Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-15 / 163. szám, szombat

T akatlan északra, és kopár a Leszbosztól Petra és Molivosz között elterülő kis sziget. Neve sincs — akik a tengernek ezen a részén halásznak, egyszerűen úgy hívják, hogy „a sziget". Fe sem nő rajta, csupán néhány bokor. Alig néhány kilométerrel délebbre 'ágy, harmonikus, színpompás vonalban lejtenek a leszboszi hegyek. A természetnek eme egyoldalú bőkezűsége következtében a durva körvonalú, kopár és kietlen szigetecske még kopárabbnak és kietlenebbnek tűnik. HyiToa azonban gyönyörű erről a kopár földrészről nézve a napnyugta a nyílt tengeren. A víz ilyenkor állandóan, csaknem percenként változtatja a színét, mintha apró hullámukban oldódna a fény. Ha teljesen derült az esti ég, a távoli Athosz hegyei mintha a tengerből keltek volna ki, hogy aztán az éjszaka beálltával lassan eltűnjenek. A vén Dernetrosz, a kietlen sziget egyetlen lakója, ez Idő tájt tette azt, ami egyetlen kapcsolatát jelentette az élettel és az emberekkel: meggyújtotta a világítótorony lámpáját. És a fény ugyanabban az ütemben kezdett rezegni, ünnepélyesen és óhatatlanul, mint az élet sötét erői: a végzet, a halál. A világítótorony vén őre a homokra húzta ki csónakját. Jól odaerősítette, mert az éjszaka folyamán megváltozhat az időjárás, és a tenger is felborzolódhat. Azután még egyszer végigtapogatta, mielőtt a keskeny ösvényen elindult a világítótorony felé. —No, ez az utazás is véget ért. s s — sóhajtotta halkan. Havonta egyézer ment át a túlsó partra, onnan hozta az élelmiszert: lisztet, olajat és még egyet-mást, amire szüksége volt. Évekkel ezelőtt, , ha elment, egész nap a faluban maradt. Elbeszélgetett régi barátaival és ismerőseivel, megtudta a helybeli újdonságokat és azt ts, hogy mi történik ezen a kerek világon. Havi járandóságát is ilyenkor folyósította az adóhivatalnok. ->- A jövő hónapban aztán gyere újra, Demetrosz. — Ki tudja fiam, élek-e még a jövő hónapban — bólogatott az öreg. Ha a faluban járt, el nem mulasztotta, hogy meg ne mássza a száz lépcsőfokot, és a sziklán levő kis kápolnában imát ne mondjon a í Kisázsiában eltűnt két fiáért. Ami* kor aztán némi megkönnyebbüléssel a szívében leereszkedett a száz lépcsőfokon, az útra érve meg-megállt, és nézte, mint játszanak a gyerekek. A kölykök ismerték, és mihelyt megpillantották, újjongva üdvözölték: „Demetrosz bácsi! Demetrosz bácsi!" Mindig diót hozott nekik, és egyenlően elosztotta közöttük. „Jöjjön újra apóka! — kiáltották ezután. — Minél előbb!" [gy volt ez azelőtt mindig, ha a faluba jött. De ahogy teltek az évek, mindinkább kerülte az embereket. Napról napra Inkább erőt ILIÁSZ VENEZI A IRÁLY í> vett rajta a magányosság, mintha egész lelkét birtokba vetíe volna Mostanában igyekezett minél kevesebb időt tölteni a faluban, ahova csupán hivatalos ügyei miatt ment, még a kis sziklakápolnát sem kereste fel. Amikor pedig ilyen útjai után visszatért a szigetére, sokáig maradt kint, a szabad ég alatt, és a csillagokat nézte. Nem érdekelte többé, mi történik a világon, tudni sem akart róla. Végül már senkivel sem beszélt, csak a halászokkal, akiket néha arra kényszerített az ítéletidő, hogy a szigeten keressenek menedéket. A parton maradtak mindaddig, amíg a tenger el nem csendesedett, és bajaikról, örömeikről meséltek. Néha az egész éjszakát átbeszélték az öreggel, aki olykor, hajnaltájban, amikor a halászok már kifogytak a szóból, elveszett fiairól mesélt. — Ki tudja? — mondták ilyenkor a halászok. — Talán élnek, és egy nap visszatérnek, Demetrosz. Ugyanúgy, ahogy a sirályaid is visszajönnek. Az öreg nem válaszolt; némán bámult az éjszakába. — Igen, Demetrosz, úgy, mint a sirályaid. Ugyanúgy visszajöhetnek a fiaid. Ne add fel a reményt. Igy terelődött a szó az öreg sirályaira. — Igaz-e, Demetrosz, hogy megszelídítetted őket? Sose hallottunk még olyat, hogy valakinek sikerült sirályt szelídíteni... — Igen, megszelídültek. Ezen a földön mindent meg lehet szelídíteni... csak az embert nem. Megkérték, mondja el a két madár történetét, noha nemcsak ők tudták, hanem a túlsó parton is mindenki. Valahol a sziklák között akadtak rá a még tollatlan két kis sirályra. Tél volt és bevitte őket a világítótorony melletti kis kunyhójába. Vigyázta és ápolta, a halászásnál csalétekül szolgáló apró halakkal etette a két kis madarat. Egy nap aztán eszébe jutott, hogy nevet kellene nekik adnia. — No, téged... hogy is hívjalak téged?... Aznap csordultig volt a szíve fiai emlékével. Arra az időre gondolt, amikor a fiúk még ugyanilyen fiatalok voltak, és minduntalan hívogatta őket. — Hál... Vaszilakl lesz a neved — mondta az egyik madárnak. — A tied meg .. Argiri. Ettől a naptól fogva az eltűnt fiai nevén szólította őket, és úgy látta, hogy bizonyos idő múltán valóban hallgattak ezekre a nevekre. A madarak tavaszra felnőttek az öreg egy reggel rádöbbent, hogy szégyen lenne tovább is fogságban tartani őket. Elhatározta, hogy szabadon bocsátja a két sirályt. Kinyitotta hát a fűzfavesszőből font nagy kalitka ajtaját, kivette az egyik madarat és megsimogatta. Fájdalmas melegség töltötte be a szívét. — Isten veled, Vaszilaki — mondta, és elengedte a madarat. A sirály elrepült. Erre kivette a másikat, ugyanúgy megsimogatta és elengedte. Csendes nap volt, és békésnek ígérkezett a közelgő éjszaka ls. Csak az öreg érezte magát még az eddiginél é$ magányosabbnak. 'C'ste korán feküdt le, és egyszerre halk kopogást hallott az ablakon. Felkelt, hogy megnézze, és... alig hitt a szemének. Olyan boldogság fogta el, mintha a fial tértek volna vissza. Kinyitotta az ajtót és a két sirály berepült a kunyhóba. És azóta a madarak reggelenként elrepültek Kisázsia partjaiig, vagy másfelé, még messzebbre, de estére mindig visszatértek. Néha más sirályokhoz csatlakoztak és a sziget fölött keringtek. Ha alacsonyan repültek, az öreg a szárnyuk alatti jelről rájuk Ismert. Ha csónakián kievezettt, és a madarak közelben voltak, leereszkedtek, keringtek körülötte és vidáman sivítottak. Ő meg, ha meglátta őket, mosolyogva kiáltozta: — Vaszilaki! Argiri! •jVfúItak a lakatlan kis szigeten 1-*-*- az egyforma napok — a napok és az éjek szakadatlan, céltalan sora. Egy este aztán valami rendkívüli történt: a két sirály nem tért haza. És másnap sem tértek vissza, se reggel, se este. — Talán nagyon messzire repültek — igyekezett az öreg eloszlatni a balsejtelmeit. Az ezután következő reggel az öreg a világítótorony kőfalán ült, és a tengert bámulta. Észrevette, hogy mintegy másfél kilométernyire a parttól úgy kavarog a víz, mint amikor a delfinek játszanak. Szerette nézni a part mellett játékosan elhúzó delfineket, kecses mozdulataikat, amint felszökellnek a tenger színe fölé, majd ismét a víz alá buknak. — .Delfinek — morogta maga elé, de hamarosan megállapította, hogv tévedett. — Emberek! — kiáltotta elképedten. Eléjük ment a partra. Nemsokára tisztán látta már: egy fiú és egy lány. Egymás- mellett úsztak — könnyű, bizton csapásokkal szelték a tenger vizét. De mit keresnek itt? Az öreg nem emlékezett, hogy valaha is errefelé úszott volna valaki. És nyomát sem látta csónaknak, amelyből kiugorhattak. Nemsokára partot értek. Rázták le magukról a vizet. A fiú a lány szemébe nézett, aztán hátravetette a karját és mélyet lélegzett. — Gyönyörű volt! — mondta. A lány, valamivel lassabban ugyanazt a karmozdulatot tette. — Igen pompás volt — hagyta rá. Ezután mind a ketten odarohantak a világítótorony őréhez. — Maga Demetrosz bácsi? — kérdezte a fiatalember. Az öreg felkelt, és elfordította tekintetét a lány meztelen, a nap ragyogó sugaraiban csillogó testéről. — Igen, én vagyok — mondta elfogultan. — Csak nem baleset... — Nem, szó sincs róla — vágott a fiú szavába. — A barátnőm és én tegnap elhatároztuk, hogy átúszunk ide... és lám, itt vagyunk! — De honnan jöttetek? — kérdezte az öreg még mindig meglepetten. — Hát odaátról, Petrából. Demetrosz nem tudta, mit szóljon. Olyasfélét mormogott, hogy amenynyire emlékszik, csónak nélkül még senki sem jött erre az elhagyatott szigetre. Meghívta őket a világítótoronyba és előrement. — Üljön le, üljön le, apóka! — A lány kézen fogta, és rávette, hogy üljön le melléje. — Holnap gyertek újra — mondta az öreg félénken. — Az éjjel halat fogok nektek. — Holnap haza kell utaznunk — válaszolta a lány szomorúan. — Igazán kár tiogy eddig egyszer sem jöttünk ide. Mondja, apóka: mindig Ilyen elhagyatott? — Mindig gyermekem. — Persze, most értem csak meg azt a dolgot a sirályokkal — mondta a fiú. — Igen, fiam, így van ez. Teljesen egyedül vagyok. . — Meg kell nekik bocsátani apóka — mohdta rövid hallgatás után a fiú. Ha tudták volna, sosem teszik meg... Az öreg nem fogta fel, miről van szó. Felkelt. — Kiről beszélsz fiam? — kérdezte izgatottan. — Azokról, akik megölték a sirályalt. Barátaink... Demetrosz érezte, hogy remeg a térde. — Azt mondod, hogy... hógy megölték ...? — Hát nem tudta? A fiú az ajkába harapott, de már késő volt. Elmondott mindent, amit tudott. A fiúk lementek a partra, vaV

an egy Ismerősöm. Termelőszövetkezeti elnök a Velencei-tó mentén Jó egy évig hiába kerestem. Az irodában az elnök egykor! legfontosabb munkaterületén az utóbbi időben csak Ilyen felvilágosításokat kaptam: — Az elnök elvtárs a komplex-tanfolyamon van. — Miféle- komplex-tanfolyamon? — kérdeztem. — Az szigorú közösgazdasági titok — felelték. Több mint egy évig hiába kerestem. A minap végre rátaláltam az egyik istállóban. Meghűlt bennem a vér, amikor megláttam. Egy naponta 35 liter tejet termelő, törzskönyvezett pirostarlja tehén mellett állt és magyarázott. — Nem úgy, Rózsi, nem úgy. Egy ilyen szép, kövér, bőven tejelő, ráadásul szocialista nagyüzemben élő tehénnek sokkal szebben, modernebbül kell bőgni. Igy, idehallgass... Elnököm csodálatos hangon bőgni kezdett. Megijedtem. Azt hittem elnököm valamelyik elmeintézet zártosztályán töltötte az elmúlt két esztendőt és nem gyógyult meg, csak javultan hazajött. Mégis, megkérdeztem: mire való ez András? Először rámnézett és megvetően mosolygott: — Éppen te kérdezed? — felelte. — Te, aki nagyon Jól tudod, hogy egy ilyen tehénnek, mint a Rózsi, ma már nem lehet a KOMPLEX-TANFOLYAM régi módon, naturalisztlkusan bőgni... Hát vedd tudomásul, hogy én most mindent és mindenkit kioktatok. « Csodálkozva és értetlenül mentem az elnök után. A Rózsi ekkor már meglehetősen művészien bőgött, és egy füttyjelre szétterpesztette hátsó lábait, hogy hatalmas, tejjel teli tőgye szépen, teljes nagyságában látszódjék. Aztán átmentünk a mesterséges borjúnevelőbe, ahol elnököm oktatni kezdte a kisborjúkat, hogyan nézzenek szépen és hogyan mozgassák kedves fejécskéjüket, ha füttyentést hallanak. Elnököm beszélt a gondozókkal ls. Ismertette velük a modern színjátszás, a diplomatikus fogalmazás alapelveit. rCésőbb hasonlóan magyarázott a brigádvezetőknek, !ogatosoknak, traktorosoknak és a növénytermesz:öknek ls, majd zsebéből előhúzott egy fekete szőrcsomót és azt az orra alá tette. Ott még simogatta, pödörgette s végül egészen jól állt neki a fekete bajusz. — Na tessék, most már beszélhetünk — mondta. Dühösen azt kértem tőle, magyarázza meg, hol volt egy évig, s hogy mire jó ez a cirkusz. — Jaj. öregem, ez csak a kezdet — felelte. — Mondtam már, hogy mindent és mindenkit kioktatok, hogyan kell viselkedni a különböző szituációkban és a különböző emberekkel szemben. Mert ma már ismeretek nélkül nem tudunk eleget tenni a követelményeknek. — Ez természetes — mondtam. — De hát tanulni is kellene valamit, elsősorban a korszerű növénytermesztés, az állattenyésztés és a gépesítéssel kapcsolatos dolgokról, nemde? — Fenéket — v felelte. Azok ma már mellékesek. Tőlünk elnököktől, brigádvezetőktől, szövetkezeti tagoktól, valamint a kiváló állatoktól megkövetelik, hogy a termelésen túl egy sor más dologhoz is értsünk, — Például. — Például... Jönnek a rádiósok. A riporthoz jóhangú, jól beszélő alany kell. Meg az sem mindegy nekik, hogy a tehén hogyan bőg. Csak a szép, optimista tehénbőgést szeretik... Vagy: jön a televízió. Azoknak a hang már nem Is elég. Különböző pózokba állítják az embereket és állatokat... Egyszóval ma már embernek, állatnak ismernie kell a színjátszás alapelemeit. Ugyanezt követeli meg tőlünk a filmhíradó. A banknak és a felettes szerveknek viszont sírni, panaszkodni kell, különben semmit sem kapunk. Hát ezek nem olyan egyszerű dolgok. Ezeket meg kell tanulni. — Jó, Jő, értelek — mjndtam neki. — De azért ez mégiscsak túlzás. Például, ml a fenének az orrod alatt az a műbajusz? Elnököm harsányan felnevetett. — Ez? — kérdezte — és hirtelen letépte a szőrcsomót. — Ez ls nektek kell. Az újságíróknak, televíziósoknak, filmriportereknek és másoknak ls. Hiszen állandóan erről írtok. Ha nincs bajuszom, már nem is vagyok igazi paraszt, igazi tsz-elnök. — Jó, Jó — dadogtam. Ebben is Igazat adok neked... És most már nem is zaklatlak tovább, csak azt mondd meg még, böl voltál egy évig? — Sehol sem voltam — felelte András dühösen — Itthon voltam. Kint a mezőn és az emberek között. A komplex-tanfolyammal csak fedeztem magam. Igy bújtam el a sok felesleges zaklató ember elől. Mert ha nem hazudok és nem bújok el, nem hagytok dolgozni, élni... SZENDREI JÓZSEF (Megjelent a Ludas Matyiban) Tizennyolc-tizenkilenc évesek lehettek. Leültek a világítótorony falára. Alattuk a teljesen csendes Égei-tenger, remegtek fölötte a nap sugarai. — Honnan jöttetek Petrába? — kérdezte az öreg. — Athéni diákok vagyunk — magyarázta a lány. — Én vegyészetet tanulok, ő műegyetemista. — Vagy úgy... morogta az öreg, noha semmit sem értett. — Volt már Athénben? — kérdezte a lány. — Nem, soha ... — És szeretne eljutni oda? — Nem, gyermekem, nagyon is eltelt már ahhoz az idő — mondta olyan halkan, hogy alig lehetett kivenni a szavát. — Nehéz lehet Itt ez a remeteélet. — Igen, nagyon egyedül vagyok, gyermekem. Elhallgattak. Nemsokára sirályok serege vonult hiagasan az égen. Az öreg felállt, s a kunyhóba ment. Szerette volna megkínálni valamivel a vendégeit. A kis ablakon át látta, amint elnyúlt a két fiatal a falon. Testükön és arcukon még ott fénylettek a tengervízcseppek. Mind a ketten szép barnák voltak és úgy feküdtek, mint a tengerből kivetett két bronzszobor — az ifjúság istenének és az egészség istennőjének a szobra. A lány fekete haja ^ válláig ért. Nagy, sötét szeme nyugtalanul tekintett körül. A fiú felkelt, fölébe hajolt s ujjal hegyével gyengéden megérintette az arcát. Hriszula... — suttogta izgalomtól remegő ajakkal a lány nevét. A sötét, tágra nyitott szem egy pillantásnyi időre mozdulatlan maradt: a fiatalember arcába .-meredt. A lári$ azután hirtelen elkapta a fiú fejét és szenvedélyesen megcsókolta. A kopár szigeten minden csendes volt — az idő is megállt a nagy boldogságnak ebben a pillanatában. Az öreg szívébe is kimondhatatlan jóleső csend költözött. Szíve csordultig telt melegséggel, a szeme meg könnyel. Ez a váratlan gyengédség, amely legyőzte a magányát és a csaknem mozdulatlan tengert... — Beléphetünk mi is a kunyhóba, apóka? — kiáltotta a lány. — Jövök már, jövök — válaszolta az öreg zavartan. Gyümölcsöt, mandulát és i hideg vizet hozott. — Csak ez van... — morogta szinte bocsánatkérőn. dászatia: két sirály alacsonyabban repült a többinél, úgyhogy egyik oai'átjuk könnyen lőtte le őket. .Később a halászok a szárnyuk alatti jelről felismerték Demetrosz sirályait... Az öreg némán hallgatta. Semmi az egész — csak két tengeri sirály ... — Nem tudták, apóka — mondta lágyan a lány, akit nyugtalanított az öreg arcán tükröződő tompa fájdalom. — Nem tudták... Az öreg lassan bólintott, annak jeléül, hogy megértette. — Igen, gyermekem, nejn ls tudhatták ... — Mennünk kell — mondta aztán a fiú. , A lány felkelt. — Igen, valóban mennünk kell már. A partra Indultak, az öreggel, aki meg-megroggyanó léptekkel követte őket. — Isten vele, apóka — mondta a lány, majd lehajolt és megcsókolta a kezét. Az öreg megsimogatta hosszú haját. — Istén veled, áldás kísérjen utadon — mormolta megindultan. A tengerbe ugrottak, és lassan eltávolodtak. Az öreg sokáig követte még tekintetével az úszók mögötti keskeny vízbarázdákat. Végül aztán elnyelte őket a messzeség, az, üres és végtelen tenger. T eszállt az éj. Az öreg a világíL

i tótorony falán ült, és múltak az órák. Minden végigvonult ködfátyolos szeme előtt — ifjúsága, fiai, akiket olyan nehezen nevelt fel, és a világ, amely őt bántotta Minden végigvonult és minden elhalványodott — még a fiatalok is, akik csak néhány órával ezelőtt csókolták meg egymást ugyanezen a helyen. A siráiysereg is, amely magasan szállt, és kettőnek közülük jel volt a szárnya alatt — végigvonult, szertefoszlott az is. Semmi sem maradt, amit visszavárhatna. Csüggedten hajtotta le a fejét, és könnyei lecsorogtak a földre. Fölötte a límpa fénye ugyanabban az ütemben rezgett, ünnepélyesen és óhatatlanul, mint a végzet. Bácski Anna fordítása * Iliász Venezisz, a mai görög prózairodalom igen jelentős alakja, 1904ben született Ajvaliban (Kisázsia). ŰJ SZÖ 6 * 1963. június 15. I