Új Szó, 1963. augusztus (16. évfolyam, 210-240.szám)

1963-08-18 / 227. szám, vasárnap

SZÁRAZFÖLDI KIKÖTŐNK Még a múlt század első felében történt. A minden oroszok cárjának országában is megkezdődött az egész világon egyre nagyabb tért hódító vasútépítés. A „cár atyuska" valamelyik okos tanácsosa — ahogy a régi újságok is bizonyítják — azt mondta az uralkodónak: „Olyan vasutat építünk mi őfelsége birodalmában, amilyen Európa egyetlen országának se lesz. Igy az orosz birodalom iegyőzhetetlenné válik, mert idegen hadak háború esetén nem használhatják vasútvonalainkat." kodó rámpától nem messze készül már az ugyancsak négyszáz méter hosszú olvasztóalagút, ahol akár a csonttá fagyott vasérc is felenged néhány óra alatt. He pedig majd a nagybaggereket is munkába állítjuk, akkor a legnehezebb Időszakban sem A „cár atyuska tanácsadója, ez érthető, nem gondolt akkor Kondás érhe

t bennünket meglepetés. De az Istvánra, Vaskó Pavelra, Bányász Lászlóra, meg a többiekre. Dehogy gon- dolt ő ls, meg a cár is arra, hogy ezzel a tettel a kései utódoknak rengeteg gondot okoznak. Egyáltalában: sok mindenre nem gondoltak ők akkor, olyan dolgokra, amelyek — száz esztendő se pergett le az idő malmán — és máris bekövetkeztek. ostravalakat sem, mert most már a nyár folyamán jelentős érctartalékokat igyekszünk a kohóknak szállítani. Mondom, sok gondot okoz a cári Riérnök még ma is ezzel az elhatározásával. Pedig csak alig néhány centiméterrel kezdtek az Európa többi részében megszokott vasútvonalaktól szélesebb nyomtávú sínpárokat építeni. Az általában használt nyomtáv 1435 milliméter, a Szovjetunióban pedig 1524 milliméter. De meny>nyi gondot okoz ez a nem egész kilenc centinyi különbségi Igaz, szerencsére ma már nem a hadvezetés terén, mint azt a cári tanácsadók gondoltak. Akárhogy ls van a dolog, fel kellett építeni a csernői átrakohogy ennél jóval korszerűbb gépe'k is vannak már más átrakodóállomásokon. Bizony nem bánnánk, ha ide is hoznának belőlük néhányat... — Hogy mi mindent raktunk mi már át a tizenhat esztendő alatt? Simko Péter eltűnődik a kérdésen és mintha számba venné az eltűnt éveket. — Tyű, az áldóját, ki tudná azt már mind elszámlálnil Én többnyire a gabonával dolgoztam — falusi ember vagyok, hát igen közel éreztem magam ehhez a munkához. De azért láttam, mi minden ment át a öiernai állomáson. Traktor, hús, faanyag, bor, UTAT KÉR A MPSZAKI FEJLESZTÉS dóállomást. De közben persze azért vasérc, szén, gyapot gépalkatrész érkezik ide minden évben ezernyi vagonnal. Az újságok rengeteget írnak történt még egy és más a világon. HATSZÁZEZER TONNA BÚZA Két világégés vonult végig Európán, két világháború pusztította a világ más országain kívül az oroszok hazáját is, így a hadvezérek valóban sokat gondolkozhattak afelett, érdemes volt-e különböző nyomtávú vasutakat építeni. És közben az első nagyháború után a nép „menesztette" a „minden oroszok cárját". De a második háború után is csodás dolgok történtek a világon. A Tátra alatt és Prága meg Brno környékén olyan állam alakult, amelly sehogy sem akart már arra gondolni, hogyan lehetne a vasutakat háborús célokra felhasználni. Ellenben 1947-ben Kondás István, Simkó Péter, Vaško Pavel és Bányász László meg a többiek cifra szavakkal „áldották" annak az ismeretlen cári tanácsosnak az eszét. Hogy miért áldották? Azt hadd mondja el maga Simkó Péter, a csernői átrakodőállomás veteránja. — Ezerkilencszáznegyvenhét novemberében, emlékezik vissza az idős munkás, talán még a mainál is nagyobb szükség .volt a gyors átrakodó munkára. Csakhogy ma vasérc meg gép és só érkezik, azt rakjuk át, de akkor, negyvenhétben a szó legszorosabb értelmében az élet érkezett a szovjetek országából. Az előtte valő nyáron olyan szárazság volt Csehszlovákiában, hogy szinte az éhínség fenyegetett bennünket. A föld a vetőmagot is alig adta vissza. Aztán november 28-án megérkezett a Szovjetunióból a segítség — az első szerelvény búza. Éppen itt Čierna nad Tisoun találkozik a két ország vasútja, a szélesebb szovjet, meg a mienk, hát a környék népét hívták ide dolgozni — átrakodni. Micsoda munka volt az! Soha annyi búzát nem láttam én még egy rakáson. Azt mondják, akik az egészet intézték, hogy 600 ezer tonna gabonát szállított akkor az országnak néhány hónap alatt a Szovjetunió. Hatszázezer tonna búza? Egy ilyen szám csak úgy magában talán nem mond sokat, különösen annak, aki nem látta, mi van mögötte. De én láttam, hány vasúti szerelvényben fért el az a temérdek gabona. Igen, tucatjával érkeztek akkor naponta a pirosló búzával teli szovjet szerelvények és ami a szovjet—csehszlovák barátságot illeti, soha nem kellett annak ennél hatásosabb propaganda. Csak mondom, a Simko Péterek „áldották" akkor cifra szavakkal annak a cári mérnöknek az eszét, aki szélesnyomtávú vasutat tervezett. Mert az lett volna akkor a legjobb, ha Kijevtől Prágáig, a Kubánytól Bratislaváig egyszuszra tehették volna meg a búzával teli vonatok az utat. Soha talán még annyira nem kellett az ilyenforma segítség, mint abban az aszályos esztendőben. ÉLŰ TÖRTÉNELEM az átrakodóállomásról és néha bizony joggal kritizálják az itteni helyzetet. De nem az egyszerű munkás az oka, hogy kritizálni kell. Igaz, ha kritizálják is, ez egyáltalában nem csökkenti a čierna! állomás fontosságát. Mert én látom, mi mindent hoznak be itt az országba. Az átrakodó munkások példátlan teljesítményeiről szinte legendákat beszélnek a környéken. Mindenki tudja például, hogy Szűcs János má sodmagával még az idén is 140 tonna árut rakott át kézierővel 12 óra alatt. Vagy megtörtént, hogy 82 tonna ólmot egy ember 12 óra alatt, szintén kézierővel, átrakott. Magam láttam, hogy egy mokány kis ember — alig lehetett több ötven kilónál — úgy rakta a legalább 60 kilogrammos ólomöntvényeket, mint ha gyufásdobozokat tett volna egyik helyről a másikra. Az állomás egyik műszaki dolgozója, aki az imént még a őternai átrakodó múltját dicsérte és a jövőjéről lelkendezett, megjegyezte: —• Itt bizony még sok mindennel adósai maradtunk a műszaki fejlesztésnek. A vasérc, a szén, meg a többi tömegáru átrakásának gépesítését Igen, én valahogy így képzeltem kisebb-nagyobb sikerrel már megölel mindig Ogyesszát, Hamburgot, vagy Marseillest és általában az óceánparti kikötővárosokat. Csakhogy itt az ember hiába keresné a kék tengert. Itt csak tengernyi vasúti sínpárt találni... ClERNAI—

OSTRAVA A háború előtt alighanem az egyik kezünk ujjain megszámlálhattuk volna azokat az ostravaiakat, akik tudták, hogy egy Csernő nevű falu is van a világon. Aztán a háború sebeiből ébredező ostravai kohók munkásai egyre gyakrabban kezdték betűzni a vasérccel teli kocsik oldalán a feliratot: Čier- na nad Tisou—Ostrava. És az ostravai emberek mindjobban megérezték, ha valami miatt történetesen gyengébben ment Csernön az átrakodás. Emlegetni kezdték ilyenkor a falu nevét. Tavaly télen például, mikor a 25—30 fokos hidegben a' teherkocsikban összefagyott a vasérc, az bizony végzik kézzel azt a nehéz munkát. dottuk. Nemrég készült el például az új ércátrakodó és az olvasztóalagút, ami sokat segít majd a té len. De olyan munkák gépesítését, mint az élelmiszerek, a faanyag, a gabdna, a só, az ólom és hasonló áruk átrakása, még nem oldottuk meg. Pedig az egyszerű munkások között ls nem egy van, aki munka után naponta 2—3 újságot is elol vas, fgy tudják a dolgozók, mi történik a világban a műszaki haladás terén is, tudják, milyen újdonságokkal lepték meg a tudósok a világot. Átrakodó munkásaink így véleked nek: „Feltalálták már a szputnyikot, lassan már a távoli csillagokba is elrepülünk, a tudósok olyan csodála tos dolgokkal foglalkoznak. Miért van az, hogy az olyan aránylag egyszerű dolgokat, mint a búza és a hús átra kása, még nem tudták gépesíteni.' Mert senki se gondolja ám, hogy a Simkó Péterek, meg a Szűcs Jánosok szívesen, csak úgy vírtuskodásből Ha máshogy nem megy, hát kézierővel is becsületesen elvégzik a fel adatot, kirakják a vagonokat, de szívesen gépre pattannának, hogy Így gyorsabban és kevesebb erőfeszítéssel kirakhatnák a szovjetek nagy országából érkezett árut. az ostravai nagyolvasztók munkáján is meglátszott. Ostraván akkor mindenki, akinek csak valami kis köze van az acéltermeléshez, ha névtelenül is, de a Simko Pétereket emlegette, akik emberfeletti harcot vívtak az elemekkel. Robbantották, melegítő alagútban olvasztották a vasúti kocsikba fagyott érvet, csakhogy az ország kohóinak legyen mit feldolgozniuk. Mert azt is meg kell mondani, hogy 1946-től hatalmasat fejlődött az átrakodóállomás forgalma. Olyan nap is volt már ebben az esztendőben, hogy 18 ezer tona vasérc érkezett , , az állomásra. Hát még ha hozzászá- Alattam éppen egy lánctalpas trakA Čierna nad Tisou-i állomás néhány száz vasúti sínpárját áthidaló vasszerkezetről messzire látni. Mint ha a tenyeremen feküdne, látom az egész hatalmas, nyüzsgő állomást. molnánk ehhez az aznap érkezett többi árut is! Simko Péterék azt mondják, az átrakodóállomás életében soha nem volt még olyan nehéz időszak, mint az elmúlt télen. — Nem szeretnénk, ha még egyszer úgy meglepne bennünket a hideg, mint az elmúlt januárban, mondják mindenütt az állomáson. Igaz, ez már aligha történhet meg, mert az új, négyszáz méter hosszú ércátraŠimko Páter most, hogy meglátogattuk, szintén egy jól megrakott szovjet vasúti teherkocsin tevékenykedett. A rámpán itt is, ott is elhullott búzaszemek piroslanak. Látszik, hogy a parti azóta is többnyire gabonaátrakásra „specializálja" magát. Ezúttal azonban éppen konyhasót raknak át, a szovjet búza zöme még csak nyolc—tíz nap múlva érkezik meg. Elég nehéz munka lehet a só átrakása, különösen azért, mert az augusztusi nap is bőven szórja sugarait. — Volt idő, mikor mindent — kősót, búzát, szenet, vasércet és sok minden mást lapáttal, kézierővel Sok ezer tonna szenet kirakott már eddig a košicei raktunk át. Sokat segít most rajtunk állomásra érkezett szerelvényekből Ondrej Magda bag ez a motoros lapát, ahogy mi ezt az gerkezelő, akit az idei vasutasnapra sok más társával acélsodronyhúzta szerszámot nevez- együtt kitüntetnek. Felvételünk a szorgalmas vasutast zük. De azt mondják a technikusok, munka közben ábrázolja. (Bodnár felv. — ČTK) torokkal teli szerelvény áll — Volgográdból vagy Harkovból érkezett talán. Lehet, hogy holnapután az egyik már éppen szülőfalum zsíros Duna menti földjét forgatja, hogy jövőre gazdag legyen a termés. Kissé távolabb — a vasércrakodó rampára derekasan szuszogva — három mozdony tolat fel egy szerelvényt, majd kis idő múlva, mikor a munkások már kinyitogatták a vagonok ajtajait, piros porfelhőbe burkolódzik az egész környék. Ezernyi tonna vasérc érkezett megint. Egy fürge targonca az egyik szerelvényből boroshordókat rak át a mi kocsijainkba, mellette pedig mázsás húsdarabokat cipelnek a munkások. Az ország belsejéből — úgy látszik valahonnan Mladá Boleslav környékéről — Is érkezett egy szerelvény. A teherkocsikon ugyanis csupa fürge Spartak van — a ml Tiunkásaink üdvözletét viszik a szov''et embereknek. Čierna nad Tiou-I átrakodőállomás sínpárjai, nint ütőerek a zocialista országok testében, lüktetnek, dolgoznak, •zállitják az életet 'dó gabonát, a vaat, a gépeket. TÖTH MIHÁLY Daniel Lehotsky a košicei fűtőház egyik legjobb eredményeket el érő mozdonyveze tője. A gondjaira bízott mozdonyon nem kevesebb mini 75 600 kilométert tett már meg bal eset nélkül, így munkahelyén a7 élvonalba küzdötte fel magát. Kiváló munkájáért a vas itasnap alkalmá ból kitüntetik Le hotsky elvtársat. (Bodnár felv. — ČTK) Megállt a gyorsvonat 17" ét évvel ezelőtt, egy júliusi A

V déluánon történt... Žarnovice kis állomásán a vonatra várakozók nagy tömege álldogált. Az emberek kisebb csoportokba verődve a nap eseményeit s ügyesbajos dolgaikat vitatták. Szombat volt éppen, hát akadt téma elég. Külön gyülekezetet alkotva három fiatal férfi szidta a kék hadsereg katonáit, amiért késett a Ziar nad Hronomból jövő személyvonat. — Sehol sincs olyan „zűr", mint a vasútnál! — állapította meg torokhangján az egyik. — Én fizetést se adnék nekik! — bökött újjával az állomásépületből éppen kijövő főnök felé a torokhangúval szemközt pihegő ragyás képű. — Mire való, fiúk, az ilyen beszéd! Nem szégyellitek magatokat? — szólt rájuk egy idős bácsi, aki nem bírta idegekkel a fiatalok határt nem ismerő fecsegését. A fiatalok meghökkentek, de nem annyira, hogy a következő másodpercben ne folytassák, ahol abbahagyták; hogy ne dühös pillantásokkal forduljanak a velük ellenkezni merő felé. Ogy tűnt, hogy menten a bácsira rohannak. Erre azonban nem merték elszánni magukat. Eddig hallgatag társuk válaszolt a bácsinak. Ezt hörögte: — Nem ért maga ehhez, tata! Különben is tudhatná — tette hozzá oktatólag —, hogy egy csipetnyi emberség sincs a vasutasainkban. A „tata" jobbnak látta, ha nem válaszol. A

z annyira várt vonat már negyven percre növelte késését, s további húsz percet jelentett az állomásfőnök. Most már azok is zúgolódni kezdtek, akik eddig türelemmel vártak. Leginkább talán azok, akik a személy egyórás késése miatt nem érik el Újbányán a Košicérôl jövő gyorsot, amely nem áll meg Zarnovicén... Volt közöttük, aki Lévára, Surányba, Érsekújvárba, Galántára, sőt ennél is tovább — Bratislavába — utazott. Egy, a szabadságáról éppen hazautazóban levő család pedig — másféléves ikrekkel — az egyik Galánta melletti faluba igyekezett. A következő gyors pedig csak hajnalban érkezik. — Úristen — sóhajtott a fiatal mama —, ha nem mehetünk a gyorssal, csak holnap délre leszünk otthon. . A férj nem válaszolt. A távolba nézett, majd az állomásfőnöki iroda felé indult, ahonnan ilyen szavakat hallott kiszűrődni: — Állítsa meg a gyorsot! — Nem lehet, emberek! Megértem Sikeres újítómozgalom Ez év második negyedében a Keleti Vasútigazgatósághoz tartozó fűtőházakban egyre nagyobb tért hódított a túlsúlyos mozgalom. Több mint 2000 munkacsoport kapcsolódott bele ebbe a rendkívül progresszív mozgalomban, aminek aztán meg ls lett az eredménye: 15 766 szerelvényt szállítottak ily módon rendeltetési helyére. Csak a tüzelőanyagokból több mint 15 ezer tonna szenet takarítottak meg. Automatizált üzemrészleget építettünk A klatovyi Lenin Üzem dolgozói ezekben a napokban fejezték be a nemšova! Morávia Üzem egyik automatizált részlegének szerelését, hogy a jövőben az eddig korszerűtlen gyárat teljesen modern berendezésekkel cserélhessék fel. Ily módon az üzem 1965-ben már több mint 150 millió darab befőttesüveget készíthet konzerviparunk részére. magukat, de a legjobb akarattal se... — Mesebeszéd .. .1 — rontott be a helyiségbe dühösen, félrelökve az útból az ikres papát, a torokhangú. Az emberek feléje fordultak. Az állomásfőnök azonban — bizonyára ismerte az illetőt — így szólt: — Magfl újbányái, fogja be hát a szájátl A torokhangú nem hagyta magát, tovább szaporította a szót: — Oktalanul — jogtalanul nem beszélhet az ember ...! Az állomásfőnök szóra se méltatta. Kijött a peronra. A többiek is kitódultak utána. A bácsi, aki szintén közöttük volt, most már nem állta meg sző nélkül. Igy támadt rá a dúló-fúló torokhangúra: — Szégyelje magátl Ha a fiam volna, úgy felpofoznám, hogy bőr sem maradna a pofáján. — Elhallgatott, majd kis idő múlva Igy folytatta: — Nézze csak meg jól ott, azt a családotl Két csöppséggel utaznak, a vonat késése miatt csak holnap délre lesznek otthon, mégsem sopánkodnak. Őket megérteném, de magát...!? Magát nem tudom hova, kik közé sorolni! Az érdeklődés középpontjába került család zavartan pislogott a körülállókra. Egy néni nyomban az apa mellett termett, kiragadta kezéből a gyermeket és szeretettel vette az ölébe, miközben ilyen szavakkal kedveskedett a picinek. — De aranyos vagy, lelkem! Hogy hívnak? Jaj, hogy egyelek meg... A „lelkem" sírni kezdett, Így hát újra visszakerült az apjához. Nyomban el is hallgatott. Az anyja pedig ezt mondta az ismeretlen, jószívű néninek: — Jurij, mint Gagarin, de mi csak Györgynek hívjuk. / Az állomásfőnök mozdulatlan arccal figyelte az ikres családot. Tekintete olykor lesiklott róluk és az előtte álló nyolc emberen állapodott meg ... Amikor már vagy tizedszer találkozott mélyen ülő és határozatlan tekintete az ikres mamájéval, úgy érezte, hogy forróság ömlik át testén, gyorsabban ver a szive, a gondolatok sokasága támadja kitartóan az agyát... — Magukon és rajtuk kívül — az ikres mama felé mutatott — hányan utaznak még a gyorssal? — kérdezte. Még négyen jelentkeztek. — Tehát tizennégy felnőtt és két gyermek. — Az órájára pislantott. — Kilenc perc van hátra ... Talán még van remény — mondta csendesen és berohant az irodába. A bratislavai állomás fődiszpécserjét azonnal megkapta. Gyors beszéd foszlányai jutottak ki a szabadba. A távoli hegyek mögül éles fütytyöt hozott magával a gyenge szél... Két perc múlt el. Az állomásfőnök még mindig telefonált. Észre se vette, hogy félrecsúszott fején a sapka... A kanyar mögött, de még jó messze bodros füstfelhő borította el a he,gyek fehyveseit... Már öt perc múlt el. Az állomásfőnök még mindig telefonált... A vonat felbukkant a kanyarban ... Az állomásfőnök beszélt... egyre csak beszélt... kiabált... A gyors vadul közeledett... dabent pedig... Na végre, csakhogy letette a kagylót. Amikor megfordult, diadalittas arcot láthattak az ajtóban állók... Futva indult a kijárat felé. Kezében egy kis botra erősített piros zászlóval a harmadik vágányra állt. Ott szembe fordult a sebesen közeledő vastömeggel, s jobb karját vállmagasságra emelte a sín fölé... Gyors, erőteljes .fékezés... Az emberiesség megállította a vonatot. KEZES JÖZSEF 1983. augusztus 18. * (jj SZÖ 5