Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-15 / 163. szám, szombat

jr ovdcs Elvira nem békélt meg teljesen azzal a gondolattal, hogy az érettségi után a szövetkezet irodájában segéd könyvelőként kezdje majd pályajutását. Mert valójában nem is irodai munkáról álmodozott, amikor beiratkozott a Dunaszerdáhelyi Mezőgazdasági Technikumba. De nem ts lázadozott különösebben, hiszen náluk szinte már szokássá vált, hogy a lányokat a négyéves mezőgazdasági iskola elvégzése jután beültetik az irodába, asztal mellé, kisasszonynak ... Eljött az érettségi napja. A vizsgáztató bizottság soraiban ott ült Németh Jenő mérnök, az ekecsl szövetkezet elnöke ts. Tetszett neki a lányka világos, érthető jelelete. Nihány órával később Elvirának feltették a kérdést. — Nem lenne-e kedve az ekecsi szövetkezet baromUfarmján dolgozni? Nem, ő egyáltalán nem a nagy szavak embere. Akkor se úgy válaszolt, hogy Igen, én nagyon szeretem azt a munkakört. Öt nem úgy nevelte az élet. Édesanyja elvesztése után rá, a serdülő lánykára szakadt a háztartást munka jelentős része, még . a mezőgazdasági Iskola éveiben ts. Egyszerűen megszokta a munkát, mint a mindennapi élet elengedhetetlen tartozékát. Így válaszolt hát: — Elmehetek. — Kellene nekünk egy ember, aki szakszerűen irányítaná a jármot — mondta Németh elvtárs kiegészítésül. A 18 éves lányka szinte megijedt. — De hiszen ... ebben a szakmár ban én még nem dolgoztam. Talán nem is tudnám úgy csinálni, ahogy kellene. Meg mit szólnának ...? — Azt majd meglátja, ha már ott lesz — szólt az elnök és hozzátette, — hát akkor a viszontlátásra. —A... viszontlátásra, — mondta halkan és bátortalanul a lány és megpróbált mosolyogni. A következő éjszaka Kovács Elvira nyitott szemmel álmodozott. 0 0 • Mennyi gond és gondolat fordult meg Elvira agyában, amíg elérkezett a nagy nap, amelyikre az iskola problémáin kívül keveset Ismerő fiatalok azt mondják, hogy kiléptek az Életbe. Anyja halála miatt ő még jóformán gyermekkorban kóstolt bele az élet gondjaiba. De ez? Ez most valami más. Hogyan adjon tanácsot például Lukovics néninek, aki már nagymamám lehetne. Vagy ő, akt egyenesen az iskolapadból cseppent bele a közel háromezer hektáros szövetkezet baromfifarmjának vezetésébe, egyáltalán hogyan beszéljen azokkal az emberekkel, akik mögött a baromfitenyésztés több évtizedes tapasztalata áll, s itt a szövetkezetben, is már jónéhány éve dolgoznak ezen a munkaszakaszon. Mennyi (pillanatnyilag

f megválaszolhatatlan kérdés tornyosult elé. Az ismerkedést követő napon torkában dobogott a szíve, amikor átlépte Lukovics néni „birodalmának'' kapuját. Azt már a „háztüznéző" alapIán is tudta, hogy az 1750 pulyka sorsa jó, gondos kezekben van. — Hány pusztult el belőlük? — kérdezte az üdvözlés után nem sok magabiztossággal a hangjában. — Három, kedveském. Három elpusztult. Azok is azért, mert... Es Lukovics néni — miközben zavartalanul folytatta munkáfát — olyan közvetlenséggel beszélt, ahogy a jó szomszédasszonyok szokták megtárgyalni mindennapos problémáikat. Elvira szeme Jobbra-balra siklott, a közvetlen hang bátorította. Odahajolt az itató fölé, az ujját ts belemártotta a vízbe. — Lukovics néni, — nyelt egyet — úgy látom kissé állott ez az Ivóvíz. Nem lenne fó kicserélni? — kérdezte, miközben ha hangfa nem is, de tekintete kérón-kérdőn „szegeződött" az éltes asszonyra. — A vizet? Lássam csak? ... Igazán. Meglesz kedveském, mlndfárt meglesz. Kint a kapun túl Elvira előkotorászta zsebkendőjét... ... Mert úgy érezte, hogy Lukovics néni szavaiban a színlelt kedvességből *gy szikrányi sem volt. Hát, ugyebár, az emberek néha ilyenek ts tudnak lenni. Alig telt el pár nap, Elvira már egészen jól összebarátkozott a hét baromfitelep valamennyi dolgozófával. Igaz, közben a hajaszála sem látszott kí a munkából, de különösen a futkározásból futott neki bőségesen, mert a hét telep között bizony jókora a távolság. S ezt néhány kilométerrel msgtoldta a szomszéd faluból be- és hazafárás. A szövetkezet vezetőinek egy panaszos szót sem ejtett, önmagának azonban néha-néha bevallotta, hogy bizony nagyon elfáradt. Am amikor az ébresztő óra ... Szóval ott volt tdejében a munkahelyén néha hajnali négykor, vagy ahogy a helyzet megkívánta. Egy napon az irodában nem várt kérdéssel fogadták. — Ugye, Elvira, az Iskolában megszerezte a hajtási engedélyt? — Igen, megszerezte, — válaszolta. — De ml rosszat tettem a farmon, hogy máris tovább kell állnom? — kérdezte a kérdezett. — Arról igazán nincs szó, — mondta az elnök. — Csak azt szeretnénk, hogy a hét telepet valahogy közelebb hozzuk egymáshoz. — Hát ha valaki kerekeket rak a te'.ep alá — kezdte Elvira magabiztosan — én felülök a Sztallnyecre. Ezen aztán Jót kacagtak valamenynyien. Közben a főkönyvelő megjegyezte. — Nemcsak bátor, de talpraesett lány ls a ml Elviránk. De meddig tart a bátorság, a talpraesettség? Amikor az elnök azt mondta: — Hát akkor, Elvirácska, itt HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNET van ez a Pionír, mától fogva a magáé... Csaknem félszeg lett erre a szakmájában már oly magabiztos lányka. Nem is nagyon szólt, négy-öt rúgással beindította a máskor egyre gyújtó motort... Sütött a nap, a pulykák sütkéreztek a nyári fényben. — En nem ts tudom, — kezdte a szokásos szakmai beszélgetés helyett, és fáradtan ült le a ketrec szélére, — mivel érdemeltem ki, hogy íny gondoskodnak rólam, meg mindenki olyan jó hozzám. Lukovics nini, mint mindig, most ts munka közben válaszolt a nem is annyira kérdésre, mint megállapításra. — Hfa, kedveském, nálunk a tudást, a szorgalmat megbecsülik ám. Elég volt a vesződésből... csaknem tíz évig. Tett-vett és beszélt. Elvira alig hallotta a szavakat. Pedig közben Lukovics néni azt is mondta: — Mert ugye, másképp megy azóta, mióta két plomás mérnök vezeti a szövetkezetünket. t 0 0 Mikor az Irodából elindult, éppen csak szemerkélt az eső. Nem megyek motorral — gondolta és gyalog vágott neki az útnak. Gondolatalt a korábbi beszélgetés foglalkoztatta. Igen, tagadhatatlan, hogy a baromfitenyésztés terén a dunaszerdahelyt fárásban a legjobbak közé emelkedtek. Igaz, hogy annyi pulykát és libát a közös tenyészetből egyik szövetkezet sem adott piacra, mint ők. Az idén a tojástermelésben is övék az elsőség, hiszen a tojós tyúkok napi hozama most több mint 60 százalékos, vagyis az 5000 tyúktól általában jóval több, mint 3000 tojást adnak naponta a piacra. Ha megkapják a tervezett tízezer pulykát, a kétezer libát, meg eladják a több mint tízezer csirkét Jilletve kiselejtezett tyúkot), akkor az egy hektárra eső baromfihús termelésben is bizonyára megelőzik a járás valamennyi szövetkezetét. Egészen belemelegedett a gondolatokba, de... az átázott ruha hátborzongatóan tapadt a vállához. Futva igyekezett ahhoz a baromfitelephez, ahol Janka néni a fajtyúkokat gondozza. A bejáratnál azonban útját állta a harctasságáról Ismert „gavallér". Bosszúsan állt a támadásra kész, f eV orzolt tollú állattal szemben. Ha megmozdul — vélte — ez a „híres" kakas mindjárt neki ugrik. — Kiselejtezem — villant át agyán, persze nem első ízben gondolt erre. Csakhogy ez a fajkakas nagy érték ám ... hiszen uralkodása óta a fajtyúkok tojásainak 97 százaléka fiasi Ebben a pillanatban persze nem ts ez volt a lén/eg, mert az eső már szakadt. — Janka néni ...I...Í — kiáltotta. Néhány másodperc múlva fanka néni seprűvel a kezében (már sejtette a segítséghívás okát) ott termett és elkerjette a csuromvizes Elvirát megtCnadó „szörnyeteget". Bent az épületben Elvira fáradtan rogyott le a padra. Kifújta magát, aztán azzal kezdte: — Hát Ilyenek vagyunk ml, nők. A nehéz feladatokkal megbirkózunk

f de egv ilyen semmirekelő kakas megijeszt bennünket. — Bizony, kedveském, bizony így van — bizonyította Janka néni, bár nem is tudott Elvira korábbi gondolatairól. Elvira megtörülgette arcát, haját, aztán odaállt az ablakhoz. A merész „gavallér" még mindig ott berzenkedett a birodalom portáján. Aztán a 19 éves lány jobb híján megfenyegette az udvar „koronás királyát", mondván, — vári csak, várj, többet ki nem fogsz rajtunk. Előbb-utóbb veled is megbirkózunk. S a két asszony egyetértően összemosolygott. HARASZTI GYULA Ez a barna ember — A MUNKA HŐSE! A legényszállás bejárfetát megvllágító villany fénye ráesik a vadgesztenyefák ötuj'jú leveleire, viaszosan fehérlenek a lombok között a virágok. Csinos parkocska veszi körül az épületet, olyan benyomást keltve, mintha nem ls a füstös, kormos Osztravában, hanem valamilyen fürdőhelyen lennénk. Az előcsarnok kis fülkéjében, ahol az Információkat adják, nincs senki. Az ablaknál néhány férfi beszélget s amikor észreveszik, hogy tanácstalanul állok, segítségre - készen érdeklődnek, mit óhajtok, kit keresek. — Fischer Leóval szeretnék beszélői. — Fischerrel? Hát... Nem hiszem, hogy Idehaza van, azonnal utánanézek. — S egyikük már Indul is a keresésére. Nem, Fischer nincs otthon, cédulát hagyok neki a portán, megkérem, hogy másnap találkozzunk. Elmenőben hallom, amint az ott álldogálók közül valamelyik azt kérdi: — Kl az a Fischer? — Találkoztunk vele délelőtt, még mutattam ls neked. Az a barna kis ember ... Igen, Fischerre most mutogatnak, fényképezik, újságírók keresik fel. Kíváncsi vagyok, hogyan viseli el az országos népszerűséget, amelynek nem csupán kellemes oldalai vannak és szenvedélyesen érdekel, milyen ember az, akit érdemesnek találtak a Szocialista Munka Hőse magas és ritka kitüntetésre. Nyílt tekintetű, közvetlen, ez az első benyomásom róla, de ez még nagyon keveset mond. Ismerkedünk. Felteszem a kötelező, sztereotip kérdéseket, aztán beszélgetünk, feketézünk s igyekszem elfeledtetni vele, hogy újságíró vagyok, s hogy ő riportalany. Szavain érezni, már többször mondta el az ünnepélyes nap történetét, de az emlék fénye nem kopott meg, a szeme ragyog, mikor beszél róla. V

áratlanul ért a dolog, őszintén mondom. Nem is tudom pontosan, hogy kerültem a jelöltek közé. A címmel járó érmem a tizenkilences sorszámot viseli... Az idén kettőnket tüntettek ki ezzel a címmel, és az érmet a prágai Vár spanyol termében maga a köztársasági elnök nyújtotta át. — Nem tudom, valóban érdemes voltam-e a nagyfokú megbecsülésre, de hogy most fokozottan igyekszem majd kiérdemelni, az biztos. Ezt kérem ne Írja meg, tudom, ftogy frázisnak hangzik, pedig így van. Az ember, ha a megfelelő helyen dolgozik, rendszerint Igyekszik jól csinálni,

1 amit csinál, aztán ha nehézségek akadnak az útjába, morog, szitkozódik, úgy érzi, nem értik meg, legjobb volna odacsapni mindent, hisz úgy sem érdemes... de aztán dolgozik tovább és ha nem három lépéssel, de jsggyel megint előbbre jut. Jómagam nem láttam ebben semmi hősiességet, csak következetes maradtam elvemhez: egyedül a jó s a még jobb munkának van értelme. Olyan nagy szó az, hogy: hős. És amikor a munka dandárjából a felettesei elhivatják az; embert, aki azon töri a fejét, hogy most mit akarnak, nem fog-e ebből olyasmi kisülni, ami miatt majd a fejemet vakarom, akkor kiderül, hogy ... Megrázó érzés az egész ország színe előtt ilyen megbecsülésben ' részesülni, higyje el. Ki ismert engem azelőtt? A barátaim, munkatársaim. 1958-ban is kaptam egy kitüntetést, a Munka Érdemrendet. Éppen tízéves párttag voltam akkor. Jólesett, büszke Is voltam rá, dehát a mostani mégis egészen más. Ogy érzem, még adós vagyok érte. — Tessék? Hogy pénzt? Nem. Ez a kitüntetés nem jár pénzjutalommal. A vasúttól kaptam 1500 koronát. Amit keresek elég nekem, egy éve pedig csínos lakásom Is van a legényszálláson, komplett, nem ám, csak amolyan rideg legényszoba. Most már kedves otthona lenne a Vierkámnak, de mire ezt megtudtam teremteni, felcseperedett, férjhez ment. Bár neki addig sem hiányzott az otthon, édesanyáméknál nevelkedett. — Nem, nem vagyok özvegy, elváltam. Nagyon, nagyon szép asszony volt a feleségem. Hat évig sem tarM

1 tott a házasságunk, akkor elhagyott bennünket. Ha most így visszagondolok a csalódás és fájdalom kihunyt parazsával, már nem érzek haragot. A nagyon szép nők talán nem tudnak magukon kívül mást Igazán szeretni. Ez lehetett az oka... No meg aztán a szolgálat. Szeretett szórakozni, és a program, be kell Ismernem, sokszor felborult. Mozdonyvezető feleségének megértő élettársnak kell lennie. A mozdonyvezetésről pedig nem tudnék lemondani, bár ez is legalább olyan igényes az emberrel szemben, mint egy szép aszszony. Kora Ifjúságomtól küzdöttem a mozdonyért, amíg sikerült elérnem. TTgye, nem is hinné, milyen merész álom volt valamikor mozdonyvezetővé lenni s milyert nehéz és kanyargós volt az út a vágytól a megvalósulásig. A lakatosszakmát tanultam kl, s hogy, hogy nem, a mester, akinek nem volt fia, mikor már nem bírta az üzletvezetéssel járó fáradságot, engem szemelt kl utódjául. Ekkor — ahogy azt többen, mondták — megalapozhattam volna a szerencsémet. Meghánytam-vetettem az ajánlatot, éjjeleken át töprengtem rajta, forgattam minden oldalról, a végén mégsem vállaltam. Nem, «e higyje, hogy valamiféle munkásöntudát dolgozott akkor bennem, csak egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy pajtásaimat, barátaimat, akikkel évekig együtt dolgoztam, megrövidítsem, vagy ahogy most mondják, kizsákmányoljam. Mert hiába, azt kellett volna tennem. Beleláttam az üzletvezetés titkaiba és nem vonhattam volna ki magam az akkori idők törvénye alól. — Ez az esemény csak sietette, hogy lépéseket tegyek Igazi célom elérése érdekében. Állásért folyamodtam a vasúthoz. Kétszer kereken visszautasítottak, harmadszorra közölték, hogy előjegyzésbe vettek. Ez sem volt sokkal több a semminél. — Végre 27 éves koromban sikerült bejutni — ha nem ís a mozdonyhoz, de legalább a közelébe. Lapátoltam, rakodtam, vállaltam minden feladatot és közben minden alkalmat megragadtam a továbbképzésre, őszintén megvallva ezeknek a munka mellett végzett tanfolyamoknak a színvonala elég alacsony volt. — Azért csak vergődtem előre és ki tudja meddig tart az út, ha nem jön a háború. Az emberanyag értékesebb lett, egy évet már közvetlenül a mozdony közelében tölthettem mint fűtő, mikor a szükséges vizsgák síkeres letétele után, 1942-ben a mozdony ura lettem. — Lehet, hogy mások lekicsinyllk, neveíségesnet találják a célt, amelynek elérése engem olyan felemelő boldogsággal töltött el. Hiszen ma már rakéták röpködnek a levegőben s az öt-hatéves gyermekek zöme, ha megkérdik tőlük, mik akarnak lenni, azt felelik: űrpilóta. 'isinára jutni! Nekem ez volt a vágyam. Beteljesedése évek hosszú során át sem fakította meg az örömöt, amit számomra ez a munka jelent. Nem találom egyhangúnak, mert mindig bele lehet vinni valami újat, mindig íj célt lehet kitűzni. Az első önálló utam Ostrava—Olomouc volt. Akkor még csak az előttem fénylő, futó sínpárokat, váltókat láttam, azóta persze sok mást ls látok már. Az összefüggéseket, a hibákat, az avul: módszereket, s ezek mind nem hagyják a mozdonyvezetőt békében. A tehervonatok kihasználása nem volt gazdaságos, kétszáz kilométert futottak 24 óra alatt. Most a kllométerszámot duplájára emeltük. Persze, ez nem egyszerűen csak elhatározás dolga volt, számtalan más körülménnyel függött össze, amelyeket mind össze kellett hangolni. — Igen, azt a mozgalmat én Indítottam el. Szó sincs valami óriási dologról, egyszerű az egész, mint Kolumbusz to'ása. Mindenkinek, aki járkel, mozog, akár gyalog, akár utazóalkalmatossággal, természetes törekvése, hogy az utat baleset nélkül tegye meg. A vigyázatlanság azonban sokszor jár kisebb-nagyobb kárral és a vigyázatlanságra, gondatlanságra pedig hajlamos az ember, — ez már így van — különösen persze', ha nem a saját bőréről, egyéni érdekéiről van szó. Legközelebbi munkatársaimmal elhatároztuk, hogy mindegyikünk külön-külön egyéni felelősséget vállal és 100 000 kilométert a legcsekélyebb baleset nélkül tesszük még. Sikerült. Vérszemet kaptunk, emelni kezdtük a kilométerszámot, ma már 300 000-nél tartunk. Érdekes, sok brigádvezető magától jött hozzánk, érdeklődött és bekapcsolódott a mozgalomba. Magam sem hittem volna, hogy rövidesen tömegmozgalom lesz belőle. De — hogy őszinte legyek — megmondom, ellenséges vélemények is elhangzottak. Voltak, akik „túlbuzgónak" bélyegeztek, voltak akik kQmolyabbnak és tiszteletre méltóbbnak látszó érvekkel akarták lendületünket szegni, de nem sikerült. Mi, akik vállaltuk, többen voltunk. — Azt tessék megírni, hogy egy ember ritkán tud sikerre vinni akármilyen jó ügyet. Ahhoz mégis többen kellenek. Ha nincsenek lelkes, kitartó munkatársaién, egyedül mit tudtam volna elérni? + E

ni. és élni hagyni — mondogatták nekem. Csak lassacskán. A többteljesítésnek ls megvannak a hátrányai... Élni és élni hagyni... Igen, van ebben valami igazság. Csak túl langyosnak, nyúlósnak érzem. Hozzám közelebb áll az az elv, amely szerint adn' kell a társadalomnak, hogy kaphassak. Minél többet akarok kapni, annál többet kell adnom. Azt hiszem, ez az „élni és élni hagyni* mai megfelelője. Vagy antipólusa? Nem ís tudom. — A szórakozás? Hát mit mondhatok? Utazni nagyon szeretek, nemcsak vasúton. Bejártam már a Szovjetuniót, ahol két Ízben ls megfordultam, láttam az eget Kína felett, ringattak a Balaton hullámai, dehát ez még mindig kevés a világból. Kuba... India ... Afrika ... Ezen töröm most a fejem, miképpen valósíthatnám meg ezeket az utakat. A havi 2200 koronát mindig megkeresem, költséges kedvtelésem nincsen. Még televíziót sem vettem magamnak. Ha fáradt vagyok, vagy „kiborulok" valamiért, a zrnéi keresem. A zene mindig megnyugtat, felüdít, idén formájában nagyon, nagyon szeretem. A zene az emberek jótéteménye, nem ls tudom másképp kifejezni. Csak éppen ... mostanában valahogy ef-yre többet gondolok arra, hogy mennyivel tökéletesebb öröm lenne a zenét nem egyedül hallgatni. — Nem, határozottan még nem gondolok senkire, csak úgy általában ... Felneveltem a kislányomat, saját családja van már. Nem vagyok még öreg ember, nem akarok egyedül maradni. I7?y ideig még kanalaz a csésze J-J alján, aztán elhallgat. Nem faggatom, nem kérdezősködöm tovább. Rövidesen elbúcsúzunk és mikor a barna kis ember távozó alakja után nézek, úgy érzem, hogy nem ls olyan kicsi. Egyáltalán nem az. ORDŰDY"KATALIN 1963. június 15. * ŰJ SZÓ 5