Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-08 / 156. szám, szombat

^senyka Zelenkov a tanév kez^ dete után került Iskolába. Sötét szemű elálló fülű, csendes gyerek volt. Tágranyllt szemmel végigfürkészte az Iskolát, maid kijelentette: — Csúf... — Micsoda? A huszonkettes csúf?I Tudod ml jár ezért? Zsenyka nyomban megtudta, mire nagyon elbúsulta magát, és szomorúan, de csökönyösen megismételte: — Csúf. . Erre már érdeklődni kezdtünk: — Miért csúf? — Fából van ... — Na és? Az l-es iskola kőház, mégis — tudja az egész város — csúfabb a huszonkettesnél Menj csak el, és nézd meg, ott van a Tomszk és a Moszkva utca sarkán. Csuda érdekes megégett házak vannak vele szemben. S Z E R G E J ZALIGINÍ á 1 — Hol? — Jenyiszejszkben... (Zsenykáék onnan költöztek városunkba). Zsenyka nagy családban nevelődött. Volt ott nagyapa, akit valamikor mint lázadót száműztek Jenyiszejszkbe; nagymama, aki ott született, legidősebb lányuk, egyben Zsenyka legidősebb nagynénje, orvosnő volt és legfontosabb ember a családban; férje asztalosmester és egyetemi hallgató; és még két nagynéni, az egyik Lelja, alig pár évvel volt Idősebb Zsenykáriál. Nagy család volt, de két ember hiányzott: A megégett házak sora, az 1917. május 5-i nagy tűzvész nyomait viselő egész negyed a mi szemünkben Barnaul város disze és büszkesége volt. Napokig barangoltunk ebben a negyedben, felkapaszkodtunk a volt Szmirnov-átjáróház ötödik emeletére, s a mozi előtt sorban álló emberek rémületére végigsétáltunk a vasgerendákon. Zsenyka megnézte az egyest, viszszajött és közölte: — Csúf... — Miért? — Egyemeletes. — Hát aztán... — A kétemeletes szebb. Elgondolkodtunk. — Menj el, nézd meg a hatos iskolát — tanácsoltuk neki. — Lássuk, szerinted hány emeletes? Alagsora is van, a földszintet emeletnek lehet számítani... Zsenyka megnézte. — Na? — kérdeztük. — Csúf... Körülötte is minden leégett, az se valami szép ... Hallgatólagosan megállapítottuk, hogy Zsenyka ütődött. Mosolyogtunk és sajnálkoztunk rajta, ö meg egyszercsak behunyta szemét, és széttárta a karját: — Egy Iskolának ilyennek kell lenni... Nagyon szépnekl K

inyitotta szemét, és maga is ámultán, boldogan nézte a tenyerét, mintha azon tartaná az épületet ... És különös: én is magam előtt láttam a meseszép iskolát, kétemeletes, világos, tágas épületét. — Hol van ilyen iskola? — Messze innen ... Messze-meszsze... Kulturális fa | hírek, | • A kijevi Operaház 230 tagú együttese Jugoszláviába érkezett, hogy a Don Quijote című táncjátékkal megkezdje belgrádi vendégszereplését. • A fiatal operaénekesek második nemzetközi versenyét Szófiában rendezik meg június 16-július 9. között. • A párizsi Nemzetek Színházában az idei évad keretében 22 ország színházi együttesei mutatkoznak be. Többek között a Szovjetunió, Jugoszlávia, Magyarország, Nyugat-Németország, Ceylon, Izrael, Pakisztán, Mali, Mexiko, Uruguay és az USAból. • Greta Garbóról Ismét elterjedt a hír, hogy felvevőgép elé áll. New yorki jelentés szerint megállapodott egy olasz producerrel, hogy a következő nyáron eljátssza egy film főszerepét. Mint ismeretes „Az öreg hölgy látogatása" címszerepét neki kínálták fel, Garbó azonban Ingrid Bergmannt ajánlotta maga helyett. A

( Zsenyka apja és anyja. Minket, Zsenyka barátait és osztálytársait ez legkevésbé sem zavarta. Űt azonban ... Nem egyhamar értettük meg, miért tart olyan sokáig, mlg eljön valamelyikünkhöz, miért mind ígérgeti és halogatja a látogatást Zsenyka. S ha mégis eljön, miért olyan szomorú. S főképp, hogy otthon miért olyan szófogadó. Még irigyeltük ls a nagynénijéért, Leljáért, vele akárhova elengedték Zsenykát. Sőt engem ls elengedtek vele — hiszen Lelja: nagynénil Mi hárman, Lelja, Zsenyka és én türelmetlenül vártuk a szeles napokat. Olyankor az Ob vizén nagy hullámok hömpölyögtek, s ml egy kis csónakon kieveztünk a folyó közepére. Ha elfogott a félelem, Zsenyka és Lelja rám kiabáltak: — Neked ez vihar?! Látnád nálunk, Jenyiszejszkben... S én szívesen elhittem, hogy náluk Jenyiszejszkben ... Nagyon szívesen elhitteml Egy idő múlva tudomásunkra hozták, hogy iskolánkat „szakosítják", vagyis növendékeiből a falusi óvodáskori nevelés szervezőit képezik ki. Mi — és az ővodáskori nevelés. Hogy is lehetett bennünket és az ővodáskori nevelést egy napon említeni! Ez teljesen elképzelhetetlen volt számunkra — elvégre a férfinemhez tartozunk! tlratkoztam a mezőgazdasági technikumba, a barátaim pedig mind a villany- és rádiószerelésre „szakosodott" ötös iskolába. Valamennyien — kivéve Zsenykát. Ö azt mondta: — Miért menjek? A mi huszonkettesünk talán a legrosszabb? Pedig ő volt nálunk az első számú matematikus; nemcsak a mi B-csoportunkban, hanem az osztály öszszes csoportjaiban. A táblára kört rajzoltunk, teleírtuk köb-, gyök- ás négyzetjelekkel, egyenletekkel — s mindenki tudta, hogy ez Zsenyka fejének keresztmetszete. Szóval elmentünk a huszonkettesből, s ha találkoztunk, „óvónéninek" csúfoltuk Zsenyka barátunkat. Ű csakugyan nemsokára elutazott, s két rajon falvaiban napközi otthonokat szervezett. Vaszilij Csernov már régen rádiós lett egy repülőgépen, Nyikolaj Dudkin üzemi szerelő, jómagam a kollektivizálásban dolgoztam, és Zsenyka még mindig „óvodainstruktor" maradt. De még mielőtt idáig vezettek volna életútjaink, a hetedik osztály elvégzésekor elhatároztuk, hogy méltó módon ünnepeljük meg az eseményt, és nagy kirándulást teszünk az Altaj hegységbe. Ravasz tervet kovácsoltunk. Rábeszéltük egyik tanárunkat — a legszelídebbet, a legengedékenyebbet —, tartson velünk. Gyanútlanul beleegyezett. Vele elengedtek szüleink. Ámde alig hagytuk el Barnault, ultimátumot adtunk a tanárnak: mindenben vesse alá magát az osztag döntésének, legyen egyenlő velünk ... Ebbe is beleegyezett. Erre nyomban kijelentettük, hogy elvetjük azt a rövid útvonalat, amelyet az Iskolában jelöltek , ki; ehelyett jó messzire behatolunk a hegyek közé, a Korgon és Kumír folyók felső folyásáig. Három kishitű társunkat, akik tiltakoztak hazaküldtük, és ml mentünk tovább. Csekély poggyászunk számára hol szekeret, hol lovakat béreltünk. El voltunk szánva rá, hogy elmegyünk a folyókig, megmásszuk a Tigir és Korgon csúcsokat. El is jutottunk oda, de addigra szerény anyagi tartalékaink teljesen kimerültek. A kirándulást megelőzőleg egész télen át dolgoztunk, gyűjtöttük a pénzt, sőt egy „NEP-vállalkozásba" ls kezdtünk: bérbe vettük egy napra a mozit, kikölcsönöztünk egy régi filmet, és az Iskolában kötelezővé tettük a jegyváltást erre a napra. Ú

tközben már nem kereshettünk pénzt munkával, semmit sem vehetünk bérbe —, de azért nem vesztettük el a fejünket. Vándor truppá alakultunk, és a falvakban, a munkástelepeken színielőadásokat rendeztünk. Akkor kezdődött irodalmi pályafutásom: darabokat Írtam, s én voltam a súgó ls. Nagyon kényelmese társulatnak, ha maga a szerző súg. Az osztag minden tagja a színpadon volt elfoglalva, csak Zsenyka Zelenkov nem szerepelhetett; akármilyen szerepben próbálkozott, kritikán alulinak bizonyult, am! nagyon bántotta. így hát a pénztárosi teendőket látta el: átvette a nézőktől a jegyeket, természetbeni ellenértékét:, kenyeret, lepényt, tejet. Expedíciónk élelmezése tehát megoldódott. Az útiköltség viszont... Nekikeseredtünk. Ösz felé járt már, a betakarítások miatt mind nehezeböen tudtunk lovakat bérelni. Közeledett a tanévnyitás. S akkor csoda történt: tíz rubelt találtam! Sűrű erdőben, alig észrevehető keskeny kis ösvényenl Zsenyka kijelentette: — Rendbejöttünk! Annyi mintha otthon lennénk! Megvolt az a szokása, hogy a folyó mentén minden egyes csónakot megnézett, elbeszélgetett a gazdájával,' megtudakolta, mibe kerül, mikor készült a csónak. S így tudta, hogy van a közelben egy alig használt csónak, amelyet gazdája tíz rubelért eladna. Megkerestük az Illetőt, és megvettük tőle a csónakot, melyet „Kraszin-nak" neveztünk el. A mi Kraszinunk nem volt híres jégtörő, nem az olasz Nobile kapitány Északi-sarki expedícióját kellett megmentenie — csak a mi expedíciónkat... Vettünk még két lélekvesztőt, és a Kraszinnal az élen, Zsenyka Zelenkov parancsnoksága alatt, nekivágtunk a folyónak, amelyen még soha senki sem ereszkedett le csónakon —, legalábbis nem a felső folyásán. Még ma ls büszke vagyok rá: a Kraszlnon én voltam Zsenyka Zelenkov első „segédtisztje". Lám milyen jól fogtak most közös edzéseink Zsenykával és Leljával... Útközben éheztünk, szinte-szinte elsüllyedtünk, s bármily furcsán hangzik, egyszer tűzkár is érte hajórajunkat. De minden jól, sőt remekül végződött, s azt hiszem, ez volt életem legérdekesebb utazása. Megérkeztünk §arnaulba, s később meg nagyon sokáig csodálkoztunk, hogyan lett egyszer csak a bátor parancsnokunkból „óvónéni". Néha bejött a falvakból, ahol gyűlésekre hívta az asszonyokat és megmagyarázta, ml a napközi otthon, s miért van rá szükség. Ö is emlegette kirándulásunkat, és minden átmenet nélkül mindig felkiáltott: — A Jenyiszej, az a szép folyó... — és széttárta a karját: hogy milyen széles, milyen sebesen áramlik... "yégfll mégis elhatározta: üzem' be megy dolgozni, de előbb elvégzi az ipariskolát. Röstellt az iskolaigazgatóhoz menni és önmagáról beszélni; én mentem vele. Tehettem, hisz a mezőgazdasági technikum hallgatója voltam. Elhadartam az Igazgatónak, hogy kl ls az a Zsenyka Zelenkov, ő meg fülig vörösen állt az ajtóban. Ennél az ajtónál váltak el útjaink. Ritkábban találkoztunk. Később elutaztunk tovább tanulni, ő Tomszkba, én Omszkba. 'Tudtam, hogy az Ipariskolában felfedezték, hogy Zsenyka szervező 'tehetség. Nem túlzok, igazi tehetségnek bizonyult; és lehet, hogy ez már előbb ls kiderült: amikor a falusi asszonyokkal foglalkozott. Az ipariskola Komszomol-titkára lett, azután az egész üzemé, s amikor azután a főiskoláról visszatért a barnaull vagongyárba, nemcsak kitűnő mérnök, hanem fáradhatatlan pártmunkás ls volt. 1941 júliusában levelezőlapot kaptam tőle: „Végre kivívtam, hogy besorozzanak katonának. Rövid tanfolyamra megyek a politikai katonai akadémiára". Két hónappal később: „Utazom a frontra". S újabb egy hónap múlva Jevgenyíj Zelenkov politikai tiszt elesett... És most csaknem negyven évvel megismerkedésünk után, barátom városában, Jenyiszejszkben jártam. A faipari kombinátot és a repülőteret nem számítva, egy-két óra alatt körül lehet járni. Kellemes, rendezett város, aszfaltos utcáin Észak tiszta, erdei fűillattal teli levegője áramlik. Régi szibériai város, központjában még ott áll a volt kolostor épülete, amelyben Muszin—Puskint, a száműzött dekabristát őrizték. Sok mindent el lehetne még mondani nevezettességeiről, híressé vált lakóiról, akik között vannak kiv'áló tudósok, mérnökök, a Szovjetunió hősei... Nem kételkedem benne, hogy kiváló emberek, de számomra JeÍIÁ:/. nyiszejszk mindig csak a barátom, Zsenyka Zelenkov városa marad .. A

lkonyatkor utaztam el onnan. Az ég Ilyenkor tengerkék, komor, de mégis tiszta, ünnepélyes, messze messze nyit utat a tekintetnek. És a Jenyiszej ugyanilyen, hiszen az áttetsző kék ég tükröződik benne. Néztem az eget, néztem a Jenyiszejtsúgy éreztem, viszontláttam gyermekkoromat, ifjúságomat, Zsenykát és gyermekeit. Egy fiú és egy lány maradt utána. Már felnőttek mind a ketten, rádiőfizikusok, s már nekik is vannak gyermekeik ... A Jenyisze) vize a távolban, a látóhatáron beleveszett áz ünnepélyes, sötétkék égbe; a távolódó vidék képeiből legelőször a falpari kombinát két vékony magas kéménye tűnt el, s legvégül a repülőtér a fehér gépekkel. Sokáig álltam a Bajkál fedélzetén, s néztem visszá, mintha most vennék örökre búcsút Zsenykától... Pedig ezen az utazáson még egyszer fölelevenedett emléke ... A Bajkál végállomása Uszty—Jenylszejszk Port. Éjszaka értünk oda. Fölmentem a fedélzetre, a le nem nyugvó sarki Nap gyér fényében a magas parton szétszórt faházakat néztem. A lakótelep, nyilván jóval beljebb van — gondoltam —, hajóról nem látni; reggel majd megnézem Reggel azután meggyőződtem róla, hogy valójában nem sok a látnivaló: néhány tucat kisebb-naigyobb ház, barakk, a telep szélén valamelyik expedíció rendetlenül szétrakott „sátorfája"; a központ valami térszerűség, ez utcákat keskeny deszkajárda szegélyezi. Körös-körül a lapos, csak itt-ott felhullámzó sötétzöld zuzmófoltos tundra. Idelátszik még egy kis prémállattenyésztő farm telepe; az is a Jenyiszej partján épült, messziről elég takaros, bár ott sincs egy szál fa sem. A legélénkebb hely itt a part. Az Idevalósiak fűrészgéppel vágták a tűzifájukat, néhány halászbárkáról óriási tokhalakat dobtak teherautókra, s egy hajóról kőszenet raktak ki. Ebben a kikötőben kevés a rakodnlvaló, csekély az utasforgalom, már délelőtt indulást jelzett a Bajkál kürtje. U

taztunk vissza. Öriási ezen a szakaszon a Jenyiszej; szélessége tíz-tizenkét kilométer. Vize barna, mint minden folyóé a Sarkvidéken. Itt már nem tudja megtartani eredeti színeit, a kavargó-örvénylő hegyi folyó acélos szürkéit, kékeszöldjeit. A hajógépek nyugodtan jártak, csak néha sóhajtottak mélyet. Az üres fedélzeten remegő harmatcseppek leptek be mindent. Hatalmas, az árnyékban természeteilenesen áttetsző csepjiek a fehér olajfestékes faburkolaton, a halvány északi Napot tükrözik, amelybe kissé összehúzott szemmel bele ls nézhetünk, s úgy tűnt, hogy még a távoli, lapos partok elmosódott vonalai ts elférnek ezeken a nagy csöppeken, amelyek mindent elborítottak: a fedélzetet, a sárga, hátrahajtható padokat, a korlátot, a kapitányi hídra vezető lépcsőt, meg a réztáblát, amelynek keskeny betűi tudtul adták, hogy az utasoknak tilos ezen a lépcsőn fölmenni. Dehát utasok alig voltak, azok a következő kikötőben várták a Bajkált. A hajó csendesen, magányosan siklott az oldalához simuló hullámok halk csobogásában, a Jenyiszej fodrozódó vizén. ... Valaki végigment a fedélzeten, léptei nyomán eltűntek a cseppek, és üvegesen csillogó, hártyavékony vízösvény jelent meg. Ez az ösvény mintha még inkább kihangsúlyozta volna az egész környezet — V* ö barna folyő, 6 halványzöld partok néptelenségét, a felhőtlen egyszínű ég mozdulatlanságát. És a látóhatárba vesző Uszty—Jenylszejszk Port — a víz hullámzó, csillogó ezüstös visszfényében megszépültén — maga ls úszni látszott. A sötét kabátos, világos kendős vékonyka lány sokáig gyönyörködött benne. Lépteimre hátrafordult, barna bőrű, széles arca volt, ferde metszésű szeme. — Evenk nemzetiségű ugye? — kérdeztem. — Nemi — Ingatta a fejét. — Tunguz, jakut? — találgattam, sorba véve az északi Jenyiszej nemzetiségeit. — Nyenyec, vagyok, alamlkor elég sokáig éltem a Jamalo-nyenyec területen, s most bosszankodtam: arcának jellegzetes színéről és formájáról, hogy nem Ismertem fel benne a nyenyec nőt. Megtudtam, hogy Tatyana Palcsina a neve. — Tatyana orosz név — jegyeztem meg. — Nálunk már sokan adnak orosz nevet a gyerekeiknek... A testvéreim: Vera, Tamara, Dasa — Mosolygott. — Vfln egy bátyám is, őt Jegornak hívják. — Hova utazik? — kérdeztem. — Leningrádba, tanulni. Az Északi Népek Intézetébe. Mesélni kezdtem Tanya Palcslnának, hogy milyen nagy és gyönyörű város Leningrád. — Jártam már Leningrádban — vetette közbe. — Három évvel ezelőtt, iskolait kiránduláson. — No, akkor feltétlenül meg kell néznie a ^délvidéket. A Krímet, a Kaukázust, a Fekete-tengert. Majd álljanak össze páran diákok és utazzanakl — Jártam délen ís, Artyekben. Az iskolából küldtek, hetedikas koromban. — Milyen Iskolájuk van? — Jól — kiáltott fel. — Nagyjjn jó! A mi Iskolánkból mindenki egyetemre kerül Látta azt a három fiút, aki velünk utazik? Nem látta? Lent vannak a hajó orrában, valamit segítenek a matrózoknak. Krasznojarszkban tanulnak. Az egyik orvostanhallgató, a másik kettő műegyetemista. A mi Iskolánkba jártak. — És miért megy át a felvételin a maguk iskolájának minden növendéke? — Mert nálunk, egy-egy osztályra öt-hat, legfeljebb tíz tanuló jut. A tanárok mindennap valamennyit feleltethetik. Hát lehet akkor nem tudni a leckét? — És hol van az Iskolájuk? Tán csak nem Uszty-Jenylszejszk Portban? — Persze, hogy ott, Járt a városban?... És nem vette észre?... Azt a szép házat? Halványan visszaemlékeztem: tényleg láttam a téren vagy valami nagyobb telken egy földszintes széles ablakos nagy faházat. Miközben Tanya csodálkozva és megrovóan nézett rám, mindenre visszaemlékeztem... Vonultak melletünk a partok, s úgy éreztem, hogy már réges-régen évek, évtizedek óta vonulnak ... És szerettem volna megvallani Tanyának: — Idefigyelj, kislányom, úgy látszik megöregedtem. Nagyon megöregedtem, ha megfeledkeztem arról, amire Zsenyka Zelenkov tanított... Ö arra "tanított engem, hogy mindenütt találjam meg a legfontosabb, a legszebb házat, de én, úgy látszik, megfeledkeztem erről... Ezt szerettem volna mondani. /^sak hát ml felnőttek, Idősek ^ sohasem beszélünk így a fiatalokkal. / Szántó Irén fordítása. V. Bogatkin rajza. >V.VA%%VA\VAV.%%V.VAVAV.VAVVASV.V.VV.V.V.V.V.V Tintoretto: A ZENE ALEGÖRIÁJA c. festménye ŰJ SZÖ 6 * 1963. június 8.