Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-10 / 188. szám, szerda

1 párt vezető szerepe, tekintélye és a demokrácia fejlődése Politikai szempontból életünk legkomolyabb problémáját talán a társadalmon belüli összhang kérdése képezi. Otyan összhangról van szó, amelyben lényegében fedik egymást a társadalom és az egyének érdekei. Csupán ilyen alapon beszélhetünk a/, ember szabadságáról. Ma már alig találunk olyan embert, aki azt állítaná, hogy a szocializmus j felépítésével ez az összhang automa- ! tikusan létrejött. Társadalmunk számára azonban jellegzetes az a legsajátosabb körülmény, hogy az említett összhang megteremtésére Irányuló törekvésnek reális alapja van: a szocialista viszonyok véget vetettek az ember ember általi kizsákmányolásánan és elnyomásának. Mind ez ideig azonban fennáll bizonyos szociális egyenlőtlenség, amely számos ellentmondás és ellentét forrása. Szerencsére ezeknek az ellentmondásoknak leküzdése nem csupán akaratunktól tugg. A munkásosztály diktatúrájának uralomra jutása és a kulcsfontosságú termelőeszközök társadalmasítása pillanatától a fejlődés irányzata megakadályozhatatlanul (de nem eltéríthetetlenülj a teljes szociális egyenlőség felé halad. Az ily irányú fejlődés nem vak erők függvénye. Feltétele az emberek céltudatos tevékenysége elsősorban e termelésben. A történelmi folyamat objektív törvényszerűsége a forradalmi p4r» indokolt derűlátásának forrása. Viszont, főleg ma, amikor sok mindenben átértékeljük múltunkat, tudaIában kell lennünk annak, mily ,\árus volna passzívan rábíznunk magunkat a történelem menetére, felnagyított közhellyel helyettesíteni a történelmi, törvényszerűség tudatát. A közhely derűlátásra ösztönöz, aminek következtében nem veszik tekintetbe az adott jelenséget, annak bonyolultságát és jelentőségét. Ez az optimizmus egyeseknél igen könnyen cinizmusba csap át, olyan szemléletbe, amely ügyünk múlhatatlan győzelmének szemszögéből mentegeti a célok elérését szolgáló bármiféle kíméletlenséget és nem válogatja az eszközöket. Többek között azért ítéljük el a személyi kultuszt, azért mutatunk rá káros voltára, mivel összhangban a vezető személyiség vak bálványozásá val, akiben kis híján a történelmi törvényszerűség fő hordozóját látta, a személyi kultusz a történelem passzív fatalista értelmezését váltotta ki. Ha felületesen gondolkodunk, akkor úgy tűnhet, hogy a tömegek aktivitását tagadó erőtlen fatalizmus és a tömegek nevében cselekvő szubjektivizmus egymást kizárják Ennek ellenkezője igaz. Ott, ahol istenítik az alapelveket, ahelyett, hogy ezek az alapelvek elvszerű eljárásra ösztönöznének, ahol az adott jelenséget túlságosan másodrendűnek tartják, s ezért semmire sincsenek tekintettel, ott a gyakorlat elsöbbrendűségének hangsúlyozása könnyen válik az önkény kiindulópontjává Végeredményben a történelemben ismerünk olyan eseteket hogy a legnemesebb eszmék is bűntettekre késztették elvakult követőiket. A marxizmus-leninizmustól idegen a történelem végzetszerű felfogása és a pragmatikus szubjektivizmus. Teljesen idegen tőle az értelmetlen áldozatokat követelő elvakultság, idegen tőle a „történelem érces lépteibe" vetett dogmatikus hit, mely szerint a történelem malma kérlelhetetlenül őröl, idegen tőle az a felfogás, hogy a történelem állítólagos ösztönös alakulása a forradalom vezetésében megszünteti a felelősséget és menti a túlkapásokat. Ezzel szemben a marxizmus—leninizmus lényeges vonását képező előny a gondolkodás reális, szigorúan tudományos módja, amely elutasítja a történelem és a konkrét emberi tevékenység bármiféle misztifikálását. A marxista szocializmus a gondolkodásnak ezt a módját egybefűzi a tömegek, a pártotf és az egyének forradalmi tevékenységével. Lenin a marxizmust így jellemzi: „A marxizmus az összes többi szocialista elmélettől eltérően azzal tűnik ki, hogy csodálatos módon egyesíti az objektív helyzet és az objektív fejlődési irányzat elemzésében a teljes tudományos józanságot a tömegek és természeteseri az olyan egyes személyiségek, csoportok, szervezetek és pártok forradalmi erélye, forradalmi alkotása és forradalmi kezdeményezése jelentőségének leghatározottabb elismerésével, amelyek rátalálnak és megvalósítják a kapcsolatot ezzel vagy azzal az osztállyal." A lenini idézet utolsó mondatát azért emeljük ki, mivel ez nem véletlenszerű adalék a marxizmus általános jellemzéséhez. Éppen a párt és az egyes csoportok, valamint személyiségek a munkásosztállyal, a nép tömegeivel való kapcsolata képezi annak megbízható zálogát, hogy a pártot a dolgozók vezető erejévé avató tudományos gondolkodásmód nemcsak óhaj marad. Ez a záloga annak, hogy a tudományos gondolkodásmód ne váljon olyan emberek' uralmi törekvésének kiindulópontjául, — amint az a személyi kultusz időszakában történt, — akik a gondolkodásnak ezt a módját ugyanis még nem sajátították el, de volt elegendő bátorságuk ahhoz, hogy a párt által rájuk bízott posztokon fitogtatták képzelt tévedhetetlenségüket. A'párt a munkásosztály és fokozatosan valamennyi dolgozó élcsapata, mivel szociális harcaik jellegét céltudatos, szervezett mozgalommá formálja, amelynek meghatározza\ programját, stratégiáját és taktikáját. Természetesen a hibákat és a tévedéseket nem kerülheti el. A párt a tömegek mozgalmát párosítva a tudományos elmélettel nemcsak az emberek tudatáért folytat állandó küzdelmet, hanem az elmélet továbbfejlesztéséért is. Ezt a harcot a kor, a tapasztalatok, a műveltségi színvonal által többé-kevésbé befolyásolt emberek folytatják. Gyakran olyanok is élre kerülnek, akik képtelenek leküzdeni a kedvezőtlen befolyást (nem is beszélve azokról, akik elsősorban személyes céljaikat tartják szpm előtt). A pártról úgy beszélni, mintha az mindenre receptet ismerő, soha hibát el nem követő, valamiféle tévedhetetlen erő volna, annyit jelent, hogy a pártban a történelmi szemlélettel ellenkező módon társadalom fölötti erőt látnánk, a pártot elvonatkoztatnánk az emberektől. Az ilyen felfogás következményeiben továbbá annyit jelentene — s ez a kultusz időszakát jellemezte —, hogy a párt legfelsőbb szervei nevében fellépő vezető tényezőktől megkívánnánk a lehetetlent, azt, hogy nap-nap után döntéseikkel igazolják képzelt tévedhetetlenségüket. Ennek egyedüli következménye azonban csak az lehet, hogy a párt tekintélye az ilyen döntések függvénye lesz, s a párt tekintélye megrendül, kárt szenved, ha érvényben maradnak az élet által nem igazolt döntések. Ezért nem tudjuk eléggé hangoztatni annak az ismert lenini gondolatnak a jelentőségét, hogy a párt küldetése tudatosításának komolyságát azon mérhettük le, milyen a politikai párt állásfoglalása saját hibáival szemben. A párt feladatai teljesítésének nem kizárólagos, sőt nem is elsőrendű mércéje az a tény, hogy bizonyos sikert elért. Ez a mérce elsősorban a pártnak az a képessége, hogy következtetéseket tud levonni munkája sikertelenségeiből, fogyatékosságaiból, vagyis a párt önkritikája. Fontos az is, hogy az önkritikára ne olyan ke moly hibák elháríthatatlan nyomására kerüljön sor, amelyeknek láncolatát csak a munka helytelen módszereinek erélyes felszámolásával szakíthatjuk meg, Olyan önkritikára van szükség, amely állandóan ellenőrzi a társadalom vezető szerepét jelentő párt tevékenységét, vagyis szüntelenül szembesiti a párt programját, határozatait, és mindennapos munkáját a széles néprétegek, a dolgozók követelményeivel, a társadalom szükségleteivel. Az ilyen szüntelen szembesítés mellett aligha értelmezheti valaki a párt forradalmi tevékenységét a tévedhetetlen vezető erő valamiféle misztikus eljárásának, és a párt a gyakorlatban nem lépheti túl küldetése határait. Erre a szembesítésre azonban csak akkor kerülhet sor, ha széles körű demokrácia létezik, ha következetesen tiszteletben tartják a pártélet lenini normáit. A személyi kultusz azzal, hogy megszegte az irányítás demokratikus módjait — főleg a kollektív vezetés és a pártonbelüli demokrácia alapelveit — a pártot elszigetelte a nép széles rétegeitől, megkárosította vezető szerepét, elferdítette ennek a vezető szerepnek helyes alkalmazását. A személyi kultusz valószínűleg éppen a forradalmi párt vezető szerepe helyes értelmezésének elferdítésével károsította meg a legdurvábban mozgalmunk tekintélyét. Ellenfeleink az ember és a nemzetek szabadsága ellen irányuló összeesküvésként támadják mozgalmunkat. Nem veszik tudomásul azt a. tényt, hogy az emberiség felszabadulásáért vívott történelmi harcban elöntő fordulatot az Októberi Forradalom, a szocializmus és a kommunizmus építése a Szovjetunióban, a társadalom átalakítása hozott a szocializmus országaiban. Nem vesznek tudomást arról sem, hogy azokban az országok ban, ahol mind ez ideig sárba tiporják az emberi szabadságjogokat, a kommunisták lépnek fel a leghatározottabban, megfélemiíthetBtlenUl az Imperialista elnyomás valamennyi formája ellen, az emberi szabadságjogokért. Ellenfeleink szerint — amint azt nemrég a Neue Ziiricher Zeitung írta („A kommunizmus elleni harc" jellemző cím alatt, 1963. április 14-én megjelent cikkben) — a kommunizmus „korunk legnagyobb totalitáris hatalma ..., amely nyíltan hirdeti célját, a szabad állami és társadalmi rend felszámolását és harcában minden sikert ígérő eszközzel él." Lebecsülnénk az ilyen ideológiai pletyka veszélyét, ha szem elül tévesztenénk azt a tényt, hogy bizonyos mértékben befolyásolja főleg a kispolgári rétegeket. Ez a pletyka azonban csak akkor számolhat propaganda-sikerrel, ha érvényesül a párt forradalmi tevékenységének, küldetésének és szerepének leegyszerűsített és elferdített értelmezése. Annál inkább harcolnunk kell a sze mélyi kultusz káros módszerei ellen A személyi kultusz bírálata — amelyet az SZKP XX. kongresszusa kezdett meg — a legjobb választ adja a kommunizmus ellenségeinek. Ez az ideológiájukra mért legsúlyosabb csapás. Nem titkoljuk, hogy mozgalmunk valóban olyan állami és társadalmi rend ellen irányul, amely a burzsoá szabadság, vagyis az ember, a nemzetek kizsákmányolása és leigázása megörökítésére törekszik. A szocialista forradalom azonban jellegét tekintve a történelem mind ez ideig leghumánusabb tette, mivel szabadságjogokat nyújt a dolgozó embernek, azoknak, akiktől ilyen jogokai a múltban megtagadtak, vagy csak részben, formálisan nyújtottak. Ezen mit sem változtat az a szükségszerűség, hogy a társadalmi fejlődés útjában állók ellenállását erőszakkal is meg kell törnünk. Egyrészt nincs itt szó „erőszakról általában", „az ember ember elleni" erőszakáról, amely aláveti a vezetésből kirekedt embereket a „totalitáris" hatalmi rendszernek, hanem olyan erőszakról, amelyet a munkásosztály állama tegnapi elnyomóival szemben alkalmaz. Ennek az erőszaknak történelmi szerepe az antagonista osztályok megszűnésével zárul. Másrészt a forradalmi erőszak intenzitását nem a forradalmi fanatizmus határozza meg, (természetesen a történelem naiv felfogásáról tanúskodna, ha nem ismernénk el ennek a tényezőnek a szerepét is, mivel a forradalom teljesen nem szabadulhat az ösztönösség elemeitől), hanem főleg az ellenforradalmi erők ellenállásának fejetlensége és konoksága. Éppen ezért nem minősülhet opportunizmusnak az, ha a kommunista mozgalom a jövőben — a szocialista társadalom országainak és az egész forradalmi mozgalomnak fejlődésével, az imperializmus gyengülésével arányosan — összhangban a tömegek tevékenységének és a kommunizmus tekintélyének növekedésével, ebben vagy abban az országban számol a szocializmusba való forradalmi átmenet békés formáinak lehetőségével is. A forradalom azonban még ott sem jelent valamiféle pusztító nihilizmust, ahol a békés fejlődés perspektívája nem mutatkozik reálisnak. Az imperializmussal vívott harc az emberi társadalom felvirágzásáért folytatott küzdelem. Az SZKP XX. kongresszusának érdeme, hogy mozgalmunk figyelmét a kommunista forradalmak humanista értelmére irányította, és a kultusz dogmatizmusának kérlelhetetlen bírálatával jelentősen ösztönzött a leninizmus felújítására, továbbfejlesztésére, arra, hogy mozgalmunk a kor követelményeinek szintjére kerüljön. Pártunk fenntartás nélkül elfogadta a XX. kongresszus következtetéseit, egyrészt internacionális felelőssége, másrészt népünk iránti feleiőssége tudatában. Pártpolitikánk egyedüli iránya az alkotó marxizmus—leninizmus. Ezt az irányt nem elég csak szavakban pártolni. A hangzatos hűségeskü rerídszerint a dolgok lényege megkerülésének legjárhatóbb útja. Az „alkotó leninizmus" minden esetben való ragozása, a dogmatizmust általánosságban elítélő ember szerepének eljátszása még nem jelent igazi harcot az alkotó leninizmusért. A párt azzal érvényesíti a leninizmust, hogy a fejlődés követelményeivel összhangban pozitívan megoldja társadalmunk problémáit, ezzel szilárdítja a szocializmust és növeli a párt, politikánk és ideológiánk tekintélyét. A párt ezért a kultusszal együtt nem veti el egész múltját, hanem további munkásságában a múlt tapasztalataira épít. Munkánk pozitívumait hangsúlyozzuk, de ez semmiképpen sem áll ellentétben az oly káros kultusz kérlelhetetlen bírálatának követelményével. Bármiféle előrehaladás egyben annyit jelent, hogy bíráló szemmel felmérjük a tegnapot, akármenynyíre is nagy nap volt. Annál is inkább érvényes ez, ebben az esetben, amikor a kultusz olyan hibáival kell leszámol unk, amelyek nagy politikai és erkölcsi károkat okoztak. Ez esetben nem elég egyszerűen egy másik útra térnünk. A párt abból indul ki, hogy mindenkinek teljes egészében tudatosítania kell e hibák káros voltát. Ezért nyíltan beismeri üket és igyekszik levonni a gyakorlati következtetéseket. Más eljárás kockára tenné a párt tekintélyét. Ennek az eljárásnak fontosságát jobban megértjük, ha péidául elgondolkozunk afölött, mit jelent társadalmunk számára a jogi igazság és ebből eredően a jogbiztonság tudata. A szocializmus nemcsak azzal győzi le a kapitalizmust és az egész múltat, hogy felszámolja a kizsákmányolást s az anyagi javakat a dolgozók szükségleteinek kielégítése érdekében termeli és osztja el. A szocializmus győzelmet arat azzal is, hogy létrehozza a magasabbrendű társadalmi kapcsolatokat, amelyeknek elválaszthatatlan eleme az embernek, s a társadalom fejlesztése érdekében lehetőségeihez mérten kifejtett munkásságának tisztelete Itt nemcsak olyan megbecsülésről van szó, amelynek korlátait az általános humanista ideológia és az erkölcsi szabályok vonják meg, hanem olyan megbecsülésről, amelynek gyakorlati biztosításáról a jogi előírások és a törvények tekintélye gondoskodik. Főleg ez jelenti a szocializmus vonzerejét. Aligha szükséges részletezni, hogy az előző társadalmak nem hozhattak létre ilyen tekintélyt, mivel végeredményben az államhatalom apparátusa a kiváltságos uralkodó osztály kezében összpontosult. Másrészt viszont látnunk kell azt is, hogy például a burzsoázia normális helyzetben legalább önmaga számára igyekezett kialakítani a hatalommal való visszaélést lehetetlenné tevő feltételeket. Primitív gondolkodásra vallana, ha úgy hinnők, hogy a burzsoá demokrácia útja kizárólag a szélhámoskodás útja. Ennek az útnak vannak történelmileg korlátolt sikerei, amelyeket a szocializmusnak látnia kell, annál is inkább, mivel számos többékevésbé elmaradt országban erre az útra léptek. Ezzel szemben a társadalom magasabb fejlődési fokát képviselő szocializmusnak szilárdítania és terebélyesítenie kell a múltban kiharcolt pozíciókat. A szocializmus nem a demokratikus jogokat, hanem e jogok formális jellegét, osztálykorlátoltságát számolja fel, mivel a munkásság osztály jellege, a munkáshatalom érvényesülésének pillanatától kezdve, tagadni kezdi önmagát és valódi humanizmussá alakul át. Ennek a humanizmusnak nincs semmi köze a foghíjas liberalizmushoz és az imperialista erőszak paszszív szemléléséhez, hanem feltételezi az imperializmussal folytatott engesztelhetetlen harcot, az osztályellenséggel szembeni gyűlöletet. Erre a körülményre az SZKP KB ideológiai kérdésekről tárgyaló plenáris ülésén újra rámutatott N. Sz. Hruscsov elvtárs: „Az osztályellenséggel szembeni gyűlölet szükséges, mivel népének, a kommunizmusnak jó harcosa nem lehet az, aki nem tudja gyűlölni az ellenséget." Az osztályharc kiéleződésének a sikeres szocialista építés folyamatára ás a szocialista viszonyok győzelmének időszakára alkalmazott sztálini elmélet téves volt, mivel az ellenséggel szembeni harc és gyűlölet elemeit elvakultan abszolutizálta s e harc éléi az úgynevezett „pártonbelüli ellenség" ellen irányította. Ezzel a tömeges megtorlások elméleti bázisa lett, és következményeiben megrendítette az emberek jogrendbe vetett biztonságtudatát, tekintettel arra, ! hogy kivétel nélkül mindenkit, de fő| leg a társadalmilag legtevékenyebb i egyéneket fenyegetett a „nép ellen' sége" címkével való megbélyegzés. Ebben a helyzetben a demokrácia néhány hagyományos alapelvének megszegése — például a titkosrendőrség túlméretezett szerepe, a kihallgatást vezető egyének közvetlen alárendelése a biztonsági szerveknek — a gyakorlatban nem egy esetben fejtetőre állította a szocialista demokráciát. A kultusz természetellenessége, az egyének nyers önkénye azonban nem bizonyult erősebbnek a szocialista rendszernél. Sót a kultusz csak úgy érvényesülhetett, hogy a szocialista rend védelmével, az ellenség elleni harc szükségszerűségével leplezte önmagát. Ezzel magyarázhatjuk azt a bizonyos mértékig tragikus körülményt, hogy a helytelen módszerek gyakorlói között voltak olyan emberek is, akik szubjektíve kétségtelenül odaadó hívei voltak a szocializmusnak. A problémát bonyolulttá teszi az, hogy tevékenységük következményeiben csak csekély mértékben tért el azoknak tevékenységétől, akik személyes érdekből élősködtek a forradalom győzelmein. Ez nagyon megnehezíti az egyének felelőssége mértékének meghatározását. Ki és mily mértéiben volt „a kor áldozata", „a kultusz légkörének áldozata" és ki s mily mértékben volt a kultusz tevékeny és tudatos terjesztője? A felelősség mértéke kétségtelenül eltérő — de hogyan állapítsuk meg? Egyrészt nem lehet mindent a korra, a kultusz által deformált ideológiánk végzetszerüségére hárítani Az emberek felelősségét nem szűkíthetjük le az objektív körülményekre, mivel ezzel elkennénk a felelősséget és utat nyitnánk a jogtalanságnak. Mindenki felel tetteiért, tevékenyen terjesztett ábrándjaiért éppúgy, mint a társadalmi következményekkel járó cselekvését meghatározó önáltatásért. Másrészt teljesen helytelen lenne mesterségesen kiragadnunk az egyéneket a kor légköréből, a környezetből, a konkrét történelmi összefüggésekből, felnagyítani az egyének szerepét, (adott esetben negatív szerepét), és szem elől téveszteni tetteik feltételeit. Ha ezt tennénk, akkor ajtót nyitnánk a demagógiának, s az emberek, valamint az egész korszak értékelése egyoldalúan szubjektív lenne. Ezeket a kérdéseket semmiképpen sem oldhatjuk meg elsietve, kizárólag érzéseinkre hallgatva. A tudományos tört'énelmi elemzés feladata tárgyilagosan, az igazságnak megfelelően értékelni a kultusz egész időszakát s ebben a korszakban jelentősebb tevékenységet kifejtő valamennyi egyén szerepét. Fontos az, hogy a párt kialakítja ennek feltételeit. Rendkívül fontos az, hogy egészen nyíltan beszél a múlt hibáiról, felújítja a jogrendet s ezzel valamennyiünk biztonságérzetét. Ez a párt erejéről tanúskodik. Az igazság mértéke, a múlt örökéként mind ez ideig vállunkra háruló kolonc elvetésének merészsége szabja meg a párt tekintélye megszilárdulásának fokát. Márpedig a párt tekintélye vezető szerepe alkalmazásának alapvető feltétele. Ezérl talált kedvező visszhangra a XII. kongresszus döntése, hogy megtárgyalják és lezárják az 1949— 1954. évi politikai perek még el nem inlézett eseteit. Mindazoknak rehabilitálása, akik ellen jogtalanságot követtek el, annyit jelent, hogy a párt leszámolt a kultusz durva iúlkapásaival. Természetesen ez még önmagában nem záloga annak, hogy munkánkban a jövőben nem fordulnak elő komoly hibák. Kötelességünk e szemszögből felmérnünk munkánkat. A párt kétségtelenül már néhány éve, főleg az SZKP XX. kongresszusa után, egész tevékenységében a helyes lenini módszerek alkalmazására törekszik. Sok mindent már helyrehoztunk. Számos intézkedést foganatosítottunk, hogy a személyi kultusz időszakának hibái ne ismétlődjenek meg. Ezek az intézkedések (például az Irányító szervek jogkörének rendezése, az igazságügy demokratizálása, a népi ellenőrző szervek létrehozása, a széleskörű országos viták megszervezése fontos kérdések megoldása előtt stb.) életünk kiterjedt demokratizálását jelentik. Ezen az alapnn szilárdul pártunk kapcsolata a dolgozókkal. Nagy jelentőségű esemény volt a párt új alapszabályzatának elfogadása, amely a múlt hibáihói levonja a következtetéseket és aláhúzza az irányítás demokratikus formáinak fontosságát. Az alapszabályzat gyakorlati alkalmazása szilárd lenini bázisra helyezi a párt életét és munkáját, felfegyverzi a pártot legsajátabb küldetése betöltésére, hogy a szükséges tekintéllyel a szocializmus továbbfejlesztésére, majd a kommunizmusba vezesse társadalmunkat. Feladatunk azonban az, hogy egész pártunkban nlyan viszonyok alakuljanak ki, amelyek lehetetlenné teszik az alapszabályzat elveinek gyakorlati megszegését. Olyan helyzetnek kell kialakulnia, hogy az írott és a kimondott szó, amely elfogadja ezeket az alapelveket, ne kerüljön ellentmondásba a gyakorlati alkalmazással. Röviden és velősen, arról van szó. hogy elméletünk ne álljon ellentmondásban gyakorlatunkkal, hogy mindannyian — kezdve a legfelelosebb posztokat betöltő vezető elvtársakkal, egészen az alapszervezetek tagjaiig — szembehelyezkedjünk a lenini alapelvek bármiféle, még a legkisebbnek és az adott konkrét esetben teljesen ártalmatlannak tűnő megszegésével is. Ebben a vonatkozásban a pártban teljes egyöntetűségnek kel) uralkodnia. A párton belüli nevelésnek főleg arra kellene irányulnia, — elsősorban a felelős posztokat betöltő elvtársakról van szó — hogy harcot viseljünk a bürokratikus visszásságok, a formaiság. a parancsolgatás a munkát lekicsinylő nézetek, az emberek vélemé(Folytaiás az 5. oldalon) ÚJ SZÖ 4 * 1963. július 10.