolni sem lehetett rá, hogy még elérjék. így hát csak ültéig és várták a gazdát. A gazdának éppen azzal az autóbusszal kellett jönnie. A városban dolgozott, a nagy fűrésztelepen. A fiatal mama egyre csak kezét tördelte, hangosan siránkozott, azt hitte, talán megkönnyebbül tőle. A sokat tapasztalt szomszédasszony csitítgatta, ahogy már ilyenkor szokás: majd csak meggyógyul a gyerek. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Neki is négy gyereke van, pedig kiskorukban éppen hogy kilábaltak a betegségekből, ma meg nézze őket: makkegészséges mitjd a négy. Fél hétkor a szomszédasszony elment. Meg kell fejni a tehenet. A fiatal mama is, kissé már nyugodtabban, dolga után látott. Valamivel hét előtt megérkezett a gazda. ö is a gyerek homlokára tette •kezét. Megharagudott, mert nagyon szerette a kislányt: miért nem vitték be a városba? Mindnyájan egyszerre kezdtek beszélni, a sokat tapasztalt szomszédasszony szavalt ismételték: gyerekbetegség, majd kigyógyul belőle. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. A gazda bekapta a vacsorát, leült a kislány mellé. Váltogatta a borogatást, mást nem tehetett. Csendesen szitkozódott magában: átkozott ház, még hőmérő sincs. Átkozott élet. Egyszer még felgyújtom nekik ezt a házat. Nyolc óra előtt a kislány fuldokolni kezdett. Látszott rajta, hogy nehezen lélegzik, mintha minden lélegzetvétel kifacsarná apró testecskéje minden csöpp erejét. Ä

gazda nem bírta tovább nézni, hogy szenved a kicsi. Felöltözködött, a lánykát dunnába bugyolálta, a dunnát szürke pokrócba. Nagyapa rászólt: hova mész? Most, fekete éjszakában? Ne törődjön vele, mondta a gazda. Talán szerencsém lesz, valaki felvesz a kocsijába. Nézzem, hogy szemem láttára pusztul el a gyerek? Átkozott élet, mondta hangosan, és a ház felé köpött. A gyerek anyja meg a nagyanyja a ház előtt álltak, kezüket tördelték, siránkoztak, hallotta jajgatásukat, míg le nem futott a völgybe. Nem esett nehezére az út, a kislánynak mintha semmi súlya sem volna. Különben ls megszokta a szapora járást, naponta kétszer megtette az utat, autóbuszhoz menet és hazafelé jövet. Ismert minden vízmosást, minden kavicsot, biztosan lépkedett, bár leszállt már a sötétség. Száz méterenkint megállt, óvatosan felemelte a szürke pakróc szélét, hallgatózott: még lélegzik. Hogy könnyebben essék a járás, egész úton káromkodott. Szidta saját butaságát, amiért öt éve szemet vetett a birtokra, amire semmi szüksége sem volt. Oj házat épített, ezen az átkozott tanyán, hogy megdolgoztak érte mindnyájan. Szidta a feleségét, világtól elmaradt, buta liba, még hőmérő sincs a házban, nem ért semmihez. De ez csak amolyan üres szitkozódás volt, belül egyre jobban aggódott a gyerekért, nagyon szerette a kicsit, öt éves házasság után született, amikor már alig-alig reménykedtek. Annak idején így hozta haza a szülés után, rávette az asszonyt, hogy a városban szüljön, a kórházban, akkor egy kicsit italos is volt, könnyedén lépdelt fel a tanyára, az új házba. VLADIMÍR MINÁČ: Aki az úton jár Végre kiért az országútra. Az autóbuszmegálló bódéjánál megtorpant, lába önkénytelenül megállt, sok éves szokás szerint. Kibontotta a pokrócból a gyereket, fejjel fölfelé tartotta, hogy könnyebben lélegezzen, fülét forró mellecskéjére szorította, csipogást hallott, ahogy tavasszal csipog a fészekből kiesett madárfióka. Csak szerencsém legyen, sóhajtott, és nekivágott az útnak, az országút jó darabon hegyről le vitt. Hajtotta a félelem, az aggódás, s hogy lefelé vitt az út, szinte futott. Jött egy autó, csakhogy ellenkező irányból, gondolni sem mert rá, hogy visszaforduljon. De alig tett meg két kilométert, motorzúgást hallott maga mögött. Megállt az út szélén, úgy, hogy lássák a reflektor fényében, fél kézzel magához szorította a kicsit, másik kezével ügyetlenül integetett — nem volt gyakorlata az ilyesmiben. Teherautó volt, óriási nagynak látta, rohanva jött lefelé a lejtős úton, elzúgott mellette, nem maradt utána más, csak az égett olaj bűze. Káromkodni szeretett volna, de aztán azt gondolta, talán nem is láttak, én vagyok a hibás. Előbbre kell mennem, az út közepére. H

ogyne látták volna, látta a teherautó sofőrje is, a kocsikísérő is. Éppen csak összenéztek, a sofőr meg sem próbálta lassítani a kocsi futását. Egy pillantásból szót értettek, régi pajtások, komák voltak. Az egyik koma, a kocsikísérő éppen házat épített, és valahol — kéz alatt — épületvasat szerzett, a másik koma, a sofőr meg most éjszaka — ugyancsak suba alatt — vitte a vasat az új házhoz. A sofőr az integető vándorból nem látott mást, csak a kezét, meg csurgóra görbített tanyasi kalapját, persze hogy illett volna megállni, más körülmények között meg is állt volna, csakhogy ilyenkor nem tanácsos tanukat fölvenni a kocsira. Az ördög nem alszik, a vállalatnál nincs nagyobb bűn a fekete fuvarnál, jól ellátnák érte a baját. Úgyse mulasztott semmit, biztosan valami részeg tanyasi integetett, lekéste az autóbuszt, lábába szállt a pálinka, autózni szeretne. Mi fontos dolog történne már errefelé? Ügy volt jó, ahogy történt, csak egy kis tüske maradt a sofőr szívében, kicsi-kis szemrehányás, de az sem sokáig, vigyáznia kellett az útra, éles kanyar következett. Társa jobban látta az integető vándort, közelebb volt hozzá. Azt ls látta, hogy valamit tart a kezében, sőt a reflektor fényében mintha szorongást, rettegést vett volna észre az arcán. De tüstént elhessentette magától a gondolatot, biztosan csak a szeme káprázott, hogy ismerhetné fel egy idegen ember arckifejezését a sebesen száguldó autóból? No meg akkor sem akarná, hogy megálljanak, ha valaki keresztben feküdne előttük az úton. Először próbálkozott ilyesmivel, egy órája, hogy felrakták a vasat, gyötörte a félelem, bárcsak már otthofy lennénk, csak gyorsan, gyorsan, lerakni és nem gondolni rá többet. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a sofőr koma szeméből kiolvasta a beleegyezést. Nem ts gondolt többet az Integető idegenre. Igazán nem gondolt rá, nem kellett erőnek erejével másra gondolnia, lefoglalta a saját félelme. Ä

nička, mondta az apa a beteg gyereket dédelgetve. Lelkecském, boldogságom, mondta, maga sem tudta, mit beszél. Beléhasított az ijedség, hogy a gyerek már nem lélegzik, megrázta a bebugyolált testecskét, végre hallotta gyöngye, sipogó lélegzetét: Istenem, gyorsan, csak gyorsan. Talán sikerül élve elvinnem a kórházba akkor is, ha nem jön autó, ha nem vesznek fel. Sietni, sietni. Ez itt már az iskola. Kopogjak be? A tanító úrnak motorja van. De sötét az ablak, nem világítanak, talán bementek a városba, persze, szombat van, szombaton moziba szoktak menni. A ragyás úristenét az ilyen életnek, buggyant ki belőle a szitok. Ha jön a baj, hát csőstül jön. A tanító biztosan segítene, derék ember, ismeri a nemzeti bizottság üléseiről. Mennyire van a város az. iskolától? Lesz vagy nyolc kilométer. Futva talán megteszem egy óra alatt. Csak bírja ki a lelkecském, a kicsikém. Futásnak eredt. Zúgott a füle, azt hitte, motorzúgást hall, de üres, kihalt volt az országút. Vagy két kilométert futott, amikor a kanyarból egy autó vágódott ki. Az út közepén futott, ösztönösen félreugrott, csak aztán emelte fel a kezét. Hallotta, ho^y csikordul a fék, az autó futása lassúdott, már reménykedni kezdett, de aztán a motor megint felbúgott — az autó elrobogott. Istenem, gondolta, elrontottam a dolgot, nem értették meg,'mit akarok. Klár most mit tegyek? És mert nem tudta, mihez kezdjen, megint futásnak eredt. 'Az autóban, amely kis híján elütötte, a járási földművelésügyi előadó ült. Előadást tartott egy hegyaljai szövetkezetben, amellyel már régóta baj volt. Őszintén megvallva, az előadó maga sem tudta, mihez kezdhetnének. De nem hagyta békén a dolog, most is törte a fejét, pedáns ember volt a szó jó értelmében, minden befejezetlen ügy, minden felemásság nyugtalanította. Haragudott önmagára, fáradt volt — egész nap húzta az igát —, és rosszkedvű, mert még éjszaka el kellett utaznia a kerületi székvárosba, hirtelenében öszszehívott értekezletre. Odahaza megint baj lesz, az asszony botrányt csap, a gyerekek úgy nőnek fel, mint fák az erdőben — egyszerre megundorodott mindentől, élni sem volt kedve. Észrevette azt a furcsa embert az út közepén, szemét is lehányta ijedtében, hogy elgázolják, csak akkor nyitotta fel, amikor rájött, hogy nem történt baj. De valamt furdalta, Igyekezett felidézni magában, mi is volt, pár perc múlva rájött: az az ember valamit tartott a kezében. Mire is hasonlított, amit a kezében tartott? Igen, tudja már, olyan volt, mint egy bepólyázott kisgyerek, pokróc és párna', ugyanolyan pokróc és párna, amilyenbe csecsemő korukban őket bugyolálták, őt meg a testvéreit. Megkérdezte a sofőrt: — Mi volt az? — Az ott?, Val

ami részeg. — Nem vette észre? Valamit tartott a kezében. — Hát aztán? Lehet, hogy tartott. — Mintha gyerek lett volna. Nem vette észre? Pokrócba bugyolált kisgyerek. — Hát aztán? Ha gyerek is volt? Az ő dolga. — Talán beteg a gyereke, — mondta tétován az előadó. — Az ő dolga, -— vágta rá barátságtalanul á sofőr. Nem szerette a főnökét, őt okolta azért, hogy nincs egy percnyi nyugta. Ma különösképpen dühös volt rá, szombatonként ultizni szokott a barátaival, a főnök meg, mintha bosszújára tenné, sokáig elidőzött, a fene megette a kártyapartit. Az előadó elgondolkozott. — Biztosan beteg gyerek volt, — mondta. Hirtelen homlokára ütött, szinte felkiálltott: — Hisz az az ember futott az úton! Miért futott volna, ha nem lenne beteg a gyereke?! —Csak álmodta, legyintett a sofőr. — Képzelődik. — Nem álmodtam, — mondta az előadó. — Most már világosan látom magam előtt. Szinte könyörögve hozzátette: — Meg kellene állni. Megállni és visszafordulni. — Eszem ágába se jut, — mondta a sofőr. A főnök rá akarta beszélni, de ismerte a sofőrt, tudta, hiába tenné. Különben is lehet, hogy tévedett. Előttük már felvillantak a város fényei. Nem vesztegelheti az idejét. Hiábavaló fényűzés volna, ha gondokat okozna magának valami ismeretlen országúti csavargó miatt. El kell még mennie a titkárságra. Megbeszélni a holnapi értekezlet dolgát. Előkészíteni az anyagot. Hazamenni, legalább álmukban egy pillantást vetni a gyerekekre. Hiába, az élet nem ismer ellágyulást, érzelgősséget, könyörtelenül megy tovább a maga útján. Gyerekkori pokrócok emléke — ostobaság. Különben ls lehet, hogy csak képzelte. — Még hogy visszaforduljak valami ostoba képzelődés miatt. Eszem ágába se jut, — mormogta a sofőr. Aztán egyszerre arra gondolt: talán mégis meg kellett volna állni. Z

úgott az erdő, a hold nélía kibukkant a felhők mögül. Sötét volt az országút, kétoldalt magas falként álltak a fenyők. A levegőben őszi avar, nedves moha szaga érzett. Jól ismert illat, minden ismerős volt, mintha minden járásra bíztatná, sietségre buzdítaná. Nem állt meg többé. Mindent egy kártyára tett fel: csak a lábában, tüdejében, vadul dobogó szívében bízott. Ahogy megbirkózott a távolsággal, fogyott a félelme is: talán mégis szerencséje lesz, és a gyerek kibírja. Már nem reménykedett semmiféle idegen segítségben: csak magában bízott. Hitt saját erejében és valamiféle bizonytalan igazságban, a kicsi biztosan kibírja, ha az akarja megmenteni, aki annyire szereti. Nem hallotta a lélegzését, de érezte, hogy még él. Szentül hitte, hogy mihelyt a városba, a kórházba ér, rendbe jön minden: határtalanul bízott az orvosokban. A bátyja életét ugyanabban a kórházban mentették meg, kidöntött fa zuhant rá, össze-vissza törte, szinte minden vére elfolyt. Äz bizony nehezebb munka volt, mint valami tüdőgyulladás. A gyerekosztályon ismeri az orvost, ő segítette világra a kicsit. A szeme jóságos, gondoskodó. Nem fogadott el semmit, még egy üveg szilvapálinkát sem. Csak eljusson odáig, a városba, a kórházba, minden rendben lesz. Hány kilométer még? Ez itt már Osádka, legfeljebb öt kilométer a városig, csak gyorsabban, nem szabad kímélnie magát. Osádkán túl egy Spartak kocsi suhant el mellette. Integetett, de már nem is reménykedett benne, hogy fölveszik, csak azért integetett, hogy el ne szalasszon semmiféle alkalmat. A sofőr fékezett is, kihajolt az ablakon és a hátsó ülésre mutatott: a kocsi tele volt utasokkal. A kormánykeréknél az erdőgazdaság igazgatója ült, fiatal mérnök. A kocsi az övé, feleségével kapta hozományba. A hátsó ülésen két hety-; ke erdész szorongott meg egy kisaszszony az igazgatói irodából. A másik kisasszony, a fatermelő üzem könyvelője elől foglalt helyet. Az igazgató felesége tudniillik látogatóba utazott a szüleihez. Szlovákia túlsó véi gére. A messzi út jóvoltából a legkurtább látogatás is legalább három napig tartott, az egész erdőgazdaság hónapok óta várta ezt a három napot. Az igazgató felesége korlátolt, civakodó, féltékeny nőszemély volt. Az igazgató viszont szívélyes, barátságos, megértő ember, Az autóban hangosan, vidáman beszélgettek. Délután parázson pisztrángot sütöttek, megöntözték egy kis vodkával meg borral, s amikor már, nem maradt sem enni, sem innivaló, a városba indultak. Jókedvűn, mint olyan emberekhez illik, akik végre élvezik az aranyszabadságot. A hátsó ülésen két felől szorongatták az irodista kisasszonyt, a lány néha kényeskedve sikongott. A könyvelőnő komolyan ült elöl: halálosan szerelmes volt az igazgatóba, halálosan s ugyanakkor reménytelenül. Most mintha kis remény csillanna. Ezért lélegezni is alig mert, mereven nézett maga elé, ölébe ejtett, ökölbe szorított keze nyirkos volt az izzadságtól. Amikor az Igazgató kihajolt az ablakon és valamit kiáltott, az egyik erdész megkérdezte: — Ki volt az? — Valami gazda, — mondta az igazgató. Majd hozzátette: — Gyereket vitt a karján. — Gyereket, — mondta részvevőn az irodai kisasszony. — Biztosan kórházba vitte. Az igazgató vállát vonogatta. — Hova tegyem? Nélküle is túlterheltük a kocsit. — Julka az ölébe venné, — mondta az egyik főerdész. — Szereti ölébe venni a férfiakat, hahaha. — Belecsípett a lányba, a kisasszony felvisított. — Miért az enyémbe? — mondta aztán. — Miért nem a Hedáéba? Az igazgató sokatmondóan megjegyezte: — Heda nem olyan. Heda hallgatott. A hátsó ülésen a két férfi meg a lány megint hancúrozni, vihogni, kiabálni kezdett. De az igazgató csendesen megismételte? — Ugye, maga nem olyan, Heda? A lány még halkabban válaszolt: — Maga tudja, milyen vagyok. Az igazgató kevesebb gázt adott, csak balkézzel tartotta a kormánykereket, jobbja lecsúszott a volánról, megállt Heda combján. — Hát igen, — mondta. — Azt hiszem, tudom. L

assabban bírt csak tovább menni, hegynek fel vitt az út. Nehezen lihegett, lába is ólomnehéz volt a fáradságtól. Hiába, lába megszokta a napi tíz kilométert, kényelmes járással, soha nem készült maratoni futónak. De mégis jó volt, hogy küszködnie kellett a fáradtsággal: nem gondolhatott másra, s az az érzése támadt, ha végsőkig megfeszíti minden erejét, a jutalom nem maradhat el. Különben is már közeledett a célhoz. Ha felér a kaptató tetejére, már látni fogja a város fényeit. Még két kilométer út, hegyről le, átvág a vasútvonalon, és máris ott lesz a kórháznál. Csak meg ne várassák. Csak ne támadjanak előre nem látott nehézségek. Mert ha az embert egyszer célba vette a balszerencse — de erre inkább nem gondolt. Sietnie keli, fel a kaptatón, aztán futni le a hegyről, és — hinni, hogy nem lesz jóvátehetetlen baj. Talán sikerül elmenekülnie a balszerencse elől. A kicsi élni fog. Játékokat farag majd neki, amennyit csak akar, ért a faragáshoz, szebb játékokat barkácsol össze, mint amit a boltban árusítanak. Nemrég is ő faragta, festette tarkára a kakaskát, hogy szereti a gyerek, le sem tenné a kezé.v- (Folytatás a 8. oldalon) ÜJ SZÖ 6 * 1963. augusztus 10.