Új Szó, 1963. augusztus (16. évfolyam, 210-240.szám)

1963-08-10 / 219. szám, szombat

atalmas tő a Rozsmberk. Ä víz opálzöld tükrén ezüstösen táncolnak a délutáni nap sugarai. Pajkos hullámok kergetlk

r hajszolják egymást. Játszi szél korbácsolja őket valahonnan a túlsó part felől. Lágyan, halk csobogással siklanak tovább. Abból az Irányból rohannak, ahol a nap lassan már nyugovóra készül és nagyot csobbanva ütődnek a tó peremét szegélyező gátba. A tó szintjén apró pontok fehérlenek. Fáradt sirályok ringanak a bársonyos hullámokon. Társaik — a tó légiterének kinevezetlen őrei — kecsesen suhannak a vlz felett, köröznek, majd merész ívben buknak alá, szárnyukkal a vizet szelik és szinte merőlegesen emelkednek újra a magasba. Ahol a gát a legmagasabb és a part karéjt alkot, ott lakik az öreg halász. Kopott kalapját mélyen szemébe húzza, tekintete révetegen mered a távolba. Mélán hallgatja a hullámok csobbanását és a gát évszázados tölgyei közt suhanó alkonyi szellő susogősát. Naptól, széltől cserzett sötét arcbőrén mosoly suhan. Furcsa halász ő. Eletében nem volt horog a kezében. Mégis negyvenhárom évet élt Itt, élete egybeolvadt a nagy halastó életével. Jan Strnád, az öreg halász, megtömi pipáját, nagyokat pöfékel. A pipa több mint négy évtizeden át hűséges társa volt ebben a magányban, verőfényes nappal és koromsötét éjjelen egyaránt. A pipa, meg a jó kutya. Nélkülük az elmúlt negyven évet el se tudná képzelni. Mi is lesz most a pipával? Mert a tótól megválik ... Szíve belesajdul. Nincs még egy ilyen tó az országban, de az egész világon se, Pedig csupán a tfebofti halgazdasághoz nem kevesebb, mint ötszázhúsz tó tartozik. De a Rozsmberk, az más. Jan Strnád számára, tőle szebb aligha akadhat. S most Itt kell hagynia. Ej, egyszeriben a dohány ls keserűbb valahogy... Nehéz az öregségbe beletörődni. Jan Strnád se szívesen veszi tudomásul, hogy ereje megfogyatkozott. Mennyivel jobban hangzana még ma is, hogy kitúrták helyéről... Az igazgatóságra új emberek érkeztek és a saját embereiknek szorítanak helyet. Róla már azt se hinnék el, hogy kitúrták. Egy öreget nem kell mellőzni, maga is félreáll. Egyszerűen azért, mert nem bír... At kell adnia helyét a fiataloknak. Nem kényszeríti senki, ki is kényszerítené? Nem, ezt igazán nem mondhatja. Amióta bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, nem egyszer próbáltak a lelkére beszélni. Az Igazgató tegnap is kijött hozzá. — Nos, Strnád elvtárs, nem gondolta meg? — Meg én. — Szóval nem kell új béstyaőrről gondoskodnunk? — De igen. — Mégis elmegy? — El. — Kár. — Dolgozzanak már a fiatalok. — Azok még csak tanulnak. Egy jó bástyaőr holtig tanul... Az ám, szent igaz. Ez év szeptemberében lenne pontosan harminc éve, hogy ezt a tisztséget betölti. Azóta lakik családjával a gáton, azaz a bástyán. A tavat úgy Ismeri, mint a tenyerét. Ha éjfélkor felkeltik, akkor is megmutatja az etetőhelyeket, mert etetésre se a mély, se a sekély víz nem jó. Legjobb a nem egész méteres. Hát még a halaki Ezernyi a .fortélyuk, akár az embernek. A négy évtized minden évének minden szakában a tó sajátos világának újabb és újabb titkát fedezte fel. Hányszor járta körbe a nagy vizet éjjel is, nappal is... És egy ilyen kerülő kerek hét óra. Éjfélkor elindult és reggelire ért haza, a gyerekek éppen az iskolába készülődtek. A fiatal bástyaőr még sokat tanulhat. Mindent az iskolában nem tanult meg. Nem ám. De ő tovább nem vállalhatja. A lábai nem bírják. Sok volt a negyven év. Leróhatott néhány ezer kilométert esőben, szélben, viharban, sárban, dermesztő hidegben és tikkasztó hőségben. A gép se járhat örökké. Jöjjenek csak a fiatalok, kezdjék el a nehéz munkát. Nehéz, nagyon nehéz munka ... Emlékszik a nagy telekre. Csonttá fagyott a tó tükre. Fergeteg dühöngött', fagyos szél tombolt, de legényeivel akkor is nekivágott a tónak. Balta és fűrész a vállukon, ujjuk meggémberedett, ajkukra fagyott a lehellet. — Nem térünk vissza? Megvárnánk a holnapot... Mellét nekifeszítette a szélnek, némán haladt tovább. Mit képzelnek ezek a legények? A tóért ő felel. A jég alatt kipusztulna az élet. Minden nap drága, egyetlenegy ls végzetes lehet. Leakasztotta a fűrészt, fejszéjével apró léket hasított. — Igyekeznünk kell, a jég vastag. Szaporán csattogott a fejsze. Megnyitották a nagy tó „száját", hogy lélegezni tudjon. Húsz méter hosszú, három méter széles lékből sötétlett elő a víz, a szél pedig kavarta, korbácsolta. Egy helyen megindult, a légzés... Alkonyatig még néhány léket vágtak. Megmozdult a víz, telítődött oxigénnel és a vastag jégpáncél alatt az élet folyt tovább. Az utolsó lékkel bajlódtak, amikor csizmája megcsúszott és belezuhant a jeges vízbe. Nem a lábát, nem ts a fáradtságot okolja, hanem a csizmát. Mire hazaértek, ruhájára fagyott a jég, a fagyos szél a velejéig átjárta. Az asszony megriadt, készítette a forró lábvizet meg a teát, mert megfázás ellen ez a legjobb orvosság. A fia meg csodálkozva tette fel neki Hadd tudják, hogy mindenről tájékozott. Azután leszidta őket. Ti az embernek csak felesleges munkát szereztek. Vigyelek a csendőrségre, ott majd jegyzőkönyvet írnak ... Hát kell ez? Az egyik alak könyörögni kezdett. Családjuk, gyermekük van. Szégyenszemre ne adja őket csendőrkézre. Ha elengedi őket, soha többé... Hm. Jómadarak, a családra, gyerekekre csak most gondoltok. Tolvajok vagytok, a lopást meg törvény sújtja. Kötelességem feljelenteni benneteket, különben a cinkosotok lennék ... Mégis cinkossá vélt. A család, a gyerek elvégre több a halnál, — cslmegbeszélte halásztársaival és a gazdasági igazgatóval. Legalább lesz egy kis vidámság. A szertartás ünnepélyesen kezdődött. A munka befejeztével, vacsora után, a tó partján, a bástyán jöttek össze. A zenekar játszott, a Jó ember befizette a beiratkozási díjat — egy liter eredeti kisüsti szilvóriumot. — A felavatásról papírt ls kapok? — kérdezte Izgatottan. — Adunk bizony. — Pecsétet? — Hm, de még milyet. Hármat ls! A jámbor hívőt keresztbe fektették a halaskádon, és a frissen választott keresztapa — az igazgató személyében — a halászjogarral olyat vágott feszülő hátulsó felére, hogy ugyancsak felsziszszent. És amikor fel akart tápászkodni, a keresztapa megnyugtatta: — Várj csak türelemmel, jó lélek, ez még csak az első pecsét volt, ml meg hármat Ígértünk ... A halászok a hasukat fogták, próbálták visszatartani a nevetést. Szerencsére a kárvallott nem halhatta kuncogásukat, mert figyelmét lekötötte a várakozás. A két „pecsét" még hátra volt. De azt ls megkapta. A másodikat a bástyaőrtől, a harmadikat meg a halászgazdától. Ezzel a formai dolgokat el is intézték volna, csak még az újonnan avatott tagot lesegítették a kádról. — Ej... — félrehúzott szájjal simogatta a pecsételt részt. — Ha a második, meg a harmadik ütés ts olyan erős lett volna, mint az első volt, aligha utazhattam volna haza. Hisz leülni Így sem tudok... Értelmetlenül csóválta fejét, nem is vette rossz néven a körüllevők nevetését: könnyű nekik, ők ezen már régen túlestek. Közben szemügyre vette a jogart, amely jókora cifrára faragott fakanálnak is belllene. Dehogy ls gondolhat ilyet, hisz az szertartási kellék ... Ha erre az esetre gondol, most ls kacarászlk. Hogy még ilyen emberek is vannak... Talán csak voltak, mert azóta sem volt a Rozsmberkon újabb avatás. Am idegen annál több érkezik. Autóval, sátorral, meg horgászbottal. Megváltozott Itt minden. Az ő korában még minden szép volt, a lábal is bírták, az évekből sem gyülemlett fel annyi. De most? Elviselhetetlen ez a tó. Csupa idegen, csupa labdázó, meg úszó. Nem, ez már nem haltenyészet. Ezt így nem is akarna csinálni. Nem, és nem. Hiába ls lenne jó a lába, hiába Is hívnák vissza térdenállva. Nem veszi észre, hogy önmagát ámítja. Nem akarja tudomásul venni, hogy a tóval együtt fiatalságától, legszebb éveitől búcsúzik. A mát szidja, a kirándulókat, a horgászbotosokat, de lelke mélyén az elmúlt Időt fájlalja és utódját irigyli. Holnap már beköltözik a helyére... Elvégre eleget tett a negyvenhárom esztendő alatt. 1920-ban lépett munkába, a tfebofti ötszázhúsz tavon akkor kétezer tonna halat tenyésztettek évente. Ennyit ma' a Rozsmberk egymaga ls kitermel. Ha utódja ls így folytatja, akkor a gazdaság nem évi tizenhét ezer tonnát fog termelni... A nap már régen eltűnt a hegyek mögött. A sirályok Is nyugovóra tértek. A hullámok az ezüstös holdfényben is hajszolják egymást és csobbanva verődnek a bástya falához. Indulóban az eget szemléli. A hold-* nak udvara van. Három napon belül megváltozik az idő. Erre mérget venne. Sok éven át a hold egyszer sem csapta be. Sietni kell a költözködéssel, nehogy megázzanak. Zsilka László Tudják kérem...? ...gyakran étkezem vendéglőben és meggyőződésem, hogy evés közben Ismerjük meg legjobban embertársainkat. Elég toleráns embernek tartom magamat, és ha asztaltársam nem csámcsog és nem veszi szájába a kést, már kibírom. Felderít, ha az étlapról mosolyogva válogató házaspár — azt sem bánom, ha csak párocska — ül mellettem és a férfi örömmel bök az egyik, francia neve miatt jó drága ételre s azt mondja: Ezt vedd fiam, te ezt szereted. Én disznópörköltet rendelek, azt vendéglőben tudják a legjobban csinálni. És sörtl Két nagyot — szól a borfiúnak, mire a nő: nekem elég egy kicsi ls. Hozzon csak két nagyot, majd megiszom, amit hagysz. Ezen nagyot kacagnak és én biztos vagyok benne, hogy együttélésükben soha nagyobb zökkenők nem lesznek. Az ls ünnep számomra, ha olyan családdal kerülök egy asztalhoz, ahol gyerek ls van és a gyerek mindjárt az apja mellé telepszik. Vajon miért? Hiszen a kisgyerekek jobban szeretnek anyjuk mellé kerülni. Nemsokára rájövök a titok nyitjára. No, mit szeretnél, kisöreg? — kérdi a papa. Amit te — néz rá imádattal apjára a gyerek. Minek kérded tőle? — szól közbe a mama erélyesen — agyereknek legjobb a borjúhús, meg a sárgarépa, az ls van. A férfi ráteszi kezét felesége karjára: Majd otthon anyuka, de ma ünnep van, vendéglőben eszünk, engedd, hogy azt egyen, amit akar. És rendel két borban pácolt őzgerincet, utána tejszínes tortát és fagylaltot. Ez a gyerek halála napjáig nem fogja elfelejteni apjának bölcs és gavalléros gesztusát. Tegnap egy vékony, nagyon jómodorú fiatalember kért engedelmet, hogy asztalomhoz ülhessen. Finom, hosszú ujjain ott csillogott egy modern, sok apró lapra osztott karikagyűrű. Gyönyörű nő volt a partnere. Sejtettem, hogy a felesége, mert ugyanolyan különös jeggyűrű volt az ujján. Evés közben elnézem a házaspárt. Az aszszonyka majd kicsattan az egészségtől, minden formás rajta. Elkérik az étlapot és figyelmesen böngésznek benne. Gyakran hallom a nagyon jómodorú fiatalembertől: Ez nekem nehéz. Igen — mondja kedvesen a nő és végre megállapodnak spenótban tükörtojással. Én viszont — szól a pincérhez az asszony... Te mást rendelsz magadnak? — kérd! kicsit meglepődve a férfi. Nem, dehogy, én is ugyanazt kérem — szól sietve az asszony és titokban a tányéromra pillant, hol a zsíros székelygulyás gőzölög. — Két spenótot tükörtojással — ismétli a pincér hivatalosan és jegyzi. Neki nem tűnik fel semmi, neki az Igazán mindegy. Ekkor a fiatalasszony kivesz óriási, gyönyörű táskájából kőt kis skatulyát, jól megnézi a feliratokat, aztán az egyikből két pirulát vesz ki és beleteszi a férfi kezébe. Ez diszkréten beveszi a szájába, kis szódavízzel leöblíti és szótlanul vár a továbbiakra. Mintha csak véletlenül történne, belenézek az asszony szemébe. Még csillog, még tele van élettel, de az idegességnek az a ködfátyola lebeg benne, amitől nemsokára majd remegni kezd a keze és gyakran fog ok nélkül felkacagni. Hogy szeretném neki megmondani: Mondja, kedves, minek magának ma ez az ember? Ennek az elkényeztetett, önző fiúnak a feudalizmus alatt legalább két httbizománnyal, a kapitalizmus alatt egy textilgyárral kellett rendelkeznie ahhoz, hogy egy életre eladja magát neki, de ma, mi hajtotta a karjaiba, maga egészséges, dolgozni tudó nő? Ebben a pillanatban két jóképű vendég köszön át az asztalunkhoz. — Szervusz, doktor — mondja az egyik mély meghajlással. Cesf práci, mérnök, architekt elvtárs — így a másik. Az asszonyka éppen a második skatulyából vesz ki két újabb pirulát és odateszi a vékony férfi kezébe. Ez diszkréten, mintha valami vallásos szertartást végezne, szódavízzel lenyeli ős csak azután köszön vissza: — Szervusztok. Az asszonyt mintha kicserélték volna, diadalmasan szétnéz, láthatóan élvezi magas pozícióját. Mondom, az ember evés közben ismeri meg legjobban embertársait. Simkó Margit. A BASTYAOR BŰCSŰIA a kérdést: — Apu, mi történt veled, hisz nyáron se szeretsz fürödni... Mi tagadás, nem szeret. Most se kedvtelésből tette. A csizma... De másnap újra csak felhúzta és legényeivel kiballagott a tóra. Reggelre a tegnapi lékek befagytak és kezdhették élőiről, mert a tónak lélegeznie kell, levegő nélkül kiveszne belőle az élet. Adódtak veszélyesebb esetek ls. Az orvhalászok akkoriban fel-feltűntek az éj leple alatt. Nappal meg a halat árulták. De nem volt nehéz őket lefülelni. Hisz a tó környékén nem járt annyi turista, mint mostanában. Minden friss nyomra felfigyelt. Ma meg nap mint nap ezernyi nyom, kl győzné ezeket szemmel tartani? Haja], az új bástyaőrnek nem lesz könynyű dolga. Nem is irigyli őt! Jó, hogy a városban házat vett. Ott ls nagyobb a nyugalom, mint a tó mellett. És a tolakodók! Nem értik meg, hogy a táborozás a parton tilos. Még nekik áll feljebb. Bezzeg, ha valaha oda állt valaki elé egyenruhájában, puskával a vállán. Most se puska, se egyenruha nem vált kl tekintélyt. Szegény utód... Szóval aznap gyanús nyomokat fedezett" fel és elhatározta, hogy még az éjjel rajtaüt a tolvajokon. Dehát őt csak nem vezetik félre. A hátsó kapun osont kl otthonról és nagy Ívben került a tó felé. Tudta, az orvhalászok őrszemet állítanak. De most túljár az eszükön. Óvatosan közelített, mintha ő lenne a tolvaj és nem tolvajokat keresne. Meg-megállt, hallgatózott. Amott a két nagy tölgy között... Annál a bokor-csoportnál, Innen ls látszik, ott csobbant a víz. Az éjszaka csendes volt, ilyenkor a víz mentén a legkisebb zaj ls meszszire hallik. Ahá! Megvagytok mákvirágok! Adok én nektek potykát, potyahalat. Kifogni már könnyű, jöttetek volna tavasszal- trágyázni, sást vágni. Vagy, csak meszezni ls, mert a hegyekből lefolyó savanyú vlz mész nélkül kipusztítaná áz állományt. Ez ellen megvédtük őket, most tl jöttök. — Adj' Isten Jó munkát! — köszöntött rájuk közvetlen közelből. Ketten voltak. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábuk. Egyikük azonban nyomban visszanyerte lélekjelenlétét és az emelőhálót hirtelen Jan Strnádra borította. Kl tudja, ml történt volna vele, ha betanított kutyája nem ugrik a merénylő torkának. Úgy kellett róla leszedni. —• Na, hősök? — szegezte nekik a kérdést. Egyik kezével a kutya nyakszíját szorította, a másikkal megtömte pipáját. — Szóval tl akartatok az öreg Strnád eszén túljárni? Hát a társatok? Elaludt? títgatta lelkiismeretét. Amúgy ls alapos elégtételt vett rajtuk. Ha akarta volna, csendőröknek adja. De miért adta volna? A csendőr fogjon magának tolvajt. Akit ő elfogott, afölött ő ítélkezik. A töltés egyik magasabb pontjára lépett, legalább fél testtel állt magasabban foglyainál. Jobb kezével kétcsővűjét markolászta, nagyot szippantott pipájából, és kimondta az ítéletet... — Ha még egyszer meglátlak a tónak csak a közelében ls... Jól jegyezzétek meg bitangok, a szentelt víz sem mos tisztára benneteket... Azóta nem látta őket. Mit kezaíene ilyen esetben za utóda? Most pedig több az orvhalász. A tilos halászatot sportként űzik. Ahány turista érkezik autóval, minden ott fityeg a horgászbot. És nagyon ki se kezdhet vele az ember, mert mit tudhatja, kivel áll szóba. Valaha ls jártak Ide nagyurak, még miniszterek ls, de hivatalosan, meghívásra, nagy pompával. Most meg? KI tudja, hogy kl ül az autóban ismeretlenül, rövid nadrágban. Ej, bonyolult világ... S vajon utódjának lesznek-e olyan vidám élményei, mint neki voltak. Valaha az őszi fogás Tfeboft környékén ünnepszámba ment. Három zenekar húzta megállás nélkül. A lacikonyhákon az uraság szakácsai főzték a halászok ebédjét. Ez a napszámhoz, meg az ünnephez tartozott. Az egyik fogásra most ls emlékszik, mintha tegnap történt volna. Mikor is volt ez, a fene egye meg, feled az ember. De egész biztosan az első köztársaság Idején. Az ősz! fogásra eljött egy brnói vérbeli halász is. Hírét vette, hogy Ilyenkor — egyetlen egyszer az évben — a halászok céhe új tagokat avat. Rosszakarója, vagy jó barátja űzött-e belőle tréfát, a bástyaőr máig sem tudja. Elég az hozzá, hogy megérkezett a kezdésre, és Jan Strnád elé állt. — Uram, adjon nekem is halászcsizmát. — Minek az magának? — Fogáshoz... — A vendégeket nem dolgoztatjuk. — Nagyon kérem, szívesen segédkezek, csak vegyenek fel a céhbe ... A bástyaőr elmosolyodott. — Jó ember, ahogy elnézem, ez nem magának való mulatság. — Nagyon kérem... — Higgye el, jót akarok. — Elhiszem, de nagyon szeretnék a céh tagja lenni. — Különben ls, drága mulatság. — Minden kiadást térítek. Megrögzött, fanatikus — gondolta. Csizmát nem adott neki. Forduljon be valahol a hideg vízbe és még neki lesz kellemetlensége. Azt nem. Arra mindig kényes volt, hogy körzete jó hírnévben álljon. A céhtaggá avatást Az utóbbi években rendkívül sokat fejlődött Közép-Szlovákia egyik legjelentősebb városa - Zvolen, Képünk a nemrég épült Poľana szálló környékét mutatja (BorodáCovfi — CTK felv.) 1963. augusztus 10. * ŰJ SZÖ 5