Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-17 / 195. szám, szerda

AZ T! BIZOTTI (Folytatás a 6. oldalról) form'isták, „parlamenti kretenizmusban" szenvednek, sőt elcsúsznak a „burzsoá szocializmus" felé. De vajon milyen alapon teszik ezt? Azon, hogy ezek a kommunista pártok nem tűzik ki az azonnali proletárforradalom jelszavát, bár a kínai vezetőknek tud niuk kellene, hogy ezt a forradalmi helyzet nélkül nem lehet megtenni. Minden képzett marxista—leninis ta tudja: a munkásosztály vereségre ítélésével egyenlő az, ha idő előtt kiadják a fegyveres felkelés jelszavát amikor az országban nincs meg a forradalmi helyzet. Köztudomású hogy milyen mérhetetlen komolysággal kezelte ezt a kérdést Lenin, mi lyen politikai éleslátással és a konkrét helyzet milyen elmélyült ismeretével választotta meg a forradalmi megmozdulás időpontját. Lenin közvetlenül az októberi forradalom előestéjén rámutatott arra, hogy október 24-én megindítani a forradalmat még korai, s 26-án már késő lesz, mindent elveszítenének, ezért a ha talmat okvetlenül 25-én kellett megragadni. Ki határozza meg az osztályellentétek feszültségének fokát, a forradalmi helyzet kialakultát, ki választja meg a cselekvés pillanatát? Ezt az egyes országok munkásosztálya, annak élcsapata: a marxistaleninista párt teheti meg. A nemzetközi munkásmozgalom története azt mutatja, hogy rossz az a párt, amely munkáspártnak nevezve magát csak gazdasági kérdésekkel foglalkozik, nem neveli forradalmi szellemben a munkásosztályt, nem készíti fel a munkásosztályt a politikai harcra, a hatalom megragadására. Ebben az esetben a párt elkerülhetetlenül a reformizmus álláspontjára csúszik. De rossz az a párt is, amely a politikai harc feladatait úgy tűzi ki, hogy elszakítja azokart a munkásosztály, a parasztság, minden dolgozó gazdasági helyzetének megjavításáért folytatott harctól. Csak ha helyesen él az osztályharc minden formájával, ésszerűen összekapcsolja ezeket a formákat, válhat a párt valóban forradalmi, marxista—leninista párttá, a tömegek vezérévé, csak ebben az esetben vezetheti sikeresen a munkásosztályt a töke ostromára, a hatalom kivivására. A kínai vezetők a fejlett kapitdlísta országok sok kommunista pártjának ' halálos bűnként róják fel azt, hogy e pártok közvetlen feladatuknak a dolgozók gazdasági és szociális érdekeiért és olyan demokratikus reformokért vívót harcot tekintik, amelyek már a kapitalizmusban is megvalósíthatók és megkönnyítik a munkásosztály, a parasztság, a kispolgári rétegek életviszonyait, előmozdítják egy olyan széles monopóliumellenes front megteremtését, amely alapul szolgál a szocialista forradalom győzelméért vívott további harchoz, vagyis éppsn azzal foglalkoznak, amit az 1930-ban kiadott moszkvai Nyilatkozat tartalmaz. Miközben fellépnek mindazzal szemben, amivel a fejlett kapitalista országok kommunista pártjai jelenleg foglalkoznak, a kínai elvtársak a legelemibb együttérzést sem tanúsítják azokkal a kommunistákkal, akik az osztályharc élvonalában küzdenek a nagytőke ellen; a kínai elvtársak nem tanúsítanak megértést sem a szóbanforgó országok konkrét viszonyait, sem azokat Q különleges utakat illetően, amelyeken a munkásosztály forradalmi mozgalma halad ezekben az országokban. Lényegében véve a kínai elvtársak „a forradalom nevében" elvetik azokat az utakat, amelyek a forradalomhoz vezetnek, olyan irányvonalat erőszakolnak, amely a kommunista pártokat elszigetelné a tömegektől, s' arra vezetne, hogy a munkásosztály elveszti szövetségeseit a monopóliumok uralma, a kapitalizmus elleni harcban. A kínai elvtársak különváltak a kommunista világmozgalomtól abban a kérdésben is, milyen formában térhetnek át a különböző országok a szocializmusra. Mint ismeretes, az SZKP és más marxista—leninista pártok — miként a moszkvai tanácskozások dokumentumai és az SZKP programja világosan megmondják, — abból indulnak ki, hogy lehetséges a békés és a nembékés áttérés a szocializmusra. Ennek ellenére a kínai elvtársak makacsul azt állítják, hogy pártunk és más testvérpártok csak a békés utat ismerik el. Az SZKP Központi Bizottsága 1963. március 30-i levelében újból kifejezte álláspontját ebben a kérdésben: „A munkásosztály és élcsapata — a marxista—leninista pártok — arra törekednek, hogy békés úton, polgárháború nélkül valósítsák meg a szocialista forradalmat. E lehetőség megvalósítása megfelel a munkásosztály és az egész nép érdekeinek, az ország nemzeti érdekeinek. Ugyanakkor a forradalom kibontakozási útjának megválasztása nem egyedül a munkásosztálytól függ. Ha a kizsákmányoló osztályok erőszakot alkalmaznak a néppel szemben, a munkásosztály kénytelen a hatalom meghódításának nem-békés útját választani. Minden a konkrét körülményektől, az osztályerőknek az országon belül és a világ küzdőterén mutatkozó eloszlásától függ. Természetesen, bármilyen formában történjék is az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba, az csakis szocialista forradalom, a proletárdiktatúra különböző formáinak útján lehetséges. Az SZKP nagyra értékeli a tőkésországok kommunisták vezette munkásosztályának önfeláldozó .harcát és kötelességének tartja, hogy mindennemű segítségben és támogatásban részesítse". Mi sokszor megvilágítottuk álláspontunkat és nem szükséges, hogy most itt részletesebben kifejtsük. De milyen a kínai elvtársak álláspontja ebben a kérdésben? Ez vörös fonálként húzódik végig valamennyi megnyilatkozásukon és a KKP Központi Bizottságának június 14-1 levelén. A kínai elvtársak mindig, mindenben, mindenütt a fegyveres felkelés elismerését tekintik a forradalmiság alapvető kritériumának. Ezzel voltaképpen tagadják, hogy fel lehet használni a szocialista forradalom győzelméért vívott harc békés formáit. UgyanakKor a marxizmus—leninizmus azi tanilja, hogy a kommunistáknak élniök kell a forradalmi osztályharc minden formájával: az erőszakos és az erőszak nélküli formákkal egyaránt. További fontos kérdés az, hogy 'milyen kapcsolat áll fenn a nemzetközi munkásosztály harca és az ázsiai, afrikai, latinamerikai népek nemzeti felszabadító mozgalma között. A nemzetközi forradalmi munkásmozgalom, amelyet ma a szocialista világrendszer és a tőkés országok kommunista pártjai képviselnek, és az ázsiai, afrikai, latinamerikai népek nemzeti felszabadító mozgalma: korunk nagy erői. A közöttük lévő helyes kölcsönös kapcsolatok alkotják az imperializmus feletti győzelem egyik fő feltételét. Hogyan oldják meg ezt a kérdést a kínai elvtársak? Kitűnik ez új „elméletükből", amely szerint korunk alapvető ellentéte nem a szocializmus és az imperializmus közötti ellentét, hanem a nemzeti felszabadító mozgalom és az imperializmus között fennálló ellentét. A kínai elvtársak véleménye szerint az Imperializmus elleni harcban a döntő erő nem a szocialista világrendszer, nem a nemzetközi munkásosztály harca, hanem megint csak a> nemzeti felszabadító mozgalom. Ügy látszik, a kínai elvtársak fgy akarják a legkönnyebb úton megszerezni a népszerűséget az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai népek körében. De senkit se vezessen félre ez az „elmélet". Ennek tulajdonképpeni értelme — akár akarják a kínai teoretikusok, akár nem — az, hogy elszigetelik a nemzeti felszabadító mozgalmat a nemzetközi munkásosztálytól és ennek gyermekétől, a szocialista világrendszertől. Ámde ez óriási veszéllyel járna magára a nemzeti felszabadító mozgalomra nézve. Valójában, győzhetett-e volna sok ázsiai nép minden hősiessége és önfeláldozása mellett is, ha az októberi forradalom, majd később a szocialista világrendszer megalakulása nem rendítette volna meg alapjaiban az imperializmust, nem ásta volna alá a gyarmatosítók erejét? S vajon most, amikor a felszabadult népek harcuk új szakaszába léptek s erőfeszítéseiket politikai vívmányaik és gazdasági függetlenségük negszilárdítására összpontosítják, nem látják-e ezek a népek, hogy e feladatokat mérhetetlenül nehezebben, sőt talán sehogy sem tudnák megoldani a szocialista államok segítsége nélkül? A marxisták—leninisták mindig hangsúlyozzák a nemzeti felszabadító mozgalom világtörténelmi jelentőségét és nagy jövőjét, de véleményük szerint a nemzeti felszabadító mozgalom további _ győzelmeinek egyik fő feltétele a szilárd szövetség és együttműködés a szocialista világrendszer országaival, mint az imperializmus elleni harc fő erejével, a szilárd szövetség a kapitalista országok munkásmozgalmával. Ezt az álláspontot leszögezte az 1960. évi moszkvai Nyilatkozat. Ennek az álláspontnak az alapja az a lenini eszme, amely hangsúlyozza a munkásosztály vezető szerepét (hegemóniáját), mint az imfierialistaellenes harc győzelmének feltételét. A nemzeti felszabadító mozgalom végeredményben csak e hegemónia esetén ölt valóban szocialista jelleget és tetőződtk be azzal, hogy áttérnek a szocialista forradalom útjára. Ezt a lenini eszmét igazolta az októberi forradalom tapasztalata, más országok tapasztalata és senki sem kételkedik benne. Kiderült azonban, hogy a kínai elvtársak ki akarják ..javítani" Lenint és be akarják bizonyítani, hogy nem a munkásosztályt, hanem a kispolgárságot, vagy a nemzeti burzsoáziát, sőt „egyes hazafias beállítottságú királyokat, hercegeket és arisztokratákat" illeti meg a vezető szerep az imperializmus ellen világszerte folyó harcban. S mindezek után a Kínai Kommunista Párt vezetői kioktatják a kommunista ví lágmózgalmat, hogy soha, semmi körülmények között sem szabad szem elől téveszteni a proletár-, az osztályszemléletet! A nemeetközi munkásmozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalmak leendő győzelmeinek biztosítéka az egymás közötti tartós szövetség és együttműködés, közös harcuk az imperializmus ellen, amelyet a közös érdekek diktálnak és amelyben a munkásosztály önfeláldozásával, a né pek érdekeinek odaadó szolgálatával kivívja vezető szerepének elismeré sét, meggyőzi szövetségeseit arról, hogy a munkásosztály vezetése meg bízható biztosíték mind a saját, mind szövetségesei győzelmére. Lenini pártunk a nemzeti felszaba dító mozgalmat úgy tekinti, hogy az szerves alkotó része a világon végbemenő forradalmi folyamatnak, ha talmas erő, amely síkraszáll az im perializmus ellen. Az a nagy jelszó, amelyet Marx és Engels, a tudományos kommunizmus megalapítói adtak ki — Világ proletárjai egyesülje tek! — a nemzetközi proletariátus harci jelszava lett. V. I. Lenin, Marx és Engels ügyének folytatója a Nagy Októberi Forradalom győ.zelme után kialakult új történelmi viszonyok között különösen felhívta a figyelmet a szocialista forradalom és a nemzeti felszabadító mozgalom elválaszthatatlan kapcsolatára. A „Vilúg proletárjai egyesüljeteki" jelszó a világforradalom győzelméért vívott harc fő jelszava volt és az is maradt. Az új körülmények között e ielzó tartalma bővült. Mint ismeretes, Lenin helyeselte e jelszót: „Világ proletárjai és elnyomott népek egyesüljetek!" E jelszó hangsúlyozza a proletariátus vezető szerepét és a nemzeti felszabadító mozgalom megnövekedett jelentőségét. Pártunk egész tevékenységében szigorúan követi e marxista—leninista internacionalista elvet. Felmerül a kérdés: mivel magyarázhatók a KKP vezetőinek korunk alapvető problémáira vonatkozó helytelen nézetei? Vagy azzal, hogy a kínai elvtársak teljesen elszakadtak a tényleges valóságtól, dogmatikusan, betűkhöz ragaszkodva közelítik meg a háború, a béke és a forradalom kérdéseit, vagy azzal, hogy a kínai elvtársak által a „világforradalomröl" csapott fülsiketítő zenebona mögött más célok húzódnak meg, amelyeknek semmi közük a forradalomhoz. Mindebből látható, mennyire hibás, végzetes az az irányvonal, amelyet a KKP vezetői próbálnak rákényszeríteni a kommunista világmozgalomra. Az, amit a kínai vezetők „fő irányvonalként" ajánlanak, nem egyéb, mint a munkásosztály legáltalánosabb feladatainak felsorolása, nem számolva az idővel és a reális osztályviszonyokkal, a mai történelmi szakasz sajátosságaival. A kínai elvtársak nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, hogyan változnak meg mozgalmunk feladatai korunk viszonyai közepette. Azzal, hogy a fő irányvonalat egyértelművé teszik azokkal az általános feladatokkal, amelyek érvényben maradnak a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmenet minden szakaszában, a kínai elvtársak megfosztják e fő irányvonalat a határozottságtól, a céltudatosságtól, az igazi hatékonyságtól. Jelenlegi irányvonalukat kidolgozva a testvérpártok a valóságnak megfelelően elemezték, hogyan oszlanak meg az osztály-erőviszonyok az egyes országokban és világméretekben, melyek a két ellentétes rendszer fejlődésének, a nemzeti felszabadító mozgalom fejlődésének sajátosságai a jelenlegi szakaszban. . A világhelyzetben végbement változások pontos elemzése lehetővé tette a világ testvérpártjainak, hogy kidolgozzák korunk marxista—leninista elemzését: „Korunk, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdődött és amelynek tartalma a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, a • két ellentétes társadalmi rendszer harcának korszaka, a szocialista forradalmak és a nemzeti felszabadító forradalmak korszaka, az imperializmus bukásának, a gyarmati rendszer felszámolásának korszaka, olyan korszak, amelyben a szocializmus útjára tér minden új nép világméretekben diadalmaskodik a szocializmus és a kommunizmus" Korunk jellegének meghatározása alkotta az alapját annak, hogy helyesen dolgo-zuk kl a kommunista világmozgalom stratégiáját és taktikáját. A marxista—leninista pártok meghatározták közös vonalukat, amelynek alapvető tételei a következők: — A világot átfogó forradalmi folyamat jellegét és tartalmát korunkban az határozza meg, hogy egységes áradatban egyesül a szocializmust és kommunizmust építő népeknek az imperializmus ellen vívott harca, a kapitalista országokban lévő munkásosztály forradalmi mozgalmának harca az elnyomott népek nemzeti felszabadító harca, az általános demokratikus mozgalmak; az imperialistaellenes forradalmi erők szövetségében a dön tő szerep a nemzetközi munkásosz tályé és elsőszülött gyermekéé, a szo ciallsta világrendszeré, amely példájával, gazdasági építésével a fő ha tást gyakorolja a világot átfogó szocialista forradalom fejlődésére. A kialakult objektív történelmi körülmények (az imperializmus agresz szivitásának rendkívüli kiéleződése, a hatalmas pusztító erejű fegyverek megjelenése, stb.) következtében az antiimperialista erőkre váró feladatok közül a jelen korszakban a központi helyet foglalja el a termonukleáris háború megakadályozásáért folytatott harc. A kommunista pártok elsőrendű feladata: minden békeszerető erp tömörítése a béke megvédésére, az emberiségnek egy nukleáris katasztrófától való megmentésére. A szocialista forradalom minden országban az osztályharc belső fejlődésének eredményeként megy végbe, formált és útjait az illető ország konkrét körülményei határozzák meg. Általános törvényszerűség a tőke uralmának forradalmi megdöntése és valamilyen formában a proletárdiktatúra bevezetése. A munkásosztály és a kommunista pártok feladata, hogy a lehető legnagyobb mértékben kihasználják a ma rendelkezésre álló lehetőségeket a szocialista forradalom békés, polgárháborúval össze nem kötött módjára és ugyanakkor készen álljanak a nem békés útra, a burzsoázia ellenállásának fegyveres elfojtására; az általános demokratikus harc a szocializmusért folytatott harc elengedhetetlen alkotó része. A nemzeti felszabadító mozgalomban a munkásosztály és a kommunista pártok célja, hogy következetesen valóra váltsák az imperialistaellenes, demokratikus forradalom feladatait, kibontakoztassák és megszilárdítsák a parasztsággal és a hazafias gondolkodású nemzeti burzsoáziával kötött szövetségen alapuló nemzeti frontot, előkészítsék a feltételeket a nemzeti demokratikus állam megalakulásához és a fejlődés nem kapitalista útjára való átmenethez. A szocialista országok együttműködése és kölcsönös segélynyújtása, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom összefogása és egysége, hűség a közösen kidolgozott álláspontokhoz és értékelésekhez, a pártélet és a pártok közötti kapcsolatok lenini elveihez alkotják azokat az el engedhetetlen feltételeket, amelyeknek alapján sikeresen megoldhatjuk a kommunistákra váró történelmi fel adatokat. A jelenlegi korszakban ez a vilá got átfogó forradalmi folyamat fej lődésének alapvető útja, ezek a nem zetközi kommunista mozgalom fő irányvonalának alaptételei a mostani szakaszban. Harc a békéért, a demokráciáért, a nemzeti függetlenségért és a szocializmusért: ez röviden e fő irányvonal lényege. E vonal következetes gyakorlati végrehajtása biztosítja a kommunista világmozgalom sikereit. A nemzetközi kommunista mozgalom e rendkívül fontos, a jelenlegi viszonyokra vonatkozó elvi tételei, amelyeket a testvéri kommunista és munkáspártok együttesen dolgoztak ki a moszkvai Nyilatkozatokban, viszszatükröződnek az SZKP új programjában, amely teljes mértékben az országunkban és nemzetközi viszonylatban szerzett forradalmi tapasztalatok marxista—leninista általánosításán alapszik. V. A KKP vezetőinek korunk alapvető politikai és elméleti kérdéseivel kapcsolatos hibás nézetei elválaszthatatlanul összefüggnek a kínai vezetők gyakorlati tevékenységével, amely a szocialista világtábor és a nemzetközi kommunista mozgalom egységének aláásására irányul. A kínai elvtársak szavakban elismerik, hogy a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság egysége az egész szocialista közösség támasza, ténylegesen azonban minden irányban aláássák pártjaink és országaink kapcsolatait. ' A KKP vezetősége gyakran hangoztatja hűségét a szocialista országok közösségéhez. Mégis a kínai elvtársaknak e közösséggel szemben tanúsított magatartása megcáfolja hangzatos kijelentéseiket. A statisztika azt mutatja, hogy á Kínai Népköztársaság az utóbbi három év alatt felénél kevesebbre csökkentette a szocialista közösség országaival folytatott kereskedelmét. Néhány szocialista ország különösen érzékenyen érezte a kínai elvtársak ilyen Irán- ú lépéseinek következményeit. A kínai vezetőség cselekedetei nemcsak a szocialista országok közötti kölcsönös kapcsolatok elveivel állnak kiáltó ellentétben, hanem sok esetben azokkal az általánosan elismert szabályokkal és normákkal is, amelyekhez minden államnak tartania kell magát. A régebben aláírt megállapodások megsértése komoly kárt okozott néhány szocialista állam népgazdaságának és teljes mértékben érthető, hogy a gazdaság! kapcsolatok leszűkítése okozta nem kevés kárt maga Kína gazdasága is (megsínyli. A KKP vezetősége igazolni akarván cselekedeteit, a néptömegek előtt nemrég felvetette a „saját erőrs való támaszkodás" elméletét. Általánosságban a szocializmus anyagi és műszaki bázisa megteremtésének helyes útja az, ha elsősorban saját népünkre, hazánk belső tartalékainak legjobb kihasználására támaszkodva építjük minden országban a szocializmust. Minden országban a szocializmus felépítésének ügye — elsősorban az Illető ország, népének, munkásosztályának, kommunista pártjának az ügye. A Szovjetunió, amelyik az első szocialista ország volt, csupán saját erejére támaszkodva, belső tartalékait felhasználva volt kénytelen építeni a szocializmust. És jóllehet, ma létezik a szocialista országok rendszere, ez korántsem jelenti azt. hogy bármely ország népe ölbe tett kézzel ülhet, kizárólag más szocialista országok segítségére támaszkodva. Minden szocialista ország kommunista pártja kötelességének tartja, hogy összes belső tartalékait mozgósítsa a sikeres 'gazdasági építésre. Ezért a KKP Központi Bizottságának az a nyilatkozata, hogy főként saját erőből valósítják meg a szocializmus építését, közvetlen jelentőségét tekintve nem váltott volna ki ellenvetéseket. Mint azonban a KKP Központi Bizottsága levelének szövege és a kínai sajtóban megjelent számos kijelentés mutatja, e tétel tényleges tartalma olyan, amellyel sehogy sem lehet egyetérteni. A „szocializmusnak főképp saját erőből való építése" megfogalmazás imögött olyan elgondolás rejlik, hogy önellátó nemzetgazdaságokat kell teremteni, amelyek számára csupán a kereskedelemre korlátozódnak a más országokhoz fűződő gazdasági kapcsolatok. A kínai elvtársak ezt az elképzelést akarják ráerőszakolni más szocialista országokra. A „saját erőre való támaszkodás" irányvonalának meghirdetése láthatólag arra kellett a KKP vezetőségének, hogy gyöngítsék a szocialista országok között fennálló szoros barátság szálait. Ennek a politikának magától értetődöleg semmi köze a szocialista internacionalizmus P'veihez. Ezt az elgondolást csak úgy lehet értékelni, mint kísérletet a szocialista közösség egységének aláásására. A gazdasági kapcsolatok leszűkítésének irányvonalával egyidejűleg a KKP vezetősége számos olyan intézkedést tett, amely a. Szovjetunióhoz fűződő viszony élezésére irányul. A kínai vezetők lábbal tiporva a proletár internacionalizmus, elveit, durván megsértve a testvérpártok kölcsönös viszonyának normált, nemcsak a szocialista tábor, hanefn az egész kommunista világmozgalom összeforrottságát ássák alá. A KKP vezetősége szervezi és támogatja az Egyesült Államokban, Brazíliában, Olaszországban, Belgiumban, Ausztráliában, Indiában a kommunista pártok, ellen fellépő renegátok különböző pártellenes csoportjait. Belgiumban például a KKP vezetősége támogatja a pártból a legutóbbi kongresszuson kizárt Grippa csoportját. Az Egyesült Államokban támogatja a „Kalapács és Acél" baloldali op-: portunista csoport tevékenységét, amley az Egyesült Államok Kommunista Pártja elleni harcot tartja fő feladatának. Brazíliában a kínai elvtársak támogatását élvezik a kom(Folytatás a 8. oldalon) H-!?3 július 17. * Í

TJ SZŐ 7