Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-01 / 149. szám, szombat

wm AZ ELSŐ TANlTÖ Ezt a részletet a* író legutóbbi, a Lenln-dijjal kitflntetettek közé sorolt elbeszéléséből vettük át. A történet kerete: Altinaj Szulajmanova akadémikus új középiskola avatására díszvendégként szülőfalujába érkezik. Ott az öreg postásban felismeri Djuiscnt, első tanítóját. Megrendülten tapasztalja, hogy a faluban már senki sem tudja, milyen hősies önfeláldozással tört itt utat Djnisen a művelődésnek. A fájdalmas élmény hirtelen távozásra készteti. Később levélben — s ez maga a történet — magyarázatát adja, hogy mit jelentett életében ez az ember. Nemcsak tanítója, hanem első szerelme s megmentője is volt, amikor a hagyományoknak megfelelően férjhez kényszerftették. Neki köszönhette, hogy a városba menekülhetett, s megnyílt elölte a fény=s, tudorcányos J-ályafutása. Az élet elszakította őket egymástól. S Altinaj, bár ereklyeként őrizte szívében első tanítója képét, az élő emberre, aki szerényen, csendben végezte a maga kötelességét, többé nem talált rá. Most akar ismét a faluba utazni, hogy számot adjon magéról tanítójának, s azért is, hogy a falu lakóinak javasolja: az Aj iskola viselje Djuisen nevét. 1924-ben történt... A mai. kolhoz helyén akkoriban félnomád nincstelenek települése volt. Tizennegyedik évemet töltöttem be akkor, s elhunyt apám unokatestvérénél laktam. Anyám sem élt már. Ősszel, nem sokkal azután, hogy a jobbmódúak a hegyek közé vándoroltak telelésre, hozzánk a faluba katonaruhás, ismeretlen fiatalember érkezett. Ez az egyenruha, fekete színe miatt, erősen emlékezetembe vésődött. Ilyen öltözetű ember megjelenése, az utaktől távoleső" hegyi falvakban valósággal eseményszámba ment. Eleinte azt beszélték róla, hogy a hadseregben parancsnoki rangja volt, ezért nálunk is vezető tisztséget tölt majd be, aztán kiderült, dehogyis parancsnok, csak annak a Tastenbeknek a fia, aki sok évvel ezelőtt, az éhínség idején elment vasúti munkásnak, és többé nem került elő. A fiát, Djuisent meg állítólag azért küldték a faluba, hogy iskolát szervezzen és tanítsa a gyermekeket. Akkoriban az ilyen szavak: „iskola", „oktatás", új fogalmak voltak itt, az emberek nemigen ismerték értelmüket. Egyesek elhitték a híreket, mások asszonyfecsegésnek tartották, s talán meg is feledkeztek volna az iskoláról, ha nem hívták volna öszsze őket. Nagybátyám sokáig morgott, „miféle gyűlés már megintj örökké elviszik az embert a dolgától mindenféle szamárságok miatt", de azután mégis fölnyergelte lovacskáját s elügetett a gyűlésre. Valamirevaló férfiember ugyanis lovon megy a gyűlésre. A szomszéd gyerekekkel együtt utána eredtem én is. Amikor lihegve fölszaladtunk a hegyoldalra, ahol a nép rendszerint összegyűlt, egy csoport gyalogos s lovas embernek már beszédet tartott az a bizonyos sápadt arcú, fekete egyenruhás fiatalember. Nem hallottuk jól szavait, s már közelebb akartunk somfordálni, amikor egy rongyos subájú öregember, mint aki most riad jel álmából, hirtelen közbevágott: — Hallgass csak ide fiacskám — hadarta s eközben néha botlott a nyelve. — Régebben a mullah tanította a gyermekeket, apádat ismertük, ágrólszakadt volt, akárcsak mi. Mondd meg, hát miképpen vállhalott belőled mullah? — Nem vagyok mullah, bácsikám, komszomolista vagyok — felelt rá gyorsan Djuisen. — Most nem mullahok, hanem tanítók oktatják majd a gyermekeket. A katonaságnál tanultam meg a betűvetést, addig nem

: igen volt rá alkalmam. Hogy volnék én mullah! — Az már más ... — Derék dolog! — helyeselték egyesek. — Vagyis a Komszomol küldött ide engem, hogy tanítsam a gyermekeiteket. Ehhez valamilyen helyiség szükséges. Azt hiszem meg lehetne csinálni az iskolát, persze csak a ti segitségtekkel. Be lehet rendezni abban a régi istállóban, ott fent a dombon. Mii szóltok hozzá? Az emberek zavartan hallgattak, mintha azt forgatnák a fejükben: mit akar ez a jövevény? A hallgatást Kötekedő Szalimkul törte meg, akit összeférhetetlensége miatt csúfoltak így. A nyeregben ült, előrekönyökölve figyelt a beszédre, néha hegyeseket sercintett a földre. — Megállj, legény —. szólalt meg "Szatimkul, s szemét összehúzta, mintha célba venné Djuisent. — Inkább ezt mondd meg, minek nekünk az iskola? — Hogy minek? — nézett rá értetlenül D/uisen. — Igaz is! — helyeselt valaki a tömegből, amely most mozgásba jött, zajongani kezdett. — Mióta a világ világ, nehéz munkával élünk meg, alig van mit ennünk. A gyermekeink is így élnek majd, mi a csodának nekik a tanulás. A tudomány a főnököknek kell, mi egyszerű emberek vagyunk. Ne bolondítsd a fejünket. Ezután csend lett. — Szóval hát nem akarjátok, hogy a gyerekeitek tanuljanak? — kérdezte csodálkozva Djuisen, és végigjáratta éles tekintetét az emberek arcán. — És ha így van

4 rákényszerítesz? Elmúlt az az idő. Most szabadok vagyunk, úgy élünk, ahogy akarunk! Djuisennek arcába szökött a vér. Reszkető ujjaival föltépte zubbonyát, zsebéből négybehajtott papírlapot húzott elő, gyorsan kinyitotta, és fölszegett jövel kiáltotta: — Tehát szembeszálltok ezzel az irattal, amelyben az oktatásról van szó, amelyen a szovjethatalom pecsétje áll? Hát ki adott nektek földet, vizet, ki adott szabadságot? Nos, kl ellenzi a szovjethatalom törvényét? Ki? Feleljen! Olyan harsányan s annyi haragos erővel kiáltotta: „feleljen", húgy a szó kilőtt golyóként szakította meg a meleg őszi csendet, s lövésként, rövid visszlmngban verődött vissza a szikláról. Néma csend követte. Az emberek lehorgasztott fejjel hallgattak. — Szegények vagyunk — mondta most már halkan Djuisen. — Egész életünkben tiportak, megaláztak bennünket. Sötétségben éltünk. Most a szovjethatalom azt akarja, hogy meglássuk a fényt, megtanuljunk írniolvasni. Ehhez pedig tanítani kell a gyermekeket... Djuisen várakozóan elhallgatott. S ekkor az előző felszólaló, a rongyos subás — aki megkérdezte: hogyan lelt Djuisenből mullah — békítően mormolta: — Jól van, no, tanítsd őket, ha kedved tartja, mit bánjuk mi... — Csakhogy én a segítségteket kérem. Ki kell tatarozni azt a volt urasági istállót a dombon, pallót kell vernünk a patakon, tüzelőről kell gondoskodnunk az iskola számára. — Megállj, legény, de nagyon nekihevültél! — vágott közbe az összeférhetetlen Szatimkul. Sercintett, s mintha megint csak célozna, összehúzta a szemét: — Kiabálsz, hogy zeng belé a falu: „megnyitom az iskolát!" S azt látjuk, suba sincs rajtad, ló se alattad, felszántott földed tenyérnyi sincs, s egyetlen marha se az udvarodban! Hogy akarsz megélni, drága fiam? Ha csak a más nyáját el nem hajtod ... — Megélek valahogy. Fizetést kapok majd. — A-á, rég meg kellett volna mondanod! — és Szatimkul nagyon önelégülten, diadalmas arccal fölegyenesedett a nyeregben. — Most már minden világos, ie legény, végezd a magad dolgát, s a fizetésért tanítsd a gyerekeket. Van az államnak elég pénze. Minket nem hagy békén, amúgy is nyakig ülünk hálistennek a gondban ... És ezzel Szatimkul megfordította a lovát és hazaindult. Utánaeredtek a többiek is. Djuisen meg csak állt a papírral a kezében. Nem tudta szegény mihez kezdjen most... Megsajnáltam. Le nem vettem róla a szemem, míg mellettem ellovagló nagybátyám rám nem szólt: — Te borzas, mit keresel itt, mit látod a szád? No, szedd a lábad hazajelé. — Én szaladtam a gyermekek után. — Nézzenek oda, már ük is gyűlésekre járnak! Másnap, amikor mi, kislányok vízért mentünk a patakra Djuisennel találkoztunk. Átgázolt a vízen. Lapátot, csákányt, baltát és egy ócska vödröt vitt magával. És attól kezdve a fekete ruhás, magányos Djuisen mindennap jölbaktatott a domboldali ösvényen az elhagyott istállóhoz. Csak késő este ereszkedett le. Gyakran láttuk nagy köteg rőzsével, vagy szalmával a hátán. Az emberek, ha messziről megpillantották, fölágaskodtak a kengyelben, beárnyékolták szemüket, és csodálkozva beszéltek: — Csak nem Djuisen tanító hurcolja azt a nyalábot? — BiZa ő. — Ej, szegény feje. Ogy látszik nem valami könnyű a tanítói munka. — Hogy volna könnyű. Nézd csak, mennyit magára rakott, akárcsak egy urasági béres. — Ha pedig a beszédét hallod, nem is hinnéd! — Abban a lepecsételt papírban van az ereje. Egy ízben betértünk az iskolába, amikor száraz trágyával telirakott zsákokkal hazafelé tartottunk. Tüzelőnek gyűjtöttük, többnyire a jalu mellett, a hegyoldalban. Kíváncsiak voltunk, mit csinál a tanító. A régi, agyagból vert istállóban azelőtt az urasági kancákat tartották, ha télen, zimankós időben ellettek. A szovjethatalom létrejötte után az uraság elment, az istálló meg ott állt. De senki sem járt arra. Környékét benőtte a gaz, a csalán. Most a burján kitépve, csomóba hordva feküdt a kitakarított udvar szélén. A roskadozó, esőmosta falakat kitapasztva, az egyik sarkán, himbálózó, kiszáradt, megvetemedett ajtót kijavítva, helyretéve találtuk. Amikor letettük zsákjainkat, hogy egy kicsit megpihenjünk, agyaggal teiefröcskölt ruhában kilépett az ajtón Djuisen. Meglepetten nézett ránk, aztán barátságosan mosolygott, miközben homlokát törülgette. — Hová valók vagytok, kislányok? — Ültünk a zsákok mellett a földön, s zavartan összenéztünk. Djuisen A Calovón működő magyar tanítási nyelvű iskola ez évben 1963. március 25-én kezdte meg és május 13-án fejezte be a szülők egyetemét. A szülők rendkívül nagy érdeklődéssel látogatták az egyetemet, mivel már az előző évben tapasztalták, hogy az értékes előadások nagyban elősegítik pedagógiai, politikai, gyermeknevelési és más ismereteiket. A szülők egyetemén a következő témákkal foglalkoztunk: a gyermek alkotóképességének megnyilvánulásai, a tanulók esztétikai nevelése, a tanító és a szülők kölcsönös viszonya, a tanulók jellembeli nevelése, a politechnikai oktatás és a Csehszlovákiában élő dolgozók harca a köztársaság védelméért. Ezenkívül orvosi előadások keretében foglalkoztunk a tanulók helyes megértette, hogy Jélszegségünk késztet hallgatásra, bátorítóan hunyorított: — Nagyobbak azok a zsákok, mint ti. Nagyon jól tettétek, kislányok, hogy benéztetek ide, hiszen itt fogtok tanulni. Az iskolátok csaknem készen van. Éppen most roptam valami kályhafélét a sarokbu, még csövet is vezettem ki a tetőre, akárki megnézheti' Még csak tüzelőt kell télire begyűjteni, de az már semmi — akad elég a környéken. A padlóra jó sok szalmát terítünk, és kezdődhet a tanulás. Nos, akartok-e tanulni, jártok-e majd iskolába? En voltam a legidősebb a lányok között, és elszántam magam a válaszra: — Ha néném enged, járok majd. — Miért ne engedne, persze hogy elenged. Hogy hívnak? — Altinaj — feleltem, s tenyeremmel betakartam térdemet, amely kiütközött rongyos szoknyámból. — Altinaj — kedves név. S magad ís, ugye, kedves vagy? — S olyan barátságosan mosolygott rám, hogy megmelegedett tőle a szívem ... SZÁNTÓ IRÉN fordítása táplálkozásával, az ideges gyermek nevelésével, a fogak ápolásával. A szülők egyetemén átlagosan 200—250 szülő vett részt: legnagyobb érdeklődés az orvosi előadások iránt volt, mintegy 400 szülő vett részt az előadásokon. Hasonló érdeklődéssel követték dr. Vietor Márton, valamint Mózsi Ferenc előadását, amelyeken szintén 300-nál több szülő jelent meg. E szép eredményt úgy értük el, hogy a* szülők egyetemét közösen szerveztük a városunkban működő testvériskolával, nagy súlyt fektettünk a propagációra, kihasználtuk a helyi híradót és a személyes agitációról sem feledkeztünk meg. A megkezdett munkát tovább folytatjuk és újabb módszereket keresünk, hogy a szülők egyeteme tartalmasabbá és érdekesebbé váljék. TELEKY MIKLÖS Jól sikerült a szülők egyeteme CSANDA SÁNDOR: Irodalomkritikánk problémái BIZONYOS PARADOX helyzetről azt mondja a magyar közmondás: „akasztják a hóhért". Valami hasonló feladatot szántak nekem is, amikor azzal bíztak meg, hogy bírálóan értékeljem irodalomkritikánkat. Igaz, hogy irodalmi berkeinkben gyakran és szívesen szidják a kritikát, sőt két évvel ezelőtt a Hét-ben olyan cikk jelent meg, hogy nálunk irodalomkritika egyáltalán nincs ís. Ha költőink és íróink a kritikáról beszélnek, szinte olyan hangulat támad, hogy a tolvajok követelik vagy üldözik a pandúrt. Az irodalomkritikát szidni azért is könnyű feladat, mert szinte senki sem veszi egészen magára. Olyan volna tehát irodalmunk helyzete, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor Győry Dezső az Oj Munka első és egyetlen számában írt tanulmányában (A kritikus, aki nincs) azt hangsúlyozta, hogy irodalomkritikánk van ugyan, de „a" kritikus, az abszolút mérték és irányító még hiányzik? — A valóság ma mégiscsak más, sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy kritikánk nem rosszabb szépirodalmunknál, és nem véletlen, hogy éppen Fábry Zoltán kritikai és publicisztikai művei törték át először — a felszabadulás óta — irodalmunk regionális kereteit, hírt és nevet szerezve alkotójuknak a szomszédos Magyar Népköztársaságban is. Ezzel szemben az is tény, hogy nem kevés javítani és korrigálni való jelenség van a csehszlovákiai magyar Irodalomkritikában. Röviti áttekintésünkben megvizsgáljuk, hogyan töltötte be feladatát a szlovákiai magyar irodalomkritika irodalmunk fejlődésének Irányításában, az olvasók tájékoztatásában és nevelésében, régebbi állításai közül mit igazolt, vagy nem igazolt később az idő, milyen irodalomszemlélete*, irodalomtudatot segített kialakítani a szlovákiai magyarság körében. A felszabadulás utáni irodalomkritikánk 1953/54-ben, tehát meglehetősen későn kezdődik, ami érthető és természetes, hiszen csak röviddel azelőtt jelentek meg nálunk az első magyar könyvek, s csak az irodalom újjászületése után volt mit kritizálni. Az irodalomkritika volt kulturális életünknek az a területe, ahol a szocialista fejlődés folytonossága sem szakadt meg, hiszen Fábry Zoltán már az első köztársaság idején is marxista kritikusnak számított. TÉMÁNK KÖRÜLHATÁROLÁSA érdekében el kell mondanunk, hogy nálunk az irodalomkritika különböző formákban él: ilyen pl. az alkalmi recenzió (terjedelmét és tartalmát igen gyakran a szerkesztőség határozza meg), a publiciszta jellegű kritika, mely a művel kapcsolatban löbbé vagy kevésbé össze nem függő dolgokat is elmond, az összefoglaló jellegű kritikai elemzések, az irodalomtörténeti tanulmányok kritikus értékelései, vitaindító előadások, vitacikkek, kiadói, lektori vélemények, s a legszigorúbb válfaj: a kávéházi asztalok vagy az íróasztalok mellett (rendszerint a szerző háta mögött) elhangzó szóbeli kritika. Miután az összes fellelhető újságokbői összegyűjtöttem a szlovákiai magyar irodalom termékeire vonatkozó kritikus írásokat, arra a megállapításra jutottam, hogy hivatásszerűen, rendszeresen Fábryn kívül csak Tsrezel Lajos foglalkozik irodalomkritikával, ezért egy kifordított közmondás alapján: „Akinek inge, vegye magára", ők tekinthetők elsősorban szlovákiai magyar irodalomkritikur soknak. Igaz, Fábry elsősorban publicista, de van egy sajátságos műfaja i«: az „antifasizmus", dr. Turczel pedig irodalomtörténész is, ami egyáltalán nem hiba, hiszen nem célunk valamiféle „fajtiszta" kritikus kitenyésztése. Rajtuk kívül számos aktív írónk is foglalkozik kritikával és recenzióval, ami szintén pozitív jelenség, hiszen az azonos szakmában dolgozók könnyebben felismerik az alkotás hibáit vagy műhelyproblémáit és eredményeit. Az irodalomkritika általános feladatai többé-kevésbé mindnyájunk előtt ismeretesek (ezt a problémakört taglalja pl. Turczel Lajos könyvének vezető tanulmánya is), fejtegetéseinket ezért azzai kell kezdenünk, m i irodalomkritikánk speciális feladata. A válasz magától adódik: elsősorban „a hazai ipart" támogassa, vagyis a csehszlovákiai magyar irodalom termékeivel foglalkozzék. „A hazai iparnak," irodalmunknak van azonban egy súlyos tehertétele: a kisebbség szorító regionális keretei, a szélesebb visszhang hiánya. Sok szó esett már arról, hogy irodalmunkat nem ismeri sem a cseh és szlovák, sem a magyarországi olvasó. Ezt a jelenséget az illető olvasók a szlovákiai magyar irodalom állítólagos elmaradottságával, alacsony színvonalával szokták magyarázni. Ezért nem kis mértékben az irodalomkritikán múlik irodalmunk hitelének megszerzése és biztosítása. El kell választani az igazi értékeket a selejttől, az egész szocialista irodalomra egységesen érvényes mértékkel kell mérnie a szlovákiai magyar irodalmat is, mert csak' ettől várhatjuk irodalmunk szélesebb körű elismerését. Képletesen szólva: a hazai ipart is csak úgy érdemes támogatni, ha nem gyárt selejtes árut. Fiatal költőnk, Tőzsér Arpád: Egy szemlélet ellen c. cikkében azzal vádolja irodalomkritikusalnkaí, hogy nem teremtik meg az irodalomtudatot, sőt még „attól is húzódoznak, hogy a felszabadulástól kb. 57—58-ig tartó korszakhoz értékelő elemző kézzel nyúljanak s pontot tegyenek az ún. sematizmus idejének a végére". Ezzel szemben már rámutattunk arra, hogy a sematizmus korszakát Fábry Zoltán már 1954—55-ben bírálta. A történeti igazság bemutatása érdekében elemeznünk kell Fábry első ilyen vonatkozású tanulmányát, a Harmadvirágzást, mely 1954-ben a Fáklyá-ban jelent meg. Ebben akkori irodalmunkat elemezve megállapítja, hogy a szépprózában Egrié a vezető szerep: az eddig megjelent nyolc könyv közül ötöt ő írt. „Az indulás és indítás érdeme mindenképpen Egri Viktoré. Szükségmunkát végzett, mintát adott, felvázolta a teendőket. Egri első könyvei a nélkülözhetetlen tarlóhántást végezték el, de mélyszántásra már nem futotta belőlük." Fábry számos találó és szellemes megállapítást tesz a Fény a faluban és a Közös út c. drámákról, az Ártatlanok igazságáról, kevésbé helytálló a Márton elindul c. regény rendkívül pozitív méltatása, melyet később maga is korrigál. A Harmadvirágzásban Fábry esszéíró módszerrel, ötletesen mutatja be Egri műveit. Ugyanitt Szabó Béla műveit értékelve Fábry szembeszáll Az első ajándék dogmatikus, szektás bírálatával. „A fiatalok kegyetlen merev kritikája, mely szinte vádként szegeződött Szabó mellének, kivédhetetlenül szociális hiányérzetet lopott beléje." Ezzel magyarázza azután a Mint szemünk fényét c. regénye primitív sematizmusát, melyben „a beszéd hitelét szavalás, plakátstflus zavarja, a leírás megreked az iskoladolgozatok nívóján." Petrdczl Bálint Megbékélt emberek című elbeszélésgyűjteményében, majd Dénes György, Gály Olga költészetében helyesen kritizálja a frázisnyavalyát, a sematizmust, a primitív sorokat. Meglátja azt Is, hogy arz akkori fiatalok között Bábi Tibor a legtehetségesebb. Kiemeli él ményeinek realitását, erejét, ezért £ Bábi-vers „kimutathatóan és érezhe tőén igaz". A költőnek a kisebbség sorsból származó humanizmusábat Győry Dezső költészetének folytatá sát látja. (Paradox helyzet, hogy né hány évvel később a költészetünkrő szóló vitában az ilyen azonosítás el len éppen Bábi tiltakozott.) FÁBRY A FELSZABADULÁS Után irodalmunkat bemutató kritikáíbai helyesen eltalálja a biztató és bírálí kritikusi hangot, melyre kezdetbei valóban szükség volt. Azonban mái itt meglátszik néhány kritikusi hibá ja is. Gyakran mondatokat, gondola tokát ragad ki csak a műből, s ezek hez fűzi észrevételeit, mondanivaló ját. A kiszakítások néhol nem szeren esések. A lírai realizmus tüneménye: sorának nevezi pl. Szabó Béla követ kező kifejezését: „Egyszer kenyérnel álmodtam a nyelvemet, megettem.' Az idézett mondat inkább bizarr á együgyű. Fábry néha beleesik a szub jektív felfogás hibájába is, amikoi saját témáját keresi mások műveiben Így pl. idéz bizonyos Lévai Dezsőtő négy sort a békegalambról: „ötévé; kisöcsém galambot rajzol. Fehérre festi a tollát, csőrét pirosra. Kenye ret majszol... s eléje rakja a mor zsát." E kiszakított, kezdetleges köl tői képről azt állítja: „Kész. Ez É négy sor az új szlovákiai magyai versírás legköltőibb, iegmaradéktala nabb megnyilatkozása." Fábryt itl bizonyára kedvelt témájának, a békéért folyó harcnak megtalálása teszi elfogulttá. (Ez a szubjektivizmus különben .fiatalabb íróinknál is megnyilvánul, amikor pl. a saját költészetükkel mérik mások művét, vagy azt kívánják az irodalomkritikától, hogy nekik szolgáljon.) Hasonlóan szubjektív Fábrynak az a módszere is, hogy a lírikusoktól rendszerint számon kéri a személyes élményt, s nem tartja a verset reálisnak, ha a költő első személyben dalol olyan dologról, mely nem vele Oj SZÖ 6 * 1983. Június 1,