Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-20 / 198. szám, szombat

ALLAN SILLITOE: T áttam egyszer egy ürgét, aki meg akarta ölni magát. Azt a nápot sose fogom elfelejteni: szombat délután volt, letörve, pipásan ültem otthon, mert az egész család moziba ment, csak engem nem vittek — nem is tudom miért? Akkor persze még csak nem ls sejthettem, hogy hamarosan olyan pazar előadás zajlik le előttem, amilyent a moziba sem láttam volna: felköti magát egy Dacák, de igaziban. Még kölyök voltam, nagyon kajoltam az esetet. Azon a szombaton délután olyan sötéten bámultam magam elé, hogy amikor a fater hazajött a bukmékertől, rám szólt: „Hál neked mi bajod?" „Nem jól érzem magam" — füllentettem. Mert ha bevallottam volna, hogy azért vagyok zabos, mert nem vittek moziba, azon nyomban elkapta volna a dühroham. „Akkor menj és mosakodj meg" — mondta. „Nem kívánom a mosdást" — válaszoltam, ami színtiszta igazság volt. „Akkor hát^menj ki a friss levegőre" — üvöltötte jó apám. Ügy tettem, mégpedig rekordsebességgel, mert ha az én faterom azt mondja, menjek levegőt szívni, akkor legjobb sietve olajra lépni. De odakint nem volt friss levegő, mert az a marhanagy bicikligyár teleköpte füsttel az udvar elejét. Nem tudtam, hová menjek, leültem az udvar másik végében egy ajtó előtt. Akkor láttam meg azt az ürgét. Nem régen lakhatott az udvarunkban, magas volt és sovány, olyan arca volt, mint a lelkészeknek, de lapos sapkát viselt és kókadt volt a bajusza és a szemei olyan színtelenek voltak, mint akinek már egy éve nem jutott rendes kaja a gyomrába. Akkor nem sokat törődtem az egésszel, de arra emlékszem, hogy amikor befordult az udvarba, az egyik hangos, pletykás spiné, aki reggeltől estig az ajtaja előtt álldogált, annak a néhány percnek a kivételével, amíg a férje biciklijét, vagy legjobb öltönyét bevitte a zaciba, rákiáltott: „Hát az a kötél mire jó, szaki?!" Az pedig visszaszólt: „Hát, hogy felkössem magam, asszonyság". Mire az asszonyság olyan nagyot nevetett ezen a baromi jó tréfán, olyan hangosan, olyan szívből, mintha még sose hallott volna ilyen jót. A manusz elhaladt mellettem, nagyokat pöfékelt a spangnijából és csak cipelte tovább a vadonatúj kötélcsomót. Hogy az ajtajához érjen, át kellett lépnie rajtam. A cipője végigsúrolta a vállamat és amikor figyelmeztettem, hogy vigyázzon, hová lép, talán meg sem hallotta, csak ment vakon, süketen, nem nézett sehova. V

égigment az udvaron, a hátsó ajtóhoz, nekem pedig jobb dolgom nem lévén, mert nem vittek moziba, mentem utána. Az ajtaját kissé nyitva hagyta, én hát belöktem és utána léptem a szobájába. Ott álldogáltam bámészkodva, szoptam az ujjamat, a másik kezemet zsebre vágtam. Gondolom, észrevette, hogy ott vagyok, mert a szemei most élénkebben jártak, de úgy látszott nem törődik velem. „Mit fogsz csinálni azzal a kötéllel, szaki?" — kérdeztem. „Hát majd felkötöm magam, kölyök", — felelte olyan hangon, mint akinek ez nem volt nagy újság, máskor is zaklatták már ezzel a kérdéssel. „Miért szaki?" Alighanem azt gondolta, hogy tolakodó kis pimasz vagvok. „Azért, mert úgy tetszik, hát azértl" — mondotta és lerámolta az asztalról az edényeket, aztán a szoba közepére tolta az asztalt. Ráállt, hogy a kötelet a lámpa kampójára erősítse. „Le fog szakadni, szaki" — mondottam és arra gondoltam, hogy mennyivel érdekesebb itt, mint a moziban ülni és ötvenedszer végignézni Dzsungel Jim kalandjait. —De erre elhagyta a türelme és rámförmedt: „Törődj a magad dolgával!" Azt hittem elküld, de nem szólt semmit. Olyan ravasz csomót csavart a kötélből, akárcsak a tengerészek és mialatt csomózta, nagy csendesen furcsa dalt fütyörészett. Én tudtam, hogy le fog szakadni és meg is mondtam neki, mégegyszer. „Fogd be a bagólesedet" — mondta, de egészen nyugodtan — „vagy kirúglak innét". Nem akartam elmulasztani a látványt, hát inkább elhallgattam. Ö levette a sapkáját, rátette a ruhásládára, aztán levetette a kabátját, a sálját és kiterítette a díványra. Nagyon érdekesnek találtam a jelenetet. És miután csal* tízéves voltam, még sosem volt részem abban, hogy végignézzem, amikor egy ürge felköti magát. Mielőtt még a nyakába akasztotta volna a kötelet, jó pajtások lettünk. ^ „Csukd be az ajtót" — kérte és én becsuktam, kí» vánsága szerint. „Korodhoz képest jó kis gyerek vagy" — mondta. A zsebébe nyúlt, kiürítette és a sok apró cók-mókot a díványra szórta. Egy pennyt felkapott és nekem adta, mondván: „Jól figyelj klapec. Én most felkötöm magam és amikor lógni fogok, te rúgj jó nagyot a székbe, hogy kirepüljön alólam. Megértetted?" Intettem, hogy megértettem. A kötelet a nyakára illesztette, de azután levette, úgy mint a nyakkendőt szokták, ha nem sikerült a kötés. „Miért akasztja fel magát szaki?l" — ismételtem a kérdést. „Mert elég volt, torkig vagyok" — mondta és akkor nagyon szerencsétlennek látszott. — És mert úgy tetszik. „A feleségem elhagyott, munkát nem kapok." Nem vitatkoztam, éreztem a hangján, hogy nem tehet mást, legjobb ha felköti magát. Az arcán furcsa fintor rángott, esküdni mernék, akkor sem látott, amikor rámnézett és hozzám szólt. Nem olyan volt a nézése, mint a fateromé, ha beborul a szeme —, ha azt gondolom, az én faterom azért nem fogja magát soha felkötni, amit nem is bánok, mert még az órájára sem tud olyan szelíden nézni, mint az a pacák nézett akkor. „Ugye, nem felejted el kirúgni alólam a széketjfc — figyelmeztetett mégegyszer és én bólintottam, jelezve, hogy nem fogom elfelejteni. Kíváncsian követtem a szememmel minden mozdulatát. A székre állt, a kötelet nyakába emelte — most már illett —, mé!g mindig fütyörészett, mindig azt a furcsa nótát. Szerettem volna jobban megfigyelni a kötél csomózását, mert volt egy cserkész haverom, az majd biztosan kikérdez, milyen volt a kötés. De jobbnak találtam, ha nem nagyon kíváncsiskodom, hát visszahúzódtam a sarokba. Ügy viselkedett, mint egy villanyszerelő, aki éppen a lámpa vezetékének javításához készülődik. E

gyszerre csak megrándult a két hosszú lába, megpróbálta kilökni maga alól a széket, hát én is segítettem, ahogy megígértem, jót rúgtam bele, olyan éleset, mintha centert játszanék, a Notts Foresta csatársorában. A szék hátragurult a díványig, borultában a sált is magával rántotta. Egy darabig aztán himbálózott, a karjai lengedeztek, mint a madárijesztőé, amikor a madarakat hessegeti. De hirtelen azt láttam, hogy megrepedt a menvezet, éppen úgy, mint a moziban látni, ha földrengés van. Az egy szálon függő villanykörte olyan keringésbe kezdett, hogy majd elszédültem, amikor hál'lstennek az ürge olyan szörnyű robajjal zuhant a padlóra, hogy azt hittem darabokra tört. Nem vártam tovább, nem volt több látnivaló. „Megmondtam előre, hogy le fog szakadni" — motyogtam magamban, amikor kiléptem a szobából, elégedetlenkedve, mert olyan ügyet len volt — pipásan zseb revágtam a kezeimet és majd. elsírtam magam, hogy így elrontotta az egészet. Amint hazafelé tartottam, hogy megteázzak — mert azt reméltem, hogy a többiek már megjöttek a moziból hát egy zsaruval találkoztam, aki egyenesen a pacák ajtaja felé tart. Nagyokat lépett, sietve elóreszögezte homlokát — rögvest sejtettem, hogy valaki beköpte a szegény ürgét. Valószínűleg látták, ataikor a kötelet vásárolta, és besúgták a zsarunak. Vagy talán az a vén spiné járatta a csőrét ott az udvar végén. De az is lehet, hogy őmaga mondta el valakinek, hiszen az ilyen manusz, aki felköti magát, azt sem tudja mit cselekszik — láttam én azt a szemeiben. Ilyen az élet, gondoltam, mialatt a zsarut követtem vissza a szobájába, egy szegény' nyomorult pacák már fel sem akaszthatja magát manapság. A

mikor beléptem, a zsaru már a zsebkésével vagdosta le a kötelet a nyakáról, aztán egy pohár vizet adott neki, az ürge pedig már pislogott. Én nem szerettem ezt a rendőrt, már sok haveromat juttatta a javítóintézetbe, mert csöveket csórtak az utcai vécéből. „Miért akarta felakasztani magát?" — faggatta a zsaru és megpróbálta felültetni. De az alig tudott szóhoz jutni, az egyik keze is vérzett, felvágta a villanykörtével, amikor lezuhant. Én tudtam, hogy le fog szakadni, de nem hallgatott rám. Én ugyan sose fogom felakasztani magam, de ha egyszer mégis úgy fordulna, akkor csak valami nagy fára, vagy affélére. „Mégis miért tette?" „Mert úgy akartam" — krákogott az ürge. „Kap majd érte öt évet" — mondta a zsaru. „Azt csak maga hiszi! — felelte, de a szemeibe ijedtség szökött. — „Én csak akartam felkötni magam". „Értem" — mondta a zsaru, és elővette a jegyzőkönyvét — „dehát tiltja a törvény", tudhatná. „Nem én — felelte az ürge —, már hogy tiltaná a törvény? Hát az én életem nem az enyém?" „Lehet, hogy maga azt hiszi — mondta a rendőr — de téved". A manusz a véres ujját nyalogatta. Olyan kis karcolás volt, látni sem lehetett. „Most hallom először" — mondta. „Bizony úgy van" — mondta a zsaru. Én persze egy szót sem szóltam a zsarunak, most már nem árultam el, hogy segítettem az ürgének felkötni magát. Nem tegnap születtem, nemis tegnapelőtt. „Hát az aztán szép dolog, hogy az ilyen szegény ördög még meg sem ölheti magát" — siránkozott a pacák, mert rájött, hogy nyakig üi a balhéban. „Bizony nem teheti" — mondta a zsaru és mintha könyvből olvasná, olyan folyékonyan és élvezettel szavalta: „Nem a maga élete az. Aki eldobja az életét, bűncselekményt követ el". Az ürge riadtan nézett maga elé, mintha a zsaru minden szavából hat hónap börtön tekintene rá. Szívből megsajnáltam, bezzeg nem kötötte volna magát olyan hitvány kampóra. Fára kellett volna kötni magát, vagy valami effélére. Ügy követte a zsarut végig az udvaron, mint az ártatlan bárány és mindnyájan azt hittük, hogy ezzel az ügy lezárult. D

e néhány nappal később mint e villám terjedt el a hír az udvarban — még mielőtt az újságba jutott volna —, mert egy asszony a mi * udvarunkból a kórházban dolgozott, edényeket mosott és takarított. Én hallottam meg, amikor az az asszony az udvar végében pletykálkodott valakinek: „Hát ki gondolta volna?! Szentül hittem, hogy kiverte már azt a bolondságot a fejéből. De nem! Csak mindig vannak csodák. Amikor a rendőr, aki az ágya mellett ülve őrizte a kórházban, egy percre magára hagyta, kivetette magát az ablakon. A hatodik emeletről. Hogy meghalt-e? De még mennyire!" Bizonyos értelemben sajnáltam, hogy megtette, de örültem is, mert ezzel bebizonyította, a zsarunak és mindenkinek, hogy az ő élete az ő élete. Nagyszerű volt, hogy ezek az esztelen krapekek hat emeletnyi magasságban őrizték, ahonnan könnyebben véget vethetett az életének, mintha akár egy fát választott volna. N

agyon, nagyon örülök, hogy azon a szombat délután nem mentem moziba, pedig akkor irtó sötét hangulatban voltam, legszívesebben öngyilkos lettem volna. Csakhogy most már tudom, hogy én sose fogom megölni magam. Elhilietik, ha mondom. Akár félhülyén is, de megérem a sZázöt esztendőt, akkor azután gyilkos szitkokat szórva indulok az utolsó útra, hiszen jó lenne még maradni. (fordította: Varannai Aurél) John Steinbeck: A képernyő előtt F igyelmesen megvizsgáltam a tv-nézés tüneteit a gyermekeknél és a felnőtteknél egyaránt. A száj elernyed, a tágra nyílt ajkak lefittyennek, a szemekben egy hipnotizált dermedtsége lebeg, a hátgerinc elveszti tartását, és az ujjak öntudatlanul cibálják ki a piroshuzatos karosszék mintáiból a szálakat. Mindez félig-meddig olyan nagyfokú öntudathiányról árulkodik, hogy joggal kérdezhetjük: vajon a közvetítés lényegéből mennyit tud felfogni az értelem? A minap nyolcéves kisfiamat, Catbird-öt találtam meg így, amint egy karosszékben elterpeszkedve hevert, egy megrögzött ópiumszívó merev tekintetével. A képernyőn éppen egy dúskeblű hölgy látszott, égbe tupírozott hajjal s egy sokdioptriás férfira figyelt, aki orvosi köpenyben feszített. — Miről van szó? — kérdeztem. Catbird az álomba merültek jellegzetes tv-hangján válaszolta: — Arról érdeklődik, hogy befesse-e a haját? — És az orvos mit tanácsol? — Hogyha Truton hajfestőszert használ, akkor természetesen festesse be — magyarázta meg Catbird. — A nagy takarékcsomag két dollár kilencvenöt centbe kerül és jobb, ha az ember tüstént vásárol belőle. Nos, éppen ez a bökkenő: amikor a szülők egy része már arra a meggyőződésre jutott, hogy egy gyermek értelmi képességét károsan befolyásolja a tv-nézés, ugyanakkor meginog ebben a meggyőződésében. Hiszen Catbird is nemrég a múzeum természetrajzi tárában helyreigazított, amikor felhívtam a figyelmét egy Tyrannosaurus csontvázára. Felvilágosított, hogy az nem Tyrannosaurus, hanem Brontosaurus, azonban még barátságosan hozzáfűzte, hogy nem tesz semmit: higgyem el, sokan esnek hasonló tévedésbe. Sőt azt is tudja, hogy hány kilót hajlandó cipelni egy láma anélkül, hogy tiltakozása jeléül elterülne a földön, és a lepketanban való jártassága igazán zavarba hoz egy olyan apát, aki szívesen megosztaná gyermekeivel ismereteit. Mindezeket a dolgokat a tv-ből tanulta. Tudtam, hogy egy csomó vasvillával összehányt és minden valószínűség szerint értéktelen ismeretet szedett fel csak úgy mellékesen a tv-ből — mellesleg megjegyezve, én is szeretem az ismeretszerzésnek ezt a fajtáját —, de arról mindeddig fogalmam sem volt, hogy a tv kritikára és politikai állásfoglalásra is neveli nézőit. Vissza kell ugranom most az időben egy kicsit. Amikor a tv-ről először derült ki, hogy milyen veszélyt jelent a filmiparnak, az utóbbi azzal vágott vissza, hogy nem járrult hozzá ahhoz, hogy filmjeit a képernyőn is játszhassák. Soha nem lehetett új filmeket látni, ezzel ízemben valósággal elárasztották a tv-t cowboyfilmekkel — ezek ugyanis nem estek tilalom alá. Ezzel magyarázható, hogy a napnak, vagy éjnek szinte bármelyik órájában is nyissuk ki a tv-t, mindannyiszor vadnyugati filmeket játszanak. Azonban nemcsak a gyermekek nézik, hanem egész Amerika figyeli az adásokat. A cowboyfilm tipikusan amerikai műfaj. A cselekmény mindig ugyanaz. A hős sohasem illeti csókjával a hősnőt. Szereti a lovát és a jogért és igazságért mindannyiszor síkraszáll. Ha a történetet bármiképpen módosítanák, a nézők durva hibának éreznék. A vadnyugati filmek népszerű hősöket teremtettek, akik a Bátorság, a Tisztaság, az Egyszerűség, a Becsületesség, a Jóravalóság jelképei. Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, hogy szinte minden amerikai át van itatva a nyugati állambeliek hagyományaival, az amerikai élet egyik oldalának magasztalásával — jóllehet ez az oldal sohasem létezett. A cowboyfilm formájában, lehetőségeiben pontosan annyira megkötött, éppolyan meghatározott, mint a commedia dell'arte. Egyik délután, amikor revolverdörrenésekre lettem figyelmes abból a szobánkból, ahol a tv-készülék áll, benyitottam, hogy a fiammal kicsit ápolgassam baráti kapcsolatunkat. — Mi történik itt? — érdeklődtem. Catbird megdöbbenve nézett rém. — Hát te nem tudod? — kérdezte. —• Nem én. Magyarázd csak el nekem! Ügy világosított fel, mintha én volnék a gyermek; a Gazfickó megkísérli, hogy a hősnő apjának marháit elhajtsa. A Derékember viszont nem engedi, és Buliét túljár a Gazfickó eszén. — Ki az a Buliét? — Ej, hát a Derékember lova! Még jó, hogy nem tette hozzá: „Ö, te nehézfejül" —, de ilyesféle hangsúly volt abban, ahogyan mondta. — És melyik a Derékember? — Akin a fehér kalap van. Ez már csak magától értetődik! — Akkor, akin a fekete kalap van, az a Gazfickó? — Ezt persze mindenki tudja — fogalmazta meg véleményét tömören Catbird. Egy ideig most odafigyeltem az adásra. Érdekeltek az egyes típusok. A leány — a hősnő — szőke volt, igazán csinos, de nem volt benne semmi sex appeal, minthogy ezeket az adásokat az egész család nézheti. A lány néha egyszerű kartonruhát viselt, máskor meg bőrkabát és lovaglócsizma volt rajta. Azonban a haja minden esetben kis pántlikával volt összefűzve és az érzelemnek semminemű megnyilvánulása nem tükröződött , nyugtalanítóan az arcán. Ez ls hozzátartozik biztosan a hagyományhoz. A lány is szimbólum és minden mozdulata, amelyik a megszokástól eltérne, azt eredményezné, hogy a közönség legnagyobb megelégedésére, egyszer s mindenkorra törölnék a filmszínésznők névsorából. 'A Derékemberen nemcsak fehér kalap volt, de világos ruha is, s pompás, ragyogó csizma, testhezálló lovaglónadrág és virággal hímzett ing. Sihederkoromban nekem is volt dolgom marhákkal; öltözetünk akkoriban egy kék gyapjúnadrágból, egy bőrzekéből, meg egy félretaposott sarkú csizmából állott. Viszont ennek a mesébe illő filmcowboynak egyedül a mosodaszámlája a mi akkori egész évi keresetünknek négyszerese lehetne. Figyelmemet most a Gazfickóra összpontosítottam, és — érdekesebbnek találtam. Fekete kalap volt a lején, és sötét színű ruhát viselt, azonban mindezek nemcsak hogy kifejezetten mocskosak voltak, hanem táadásul még vasalatlanok is. A Gazfickó álla borostás volt, de a legnagyobb ellentétet r- ami a Derékembertől megkülönböztette — az arca fejezte ki. Az aztán korántsem volt mozdulatlan! Folyton oldalvást pislogott, ravaszul, a mosolyáról lerítt a gúny és förtelmesen ocsmányul nevetett. Ha káromkodni nem is káromkodott — hiszen az adás a meghitt családi körnek szólt —, mégis állandóan ilyen kifejezésekkel élt: „Eriggy a pokolba!" — vagy hogy: „Te patkány!" — esetleg: „Lenyisszantom a füledet!" — mindez azt mutatta, hogy szóhasználata nemcsak hogy durva volt, hanem bizony közönséges is tudott lenni. Egyetlen szó illik csak rá: Gazfickó volt. • ó pár nappal ezután egy este I összeakadtam egy rendező | barátommal, és minderről be' számoltam neki. A barátomnak a kisujjában van, ijesztő módon, a közízlés, elképesztően tudja, hogy mi kell a közönségnek és mi nem. Figyelmesen végighallgatott, bólogatva, nem úgy, mint aki egy igazi gyermekmesét hall. — Szó sincs arról, hogy ez csak a gyerekekre jellemző! Ebben az országban egy egész nemzedék pontosan ezen az alapon alkotja ítéletét. Sajnos, az a gyanúm, hogy valóban Ilyen egyszerű az egész. illllltllltltllillll 1111 Ilf III Iliit 1-lllKIHtKHItf 111111 lllllllll IIIIll II11

1

111II11 llltltltt II

11 ttt y. Plasztov: Aratás a kolhozban. (Olaj, 1949) ŰJ SZÖ 6 * 1983. július 20.