Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-20 / 198. szám, szombat

Tj

1 z a sző felejthetetlen -*1 gyermekkori élményeket elevenít fel bennem. A század húszas éveiben szülővárosom, Nagymihály amolyan kis mezőváros volt. Lakossága kisiparosokból, boltosokból, kisgazdákból es munkásokból tevődött össze. Az Alsó utcában laktunk egy udvarban, amely — akár a vízcsepp a tengert — az egész város jellegét, összetételét tükrözte. Suszter, asztalos, piaci árus, mosónő, favágó és végül hátul, a széna- és szalmakazlas udvarrészen egy púpos kisgazda lakott. Két-három tehene volt, ezek tavasztól késő őszig reggel hatkor, a pásztor hívó szavára átballagtak a hosszú udvaron, majd alkonyatkor lomha léptekkel érkeztek vissza a legelőről, széles, nagy lepényeket hagyva maguk után a közös udvaron. Mindez azonban senkit sem zavart, sem v felnőttet, sem gyereket, a trágyaszag éppen úgy hozzátartozott az Alsó utcához, akár az egér, moslék- és száraz kenyérszag, meg a mindennapi szürke gond, amely — akár e&y felhő—a legszebb nyári napokon ls ott lebegett a mezővároska felett. E gondnak a kísérő zenéje a cséplőgép monoton búgása volt. Augusztusban és szeptember elején kora hajnaltól az alkonyati órákig szakadatlanul hallatszott ez az erőteljes búgás, távolról vagy közelről, aszerint, hogy a cséplőgép faelyik szomszédhoz vándorolt. Én ezt a bugást nagyon szerettem. Gyermekkoromban sokszor azért keltem fel hajnalban és másztam fáskamránk zsindelyes tetejére, hogy ezt a búgást zavartalanul élvezhessem, megérthessem. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miért értettem meg éppen akkor — nem tudnék rá pontos választ adni, mégis ezek az órák az ébredező értelem varázsát vetítik elém most is... mert én akkor a fáskamra harmattól hűvös tetején ösztönösen megéreztem azt a rejtélyes összefüggést, amely a lepényes, trágyaszagú mezővároskát összekötötte a magányos, komor templommal és a rózsáktól, tarka virágoktól övezett grófi kastéllyal. Megértettem, hogy a barnára sült párolgó kenyerek — amelyeket anyám csütörtökön szedett kl a kemencéből — miért kerültek gerendás plafonunk polcára, oly magasra, hogy mi gyermekek el ne érhessük őket. A csütörtöki kenyeret csak hétfőn szegték meg. Kérdésünkre anyám szemérmesen azt válaszolta, hogy a friss tenyér fogyasztása nem egészséges,, de mi az életben mást tapasztaltunk és csak a munka hangja, a cséplőgép monoton búgása súgta meg nekem az igazságot. Nos, ezzel az Igazsággal felfegyverezve járom ma is a határt és ha felhangzik az ismert, meghitt búgás, felvillan előttem a magas kenyérpolc és hiába, bárhogy is tiltakozom ... a múlt ellenállhatatlanul a jelenbe szövődik. Senki se csodálkozzék hát azon, ha mai aratási beszámolómban a múlt is megkapja a maga szerepét. A

minap Sárón jártam. A község mintegy nyolc kilométerre fekszik Zsellztől. Ott ls — mint a környék többi falvában — építkeznek, házakat javítanak, bővítenek ... egyszóval küszködnek, harcolnak egy szebb, színvonalasabb életért. Hogy a község lakossága menynyire munkaszerető, azt főképp két szövetkezete bizonyítja. Mindkettő igen jól működik, fejlődik és a járás első szövetkezetel közé tartozik. Ide toppantam be e napokban. A község néptelen volt, minden épkézláb embert az aratási munkálatok foglaltak le. Még az iskolásfiúk is ott szorgoskodtak a magtár körül. Két tisztítógép működött Itt. Az egyik a borsót, a másik az árpát tisztította. A két gépet az iskolások táplálták. Vedrekkel öntötték a termést a gépek stájába, amelyek szakadatlanul búgtak, és fáradhatatlanul szállították a magvakat a dobba, hogy megtisztítsák őket a portól és a szeméttől. A diákok kedvvel dolgoztak. Amint értesültem, még a szünidő előtt jelentették be a szövetkezetnek, hogy mint brlgádosok részt akarnak venni az aratási munkálatokban. Pár lépésnyire a magtártól kezdődik a klssárói szövetkezét határa. Itt egy hatalmas árpatáblán a felszálló porban és a tűző napfényben két kombájn 'halad és szedi fel a rendvágó gép után a learatott széles kalászrendeket. Porfelhőben dolgozik a két kombájnos, Varga Sándor és Matej Pál. Alig lehet velük szót váltani, a zúgás, búgás úgy elsodorja a szavakat, mint szél a száraz leveleket. Délután négy óra. Mindkét kombájnos e napi teljesítménye két-két vagon árpa. Ezt már Koncz Károly agronómustól tudom meg. Ugyancsak ő világosít fel arról ls, hogy a rendvágógép munkája tulajdonképpen megelőzi, illetve előkészíti a kombájnnal való munután kiderült, hogy a nagysárólak bírják a verseny iramát. Egy tapodtat sem hátrálnak. Senkinek sem kell attól tartania, hogy nem győznek lépést tartani a kissáróiakkal. Nagyjából mindenről tudnak, ami ott történik, mintha csak napi jelentéseket kapnának arról, ami ott készül... Ök is 11-én kezdték meg az aratást, az árpahozam nálunk ls 30 mázsát ígér. Kévekötőkkel és rendvágókkal kezdték meg ők is az aratást. — De nekünk — tette hozzá a könyvelő bizalmasan — egy morva kombájnosunk is van. A R ATA í kát, mert a levágott gabona három napig hever a tarlón ... E három nap alatt az éretlen kalász is beérik, s csak ezután szedi fel és csépeli ki a kombájn. Az országút túlsó oldalán terül el a borsótábla. Itt éppen befejezték a húsz hektár borsó aratását és cséplését. Josef Ondrušek morvái kombájnos Josef Kučera segédkombájnossal másfél nap alatt 210 mázsa borsót takarított be. SK-4-es kombájnjukat most szerelik át az árpa betakarítására. Mire e sorok mégjelennek, valószínűleg el ls készültek már az árpa aratásával. Az agronómus szerint a tavaszi árpa hozama mintegy 30 mázsa lesz hektáronként. gy aratnak ma: A múlt csütörtökön, 11-én kezdték és a terv szerint, ha nem jön közbe eső, 21-ére befejezik a 403 hektárnyi gabonatermés aratását. — Nincs itt semmi ba] az aratással — mondja később Gálos Géza, a szövetkezet elnöke. — Nálunk mindenki tudja a kötelességét, megkapjuk a segítséget is, hisz itt dolgozik a morva kombájnos ls, és hozzá kell tennem, hogy jól dolgozik, mégis bosszankodom. Nézd — mutatott egy kúp alakú kis csillogó fémdarabot —, Itt van ez az alkatrész, az egyik tehergépkocsiból hiányzik és ma, amikor minden szállítóeszközre szükségünk van, az egyik kocsit kénytelenek vagyunk parlagon hevertetni, mert ezt a . kis alkatrészt semmi pénzért sem tudom megszerezni. — Az a baj — folytatja az elnök —, hogy a verseny szelleme, az ügyszeretet hiányzik az ilyen cégekből. Mert nézd, nálunk két szövetkezet van. Nem állítom, hogy ideális körülmények között jöttek létre, de biztosítlak, hogy ilyen verseny, amilyen kőztünk folyik, kevés van az országban. Ennek a versenynek nincsenek írott szabályai, ez a verseny ügyszeretetből fakad. Mi nem akarunk lemaradni... mi nem akarunk a nagysárói szövetkezet mögött kullogni és ezzel nemcsak szövetkezetünk tagjai, hanem a nagysárói szövetkezet tagjai is tisztában vannak. Szerintem az ilyen versenynek a heve kellene, hogy fűtse az említett cégeket is, amelyek nem tudják beszerezni a hiányzó alkatrészt. Mindaz, amit a klssárói szövetkezet elnöke a versenyről, az ügyszeretetről mondott, helytálló. Ezzel kapcsolatban Tarnylk Emília könyvelő szemléltető példaként megemlíti: az idén tavasszal megtörtént, hogy a nagysárói szövetkezet répaegyelésre hamarabb osztotta szét tagjai között a cukorrépaterületeket, mint ők. Erre a hírre a klssáróiak nyomban a vezetőséghez fordultak és követelték, hogy sürgősen osszák szét köztük Is a répaterületet, nehogy lemaradjanak az egyelésben. Az ügyszeretet másik példáját a tagság egy vasárnapon mutatta meg, amikor 23 hektárról kellett a lucernát összegyűjteni. Az utasítás úgy szólt, hogy öt órakor kezdik a munkát. A jelzett Időben 56-an jelentek meg és másfél óra alatt elvégezték a begyűjtést. A megjelentek között ott voltak a vezetőség tagjai ls. H

így az íratlan versenyről pontosabb képet nyerjek, átmentem a nagysárói szövetkezetbe ís. Az Irodában Loit Sándor könyvelőre akadtam. Néhány percnyi beszélgetés — Nyugodt lehet — válaszoltam jól értesült riporterként —> nekik is van. — Azt nem is tudtam —« szólt zavartan. — Pedig van, beszéltem vele. — Hát ennek csak örülni tudok. Higgye el, őszintén kívánóin, hogy ők is zavartalanul végezzék el az'aratást, csak éppen azt szeretném, ha mi legalább egy nappal előbb fejeznénk be. — De — szegeztem ekkor neki az ártatlannak tetsző kérdést — miként van az, hogy önöknél csak huszonkét korona a munkaegység értéke, míg a kissárólaknál huszonhárom. Meg tudná ezt nekem magyarázni? — Hogyne — válaszolta szívélyesen. — Az a helyzet, hogy a ml tagjainknak minden ledolgozott munkaegységre fél liter tejet adunk. Ezzel, úgy vélem, az egy korona különbözet ki van egyenlítve. Igazam van? ..— tette hozzá elégtétellel. — Igen — feleltem legyőzötten. Mit ls mondhattam volna egyebet. Beláttam, ebben az Íratlan versenyben alig lehet egy kis rést felfedezni. Hogy ki lesz a győztes, azt már előre is mggmondhatom: a falu lakossága, a szövetkezetek tagjai, szlovákok, magyarok egyaránt. És meg kell mondanom azt is, ennek a győzelemnek gyökerei, hagyományai vannak. Több mint három évtizeddel ezelőtt, pontosabban 1932 tavaszán a szlovák idénymunkások a magyar béresek és zsellérek sztrájkjához csatlakoztak ég harcukat a földbirtokossal szemben — közös összefogással — győzelemre vitték. A közös összefogás kovácsolója, szervezője a párt volt. A

lkalmam volt az akkori sztrájk három aktív har' cosával elbeszélgetni. Egyik közülük — Loit József — a könyvelő édesapja. Molnár és ács volt egykor, de persze elvégzett mindenfajta munkát, ami csak adódott. A munkában akkoriban nem nagyon válogathattak. így került sor arra is, hogy beállt aratómunkásnak a Franki-birtokra. Loit József, noha 64 esztendős nyugdíjas, még ma is Igen élénken emlékezik az akkori eseményekre. Első dolga, hogy elvezet az akkori sztrájktanyára. Útközben elmondja, hogy az egykori Franki-birtok 3200 kataszter holdat tett ki és hat majorból állott. Felsorolja a majorok nevét. Ekkor érkezünk meg az egykori sztrájktanyára, egy akácerdőbe, amely a Flóramajor és a Csikós-kert között terül el. Itt gyűltek össze a cselédek, az aratők és megtárgyalták a sztrájk kilátásait. Ezeken a gyűléseken akkor már a szlovák idénymunkások is részt vettek. A sztrájkbizottság- innen küldte szét megbízható őreit a majorokba, hogy megtudja, ml a helyzet, nem hoztak-e távoli vidékekről sztrájktörőket. A sztrájkolók között szigorú fegyelem uralkodott ... Kellett ez a fegyelem, mert a sztrájk hírére a környék falvai Is csatlakoztak a sárólak követeléseihez. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy a 7 korona* napszámot 12-re emeljék, ahogy a kollektív szerződés előírta. Sáró mellett Fegyvernek, Tőre, Veszele és Zselíz kommenciós cselédjei, zsellérei és idénymunkásai csatlakoztak a sztrájkhoz, öszszesen 22 000 földmunkás vett benne részt. Ekkor már nem őrök, hanem futárok tartották fenn a környező falvakkal és majorokkal az összeköttetést. Ez a sztrájk nyolc napig tar tott. Amikor a földbirtokosok sztrájktörőknek katonákat vonultattak fel, az asszonyok moslékkal várták őket. A kato nák menekültek előlük. Szívesen tették, mert a sztrájk kimenetele az ő ügyük is volt. Mindez tavasszal, a kapások megmunkálása Idején történt. A sztrájk a földmunkások teljes győzelmével végződött. Ugyanabban az esztendőben kitört a négynapos aratósztrájk, E

rről Furinda Rudolf szá mol be. Furinda elvtársat nem kell külön bemutatni, öntudatos harcos, ma is tevékenyen dolgozik, a nagytőrei szövetkezet elnöke. Jól emlékszik a sztrájkra, július elején a sáról sztrájktanyán gyűltek össze, A gyűlés este nyolckor kezdődött és közel éjfélkor hirdették kl a sztrájkot. A harc a tizedért folyt. Furinda, Háber Miklós és Steiner Gábor mel lett, mint a Vörös Szakszervezet járási küldötte vett részt a gyűlésen. Ez a küldöttség javasolta, hogy a sztrájkbizottságba három szlovák földmunkást ls válasszanak be. Ez meg ls tör tént. A szlovákok ennek Igen örültek. Furinda hangsúlyozza toogy a magyar aratók és a szlovák idénymunkások között példás volt az együttműködés és ez nagyban elősegítette a sztrájk győzelmes kimenetelét, Most pedig hadd mutassam be a harmadik aktív harcost Blsztránszky Józsefnek hívják. Noha 65 esztendős, ma ls igen szép szál' ember. Hatalmas keze erős, kérges. Látni, hogy rengeteget dolgozott. 1919-ben ér kezett feleségével a Franki-birtokra. Apja gyetvai, felesége trencséni származású. A Blszt ránszky házaspárról a faluban szépen nyilatkoznak. Ez érthető, igen rokonszenves emberek A sztrájkban Bisztránszkynak az volt a feladata, hogy kap csolatot teremtsen a szlovák idénymunkásokkal. — Amikor a sztrájk gondolata felmerült — mondja meg fontoltan —, az elvtársak engem bíztak meg, hogy tárgyal jak a szlovákokkal. Én feleltem meg leginkább erre a célra. Eltekintve attól, hogy szlovák vagyok, a helyi pártszervezet alapító tagja is voltam. Este volt, amikor a Flóra-majorba érkeztem. A munkások éppen harmonikáztak, szép szlovák dalokat énekeltek. A dalolókhoz persze magam is csatla koztam, a közbeeső szünetekben azonban arra ls volt gondom, hogy előadjam sztrájktervünket. Kértem őket, hogy csatlakozzanak hozzánk, mert hiszen közös az érdekünk. Meg is állapodtunk, hogy másnap elmennek Vargához, a Vörös Szakszervezet jegyzőjéhez. Űk azonban tévedésből nem Vargához, hanem a község jegyzőjéhez, Kostály Jánoshoz mentek. Így értesült a csendőrség a készülő eseményről. Követker zett a kihallgatás. Kaderábek csendőrparancsnok és Fulin helyettese jelenlétében folyt a kihallgatás, a szembesítés. Azzal vádolták, hogy zsarolta a szlovák Idénymunkásokat. Azt mondta nekik, ha nem csatlakoznak a sztrájkhoz, akkor a lakosság elzavarja őket innen. Ű persze tagadott. Erre felvonultatták a szlovákokat. Valamennyien ránéztek és azt mondták, nem emlékeznek rá, hogy járt volna náluk. Az egyik azonban, amolyan korlátolt egyén rávágta, hogy igenis ő volt. Nyomban, amint a kijelentés elhangzott, a csendőrparancsnok teljes erővel arcul vágta. A vér megdermedt benne. Ha hallgat fellobbanó haragjára, akkor agyonveri a két csendőrt a jegyzővel együtt. Erős volt, még segítség sem kellett volna neki, de négy gyereke volt, asszonya, családjára kellett gondolnia, összeszorított foggal kellett hát elviselnie ezt a szégyent. TV/f sgkérdezem, vállalná-e még egyszer ezt a pofont. — Ugyanazon körülmények között újra vállalnám — válaszolta habozás nélkül —, mert hiszen kaptam én elég pofont. Különben is, ki tudja, vajon nem éppen ez a pofon ébresztette-e rá társaimat a valóságra, arra, hogy a sztrájkolók mellett a helyük. Ki tudja?... Tény azonban, az akkori harcok Igen kemények voltak és biztos, hogy elősegítették ennek az új világnak, ennek az új közös aratásnak a megszületését. SZABŰ BÉLA A KERTÉSZ LÁNYA ÉS BAUDELAIRE Amikor Alena, a zbtroht kertész lánya elhagyta szülővárosának a fák zöld tengerében megbújó piros háztetőit, a dombon trónoló régi kastélyt, parkjával és hatalmas kertjével, talán még nevét sem hallotta Baudelatrenek. Minden vágya az volt, hogy tanítónő lehessen. Ám akkoriban a pénz beszélt és a sovány, sápadt Alena beállt ápolónőnek. Ügyes volt és szorgalmas. Negyvennyolc februárja után végre Iskolába kerülhetet. Ötvenkettőben elvégezte a prágai Belga utcai egészségügyi Iskolát, -ahonnan a stfeSovicei katonai kórházba kerüli — a sebészetre. Ekkor már szívesen olvasgatta Halas, Nezval, Jeszenyin és Pablo Neruda verseit, de Baudelaireről még ekkor sem hallott. A húszéves ápolónőnek egy szép napon igen érdekes páciense akadt, egy ősz hajú katonaorvos, akit autókarambol után hoztak be súlyos állapotban az osztályra. A csehfrancia házasságból származó fehér hajú beteg először lázálmában, majd mint lábbadozó ls gyakran szavalta Charles Baudelaire két versét, az Utazást és az Egzotikus illatot, hol francia eredetiben, hol pedig Karel Capek fordításában. A fiatal ápolónőt a vers zenéje és szépsége megragadta. Mint sok más fiatal, ő is pálmafákról és tengerzúgásról álmodozott. A kórház azonban prózai hely, és a kötelességtudás elnyomta a balga vágyakat. Csakhamar az intézet leglobb dolgozói között emlegették, aztán rövidesen belépett a pártba. Ötvenháromban egy húsz tagú csehszlovák eqészségügyi csoporttal elutazott Koreába. És Baudelaire az eszébe se futott... Koreában már harmadik éve dúlt a háború. Itt nem voltak pálmák, gyöngyhalászok, sem egzotikus illatok. Legjobb esetben néhány borókafenyő a hegyoldalban, ahol a csehszlovák tábort kórház beásta magát a zemljankákba — a földbe vájt barlangokba. Ott volt a szállásuk, ott volt a műtőterem, a gyógyszertár, a kórháztorem, és fülükben állandóan a közeli ágyútűz „muzsikált". Nap nap után végkimerülésig dolgoztak. — Mégis itt a chi thong-i földbarlangban éltem át életem leg szivárványosabb napjait, mondja Alena és rögtön hozzá ts teszt, — ne gondoljon mondjárt szerelemre. Itt nem volt rá idő, sem alkalom. — De itt, a front közvetlen közelében láttam kollektívánkban kifejlődni a kommunista ember jellemét, itt láttam az önkéntes fegyelem, az önfeláldozás és elvtárslasság legmagasabb fokát. Es a koreat elvtársak az életüket adták volna értünk, úgy szerettek. — Legszebb emlékem azonban mégis csak a fegyverszünet aláírásának a napjához fűződik — emlékezik Alena, aki ezután még egy évig kint maradt Koreában, hogy részt vegyen az egészségügy megszervezésében. Ötvennégyben tért haza, megszerezte a tanítói képesítést és oda került vtssza abba a Belga utcát öreg iskolába, ahol jó néhány esztendővel azelőtt ő maga is tanult. Kik bolygó végzetük sodrátol nem pihennek Körülnézek az Igazgatói szobában, ahol beszélgetésünk lejátszódik. Ráplllanatok Alenára, meg a rokonszenves igazgató mosolygó arcára, ők ketten összevéve is talán fiatalabbak, mint ez az tskola. Aztán egu huszár-cselvágással élve, felteszem a kérdést. — Alena elvtársnő és mit szólt ehhez Baudelaire? — Ötvennyolc áprilisáig békében hagyott. De aki egyszer fellibbentette a kéklő messzeségek opál fátylát, annak mennie kelll Es én ts mentem. Vietnamba, ahol a mieink új kórházakat rendeztek be. Gyakorlatom volt, így aztán útrakeltem, TU—104-es gépen repültem Moszkvát és Pekinget érintve Vuhanba, majd onnan Iljusinon Hanoiba. Hanoitól pedig autón Hai-Phongba. Ott láttam meg a tengert, a pálmaligeteket és Baudelalret idéztem: „... tág öblöt látok én, árboc- s vitorla rajt, mely fáradtan pihen, sós hab közt meszsze ringván ..." Hat Phong! Ez már a trópus volt, kibírhatatlan hőségével. Éjjelenként háromszor vagy négyszer zuhanyoztunk. — Ám nemcsak az akklimatizáció volt nehéz. A vietnamiak mint minden fehér embert, minket ts bizalmatlanul fogadtak. Ez is a francia gyarmaturalom káros örökségei közé tartozik, csak úgy, mint az analfabetizmus és az egészségügy teljes elhanyagolása. — Furcsa egy kórház volt a mienk! Fapriccseken, gyékényeken feküdtek, saját ruháikban a betegek, a rokonok kosztolták őket és a kórház dolgozói csupán a gyógykezelést végezték. Mindenütt piszok volt és a műszereknek híre sem ... Amikor a kórházat átvettük nemcsak műszereket, felszerelést, ágyakat, de még lepedőket és a többi fehérneműt is mi adtuk. Ezenkívül modern gyógykezelésünk bevezetése mellett tanítanunk, Iskoláznunk kellett az egész személyzetet. Mint a sebészeti osztály főnővére sok mindent éltem át Haí Phongban. Először ls az aszszonyokat alacsonyabb rendű lényeknek tartó buddhistákkal volt sok balom, de nagy gondot okozott a vietnami személyzet körében kialakult holmt kasztrendszer féle is. A magasabb beosztásúak nem segítettek alárendeltjeiknek. Közel félévi verítékes munkánkba került, míg minden a rendes kerékvágásba futott. Utána igaz, kórházunk az egész vidék büszkesége lett. Már nem voltak bizalmatlanok az öreg parasztok és a fiatal munkások. Jöttek, mindent elmondtak magukról, beszéltek népük múltjáról, elmesélték a nagy szabadságharc hősi történeteit, büszkélkedtek a Dlen, Blen Phúnál aratott győzel- | műkkel... Ekkor láttam meg teljességében a vietnami nép hazafiasságát és hősiességét. A franciák és az tdegenlégtonisták tehetetlenek voltak velük szemben. Itt nem segített a legmodernebb haditechnika és a legvadabb kegyetlenségI Az ellenség csak nappal volt ura az erdő környékének ... „Az éfszaka a mienk," hirdették a vtetmtnek, és éjjel valóban az 5—6 éves ktsftútól kezdve a 90 esztendős nagyanyólg mindenki partizán lett. A betolakodók mindegy, hogy milyen nációhoz tartoztak, elpusztultak. Ezt bizonyítja a Hal Phong-i temető is, ahol a fejfákon a francia, arab és német idegenlégionlsták neve mellett cseh, szlovák, magyar és lengyel nevekkel is találkoztunk. — Két éven át dolgoztam keményen a Hat Phong-i kórházban. Azután hazajöttem. Haza kellett jönnöm. Európát ember alig bírja ki Vietnamban két évnél tovább azt az Idegölő éghajlatot. Kilencszázhatvan •januárjában tértem haza. Visszakerültem ebbe az öreg iskolába, ahol most ls tanítok. Férjemmel és néhány hónapos kisgyerekemmel pedig abban az internátust szobában élek, ahol mint diáklány ls laktam. Remélem, őszig lakásom ls lesz. Az Idén — különben — megkaptam a Vietnami Demokratikus Köztársaság Munkaérdemrendjét. — Hogy még mit remélek? Alena Ullrichová-Koflnková, a zblrohl kertész lánya, ez a komoly, kötelességtudó harmincéves ápolónő és okleveles pedagógus, aki nem kalandor, de a kéklő messzeségek után vágyó ember, hangiában a meg nem okolt bűntudat érzésével mondja: — Remélem, hogy még eljutok valahová, Indonézlába, Ghanába, vagy Guineába, vagy akár Kubába! Mert tudja-e mtt ír Baudelaire? De Igaz utazók azok csupán, akik mennek... kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek. BARS1 IMRE 1963. július 20. * ÜJ SZÖ 5