Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-11 / 189. szám, csütörtök

GOMBASZÖGRÖL A PRODUKCIÓS-SZEMLÉLET ELLEN KÉT NAPIG TARTOTT Gombaszögön a Csemadok országos dal- és táncünnepélye. A látogatottságát tekintve rendkívül nagyszabású kulturális seregszemlén a Vidám esztrádest, a Farsangi mókák, a Tavasz, nyár, ősz, tél, a Népek barátsága és a Vetélkedő című műsorok során körei ezer szereplő mutatkozott be — ez elmúlt évek gyakorlatától eltérően — nemcsak népművészeti, hanem a műkedvelésben elevenen élő, eddig azonban méltatlanul mellőzött más műsorformákkal is. Hogy jó-e ez az ötvözet, hogy jó-e a dal- és táncünnepélyek szokatlan színfolttal történő beoltása, arra vonatkozó véleményünket elmondtuk másutt. Itt csak annyit: szerintünk jó. De csak akkor, ha vigyázunk az arányokra, ha jő érzéssel szabjuk meg, hogy mikor, miből és mennyit... Ezúttal úgy éreztük: a kevesebb több lett volna. Nemcsak az új, de a népművészeti műsorszámokból is. > Elhisszük, hogy azok az együttesek, amelyek hónapokon át megfeszített munkával készülnek, jogot formálnak arra, hogy Zselízen és Gombaszögön (a körzeti, illetve az országos dal- és táncünnepélyeken Is) fellépjenek. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a néző befogadóképessége korlátolt: másfél, két óránál tovább a legjobb műsorok is alig kötik le figyelmét. Ezúttal — bár nem is voltak rendkívüliek — sokakat ennél jóval tovább is fogva tartott egy-egy műsor. Az ilyen „figyelem" azonban már nem szórakozást, és kikapcsolódást, hanem fizikai megerőltetést jelent. Ezt a nézőktől nem szabad igénybe venni. A MŰSOR egyébként ingadozott: láttunk jó és kevésbé jó számokat és együtteseket. Sok reményteljes új csoporttal találkoztunk, hiányoztak azonban a közismert régiek. Azok, amelyek ezek köziil bemutatkoztak (Csallóközi népi együttes stb.), mintha fényüket vesztették volna. Kár. Az örökös újrakezdés £ok hátránnyal jár. Talán ennek tulajdonítható az is, hogy színvonal tekintetében Gombaszög ezúttal nem múlta felül önmagát. Ezért, és hogy ne ismételjünk [az együttesekről különféle alkalmakból ugyanis már annyit írtunk, hogy nehéz lenne újat mondani), eltérően a szokásos beszámolóktól ezúttal inkább néhány gondolatot mondunk el, ami ha nem is a bemutatóról szól, összefügg Gombaszöggel. Mindenekelőtt arról, hogy mlg a társadalmunk továbbfejlődését szívügyüknek tekintők cseh és szlovák vonalon a politikai és gazdasági élet kérdéseivel is mélyrehatóan foglalkoznak, a mi- esetünkben — csehszlovákiai magyarok esetében — érdekes módon a figyelem nagyrészt csupán kulturális életünkre irányul. Van ennek a jelenségnek sok jó, van viszont sok rossz oldala is. jő, hogy a kulturális életre korlátozott viták következtében nem esünk a ló másik oldalára, nem foglalkozunk olyan kérdésekkel, amelyekkel nem a sajtó feladata foglalkozni; rossz viszont, hogy mivel örökösen egy-két dolog körül forgunk, már-már úgy tűnik, mintha nekünk nem lenne más problémánk csak a kulturális munkánk színvonalának a korholása. Pedig vannak a kulturális élethez hasonló más fontos kérdéseink, amelyek megérdemelnék, hogy beszéljünk róluk és elősegítsük megoldásukat. Ha ennek ellenére többnyire mégis csak a kulturális életről beszélünk, legalább ne örökösen a hibák, a fogyatékosságok kerülnének előtérbe. Kell bírálni, el kell távolítani a rosszat, hogy könnyebben jussunk előre, hogy még szebb erdemények szülessenek. Észre kell venni azonban a jót, örülni kell a mindannyiunkat gazdagító — nagy áldozatok révén született — közös munka gyümölcsének is... AZ EREDMÉNYEK felkutatása és előtérbe állítása helyett azonban mi történik? Egy szűk helyen körbe-körbe forfeunk — magunkat mindenhez szakértőnek kinevezve —, a többet és jobbat úgy akarjuk ^elérni, hogy jobbnál jobb „szakvéleményekkel" üljük a területi színházat, a magyar dal- és táncegyüttest, a műkedvelőket és általában egész kulturális életünket, sokszor azzal a nyíltan kimondott, néha *csak burkolt formában megjelenő gondolattal, hogy: nálunk minden rossz, amit végzünk értéktelen, a dilettanizmusnak vagyunk szálláscsinálói... E „segíteniakarásnak" természetesen megvan a hatása: ^kik tényleges viszonyainkat és eredményeinket nem ismerik és csak az itt-ott hallott véleményekből tájékozódnak elhiszik, hogy 'Szellemi és kulturális munkánk értéktelen, a legjobb esetben ls „középszerű" ... Amikor azután elmarad a várt elismerés, amikor irodalmunk sem kapja meg az óhajtott visszhangot, se belföldön, sem .külföldön, azok panaszkodnak legjobban, akik — az únos-untalan hangoztatott legkicsinylö véleményükkel — ehhez a valóban érdemtelen állapot előidézéséhez maguk is hozzájárulnak. Ejnye, ejnye! Hát kell ez? Mire jó, hogy örökösen csak a hibát keressük, mindenre legyintünk, ironikusan nézzük a legjobb törekvéseket is, s véleményünk sokszor nem több nihilista negációnál...? Mire? Arra, hogy olyan viszonyok alakuljanak kl, mint jelenleg, arra, hogy gyakran a nagyon megérdemelt legminimálisabb elismerés is késsen. Mi köze ennek Gombaszöghöz? Az, hogy az utóbbi időben ez a mindenben rosszat látó, nagyon kevés kivételtől mindent elítélő ferde állapot felfokozott formában kulturális életünk egyik legerősebb bázisának: a műkedvelés szerepkörének az értelmezésében, valamint tevékenységének értékelésében nyilvánult meg. Általában két álláspont viaskodott és viaskodik egymással. Egyesek szerint a film és a televízió, valamint a hivatásos művészeti Intézmények gyarapodása révén a műkedvelés szükségtelenné vált. Mások szerint a társas együttélés, a szocialista társadalmi viszonyok kialakulása nemhogy csökkentené, ellenkezőleg, fokozza a műkedvelés szükségességét. A VÁLASZT, hogy melyik félnek van igaza, a gyakorlati élet adja meg. Elsősorban azzal, hogy a műkedvelő mozgalom a műsorgondok ellenére Is az utóbbi Időben nemcsak a résztvevők számában nőtt meg, hanem — új formákat és módszereket teremtve önmagát újjá- és újjászülve — tartalomban és minőségben is igen számottevően gazdagodott. Ezt bizonyította most a gombaszögi dal- és táncünnepély és — ha kulturális életünket mélyebben vizsgáljuk — ezt látjuk lépten-nyomon. Nem vitás tehát, hogy a műkedvelésnek nemcsak volt, ma is van és nyugodtan állíthatjuk: a jövőben is lesz (sőt akkor lesz igazán) hivatása és szerepe. Mivel haszna és szükségessége nyilvánvaló, a kérdésre nem térnénk ki, ha csupán arról lenne szó, hogy kell-e ez a mozgalom vagy nem, ha az emiitett ferde állapot az „igen" és „nem", vagy a „rossz" hangoztatásában pierülne ki. Van azonban a „nem"-et képviselők és a mindent rossznak tartók nézeténél — azok között is, akik a mozgalom szükségességét egyébként elismerik, — egy sokkal veszélyesebb nézet: a produkciósrszemlélet. Ennek képviselői minden más szempontot figyelmen kívül hagyva a műkedvelésben csupán a színvonalat, a játékosok produkcióit nézik és — nagyon helytelenül — eszerint formálják véleményüket együttesekről, bemutatókról, és az egész mozgalomról természetszerűen nagyon téves következtetésekre jutva. A produkciós-szemléletet képviselőknek például az a véleményük, hogy négy-ötszáz gyengébb, vagy közepesen működő színjátszó együttes helyett inkább lenne négy-öt kiváló együttesünk. A nagyobb ipari üzemek által jelentős anyagi áldozatok árán felpumpált, néhol hivatásos rendezőkkel életben tartott, az átlagosnál valóban jobb együttesekre hivatkoznak, ezeket tartják példaképnek mondván: íme, mire képes a műkedvelés... Az egész mozgalomra fordított összegből nekünk is négy-öt ilyen kiváló együttest kellene létesíteni, amelyek azután bárhol felléphetnének ... HÁT NEMI Hívei vagyunk annak, hogy a legjobb együttesekből — amint ezt a párt határozata is leszögezi — minden járási székhelyen alakuljanak állandó jellegű együttesek, amelyek például szolgálhatnak a vidéki együtteseknek és amelyek igényes műsoraikkal valóban bárhol felléphetnek. Emellett azonban inkább legyen négy-ötszáz gyengébb, vagy közepesen, mint négy-öt kiválóan működő együttesünk. Annál Is inkább, mert az előbbiek sok ezer embert tartanak össze, és indítanak el az önképzés, a művelődés, a belső nevelés útján, az utóbbiak viszont inkább csak — a hivatásos színjátszással versengő, magukban a rendes színésszé válás illúzióját tápláló — néhány primadonnát nevelnének. Erre pedig semmi szükségünk. Aki beleszól a műkedvelés munkájába, és nem megbénítani, hanem támogatni akarja a mozgalomban résztvevőket, nem hagyhatja figyelmen kívül azt az egyedül helyes álláspontot, hogy a műkedvelésnek nem a hivatásos művészek nevelése (erre vannak a főiskolák), nem a kiválók futtatása, hanem a művészettel történő tömeges foglalkozás megteremtése és biztosítása elsődleges célja. A tömegjelleghez azonban nem a tényleges adottságokat, és állapotokat meghazudtoló kirakategyüttesek létesítésén, nem csupán néhány együttes felkarolásán, hanem az egész mozgalom támogatásán, a műkedvelés egészének egyre magasabb szintre emelésén keresztül vezet az út. Az a koncepció, amelyik — jnem látva a műkedvelésben rejlő nagy ön- és közművelődési lehetőséget, valamint a tömegeket összetartó kötőerőt, értékmeghatározóként egyedül a produkciót, a hivatásos művészethez viszonyított színvonalat veszi csak figyelembe — alapvetően rossz, politikai vaksággal határos. Van ilyen „vakság"? Vanl Ezúttal is ez^rt foglalkozunk vele azzal a csöppet sem titkolt szándékkal: a műkedvelés védelmében a helyes álláspont kialakításáért, a produkciós-szemlélet ellen emeltünk és emelünk szót. Ügy érezzük, a műkedvelés támogatásával tulajdonképpen a szocialista kultúra kialakulását serkentő közösségi kultúrát támogatjuk. A PRODUKCIÖS-SZEMLÉLET nemcsak embereket téveszt ímeg, de egész csoportokat vezet holt vágányra, különösen akkor, ha e nézet cikkek formájában is kifejezésre jut. Történik ilyesmi? Sajnos, igenl Számos cikk a hivatásos művészekről szóló beszámolókat másolva, a „szabályos kritika" látszatára tőrekedve, a műkedvelők előadásait — neveket felsorolva — vagy durván elítéli, („rossz volt", „nem élte át szerepét", „ügyetlenül mozgott a színpadon"), vagy agyondicséri („igazi színész", „művészi teljesítményt nyújtott", „elragadó volt" stb., stb.)... Mindkét megoldás a produkciós-szemlélet írott formája azzal a különbséggel, hogy műkedvelők esetében az egyik rombol, a másik megtéveszt — tehát egyik sem megfelelő. A cikksémákat csak azért említem, mert előfordult olyasmi is, hogy egyesek megbotránkoznak, más esetben fölényesen mosolyognak, ha egy-egy nem „kritikának" készült szenény beszámoló a „szakvéleménytől" eltérően nem bírál, hanem dicsér. De erről felesleges beszélni. Senkinek sem szabható meg, hogyan írjon és hogyan beszéljen egy-egy bemutatóról. Nyilvánítsa mindenki a véleményét, de legalább arra ügyeljünk, hogy (a sajtó közreműködésével) ezek a vélemények, ha már nem használnak, legalább ne ártsanak. Hunyjunk szemet a hibák, a gyengeségek láttán? Lelkesedjünk mindenért? Nem erről van szó! Bíráljuk a rosszat, mondjuk meg nyíltan, őszintén, ami nem tetszik, ami nem jó. De vessük el a produkciós-szemléletet s a mindenben fitymálás helyett jó tanáccsal, a helyes irányvonal kijelölésiével, nem utolsó sorban igazi szakemberekkel segítsük a mozgalmat. MÜKEDVELÉSÜNKBEN valóban sok a bárgyú, a gyenge, az ízléstelen giccs. Az előidéző okok kiküszöbölése nélkül csupán a diagnózis megállapításával, azonban semmit sem érünk el. Fájdalomkor a jajgatás helyett a legokosabb, ha orvost hívunk, vagy magunk gyógyítjuk a bajt. Mi a fogyatékosságot előidéző ok? Szerintem elsősorban a szakemberhiány. Még műkedvelői viszonylatban is nemcsak vérbeli karmesterünk, és koreográfusunk, de vérbeli rendezőnk is nagyon kevés van. Nem beszélve az egyéb művészeti ágak szakemberhiányáról. A jószándék, hogy énekkart, tánccsoportot, vagy színjátszó együttest szervezek és vezetek — egymagában kevés. Nálunk nagyrészt mégis csak jószándék van, műkedvelésünk csupán a jószándékra épül. Csoda, ha az együttesek nem mindig érik el azt a színvonalat, amit elérhetnének? Azt hiszem, nem csoda... Együtteseink körülményeikhez képest talán a legtöbbet adják. Ismerjük hát el munkájukat és tegyünk ímeg mindent a még szebb eredmények elérése érdekében. Legtöbbet jó szakemberekkel segíthetnénk. A különféle tanfolyamokon, a szakemberképzés terén is sok minden történik. Az óriási hiányt a néhány napos, esetleg néhány hetes tanfolyamok azonban nem pótolják. A szakemberkérdés és ezáltal a műkedvelés színvonalának az emelése csak hoszszú iskoláztatások és az eddiginél is jobb társadalmi összefogás révén oldható meg. A HIBAKERESÉS és az örökös panaszkodás helyett az utóbbi törekvéseket támogassuk. Ezzel előbbre jutnánk és sokat segítenénk mind másoknak, mind magunknak. BALÁZS BÉLA STRÁŽNICE és GOMBASZÖG (Ernest Remp és Prandl Sándor felvétele) 11111111111111

111111111111 i 111111111111111111111111111111111111

M111111111 • • 111 • 111111

M1111111111 A FALU KÖLTÉSZETE Alexander Púček rajzai A Képzőművészek Barátainak Köre, amelynek vezetősége élénk és értékes tevékenységet lejt ki, ezúttal alig ismert tiatal miivészt mutat be július lolyamán a NJajerník-galéiiában. A Túröcban élő Aleiíaiider Púček 32 éves. Eddigi életútja nem nevezhető sem könnyűnek, sem rendezettnek. Kerámiával foglalkozott először, Karlov.y Vary-ban és Prágában, tanult. Később a íestészet iránt érzett hajlandóságot. A képzőművészek középszlovákiai csoportjának a tagja és a fiatal, haladó művészekből álló Galandacsoport vendégeként részt vett azoknak žilinai és bratislavai kiállításán. Ez év januárjában Martinban rendezett első önálló tárlatának anyaga képezi a Jelen kiállítás anyagát. Nem szerepelnek benne régebbi olajkőpei, pasztelljei, sem az új anyaggal, a nitrolakkal való ki* sérletezések. Az 1960—62 esztendőkből származó, ötvennél több rajz sorakozik egymás mellé. A rajz tudvalevőleg a mű gerince, és alapja a festő tudásának. Vallomás a művész benyomásairól, élményeiről, ezeknek elsődleges rögzítéséről.' Betekintést nyújt a műhelytitkokba, az alkotó szándékba és folyamatba, a születő, formálódó mű alakulásába. A rajz lehet tanulmány, későbbi müvek kiindulópontja, de önálló igényű, befejezett képzőművészeti megnyilvánulás is. Puček kedvteléssel használja a ceruzát, mint kifejezési eszközt. Nem fektet «úlyt a részletekre. Erős, vastag vonásokkal, lapos kezeléssel s egyéni kézírással lógja meg a dolgokat. A liazai modern piktúra, Bazovský, Galanda, talán J. Capek hagyományaira támaszkodik. Figyelője a népművészetnek. Ismeri és szereti a falut. A csendes, igénytelen zugok, öreg deszkakerítések, kapuk és csűrök, szelíd lombú fák s bokrok a motívumai. Érzi bennük a békés szépséget. Meg-megáll s hallgatja és hallja a íalu hangját. Költőiséget talal ott is, ahonnét az átlagember közönyösen tovább siet. Erdő, mező, patak és kert csábítja. Vastag törzsű ía ágkarjaival öleli körül a napot. Kicsiny öreg ház s a rádió hangerősítője felett holdsarló íényesedlk s a levegőben a Nokturno dallama úszik. Ott áll a drótos, hátán a műhelye, a parasztlegény, hegedűvel a kezében. Szerelmespár bújik össze, csoszogó léptű öregasszony közeledik. Méla nézésű tehenek húzzák a szekeret. Így, ilyennek érzi a szlovák falut. Tulajdonképpen egy témát dolgoz fel. De ez az otthona, a világa. S pályája kezdetén áll. Szerény és törekvő, s a törvényszerű fejlődés során nyilván messzebbre és mélyebbre is fog látni, s amit látott, arról hírt is fog adni. BÁRKANY JEMÜNÉ A TV MŰSORÁRÓL Maradandó élmény volt Osztrovszkij kortársának, Szuhovo Kobilin drámaírónak —• aki az orosz klaszszikusok közé tartozik — műveit ritkán élvezhetjük a hazai színpadokon. A világirodalom történetébe ismert dráma trilógiájával: Krejcsinszkij nősül, a Per és Tarelkin halála című darabjával írta be magát. Szuhovo Kobilin bár földbirtokos család sarja, mégis — éleslátása és művészi tehetsége révén — meglátta mindazokat az ellentéteket, amelyekben bővelkedett a cári Oroszország. Szuhovo Kobillnnak személyes rossz tapasztalatai voltak a cári bíróságokkal. Kalandos életének nem egy epizódját dolgozta föl éppen az említett trilógiában, melyek közül éppen a második, a Per a legélesebb. A véletlen játéka, hogy az orosz színpadokon a Per éppen abban az évben jelent meg, amikor Osztrovszkij Vihar című tragédiáját ls bemutatták, s a kettő együtt rendkívül emocionális erővel képviselte az egész társadalmi rend elleni vádat. E társadalom ugyan már néhány évvel azelőtt — pontosan 1861-ben — eltörölte a Jobbágyrendszert, de' utóhangjai ehben az Időben még erősek voltak, főleg a hivataloknak az egyszerűbb emberekhez való viszonyában. A Perből az önkényesség folytogató légköre árad a mai nézőre, olyan légkör, amelyben kéz a kézben halad a korrupció, amely szó szerint tönkreteszi az igazságtalanul a bíróságra hurcolt embereket. Ez a tragédia nem egy jelenetében a közelmúlt évek nálunk is Ismert eseményeit eleveníti fel, amikor egy ember akarata könyörtelenül dönthetett emberek' sorsa fölött. Anélkül, hogy erőszakos párhuzamot vonnánk, mégtalálhatjuk a közelmúltban nálunk is a Varavincok és Xarelkinovcok követőit, akik hamis vagy torz bizonyítékok alapján falhoz szorították a vádlottakat. Ebből a szempontból Szuhovo Kobilin Pere égető hángon szól a mához és a bürokrácia drasztikus karikatúrájával együtt feljogosítja a szocialista rendezőt a i bemutatásra. A televízió képernyőjén a prágai Kamaraszínház előadása — amely az idei évadban a leglátogatottabb prágai előadás — ebben a szellemben hatott. Szorongva és nyílt szimpátiával követtük az öreg Muromszkij kálváriáját, aki leánya megtiport becsületének nevében hiába keresi a cári bíróságokon az igazságot, ahol az emésztési zavarokkal küszködő herceg hangulatai, no meg a korrupt bürokraták telhetetlen önkénye a mérvadók. Főleg Tarelkin és Varavin alakja állott a Václav Hudeček rendezte előadás előterében. A szerepeket alakító Václav Voska és Jaroslav Raušer nagyszerű teljesítményt nyújtott. Olyan Varavin állt előttünk, aki hízelgéscivel áldozatát az ujja köré csavarhatta és képmutatásával a megfelelő pillanatban összeroppantotta. Muromszkij nemcsak becsületét veszti el, hanem végül vagyonát és életét is. De ezek a Varinovféle alakok semmire sem jutnának, ha nem segítenék őket a Tarelkin-féle' talpnyaló beosztottak. Václav Voskának éppen ezt az ellenszenves tulajdonságot sikerült kihangsúlyoznia a kishivatalnok egyoldalú portréjában. Ha az előadás ezen Jő vonásaihoz még hozzászámítjuk á cári bíróság áporodott levegőjét hűen visszatükröző környezetet, az eredmény azt mutatja, hogy a prágai kritika kedvező értékelése a bemutatóról mindenképpen Indokolt. Ezt most a televízió nézői is igazolhatják. STANISLAV VRBKA 1983. július 11. * ÚJ SZÖ 5