Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-28 / 206. szám, vasárnap

FÓRUMA Versenyben a becsületért Üdítő, friss volt még a kora reggeli levegő, de Kovács Zoltán nem állotta meg megjegyzés nélkül: — Nyugt, gyerekek, a grádusok már ott vannak Opor felett... Mokány Andris némán bólintott, Csányi Gábor segédkombáfnos a tarlóra Köpte cigarettavégét és bakancsával jól eltaposta. — Tehát az eredeti ütemezés szerint ...? — kérdezte fano Maruška, Kovács Zoltán segédkombájnosa. — Természetesen — szuszogta Kovács. — Mi a „Hyfíov"-t dűlőre megyünk, ti pedig, Andris, a Horvátszakaszra. — Értem — bólintott Mokány. — Gyerünk tehát pezsgőért és indíts ...! A négy ember kilépett. Kezükben apró, háromliteres dejnizsonokat lóbáltak. A hosszú, zöld ösvény felé qették útjukat, mely egész Hradište ' községig húzódik. Hallgattak, mély lélegzettel szippantották az üde reggeli levegőt. Elértek az apró forráshoz, mely egy bokor tövében bújt meg. A levelibéka ijedten pislantott rájuk, azután ívelt ugrással elmerült a víz alatt. — No nézd! — mormogta Csányi Gabi. — A felügyelő kartárs mintha haragudna, hogy megzavartuk. — Adok én neked, te kis 'zöld va• rangy! T£n te is sajnálod tőlünk ezt a kts frissítőt? — piszkálta meg a békát eqy nádszállal Kovács, aztán belemártotta demízsonját a vízbe. — Ne merj sokat, hátha ma valódi pilzenit kapunk... viccelődött Maruška fano. — Azt lesheted, barátom ...! — pislantott rá ferdén Kovács. Míg üvegeiket 'merítették, csendes, de élénk vita fejlődött ki közöttük, hogyan lehetséges az, hogy ide a mezőre nem jut részükre egy csepp jóféle üdítő ital sem. A szódát, ásványvizet, limonádét, de különösen a sört — mintha a föld nyelte volna el. A környékbeli vendéglők és üzletek vezetői is állandóan hiányról panaszkodnak. A trebiSovi sörelosztónak is megvannak a saját objektív argumentumai, az Űpori Állami Gazdaság agronómusa pedig csak a vállát rángatja. Ö semmiről sem tehet. Hát kl a$ ördög tehet az italhiányról? — ebben a kérdésben összpontosul a négy ember vitája. Mert tény, hogy ők itt a gazdaság Cerjakyi földjein az egész aratás alatt talán két ízben futottak üdítő italhoz. Egyébként állandóan csak a báfcor alatt! forrás vizét itták, s ezért gúnyosan „Pezsgőelosztónak" nevezték el a forrást. Hiszen így reggeltájt ízes és üde a kis forrás vize, de mi hasznuk belőle? Reggel nem kívánja az ember a vizet, de várjunk csak, majd úgy 12 táján ... Összeégeted a kezed, ha véletlenül hozzáérsz a kombájn gyűjtődobjához. Pedig kérges, kemény ezeknek az embereknek a keze, mégsem bírja ki a kitüzesedett pléh érintését. Hát hogyan állaná a forróságot az a vizecske a fonott üvegekben? Egy-két kortyot iszol belőle, azonnyomban kiköpöd a tarlóra s azt mondod „fuj!" Örökké a forráshoz szaladgálni friss vízért nem lehet. Erre egyszerűen nincs idő, hiszen a munka sürget. Az is igaz, hogy a frissítő italok nem képezték munkatervük szerves részét. A trebišovi Sörelosztó Vállalatnak volt ugyan valamiféle „aratási tervezete", de az lényegében teljesen elütött az ö igazi aratási munkatervüktől. A kombájnok már reggel négy körül felzúgtak. A kétmenetes módszerrel aratott termés cséplése teljes iramban folyt naponta. Kovácsnak MaruSkával és Mokánynak Csányival ugyancsak volt mit fordulniok „bázisaikoá". Ezek a „bázisok" ugyan távol terültek el egymástól, de az emberek titokban állandóan szemmel tartották egymást, mert állandó munkaversenyben volt a két kombájnos. Mind a négy kiadta ereje javát, de Mokány Csányival kénytelen volt elismerni Kovácsék fölényét. A „harcmező" azonban Hradište, Trebišov és Űpor„ között terült el. Nagy terület ez, amelyen még mindenféleképpen fordulhat a kocka ... Azon a napon, mikor Mokányéknak alkalmuk nyílt előreugrani, már jócskán tüzelt a nap. Akkor Mokány meglepetéssel hallotta, hogy Kovácsék masinája hirtelen elnémult. Csányi és Mokány anélkül, hogy megállították volna a gépet, kérdőn egymásra néztek. A hyňovi tarlóról abban a percben felhangzott Kovács nyújtott kiáltása: — Héééj, Andris ...! Bedöglött a szííüj...! Aha. Tehát így a dolog. Mokány és segédje azonnyomban megértették, hogy Kovácséknál üzemzavar állt be. A csuklószíjjal van baj, az pedig csúf dolog, Kovácsék hosszú „pihenésre", azaz javításra lesznek kárhoztatva. Ha most ők ketten nekilendülnének, akkor... Akkor? Akkor becstelenséget követnének el, mert nem férfihez illő dolog kihasználni a versenytársak üzemzavarát. — Mokányék kombájnja asztmásan megvonaglik, mintha értené parancsolói gondolatát. Aztán elhallgat, egyszerre csendes a határ, csak egy árva pacsirta csapong a magasban,. Mokány és Csányi leugrálnak a gépről és a végtelen tarlón futva indulnak Kovácsék felé. A zempléni róna trópikus forróságában néhány perc múlva négy .izzadt ember fáradozik az üzemzavar megjavításán. Vladimír KALYTČUK nu Z Ü L Ő K J g EVELÓK j Segítsen-e a gyermek otthon ? ••••. ••••i'^-s.Wí Ceské Budéjovicén nagyarányú lakásépítkezés folyik. Képünkön Josef Šerkl, az asztalosbrigád vezetője Václav Jaroš építészvezetövel beszélget a képen látható lakóház befejező munkálatairól. (Krejčí felv. — CTK) Óvakodjunk a tűzveszélytől! Tekintettel a nyári hőnapokbárt" különösen szükséges tűzvédelemre, a Csehszlovák Tűzoltó Szövetség szlovákiai bizottsága azzal a felhívással fordul a lakossághoz és elsősorban a mezőgazdasági dolgozókhoz, hogy mindenekelőtt a vasúti töltések mentén arassák le a gabonát, majd szántsanak a learatott helyen tűzvédelmi sávot és legalább 60 méternyi távolságra szállítsák el a gabonát, 111. szalmát Minden aratási munkacsoportnak, -brigádnak ismernie kell a biztonsági intézkedéseket és felelősségteljesen be kell tartaniuk a tűzvédelmi intézkedéseket is a földeken, a cséplés! helyeken stb. A nagyobb biztonság érdekében naponta kell ellenőrizniük a kombájnokat, a traktorokat, a cséplőgépeket és egyéb mezőgazdasági gépeket. A mezőgazdasági épületek és a cséplésre kijelölt helyek közelében mindig elegendő mennyiségű víznek kell kéznél lennie, hogy azonnal el lehessen oltani az esetleges tüzet. A traktorosoknak és kombájnosoknak ismerniük kell azokat a kötelességeiket, amelyek teljesítése rendkívül fontos tűzvészek esetében. A dohányosok legyenek rendkívül óva tosak, ha részt vesznek az aratásban. Ugyanez vonatkozik a kirándulókra és a turistákra is, akiknek tudniuk kell, hogy a természetben csak aí e célra "megjnlölt helyeken szabad tátfortüzeket rakniuk. A szülőknek gondoskodniuk keli arról, hogy gyermekeik ne maradjanak felügyelet nélkül. Az idősebb emberek teljesít senek tűzvédelmi szolgálatot a vasúti töltések mentén, a . csűrökben s a kirán dulóhelyeken. Bevezetőül szeretnék felemlíteni' egy régen hallott anekdotát. Egy ötéves gyermek édesanyja a következő kérdéssel állított be az egyik ismert pedagógushoz: „Kérem szépen, tulajdonképpen mikor kell kezdeni a gyermek nevelését?" „Siessen haza asszonyom, — hangzott a válasz — máris elvesztett öt értékes esztendőt." Teljes mértékben vonatkozik ez a gyermekek munkára való nevelésére is. Az iskolaköteles kor előtt a gyermekben természetes a mozgás utáni vágy, szívesen segít és maga ajánlja fel segítségét a különböző munkáknál. Ebben az időszakban a gyermek azonban még nem tesz különbséget a játék és a munka között. A szülök a gyermeknek e mozgás utáni vágyát ügyesen felhasználhat iák arra, hogy játékosan „munkára" szoktatják. A gyermek ebben az időszakban helyes vezetéssel megtanul önállóan enni, öltözködni, mosakodni, és a játékait rendben tartani. A gyermek egyéniségének velejárója ebben az időszakban, hogy nem eléggé kitaMó, gyorsan megún bármilyen tevékenységet. Ezért nem lepheti meg a szülőt az sem, hogy hamarosan megúnja azt a munkát is, amelyre eredetileg maga önkéntesen jelentkezett. De már ekkor is nagyon fontos szerepet játszik a szülő példaadása és különösen hatásos, ha például az anya a házkörüli munkájába vonja be a gyermeket, úgy hogy együtt végzik el a munkát. Amikor a gyermek iskolába kezd járni, az életben beállt változás azon is visszatükröződik, hogy már nem

x olyan szívesen segjt az otthoni munkában. Tulajdonképpen a tanulást tekinti munkának és a többi időt légszívesebben játszással töltené. Most azonban szünidő van. Aligha tekinthetjük helyesnek azt a nézetet, hogy a jól végzett munka után — tehát az iskolaév végeztével — megérdemli a gyermek a teljes pihenést: csak játszón, szórakozzon a szünidő alatt. Nem ritka az olyan család, ahol a 13—15 éves gyermek sem segít a nyári szünidőben a háztartásban, sőt még a 15 éves nagy lány ruháit is a mama vasalja ki, hogy leánya korlátlanul élvezhesse ä nyár örömeit, a strandot, a szabadságot. Teljes értékű embert azonban csak úgy nevelhetünk, ha nem feledkezünk meg a munkára nevelésről sem. Ebbe a fizikai munka is beletartozik. Szem előtt kell azonban tartani, hogy a gyermekeket olyan feladatokkal kell megbízni, amelyek koruknak, testi , adottságaiknak és Időbeli lehetőségeiknek megfelelnek. Nem ritka manapság sem az olyan család, ahol a háztartás körüli munkát felosztják női és férfi munkakörre. Ez ma már igazán túlhaladott, s csak ahhoz a nem kívánatos jelenséghez vezet, amit így írhatunk le: a házaspár hazajön a munkából, az asszony megfőzi a vacsorát. Vacsora után a férj leül és olvás, az asszony pedig mosogat, takarít, mos, vasal. Véleményünk szerint a gyermekeket kiskoruktól fogva meg kell bízni bizonyos feladatokkal, melyeknek ellátása mindennapi kötelességet jelentsen. Semmi baja sem történik ä fiú gyermeknek sem, ha megtanulja elmosogatni az edényt, kitakarítani a konyhát, esetleg a gombfelvarrás művészetét. Ezzel szemben a kislány sem vallja kárát, ha tud bánni a kalapáccsal vagy csavarhúzóval, megtanul fűrészelni, fát vágni, állatokkal bánni stb. A fontos az, hogy a gyermekek munkáját ellenőrizzük. Az el- ' lenőrzés azonban legyen tapintatos, alapját képezze a bizalom, hogy ne sértse a gyermek önérzetét. Felmerül még egy kérdés a gyermekek házkörüli tevékenységével kapcsolatosan. Hogyan jutalmazzuk az elvégzett munkát? A dicséreten és elismerő szavakon kívül kisebb ajándékokkal vagy egyéb kedvezményekkel is jutalmazhatjuk a gyermeket, de célunk az legyei^ hogy a gyermekeknek maga az elvégzett munka eredménye szerezze a legnagyobb örömet. Visszás helyzet alakul ki ott, ahol a gyermek minden megbízatásra ezzel a kérdéssel válaszol: És mit kapok érte? Ha ezen a téren az eddigiek során mulasztást követtünk el, itt az ideje — s erre jó alkalom a szünidő —, hogy most ezt helyrehozzuk. Tisztán áll előttünk a cél, aijielyet el akarunk érni. Rá szeretnénk vezetni a gyermeket arra, hogy minden munkát szeretettel, önállóan, felelősségtudattal és megbízhatóan végezzen el. Nem érünk azonban célt, ha most túlzásba visszük a dolgot, és egyszerre túlterheljük a gyermeket munkával, \ mert ha nem hagyunk neki időt a' játékra és a szórakozásra, felületességre szoktatjuk, sőt ellenszenvet válthatunk ki benne a munka iránt. Mint általában itt is célravezető az arany középút. —ska— A

bratislavai Pravda július 18-1 számában Juraj Kánsky cikkét jelentette meg „Erkölcsi felelősség, lelkiismeret és a személyi kultusz" címmel. A cikkíró módszert mutat ,be, amellyel megválaszolhatjuk önmagunk és mások előtt az olyan hangosan kiejtett, vagy csak belülről rágó és nyugtalanító kérdéseket, mint: Milyen az én (vagy mások) erkölcsi felelőssége mindazért, ami a személyi kultusz idején történt? Hogyan békülhetett ki egyesek lelkiismerete a humanista-ellenes, pártot megkárosító cselekvéssel? Ki-' nek van ma erkölcsi joga bírálni e korszak negatív jelenségeit? Elég-e az erkölcsi kiegyensúlyozottsághoz az antileninista módszerekben való személyes részvétel puszta önkritikája? A cikket szerzője még Hruscsov elvtárs legutóbbi beszédének elhangzása előtt Irta ugyan, de kitűnően egybevág Hruscsov elvtárs egyik kitételével: „Mi kommunisták... nem azért harcoltuk ki a hatalmat, hogy minden eszközzel hatalmon tartsuk magunkat... Ha a nép arra a véleményre jut, hogy ezek, vagy azok a módszerek helytelenek, legyen meg a joga eltávolítani azokat, akik helytelenül cselekszenek, s új embereket választani helyükbe". A Pravda cikkének ismertetése olvasóink számára minden bizonnyal jól Illusztrálja majd Hruscsov elvtárs szavait hazai problémáink szemszögéből. \ Ki viseli az erkölcsi felelősséget? A helyes válasz erre a kérdésre — írja J. Kánský — különösen fontos mind a személyi kultusz időszakának, mind a negatív jelenségekben való személyi részvételnek értékelését illetően. Ezzel kapcsolatban fel szokott merülni az idevágó pártdokumentumok egyik gondolata: „Mindnyájan felelősséget viselünk ezért az időszakért, mindnyájan magunkon viseljük bélyegét". E gondolat lényege természetesen helyes. Ám, ha csupán a „közös vétség" megállapításánál maradunk, az az igazság elkendőzéséhez, alibizmushoz, az egymásnak való „kegyes megbocsájtásokhoz" vezet. Ezzel kapcsolatban a cikkíró A cél nem szentesíti az eszközt a szigorúan megkülönböztetett eljárásra hívja fel a figyelmet és példának felhozza: A közvetett felelősség például azokra is hárul, akik évtizedek óta ismertek valamely funkcionáriust, minden hibájával, fogyatékosságával, jellembeli hiányosságaival együtt, s mégis ismételten olyan tisztségekre javasolták, amelyeket nem tudott érdemlegesen ellátni. A felelősség ebben az esetben nem a választók tömegére hárul — hiszen azok oly részletesen nem Ismerhették —, hanem azokra az elvtársakra, akik az ilyen egyént „múltbeli érdemei" folytán, szinte szokásból ismételten javasolták. Hogyan értékeljük az erkölcsi felelősséget? A megkülönböztetett elbírálással kapcsolatban a szerző hangsúlyozza: egy orvosnajf nagyobb az erkölcsi felelőssége, mint mondjuk egy elárusítónak, egy gyakorlott politikai szervezőt pedig szükségszerűen szigorúbb mércével értékelünk, mint egy CSISZben kezdő fiút. Itt érvényes: az egyén személyi erkölcsi felelőssége egyenes arányban van a személyi kultusz időszakában betöltött tisztsége, hatalma, lehetőségei nagyságával. Ha eszerint értékeljük az egyéneket, kitűnik, hogy pártunk tagjainak döntő többsége, éppúgy mint a többi dolgozó, aki lelkesen építette a szocializmust, egyszerűen meg volt győződve mindannak helyességéről, ami történt, s a személyi kultusz bizonyos megnyilvánulásait — már amennyiben tudomást szerzett róluk — elszigetelt túlkapásnak, a haladás szükségszerűen velejáró hibáinak minősítette. Mivel igen sokan tanításunkat a kultusz által elferdített formájában ismerték csak meg, távolról sem viselnek akkora erkölcsi felelősséget, mint azok, akik annak ellenére, hogy mindez ellenkezett rég szerzett ismereteikkel, egyéni tapasztalataikkal, s ráadásul tisztségüknél fogva lehetőségük is lett volna a hibás módszerek elleni fellépésre, e módszerekMIRŐL IR A •- t-s

tAri všetkých ctahm

. seottk sai PRAVDA nek még kezdeményezői is voltak. Mindennek értékelésekor figyelembe kell venni azt is, hogy cselekedeteik melyik időszakra vonatkoztak. Más szóval: a személyi kultusz le volt-e már leplezve, amikor ők még a hibás módszereket védték, kezdeményezték. Mindezt azért sorolja fel J. Kánský, hogy rámutasson: az erkölcsi felelősség nagysága határozza meg az önkritika mélységét és mértékét. Ám hangsúlyozza, hogy nemcsak szóbeli önkritikáról van sz^, hanem intenzív személyes harcról a kultusz minden maradványának felszámolásáért, s éppen e harcos tevékenységnek kell arányban lennie az erkölcsi felelősség nagyságával. Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy az, aki hosszú éveken át. a szubjektivista, dogmatikus, adminisztratív módszerek légkörét terjesztette, még hosszú ideig képtelen lesz megválni gondolkodásmódjától. Ezért a helytelen módszerek legaktívabb terjesztői (minden esetleges jóakaratuk ellenére) *n e,m válhatnak e módszerek felszámolásának élharcosaivá, következetes kezdeményezőivé. A cél és az eszköz egysége Néha olyan nézetekkel találkozunk, hogy minden rossz és hibás, amit •valamelyikünk a múltban a személyi kultusszal kapcsolatban vétett, azzal nyert felmentést, hogy ezt a szocializmus ügyének érdekében, abban a hitbten tette, hogy cselekvése és döntéseinek módszere helyes. Ez azonban tévedés. A marxista etikában az erkölcsi értékelésnél a tetteknek nemcsak indítékait, hanem azok eredményét is figyelembe vesszük. Ezért a cselekvés legnemesebb indítékai sem mentik fel az egyéneket, ha cselekvésüket lényegesen befolyásolta a személyi kultusz és a cselekvésüknek társadalmilag káros eredménye volt. Fel kell ugyan derítenünk az illető cselekvésének rugóit, de ez még nem ok felmentésére. Megértésre szükség van, hogy feltárhassuk azokat az objektív gyökereket, amelyekből esetleg a jövőben az antileninjsta módszeyek újabb hajtásai táplálkozhatnának. A következtetést az egyén erkölcsi felelősségéből pedig azért kell levonnunk, hogy ezzel" segítsük az Illetőt áthidalni belsőleg ls eíferdüléseit. Sok emberben a lelkiismeret azért nem mozdul meg, mert nem tudatosítják elégségesen: maga a szocializmus céljainak helyessége erkölcsileg még nem menti fel a helytelen módszerek alkalmazását, az olyan módszerekét, ^melyek csak formálisan, vagy felesleges áldozatok és veszteségek árán törekszenek e cél elérésére. Érthető, hogy ez teljesen természetes az alapvető Humanista követelmények megszegése esetében, de a cél és az eszköz dialektikus egysége érvényes életünk minden jelenségének értékelésekor is. A „túlméretezett eszközök" használatáról a társadalmilag jelentős és pozitív célokért vívott küzdelemben már sok vita folyt. Šok szó esett már az olyan esközökről, mint a művészi alkotások adminisztratív betiltása, egyének elleni törvényellenes eljárások, stb. Sokkal jelentősebb károkat és személyi sérelmet okozott azonban a személyi kultusz a termelésben, a bel- és külkereskedelemben, a tervezésben, az iskolaügyben és nem utolsó sorban a tudományban is. Mindezeken a szakaszokon súlyos harc folyik most a kultusz időszakának maradványaival, s naivság lenne azt hinni, hogy ez a harc rövid lesz. A „konjunktúra lovagoknak" nincs joguk bírálni a kultusz időszakát A személyi kultusz bírálatánál megfigyelhetjük, hogy egyesek számára mindez a megismerés, az önkritika és a hibák helyrehozásáért vívott küzdelem fájdalmas folyamata. Mások számára viszont lehetőség a feltűnésre, a /.megtorlás" hisztérikus követelésére, alkalom minden a múltban megnyilvánult igyekezet és lelkesedés kigúnyolására. E másik fajta ember nyárspolgári volta világos: a múltban kibújtak minden személyes részvétel alól az osztályharcban, félre álltak, s most a bírák, az értékelők pózába vágják magukat. Konjunktúra-lovagok ezek, akik élősködnek a személyi kultusz bírálatán. Pártos bírálatunkat nem fogjuk ezek szerint módosítani, sem mérsékelni. Ezek az emberek burzsoá erkölcsük révén elvesztették minden jogukat a személyi kultusz időszakának bírálatára, mert azt az időszakot kényelmésen, ölbe tett kézzel nézték végig, s becsületes, őszintén a szocializmusra törekvő embereket hagytak harcolni maguk helyett. Mondani sem kell talán, hogy ugyancsak elvesztették jogukat a bírálatra azok is, akik az akkori időszakot saját karrierizmusuk javára, meggazdagodásra használták fel^s így ártottak pártunknak. Harcunk a személyi kultusz maradványai ellen — fejezi be cikkét J. Kánský — egyúttal harc az igazi, mélyen gyökerező optimizmusért, az olyan optimizmusért, amely már nem viseli magán az egyoldalúság, a kritikátlan dicsekvés és dicséret sallangját. Harc ez ugyanakkor az átmeneti veszteségek és kudarcokból fakadó depresszió ellen is. A személyes részvétel a személyi kultusz következetes felszámolásáért és e folyamatot fékező erők ellen vívott harcban — kiállás, s egyben bizonyíték Is. Az erkölcsi fejlettség, az igazi pártosság bizonyítéka. S mint ilyen társadalmunk további fejlődésének feltétele ls. (vj) 1963. július 28. * ÚJ SZÖ 5